Morus Tamáson és Vivesen kívül a XVI. században angol földön még három jelentékeny íróval találkozunk, akik részben olasz elmélkedőktől (Patrizzi, Pontano, Palmieri, Enea Silvio, Castiglione), részben Vivestől és Sturmtól befolyásolva a nevelés kérdéseiről értekeztek.* A korszellem szembetűnő átalakulását mutatja, hogy habár klasszikus irányú nevelést sürgettek, műveiket mégis angol nyelven írták meg. Mindhárman reformerek, kiknek javaslataiban már igen kevés van, a mi a középkorra emlékeztet; sőt egynémely gondolatuk – a kor felfogásához mérve – merészségével és újságával bámulatba ejt. Ezek az írók, az idősbség rendje szerint: Sir Thomas Elyot* (1499–1546), Roger Ascham* (1516–1568) és Richard Mulcaster* (1531–1611). Elyot előkelő diplomata, aki arra a kérdésre akart felelni, hogy az állam kormányzóinak (törvényhozóinak és tisztviselőinek) milyen nevelésre van szükségük; a másik kettő tanári és nevelői tisztet viselt s dús paedagogiai tapasztalatból meríthetett: Ascham Cambridgeben tanított éveken át görög nyelvet, Mulcaster 25 évig vezette a londoni kereskedő-szabók czéhének iskoláját (Merchant Taylors School) és 12 évig a londoni Szent-Pál iskolát (St. Paul's School). Mivel igen sok pontban találkoznak nézeteik, összefoglalom elméleteik méltatását.
Ennek az összefoglaló tárgyalásnak a lehetősége leginkább a testi nevelés területén áll fenn. Mind a három író az olaszoknál és francziáknál is erősebben sürgeti a test ápolását és gyakorlását, hibáztatva az akkoriban általánosan uralkodott túlterhelést (naponként 8–9 óra hosszat tanítottak a latin iskolákban). Elyot a Kormányzó czímű művében a testgyakorlásnak és a sport nemeknek nevelő értékét vizsgálja (a foot-ballt mint durva, sőt bestiális játékot elítéli)*, s azonkívül külön megírja Az Egészség Várát (The Castle of Health). Ascham kiadja Toxophilusát, melyben a nyilazást mint nemes időtöltést és az egészségre is jótékonyan ható úri sportot ajánlja. Mulcaster paedagogiai munkájának egyharmada a testi nevelésről szól,* annyira kimerítve a tárgyat, hogy még arról a kérdésről sem feledkezik meg, mit kell tenni a testgyakorlást vezető tanítók szakszerű kiképeztetése (ma azt mondanók a tornatanár-képzés) érdekében.
Már az eddig mondottak is bizonyíthatják, hogy benne vagyunk az újkor szellemi légkörében. E megállapítás igazsága még sokkal szembetűnőbb, ha a három írónak didaktikai és iskolaszervezeti törekvéseit vizsgáljuk: Mikor kell és lehet a gyermekeket iskolába küldeni? Mit kell tenni, hogy a leányok alapos elemi oktatásban részesüljenek? S mennyiben nyerhetnek magasabb kiképeztetést is (például klasszikus és modern nyelvekben, rhetorikában és logikában)? Milyen legyen a jól szervezett elemi oktatás? Mikor adjunk könyvet a gyermekek kezébe? Milyen helyet foglaljon el az iskolai oktatásban az anyanyelv?* Mikor (melyik életévben) kezdje meg a gyermek a latin és a görög nyelv tanulását? Milyen írókat olvassanak növendékeink? Hogyan lehet a latin nyelv megtanulását könnyebbé és kellemesebbé tenni? Hogyan lehet az írókat tárgyi ismeretek közlésére felhasználni? Miképpen lehetne megszüntetni a túlterhelést, és hogyan lehetne az oktató eljárások némi egyöntetűségét biztosítani? Mi a teendő a tanítók és tanárok képzése terén? Mi jobb, a magán vagy a nyilvános nevelés?* Milyen legyen az iskola helyisége és berendezése? Legyen-e bennlakással egybekötve? Ha igen, mily napirend volna a legcélszerűbb? Mit kell tenni, hogy az iskola a közönség jóakaratú érdeklődését megnyerje? Nem lehetne-e értekezleteket tartani a szülőkkel? Minthogy a társas közösség minden tagjának joga van a művelődéshez, mit kell tenni, hogy minden szülő a maga gyermekére nézve ezzel a jogával élhessen? stb.
