A közoktatásnak fönt említett intézményei közül nem a tudós iskola, hanem a népiskola az, melynek sikeres fejlesztése magának a wittenbergi reformátornak a nevéhez fűződik. Mert Lutherben alig volt valami a humanistából. Ha sürgeti is a görög és latin nyelv tanulását, ezt nem a klasszikus irodalom alaki szépségei miatt teszi, vagy mintha meg volna győződve, hogy minden értékes ismeretnek legtisztább forrása az antik műveltség. A latin és görög nyelvet, akárcsak a hébert, szent nyelveknek tekinti: ismeretök arra való, hogy a művelt ember a bibliát azokon a nyelveken olvashassa, melyeken az Isten kinyilatkoztatta magát:*
Igen, mondod ismét, ha iskolákkal szükségképpen kell is rendelkeznünk, de mi hasznunk van abból, ha latin, görög és héber nyelvekre és más szabad művészetekre tanítanak bennünket? Hiszen taníthatnók németül is a bibliát és Isten igéjét, mely elégséges az üdvösségre? Felelet: Igen, tudom, hogy nekünk németeknek mindig bestiáknak és veszett állatoknak kell lennünk és maradnunk (dass wir Deutschen müssen immer Bestien und tolle Tiere sein und bleiben); ahogyan a környékező országok nem érdemetlenül neveznek bennünket. Én azonban csodálom, hogy miért nem mondjuk néha azt is, hogy „mi hasznunk van a selyemből, borból, fűszerből és külföldi árúczikkekből, holott nekünk magunknak is német földön nemcsak bőven van borunk, gabonánk, gyapjunk, kenderünk, fa- és kőanyagunk életünk fönntartására, hanem szabadon válogathatunk is belőlök tisztességünkre és ékességünkre?” s vajjon a szabadművészeteket és nyelveket, melyek nemcsak ártalmunkra nincsenek, sőt nagyobb díszünkre, hasznunkra, dicsőségünkre és javunkra szolgálnak, hogy a szentírást megérthessük és a világi kormányzást intézhessük, meg akarjuk vetni? de a külföldi árúkat, melyek se nem szükségesek, se nem hasznosak, sőt velőnkig megrontanak bennünket, nem akarjuk nélkülözni? Nem joggal neveznek-e hát bennünket német bolondoknak és bestiáknak?…
Ezért, kedves németjeim, nyissuk meg szemünket s adjunk hálát Istennek e nemes kincsünkért, s jól vigyázzunk, hogy megint el ne ragadják e kincset tőlünk, s az ördögnek megint meg ne kelljen lakolnia incselkedéséért. Mert nem tagadhatjuk, hogy habár az evangélium kizáróan a szentlélek által jutott hozzánk és jut hozzánk naponként, mégis a nyelvek segítségével jött és általuk gyarapodott, s általuk kell, hogy megőriztessék. Mert amikor Isten az apostolok útján adta meg nekünk az evangéliumot, mindjárt hozzáadta a nyelveket is. És már elébb a római uralom segítségével terjesztette el a görög és latin nyelvet a világ minden országában, hogy mihamarabb igaz gyümölcsöket teremjen az evangélium. Így cselekedett most is.
Senki se tudta, miért hozta létre Isten a nyelveket, míglen nyilvánvalóvá nem lett, hogy az evangélium kedvéért történt… Mert Isten a maga Írását nem ok nélkül íratta meg csakis két nyelven, az Ószövetséget héberül, az Újat görögül. Ha tehát Isten ezeket a nyelveket, nem hogy megvetette, hanem a maga igéje számára mindenek fölött kiválasztotta, nekünk is kötelességünk őket mindenek előtt megtanulnunk… És hadd mondjuk ki, hogy az evangéliumot nem fogjuk megtarthatni a nyelvek nélkül. A két nyelv az a hüvely, melyben a szellem kése rejlik (die Scheide, darinnen das Messer des Geistes steckt); az a szekrény, melyben ezt a kincset hordozzuk; az az edény, melyben ezt az italt tartjuk; az az éléskamra (Kemnat), melyben ez az eleség nyugszik. És miként maga az evangélium is megmutatja, a nyelvek azok a kosarak, melyekben ezeket a kenyereket, halakat és falatokat tartogatjuk. Valóban, ha saját hibánkból (amitől Isten óvjon) elhanyagoljuk a nyelveket, nemcsak az evangéliumot fogjuk elveszteni, hanem oda fogunk jutni, hogy sem latinul, sem németül helyesen beszélni és írni nem fogunk tudni… Mi az oka hát, hogy a mi hitünk ilyen szégyenletes állapotba jutott? Az, hogy a nyelveket nem tudjuk; s itt nem segít más, mint a nyelvek tanulása.
