De bármilyen ösztönző volt mindez, egymagában még sem lett volna elégséges arra, hogy az olasz humanizmus német földön gyökeret verjen.
Erősebb indításra volt szükség; oly mozgalomra, mely általánosabb és messzebbre terjedő, mint az addigi elszigetelt vagy szórványos törekvések, s mely nem közvetve és mintegy alkalomszerűen érezteti átalakító hatását, hanem magát a köznevelést helyezi a humanizmus szolgálatába. Ezt a mozgalmat egy lángelméjű németalföldi tudós kezdte meg: Agricola Rudolf (1443–1485),* aki miután Deventerben, Löwenben, Kölnben és Párisban* tanult, Olaszországba ment, s itt elébb Paviában, majd Ercole d'Este ferrarai udvarában tartózkodott, összesen egy évtizedig. Ferrarában sűrűn érintkezett az ifjabb Guarinóval, Theodoros Gázával és más jeles tanítókkal. Mint ízig-vérig humanista tért vissza szülötte földjére, ahonnan a szintén olasz földön megfordult nagytudományú Dalberg püspök hívására Heidelbergába ment. Bár az egyetemen nem vállalt rendes tanszéket, mégis Németország északnyugati és nyugati részeiben a klasszikus forrásokból táplálkozó műveltségnek ő lett igazi úttörőjévé. Szabad oktatásban részesíté az egyetemen köréje gyűlt fiatal embereket,* akik az új műveltségért rajongtak. Soraikban találjuk Celtis Konrádot is. Oly kitűnő iskolaszervezők, mint Hegius és Langen (kikkel még találkozni fogunk), tőle, a vele folytatott eszmecsere vagy levelezés ösztönző hatása alatt fejlesztették ki a vezetésökre bízott intézményeket humanisztikus iskolákká, még pedig oly időben, mikor Németország keleti és déli részeiben még csak egyes műkedvelők irodalmi kísérleteiben nyilvánult meg a humanista hajlandóság, s a mikor még a német egyetemek féltékenyen, helyenkint mereven elzárkóztak a „poéták”-tól.
Hogy Agricola a maga paedagogiai felfogásával mennyire megelőzte akkori honfitársait, s hogy ennek a még mindig nem eléggé méltatott rendkívüli elmének gondolatai mily termékenyítőek lehettek, legjobban a tanulmányozás módjáról (De formando studio) szóló, 1484-ben írt leveléből* ítélhetjük meg. Ez a kis mű a németországi humanisztikus nevelés történetében úttörő lévén, tartalmának elemzése elől e helyütt nem lehet kitérnünk. Gondolatmenete vázlatosan a következő:
A mikor művelődni akarunk, kettőre kell figyelnünk: hogy jól válaszszuk meg tanulmányaink tárgyát, s hogy tanulásunk módja helyes legyen.
A tanulmányok megválasztásában anyagi viszonyainkat és természetadta képességeinket kell figyelembe vennünk: „Egyik a világi, a másik az egyházi jogot, a harmadik az orvostudományt választja tanulmánya tárgyául; igen sokan azonban azokat a fecsegő és ürességtől kongó tanulmányokat keresik, melyeket közönségesen szabadművészeteknek neveznek (loquaces has et inani strepitu crepitantes quas vulgo artes iam vocamus), s idejöket a vitatkozások bonyolult tekervényeivel (perplexis disputationum ambagibus) vagy jobban mondva rejtvényeivel (aenigmatibus) vesztegetik; pedig ezek a rejtvények annyi sok századon keresztül még nem találtak Oedipust, aki megfejthette volna őket s nem is fognak soha ilyent találni.” Mindamellett ezek a tanulmányok is, ha kellő módon foglalkozunk velők, értékesek lehetnek; különösen a bölcselet, melynek tárgya vagy maga az ember (philosophia moralis) vagy a természet (cognitio rerum naturalium). Az embert mint erkölcsi lényt megismerhetjük a bölcselők (Aristoteles, Cicero, Seneca) műveiből, úgyszintén a történetírókból, költőkből és szónokokból, akiknek gondolatain keresztül juthatunk el a Szentíráshoz, mint az erkölcsi elvek legszentebb foglalatjához. A természetet, melynek tanulmánya megóv a babonától, fölvilágosít bennünket az emberi érdekek kicsinyességéről, igazolja testünk mulandó és törékeny voltát, s ekként örökkévaló és halhatatlan lelkünk kiművelésére ösztönöz, egyrészt az írókból, másrészt magukból a dolgokból ismerhetjük meg (res ipsas attingendas). „Át kell kutatnunk a szárazföldeknek, tengereknek, hegyeknek, folyóknak fekvését és természetét, a népek erkölcseit, az országok határait és helyzetét, az örökbe kapott vagy gyarapított birtokállományt, a növények és füvek erejét, melyet Theophrastos foglalt írásba, s az állatok történetét, nemzedékeiket és csoportjaikat, melyeket Aristoteles írt le.”