Alig van e kérdések közül egy is, mely korunkban épp úgy időszerű ne volna, mint a XVI. században. S nem kevésbé kelthetik fel a mai paedagogus érdeklődését azok a feleletek is, melyeket Elyot vagy Ascham vagy Mulcaster e kérdésekre adtak, s melyek közül hármat nagy jelentőségök miatt különösen felemlítek.
Egyik a latin nyelv tanításának módszerére vonatkozik. Oly részletes tanmenettel, aminőt Ascham kidolgozott, rajta kívül csak benső barátjának, Sturmnak műveiben találkozunk. A törekvés az, hogy a tanuló a legszükségesebb nyelvtani tudnivalók elsajátítása után mentől hamarabb jusson hozzá magához az íróhoz, s mentől elébb tanuljon bele a finom, csiszolt, szabatos latin nyelvhasználatba. E végből a retroversiónak már a legalsó fokon kezdődő általános alkalmazása ajánltatik. A nyelvtant (ez az alapgondolat) tulajdonképpen a fordítás és visszafordítás közben tanulja meg az ifjú, gyorsabban és jobban, mint ha az önczélúnak tekintett grammatikai tanulmány elkülöníttetik az olvasmánytól, vagy ha a paraphrasis kétes értékű eszközéhez folyamodik az oktatás. Vajjon ennek a czélnak elérésére minden körülmények közt csakugyan a retroversio a legalkalmasabb-é, kérdéses lehet; de bizonyos, hogy abban a korban, mikor a klasszikus latin nyelvnek írásban és szóban való elsajátítására mindennél nagyobb súlyt helyeztek, aránylag legtöbb sikerrel kecsegtetett az ilyen gyakorlatiasabb eljárás. Hogy az írók kiszemelésének egyetlen kritériuma a stílus tisztasága és szépsége, azon (Sturm barátjáról lévén szó) nincs mit csodálnunk: Cicero, Caesar, Livius és Terentius az egyedüli, minden fenntartás nélkül ajánlott auktorok. Ascham e részben keveset tanult Erasmustól és Vivestől.
Sokkal modernebbek Elyotnak és Mulcasternek a művészi nevelést sürgető kívánalmai. Ők az elsők, kik az aesthetikai képzésnek már a legalsó iskolákban helyet akarnak juttatni: a rajzolásnak, a zenének (különösen az éneknek), úgyszintén a kézügyességi oktatásnak (mintázásnak és fa-munkának). Sokoldalú műveltség lebeg szemök előtt.
Erősen megragadja figyelmünket mindaz, a mit Mulcaster a tanárok képzéséről ír. Már maga az a gondolat, hogy az államnak intézményszerűen kell gondoskodnia azoknak az egyéneknek tudományos kiképzéséről, a kik a fiatalságot oktatni fogják, messze túlhaladja a XVI. század látókörét. Mulcaster után hosszú ideig nem akadt senki, a ki e törekvésnek szószólója lett volna. Pedig az író nem marad meg általános követelései mellett: megjelöli a tanárképzés módozatait is. Az egyetemek mellett külön intézetek szervezendők, hogy kitűnő tanárokat lehessen nevelni (seminaries for excellent maistres), s azonkívül, szakszerű tudományos intézeteket (ezek volnának a mai egyetemi tudós seminariumok előzői?) a mathematikai, philologiai, philosophiai, theologiai, jogi és orvosi tanulmányok számára. Nemcsak a leendő tanárok, hanem a tanítók is az egyetemen képezendők. Nem meglepő e mindezt oly időben hallanunk, a mikor az oktatás tényleges állapota, minden reformtörekvés daczára, még oly erősen magán viselte a középkori hagyományok bélyegét?