A középkori műveltség dermedtségéből a 18 évig (1431–1448) tartó bázeli zsinat hatása alatt kezdett felocsúdni Németország. Bíbornokok, püspökök, apátok, az alsóbb klérus tagjai, az egyetemek doktorai, a királyok és fejedelmek küldöttei találkoztak itt Európa minden részéből. Itt jutott a német lélek is legelőször tartós és hatékony érintkezésbe az olasz szellemmel. Nagy volt még ekkor az ellentét a hideg éjszak lassú gondolkozású, érdes viselkedésű, egyszerű emberei és a fürge elméjű, alkalmazkodó, pompakedvelő olaszok közt. Amazok súlyos fegyverzetben harczoltak a schóla modorában, terjedelmes körmondatokba és syllogistikus bizonyítások lánczolatába foglalva érveiket; emezek a finomult stílus fordulatosságával, az ötletes és szellemes kifejezések özönével, könnyed, tetszetős, formailag megnyerő előadással szállottak síkra.* Lehetetlen volt immár e csiszoltabb ízlés hatása alól elzárkóznia a német fajnak, s a közlélek átalakulásának folyamatát – bár rendkívüli lassúsággal indult meg – senki sem tarthatta többé vissza. Hiába feszítették eléje aczélos keblöket oly hajthatatlan jellemek, mint Gregor von Heimburg, ez a masszív gondolkodású, nagy tudományú jurista, aki bár megmutatta, hogy, ha kell, ő is tud czifrálkodni szavával, bensejében mélyen megvetette a simán forgolódó, virágos beszédű, felszínes olaszokat, kiktől féltette nemzete erkölcseit.
E mozgékony szellemű olaszok közé, a kik a bázeli zsinaton részt vettek, tartozott régi ismerősünk, Enea Silvio di Piccolomini is, a későbbi püspök és pápa, aki évekig időzött német földön, a császár oldala mellett, a birodalmi kanczellária szolgálatában. Ő tett ez idétt legtöbbet a humanisztikus műveltség terjesztésében, nem annyira czéltudatosan, mint inkább géniuszának később megtagadott és szégyellt, könnyűvérű termékeivel, melyeknek sikamlós tárgya, a forma szépséges mezében, megtalálta útját a faragatlan német főurak lelkéhez is. Így hódított észrevétlenül a formásabb latin írásmód. Akadnak már német tanítók (Niklas von Wyle), akik – utánozva a megcsodált humanistát – az újfajta latin ékesszólásra (a humanisztikus műveltség e jellemző eszközének használatára) próbálják a fiatalságot megtanítani. Enea Silvio és Poggio művei ismeretesekké válnak Németországban. A bolognai, páduai és páviai egyetemeket felkereső németek már nemcsak jogot akarnak tanulni olasz tanáraiktól, hanem mellesleg a humanistákat, az eloquentia tanárait is hallgatják, gyakran éveken át. Typusuk Albrecht von Eyb,* aki 16 évig (1444–1460) tartózkodott olasz jogi iskolákon s a klasszikus irodalom szeretetét, a tisztultabb (bár még nehézkes) latin stílus képességét hozta magával hazájába. Leginkább a német birodalmi városokban jelentkeznek ezek a korai humanista törekvések. Eyb az új iránynak Ulmban lett apostola.* Pirkhaimer, a gazdag nürnbergi patricius, Pisában és Páduában tanulta a jogot és a klasszikus nyelveket, barátjává lett Pico della Mirandolának s hazatérése után is állandó összeköttetésben maradt az olasz tudósokkal. Nürnbergi házában humanisták és művészek találkoztak. Dürer rendes vendége volt. Ő maga Theophrastos, Xenophon és Gregorius Nazianzenus műveit fordította latinra és németre.*