Mindezeket az erkölcsi és természeti ismereteket oly írókból kell merítenünk, kik nemcsak érdemes tárgyakat dolgoztak föl, hanem előadásukkal is kitűnnek. A tárgyismerethez ugyanis a kifejezés készségének kell járulnia (ut una opera et rerum notitia tibi… et commode eloquendi ratio contingat).
Ez csak úgy lehetséges, ha teljesen szakítunk a hagyományos iskolai gyakorlattal. „Legyen előtted gyanús minden, amit eddig tanultál.” Mindenekelőtt nagyobb figyelemben kell részesíteni az anyanyelvet. Az írókat anyanyelvünkre (vernaculo sermone) le kell fordítanunk; csak így hatolhatunk be az eredeti szöveg legfinomabb árnyalataiba. Ha latinul írunk is, mindig elébb anyanyelvünkön (patrio sermone) fogalmazzuk meg a gondolatot; csakis így lesz előadásunk világos és szabatos, mert a hibát legjobban, abban a nyelvben fedezzük föl, melyre születtünk (ad quem sumus nati). A stílus fő kellékei: a világosság és tisztaság; az ékesszólás csak másodsorban lehet figyelem tárgya.
A tanulás módjának kifejtésében Agricola különösen három kellékről emlékszik meg. Az első, hogy a növendék jól értse meg, amit tanul (ut plane recteque percipiat, quod discit); a második, hogy híven őrizze meg emlékezetében, amit megértett (ut fideliter, quod percepit, contineat); a harmadik, hogy képes legyen a tanultakat önállóan alkalmazni (ut et ex eo aliquid ipse parere praeferreque valeat). A megértést a tárgygyal való alapos és beható foglalkozás, a megtartást a gyakorlás és ismétlés biztosítja; az alkalmazni tudás azon fordul meg, hogy a tanultakat képesek vagyunk-e egymással vonatkozásba hozni. Minderről gondoskodnia kell az oktatásnak.
A didaktika elméleti kérdéseiben járatos olvasó ebből a vázlatos elemzésből is nyomban megállapíthatja Agricola nyilatkozatainak a korviszonyokhoz mérten rendkívüli jelentőségét. A szóhüvelyezések vigasztalan sokaságában, a mikor 1484-et írnak, akad német földön egy világosan gondolkodó ember, a ki bátran hirdeti, hogy nemcsak szókat kell tanulni, hanem tárgyi ismereteket is kell szerezni; hogy nemcsak az embernek, hanem a természetnek tanulmányozása is fontos; hogy a bölcsészet nem valami rejtélyes tudomány, melyet csak beavatottak érthetnek meg, hanem az emberek és dolgok helyes megítélésének a képessége; hogy a műveltséghez tartozik az előadás világossága, szabatossága, szépsége; hogy a klasszikus irodalom szellemébe csakis az anyanyelv segítségével lehet behatolni. Ki merné mindezeknek a megállapításoknak a helyességét kétségbe vonni? Ki tagadhatná meg feltétlen tiszteletét attól a férfiútól, a ki ezeket az igazságokat Németországban először és teljes nyomatékkal hangoztatta? Ki ne ismerné el, hogy a mit Agricola az ismeretszerzés és oktatás menetéről mond, annál jobbat lényegileg mi sem mondhatunk? s hogy a szemlélet mozzanatát kivéve – melynek alapvető természetét még fel nem ismerte –, már csirájában feltaláljuk Agricolánál az oktatás menetéről szóló mai elméleteinknek minden lényeges vonását? A német humanizmusnak, későbbi kifejlésében, csak követnie kellett volna Agricola programszerű kijelentéseit: ment maradt volna minden egyoldalúságtól és túltengéstől, s nem billent volna meg a tárgyismeret és ékesszólás didaktikai egyensúlya, mindkettőnek vesztére.*