A XIV. század második felében, mikor az olasz lélek már lángoló rajongással fordult a klasszikus ó-kor felé, a nagy Németország szellemi világa, akárcsak Francziaországé és Angliáé, szinte egészen mozdulatlan volt. A humanizmus fénysugarai még nem bírtak túlemelkedni az Alpok hegycsúcsain. A császárok egyszer-egyszer, koronáztatásuk alkalmával, jártak ugyan Rómában, de ezek a múló élmények mélyebb nyomokat nem hagytak sem rajtok, sem környezetök lelkületén, s még kevésbé a birodalom közműveltségén. Egyes íróknak (például Johann von Neumarktnak) szebb latinságra törekvése csak esetlen dadogásnak tűnik fel, ha utánok Petrarca vagy Boccaccio műveit forgatjuk. A konstanczi zsinat sem hozott maradandó változást. A köznevelés intézményein még a XV. század közepe táján sem mutatkozik éppen semmi nyoma a felfrissülésnek. Az ulmi Fabri Felix 1490 körül keletkezett művében, a svábok történetében azt írja, hogy az ő fiatal korában csodaszámba ment, ha német városban akadt egy-egy baccalaureus, vagy magister, s 1000 klerikus közül alig volt egy is, aki egyetemet látott; hozzáteszi, hogy még most is (azaz 1490 táján) ismeretlen a német egyetemeken a poézis és eloquentia.* A kolostorokból, a kultúrának egykori góczpontjaiból és mentsváraiból rég kiveszett a tudományos szellem: a könyvtáraikban felhalmozott legbecsesebb kéziratokat vastag porréteg fedte. Külső iskoláik megszűntek vagy elhanyatlottak. A székesegyházi iskolák merőben középkori anyagot tanítottak, középkori módon, a hagyományos oktatás mélyre kivájt kátyúiban. Nem különböztek tőlük a világi testületektől fenntartott és kormányzott városi iskolák sem.
Nincs tanulságosabb, mint ebből a szempontból vizsgálat alá venni Bitschin Konrád-nak, a porosz Kulm városa jegyzőjének és iskolamesterének 1430 körül keletkezett, újabban ismeretessé vált művét „A házas életről”, melynek negyedik könyve – Sevillai Izidor, Vincentius Bellovacensis és Aegidius Romanus encyklopaedikus munkái alapján – az iskolaszerű művelődési anyagot ismerteti és feldolgozása módját tárgyalja.* Mily mérhetetlen különbség közte és az ugyanakkor eloquentiát tanító olasz mesterek műveltsége, világnézete, paedagogiai álláspontja, stílusa, módszere közt. Bitschin még egészen a középkor embere. Talán legjobban bizonyítja ezt művének Vergiliusról, erről a soha ki nem szorult iskolai auktorról szóló része:
Ennek a költői mesterségnek sok híres írója volt, akik közül a görögöknél kitűnt Homerus, a latinoknál pedig leghíresebb volt Virgilius, mint szent Agoston mondja az Isten Országáról szóló műve negyedik könyvének 3. fejezetében. Virgiliusnak nevezték a Virga szótól: anyja ugyanis azt álmodta, hogy vesszőt (virgam) szült, mely egészen az égig ért, ami semmi mást nem jelentett, mint hogy Vergiliust fogja szülni, aki magasztos és fenséges tárgyak megéneklésével az eget fogja elérni, mint Hugo (a Sancto Victore) mondja. Ez a Vergilius pedig a bölcsészetben és a jóslásban (in philosophia et nigromantia) igen jártas volt, és Alexander Neccam (mh. 1217) A Dolgok Természetéről szóló könyvében azt írja felőle, hogy csodákat művelt. Így mikor Nápoly városát a pióczák csapása kínozta, Vergilius mentette meg azzal, hogy egy aranyból való pióczát vagyis férget egy kút fenekére dobott; mikor aztán nagy idő elteltével a nevezett pióczát a kútból kihúzták, csakhamar az egész város megtelt pióczákkal vagyis férgekkel, s előbb nem javult meg ez a förtelmes állapot, míg az arany pióczát ismét le nem bocsátották a kútba. Ugyancsak Neccam mondja róla, hogy aranyhidat szerkesztett és Rómában a Colosseumnak nevezett ünnepi palotát ő építette, melyben minden egyes városrész szoborképe egy harangot tartott a kezében, és valahányszor valamely kerület föllázadt a rómaiak ellen, ennek a kerületnek a szobra csakhamar megcsendítette a harangot, s a nevezett palota ormán egy érczből való katona állott s dárdáját arra az oldalra fordította, mely az illető kerület felé nézett. Habár tehát a jóslás mesterségét tisztelet nem illeti, Vergilius művei mégis csodálatunkra érdemesek s ezekből állapítható meg az ő finomsága (eiusque subtilitas ex talibus declaratur).
A ki némileg ismeri a Vergilius alakja köré fonódott legendakört, nyomban rá fog ismerni e sorokban a szerző középkori észjárására és műveltségére, s tovább következtetve, könnyen el fogja képzelhetni azt a didaktikai szellemet, mely az akkori iskoláztatásban uralkodott.