Az avatatlanok szemében ez a czímszó paradoxonnak tetszik. Pedig – történeti világításban – valóságot fed. A XVI. század második felében s még a XVII-nek elején is a jezsuiták a katholikus modernek. A helyzet ez volt: A humanisztikus mozgalmak a kolostori, székesegyházi és káptalani iskolák falain kívül zajlottak le, s ezeket az iskolákat alig érintették: a hanyatló középkor maradi szelleme uralkodott bennök továbbra is. A régi hithez ragaszkodó franczia egyetemek oktatása is csak lassan fogadta be az új műveltséget: A franczia Universitások kollégiumainak elmaradt állapotát megismertük Rabelais, Ramus és Montaigne nyilatkozataiból. A német egyetemeken és városi latin iskolákban másképp volt ugyan, de itt meg – a római egyház álláspontjáról – a hitet veszélyeztette a humanizmus. Hazánkban az iskolák nagy részét elsodorta a török hódítás; a megmaradtak a protestánsok kezeire jutottak; az 1548. évi VI., VII. és XII., úgyszintén az 1550: XIX. t.-czikkek meghozatala után újonnan keletkezett katholikus intézmények pedig, mint például az Oláh Miklóstól 1554-ben alapított nagyszombati papnevelő intézet, latin iskola és konviktus,* vagy az Ujlaki Ferencztől új életre keltett győri káptalani iskola* az idők mostohasága miatt rövid időn belül ismét megszűntek. Mikor tehát a Jézus-Társaság nevelői munkásságát megkezdette, valóban csakis a protestáns iskolák léptek volt a humanizmussal való szövetség révén a haladás útjára. Nyilvánvaló, hogy a reformatio (és a renaissance) eme hatalmas mozgalmaival semmiképpen sem küzdhetett volna meg a katholiczizmus, ha a meglevő intézményekre hagyatkozik, s a középkori fegyvereket szedi elé tárházából. Elkerülhetetlenné vált a katholikus reform, melyet hierarchikus szempontból, a meglazult fegyelem és megingatott tekintély helyreállításának érdekében a tridenti zsinat hajtott végre, de csak a katholikus nevelés reformálása biztosíthatott a jövőre nézve. A nevelés reformja pedig nem fakadhatott új paedagogiai konczepczióból (a mi a katholikus egyházon belül elképzelhetetlen), hanem a nevelés új eszközeinek alkalmazásából, olyanokéból, melyeknek a protestánsok is sikerüket köszönhették. Az történt itt is, a mi a nagy szellemi összeütközésekben oly gyakori: a jezsuiták az ellenfélt saját fegyvereivel igyekeztek legyőzni. Ők is szövetkeztek saját végső czéljaik érdekében a korszellemet mozgató humanizmussal, mely a műveltségnek új formáját adta meg a középkorival szemben.* Megértették az idők jeleit. Megérezték, hogy a kor felvilágosodott elméi a humanisztikus színezetű műveltségben látták a haladás biztosítékát. Hogy erre a czélra szervezett intézményeikben, munkásságuk első századán át, legalább is oly eredményekkel számolhattak be, mint hitbeli ellenfeleik, azt a protestáns Verulami Bacónak 1612-ből való, sokszor ismételt mondása* igazolja: „A mi a nevelés dolgát illeti, egészen röviden azt mondhatnám: kérj tanácsot a jezsuiták iskoláitól; mert a gyakorlatban nincsen semmi, a mi ezeknél jobb volna.” Valóban, nem lelkiismeretességükön és buzgóságukon, hanem nevelő rendszerök mozdulatlanságán múlt, hogy később, a XVII. század második felében, és még inkább a XVIII-ikban mindinkább elmaradtak a továbbhaladó kor művelődési törekvéseitől. De ezek az idők már nem tartoznak mostani tárgyalásom keretébe. Más helyen ismertettem – hazánkra való vonatkozásában – a hanyatlásnak e folyamatát.*