Ha most az angol humanizmust jellemző paedagogiai törekvések mérlegét megvonjuk, a nyereséget – úgy vélem – két irányban lehet megjelölnünk. Egyik a társadalmi nevelés problémájának felszínre vetődése. E részben az angol renaissance egymagában áll. Sem olasz, sem franczia, sem német földön nem találkozunk ez idétt oly gondolkodóval, aki a nevelést csakis a társas közösség szempontjából értékelte s ez által szembe került volna a renaissance alaptörekvésével, az egyéniség kialakításának czélul kitűzésével. S hogy a mag, melyet Morus elvetett, életre képes volt, már a legközelebbi jelenségek igazolták. Elyot és Mulcaster az Utópia nélkül bizonyára nem tárták volna fel műveikben az egyetemes népnevelés perspektíváját. A másik, aminek megállapításával az angol paedagogia-történetnek ezt a korszakát lezárhatjuk, a minden elvontságtól ment józan realizmusnak, a gyakorlatiasságnak egy neme, mely a klasszikus kultúra nagyrabecsülése és ápolása mellett is fel-feltűnik az elmélkedők irataiban. Még Morus képzeleti alkotása is gyakorlati megfontolásokból, az angol gazdasági és társadalmi élet nyomorúságainak felismeréséből indul ki s gyakorlati téren, munkára nevelésben keresi a bajok orvoslását. Faji vonás ez, mely az angol neveléstörténet későbbi menetében mind erősebben fog jelentkezni.