De nemcsak a nevelőknek kell teljesen azonos szellemben működniök, hanem az intézményeknek is egyenlőknek kell lenniök. Bármilyen szilárdul legyen is megalapozva a jezsuita nevelők lelki élete, számolni kell az emberi természet fogyatkozásaival. A felsőbbség gyenge kezekben lehet; az idők árja változhatik; vészes befolyások éreztethetik hatásukat, de az intézmények, ha az egyház kőszikláján épültek, ellenálló erejökkel helyreigazíthatják azokat a hibákat, melyeket az egyének elkövettek. A nevelést tehát szabályozni kell. Minden nevelő és tanító számára kötelező normát kell felállítani: olyant, mely érvényes marad minden körülmények közt, s lehetőleg független az egyéntől, a ki végrehajtja. Meg kell állapítani a nevelésnek állandó kereteit, eszközeit és módjait; pontosan ki kell jelölni minden ténykedésnek lehetőségét és határait; intézményszerűen kell gondoskodni arról, hogy minden nevelő eljárásnak meg legyen a maga formája, a maga jól megásott medre, a maga változhatatlan zsinórmértéke. A konviktusok és kollégiumok szervezete, a tanulmányi és fegyelmi rend, az oktatás anyaga és menete, a módszeres eljárás, a tankönyvek, a szabad idő felhasználásának módja, mindezeknek nagyjában egyformáknak és lényegökben változhatatlanoknak kell lenniök mindenütt, a hol jezsuiták nevelnek és tanítanak. Egy óriási rendszer áll előttünk, mely annyiban szerves, hogy él és terjeszkedik, de annyiban gépies hogy a spontaneitás teljesen hiányzik belőle.
Ám hogyan is lett volna lehetséges – kérdhetjük – ily megkötöttség nélkül biztosítani az egységet, amikor a jezsuita-nevelők és tanárok rendszerint csak rövid ideig maradhattak egy helyen? Nem szabad felednünk, hogy szabályzataik értelmében a tanári tiszt csak átmeneti jellegű volt, hogy kollégiumaik és gymnasiumaik mellett sokszor a lelkészi teendőket is ellátták, hogy széleskörű gazdasági tevékenységet is kellett folytatniok, s hogy missionáriusaik a világ minden zugában megfordultak. Mindez igen sűrű tanárváltozással járt, melynek káros következményeit elegendőképpen ellensúlyozhatni vélték, ha a nevelésnek megmásíthatatlanul egyforma módját állapítják meg, melybe minden újonnan érkező tanár könnyen beleilleszkedhetik,* mert bárhonnan jött is, ugyanazt a szabályt találta meg, melyet eddig követett; folytatta ott, a hol elődje abbanhagyta, a mindenkire egyaránt kötelező norma utasításai szerint.