A humanisták, miként azok a görög és római írók, akiknek nyomdokain haladtak, általában sokat vártak a neveléstől. Erasmus szerint is minden erény kútforrása a lelkiismeretes és szentséges nevelés (Fons enim omnis virtutis est diligens ac sancta educatio). Azt vallotta ő is, hogy az embert nevelés útján meg lehet nemesíteni, emberi méltóságának magaslatára felemelni. De nemcsak lehetséges, hanem szükséges is, mert míg a természet minden élőlénynek már születésekor megadta a fenntartásához szükséges eszközöket, addig az ember az, aki rendeltetését nevelői gondoskodás nélkül meg nem valósíthatja. A méhek nem tanulnak sejtet építeni, nedvet szívni, mézet készíteni. A hangyákat senki sem tanítja meg arra, hogy nyáron üregekbe gyűjtsék, amiből télen táplálkozhatnak. Mindezt természet adta ösztönükkel végzik. Ellenben az ember sem enni, sem járni, sem beszélni nem tud, ha minderre meg nem tanítják. Milyen vad és hasznavehetetlen teremtménynyé válnék az ember – így kiált fel Erasmus –, ha buzgón és idejekorán nem formálnók neveléssel.
A nevelés a legemberibb tevékenység. Feladata az, hogy embertársaival, az emberi közösséggel kösse össze az egyént. Nem a szobatudós szűk czellája, hanem a művelt társas élet számára kell nevelnünk a gyermeket; meg kell tanulnia növendékünknek, hogyan kell egy igazán művelt embernek, mint társas lénynek, gondolkodnia, éreznie, cselekednie, beszélnie, írnia; ismernie kell a változatos és gazdag életet is. Az imént fordításban közölt olvasmány is egy kép az eleven valóságból, a mozgalmas emberi életből. Ugyanezt mondhatjuk Erasmus colloquiumairól, melyek a legkülönbözőbb társadalmi helyzetekkel és körülményekkel ismertetik meg a növendéket, néha olyanokkal is, melyeket csak ama kornak kevésbé kényes ízlésével és nyersebb erkölcsi felfogásával menthetünk:* férfiak és nők, aggastyánok és gyermekek, obsitos katonák és kolduló szerzetesek, diákok és mesteremberek, pazarlók és fösvények, gazdagok és szegények, erényesek és gonoszok, ínyenczek és aszkéták vonulnak fel előttünk hosszú sorban és tarka egyvelegben. Minden az életből van merítve, s az életre vonatkozik. Csupa szemléletes életkép van előttünk: születés, halál, eljegyzés, házasság; étkezés, alvás, pihenés, játék, vadászat, utazás, zarándoklás, város és falu, ég és föld, minden, ami az embert érdekli, ami életet lehel. Ezért Erasmus szerint nem helyes a nevelést olyanokra bízni, akik nem ismerik az életet, például a „rejtekeikben elvonult” (Erasmustól feneketlenül gyűlölt, lenézett, becsmérelt és kigúnyolt) szerzetesekre,* kik „maguk is nagyon keveset tanultak”, s akiknek munkásságát egyáltalán nem lehet ellenőrizni. Az iskola vagy ne legyen, vagy nyilvános legyen (oportet scholar aut nullam esse aut publicam).
Milyen legyen hát ebben a nyilvános iskolában a nevelés? Emberies, emberszerető, humánus. Az iskola a szelídségnek, a szeretetnek szellemében neveljen, s a nehézkes, kényszerítő, sokszor kegyetlen bánásmód helyét könnyű, behízelgő, nyájas eljárásnak kell elfoglalnia: Milyen szörnyű az a kép, melyet az akkori iskola fegyelmezéséről rajzolt Erasmus!
A gyermeket alig négyesztendős korában iskolába küldik, ahol egy tudatlan, durva, romlott erkölcsű, néha nem is józan eszű, gyakran holdkóros vagy nyavalyatörős, vagy úgynevezett franczia betegségben szenvedő tanító trónol. Csakugyan, mai napság nincs olyan elvetemült, hasznavehetetlen semmi ember, akit a közvélemény iskolamesterségre alkalmasnak nem tartana. Ők meg, mintha királyság jutott volna osztályrészükül, hihetetlen durvaságokat követnek el, mert uralomra tettek szert nem vadállatok fölött – mint a vígjátékíró mondja –, hanem egy olyan életkor fölött, mely leginkább rászorul a gyengéd bánásmódra. Azt hihetnéd, nem iskolában, hanem hóhérkamrában vagy; nem hallani ott mást, mint ostorcsattogást, virgácsütést, jajveszékelést és zokogást, és kegyetlen fenyegetéseket. Mi mást tanulhatnak itt a gyermekek, mint a tudomány gyűlöletét?… Gondold el, mennyi sok termékeny elmét tesznek tönkre ama tudatlan, de a tudás hitében fölfuvalkodott, mogorva, részeges, durva hóhérok, kik kedvtelésből vernek; kiknek oly vad a lelkületük, hogy más ember kínzásában gyönyörűségüket lelik. Az effajta embereknek mészárosoknak vagy hóhéroknak kellene lenniök, s nem gyermekek alakítóinak (pueritiae formatores).
