A mikor Erasmus kilehelte lelkét, már Németország legnagyobb része a hitújítás sodrába jutott. Ő maga még azt hitte (mint kortársai közül sokan), hogy csupán az egyházban elharapódzott visszaélések okozták a nagy válságot: Pedig voltak más, mélyebben rejlő okok is. Visszaélések a megelőző időkben is akadtak, anélkül, hogy általános reformmozgalomra vezettek volna. A domonkosrendi Savonarola épp úgy mennydörög a papság elvilágiasodása és erkölcstelensége, a pápa zsarnoksága ellen, mint az ágostonrendi Luther; de míg amannak szavát elnémítja a Firenze piaczán kigyúlt máglya és marad minden a régiben, addig a wittembergi szózat világraszóló szakadást idéz elő. Ha a X. Leo korában bekövetkezett egyházi forradalomnak és a nyomába lépett általános reformnak igazi okait meg akarjuk találni, vizsgálnunk kell a közlélek állapotát e korban a vallási szükségletek szempontjából.
Legelébb is nyilvánvaló, hogy az egyház parancsai szerint folytatott hitélet már elvesztette bensőséges áhitatát. Millió ember már csak forma szerint teljesítette vallásos kötelmeit s üres szívvel járult a szentségek elé. A hit, megszűnt belső élményük lenni. S az egyház ezzel a lelketlen vallásossággal igen sokszor beérte. Az ajkak mozgása még nem imádság; a bűnök lemorzsolása, ha mélyreható töredelmes bűnbánat nem kíséri, inkább blasphemia, mint vallásos cselekedet. Az Isten külső tisztelete mindenkor együtt kell, hogy járjon az Istennek tetsző igaz keresztény élettel, az egyszerűség, igazság, becsületesség, szeretet életével. E nélkül hazugsággá válik az istentisztelet. A vallásnak ez a mindennél finomabb, magasztosabb és szentebb érzelme nem tehető sem hivalkodás, sem vásár tárgyává; de merev tételeknek sem rendelhető alá s puszta alakszerűségek igájába sem hajtható.
Mindezeknek tudatára ébred a hívő lélek. Belsejében intenzív vallásos érzés és sóvárgó vágyakozás a hit áldásai után, kifelé csupa gépiessé vált kultuszcselekedet, melyek hidegen hagyták a szíveket. Így történt, hogy lassanként – már a XV. század közepétől kezdve* – magán az egyházon belül és az egyház parancsainak pontos megtartása mellett, egy másik, közvetetlenebb, mélyebb, ellenőrizhetetlen, a lelkeket boldogító hitélet fejlődik. Eleinte lappang a szikra, majd itt is, ott is lobbot vet, végül lángözönben tör ki, melynek erejét fokozta, hogy a mozgalom talaját a humanizmus a maga egyetemes emberi eszményeivel már jó ideje előkészítette, s hogy ezen a ponton kapcsolódott bele legszorosabban a hitújítás mozgalmaiba a renaissance alapelve, az egyéniség érvényesülésének vágya. Megmozdult az egyéni lelkiismeret. A lelkileg művelt emberek megérezték immár, hogy a megigazulást nem lehet csupán az egyházra hárítani, s az egyház parancsainak követésével elintézettnek tekinteni, hanem azt mindenkinek saját magának a maga egyéni ereje teljes megfeszítésével belsőleg is át kell élnie. A reformatio ilyen módon élesztőként hatott a szellemi világ minden körében, a művelődés területén is. Oly tény, melynek igazságát az sem homályosíthatja el, hogy a protestantismus ott, ahol a közhatalom melléje szegődött, idő telve épp oly kevéssé tudott ment maradni a felekezeti türelmetlenségtől, mint hasonló körülmények közt a katholiczizmus.