Luther mindazonáltal jól látta, hogy a görög, latin és héber nyelveket tanító iskola, mely lényege szerint arisztokratikus, a vallással való legszorosabb kapcsolata daczára sem lehet egymagában elégséges a nagy népet az új tanok számára megnyerni. A műveltek ám olvassák a Szentírást az eredeti nyelveken; a népnek anyanyelvén kell olvasnia. A bibliának oly népkönyvvé kell válnia, melyet minden német család haszonnal forgathat, melyből a nemzet minden fia maga meríthesse evangéliumi magatartásához az erőt és ihletet. A bibliát le kell fordítani a nép nyelvére, s a népet képesíteni kell, hogy ezt a könyvet elolvashassa és megérthesse. Mindez eddig nem így történt. Voltak ugyan már Luther előtt is (a XV. század második felében keletkezett) német bibliafordítások (számszerint 14),* de ezek nem hódították meg a lelkeket, mert nyelvökben nem érezte meg a német nép a maga szíve dobbanását. Voltak a középkorban is városi és plébániai kis iskolák, de kellő benépesítésökhöz hiányzott a sarkaló erő. Nem volt vallásos rugó (mindenek közt a leghatalmasabb), mely a népet arra ösztökélte volna, hogy fiait az olvasásra megtaníttassa. A Szentírás akkor még nem volt lefordítva német nyelvre, a vulgáta szövege pedig annyira nem volt közforgalomban, hogy például még Luther is csak 20 éves korában látta meg először az egész latin bibliát az erfurti könyvtárban. Luther német bibliafordítása a maga őseredeti, zamatos, erőtől duzzadó nyelvével közel hozta a Prófétákat és a Megváltót a szívekhez; az ő hatalmas szózata, melylyel a német városokhoz és fejedelmekhez fordult, keltette fel széles körökben a polgárság és a nép iskolája iránt való érdeklődést:
Kérlek ezért titeket, kedves uraim és barátaim, az Isten és a szegény ifjúság szerelmére, hogy ezt a dolgot ne kicsinyeljétek, mint ahogy sokan cselekszenek, akik nem látják, mi a szándéka a világ fejedelmének. Mert komoly és nagy dologról van szó; Krisztusnak és az egész világnak nagy érdeke, hogy a fiatal nemzedéken segítsünk, és róla gondoskodjunk. Ezzel aztán mindnyájunkon segítettünk és mindnyájunkról gondoskodtunk. Fontoljátok meg, hogy az ördögnek ilyetén csendes, titkos, álnok áskálódásai ellen a legnagyobb keresztény komolysággal kell védekeznünk. Kedves uraim, ha évenkint annyit költünk puskákra, utakra, hidakra, töltésekre és számtalan más ilyen dolgokra, hogy ideig-óráig békében élhessen egy város: miért nem lehetne ugyanannyit költeni a szűkölködő szegény fiatalságra, hogy egy vagy két ügyes embert lehessen iskolamesterekül alkalmazni?
Minden helységben iskolákat kell állítani fiúk és leányok számára. Szükséges ez nemcsak a vallásosság érdekében, hanem mert minden ország reászorul jól nevelt férfiakra, kik a közügyeket helyesen intézhessék, és asszonyokra, kik házuk népét rendben tarthassák. Íme, a másik szempont, mely a reformátort vezette a világi élet erkölcsös és értelmes berendezésének szempontja. A jó nevelés a világi uralmat és a közrendet (das weltliche Regiment) is biztosítja. A gyermeknek nemcsak a saját lelki üdvössége érdekében, nemcsak a földöntúli életre való előkészület végett kell tanulnia, hanem hogy polgári kötelességeit is becsületesen teljesíthesse. Nincs szükség oly iskolákra, melyekben – mondja nagy túlzással Luther – 20–30 esztendeig csak Donatusa fölött görnyedezett a növendék, s a melyekből végre is tanulatlanul került ki. Más világ van most (Es ist jetzt eine andere Welt und gehet anders zu). Naponkint elegendő 1–2 órai tanulás a német iskolában. Mert németnyelvű iskolák valók a népnek. Luther felismerte az iskola nemzeti hivatását. Mindig a német urakhoz, a német fejedelmekhez, a német városokhoz, a német néphez intézi szavait, ha a széltében uralkodó műveletlenséget és vallástalanságot ostorozza s a közerkölcsiség megjavítása végett iskolák állítását sürgeti. Németország boldogsága, úgymond, fekszik szívemen, nem a saját érdekem. A nemzeti köznevelés gondolata Luther hatalmas nemzeti öntudatában gyökerezik, melyről írásainak minden sora tanúskodik.