Az emberséges szellemnek, melyet Erasmus a neveléstől vár, az oktatás módjában is érvényesülnie kell. A pedáns modorosságot váltsa fel a tanítás verőfénye és derűje. Amit játszva, enyelegve, könnyedén megtaníthatunk, ne tanítsuk meg száraz és sivár rendszerességgel, mely nem fiatal léleknek való.* A tanulásban a jókedv a fő. A gyermek szeresse a tanulást, lelje benne örömét. Az olvasást betűkből készült játékszereken tanulja meg; első olvasmányai mesék és a naiv költészet termékei legyenek. A nyelvtanból, melynek szabályai inkább szükségesek, mint kellemesek,* csak azt tanítsuk, a mi egyszerű és természetes; az alaktan szövevényeivel és gépies elemzéssel ne kínozzuk a gyermekeket. A dialektikát is könnyű módszerrel lehet megtanítani, s nem hallgatni azokra, a kik csak azért ragaszkodnak a hagyományos eljárásokhoz, mert „őket is ilyen módon oktatták, s nem engedhetik, hogy a gyermekeknek jobb dolguk legyen, mint volt ő nekik”.
A tanulást meg kell könnyíteni szemléltetéssel is. Sokkal könnyebben jegyzi meg a növendék a dolgot is, a szót is, ha emezt is, amazt is ábrázoláshoz fűzheti.
Nagy hatása van ennek akkor is, ha meg kell tanulnia az élőfák, növények és állatok neveit, vagy meg kell ismernie természetöket, főleg azokét, melyek nem találhatók úton-útfélen, minő az orrszarvú, a szakállas szarvas, a pelikán, az indiai szamár, az elefánt. Például: a kép elefántot ábrázol, a mint a sárkánykígyó körülfogja és farkával mellső lábai körül tekerődzik. A kis gyerekeknek tetszik ez az újféle ábrázolás. Mit fog most tenni a tanító? Figyelmeztetni fogja a gyermeket, hogy ezt a hatalmas állatot görögül elephasnak hívják s latin neve hasonló, csakhogy néha a latin hajlítás szabálya szerint azt is mondjuk, hogy: elephantus, elephanti. Meg fogja mutatni, hogy ez az állat ormányával, melyet a görögök προβοσκίς-nak, a rómaiak manusnak neveztek, veszi föl táplálékát; föl fogja hívni a gyermek figyelmét arra, hogy ez az állat nem lélegzik a szájával, hanem az ormányával, s hogy mindkét oldalon kiálló agyarai vannak, s hogy ezekből készül az elefántcsont, melyet a gazdagok nagyra becsülnek; meg is fogja nekik mutatni az elefántcsontfésűt. Aztán meg fogja magyarázni, hogy az indusoknál csakugyan vannak ilyen hatalmas testalkatú sárkánykígyók, s hogy a „dracon” szó egyenlőképpen megvan a görög és latin nyelvben; csakhogy mi a szót a magunk módja szerint hajlítjuk, míg a görögök azt mondják, hogy δράκοντος (mint λέοντος), nőnemben dracaena, úgy mint leaena. Eközben meg fogja említeni, hogy a kígyók és elefántok egymással természettől fogva ádáz háborút viselnek. Ha a gyermek tanulni vágyó, még sok mást is elmondhat neki az elefántok és kígyók természetéről. Sokan a vadászatot ábrázoló képekben gyönyörködnek. Mennyiféle fát, növényt, madarat és négylábút lehet ilyen alkalommal játszva megtanulni! De nem akarlak példákkal untatni; könnyű lesz egyből valamennyire következtetni.
Mindezeknek kiszemelésében arra vigyázzon a tanító, hogy elsősorban azt mutassa be, a miről azt hiszi, hogy a gyermek legjobban ismeri és szereti; azt, a mi úgy szólva az ifjúság illatát leheli. Az első életkor tavaszán csupa nyájasan mosolygó virág és kellemesen zöldellő fű terem, míg a férfikor őszi évadjában érett terméstől duzzadnak a csűrök. Valamint képtelenség volna a tavasztól érett szőlőt, s az ősztől rózsát várni, úgy meg kell fontolnia a tanítónak, hogy mindegyik életkorban mi illik, s mi nem? A mi kellemes és kedves, az való, az ifjúságnak. Egyszóval a tanulmányoktól mindvégig távol kell tartani azt, a mi szomorú és elriasztó…