Mindezekben már kinyomozhatjuk a protestáns iskolázás jövendő alakulásának csiráit. Hierarchia nem létében az iskola az egész egyháznak tartozéka, tehát sorsának intézésében elhatározó szava van a világi hatalomnak. Már ezekre az időkre alkalmazható (a protestánsokra való vonatkozásban) az a későbbi tétel, hogy az iskola nemcsak ecclesiasticum, hanem politicum is. A fejedelem, mint ilyen, világi főfelügyelője és legfőbb pártfogója az iskoláknak, még pedig minden fejedelem külön-külön a saját uralma alatt álló országéinak. Az iskola kormányzásában részt vesz az egyházi és világi rend egyaránt. Ennek egyik következménye, hogy minden iskola egy-egy jellemzetes egyéniség. A protestantizmus a maga belső lényegénél fogva nem kedvezhetett az egyenlősítő összpontosításnak, hanem az egymás mellé rendelt és egymástól független szervezeteket kellett megvalósítania: iskolázása sem mutathat tehát egységes képet, még egy és ugyanazon ország határain belül sem, mert az egyéni erők és törekvések mindegyikének érvényesülését az egyházi alkotmány nemcsak megengedi, hanem előmozdítja. A protestantizmus részekre bont, melyeknek mindegyike önálló; a katholiczizmus a részeket egymás alá rendeli, és valamennyit egyetlen csúcsban ormolló nagy egységbe foglalja.
Luther művei bővelkednek paedagogiai érdekű elmélkedésekben. Különösen egy vezető gondolata van, mely prédikáczióiban, posztilláiban, asztal fölött tartott beszélgetéseiben, leveleiben, a katekizmushoz adott utasításaiban vissza-visszatér; a nevelésnek, mint istenes cselekedetnek az értékelése. Luther szemében nincs szentebb emberi tevékenység a nevelésnél. Nincsen semmi, amivel a szülők az örök üdvösséget jobban kiérdemelnék, mint istenfélő, becsületes és munkaszerető gyermekek felnevelésével. Nem a nőtlenség a legtökéletesebb keresztény állapot, hanem a gyermekek nevelésére Istentől rendelt házasság. Sem böjtölés, sem búcsújárás, sem templomok építése, sem mise-alapítványok tevése nem vezet oly biztosan a mennyországba, mint a nevelői feladatok lelkiismeretes teljesítése. A gyermek oly zálog, melyről majdan Istennek kell beszámolnunk. A jó nevelésnek pedig legfőbb biztosítéka a helyes fegyelmezésben rejlik, amely egyaránt távol áll a kegyetlen szigorúságtól, mint a puha engedékenységtől. A gyermeknek feltétlen tisztelettel és engedelmességgel kell viseltetnie szülői iránt. Irgalmatlanságot, sőt förtelmes gyilkosságot követ el az olyan apa, a ki vétkező gyermekét meg nem bünteti; nem sokban különbözik attól a szülőtől, a ki saját kezével fojtja meg magzatát. Csak a fegyelmezett családi élet lehet szilárd alapja a keresztény emberiség megújhodásának. A család erkölcsös légköréből árad ki minden jó: a lelki javak megbecsülése, a munka szeretete, a polgári kötelességek tisztelete. Ebben az erős családi érzésben is megnyilvánul Luther hamisítatlan németsége, a német ember kedélyvilágának mélysége. A megelőző századokban nincsen senki, a ki a családi nevelést ily nagyra becsülte volna. A keresztény egyházatyákig kell visszamennünk, hogy hasonló erejű felfogással találkozzunk.