Magyarországba Oláh Miklós hozta a jezsuitákat. Nemcsak az egyház harczosait látta bennök, hanem a humanisztikus műveltség terjesztőit is. Oláh a hit dolgában megalkuvást nem ismerő főpap, de egyszersmind a kultúra embere, a ki neveltetésénél fogva a görög és latin klassziczizmus légkörében élt; a kor legkitűnőbb humanistáival (például Erasmussal) barátkozott és levelezett, s már a jezsuiták megjelenése előtt az új szellemtől áthatott tanulmányi rendet adott az 1554-ben alapított nagyszombati gymnasiumnak. Az iskolázás történetének írói mindeddig nem méltatták kellően, hogy ebben az első szervezeti szabályzatban* nemcsak a szabad művészetek hagyományos tárgyaival és kereteivel találkozunk, hanem klasszikus írókkal is, oly bőségben és kiszemelésben, mint ekkortájt még semminemű más hazai intézményben. A költők közül magyaráznia kell a rektornak és segédeinek Vergiliust, Horatius, Ovidiust (a sikamlós művek kivételével), úgyszintén Terentiust, a prózaírók közül Cicerót és Quintilianust, továbbá Liviust, Salustiust és Caesart. Az íróknak ez a kánona bizonyítja, hogy a szabályzat megalkotója az akkor legjobbnak tartott nevelés módozataiban otthonos volt: ugyanaz a paedagogiai eszmény lebegett szeme előtt, mely utóbb a jezsuiták iskolai rendjeiben tükröződik.
A XVI. században egyébiránt főuraink és tehetősb nemeseink még nem tartották szükségesnek, hogy fiaikat nyilvános iskolába küldjék. Többnyire szegény emberek, kurtanemesek, mesteremberek, zsellérek, polgárok fiai látogatták a magasabb (latin) iskolákat, köztük még mindig igen sokan olyanok, kik papi pályára törekedtek. A nemesség nagyobb része főúri kastélyokban és udvarokban nevelkedett, nem is annyira tudományokban, mint jó erkölcsökben és magyar vitézi szellemben. Ennek a letűnt lovagvilágra emlékeztető udvari nevelésnek nagy arányait és nemzetfenntartó hatásait a XVI. században, Takáts Sándor tárta fel előttünk, a családi levéltárak rejtekeiből.* „A XVI. században és a XVII. század egy részében,” úgymond, „minden nagyobb kastélyunk és nagyobb udvarházunk igazában a magyar ifjúság nevelő iskolája volt. A nemesség majdnem kivétel nélkül ide küldé gyermekeit”… „Ezek a kastélyok voltak a nemzeti élet, a nemzeti nyelv és szellem igazi veteményes kertjei.” A nemes emberek fiaikat és leányaikat 9–10 éves korukban más nemesi kastélyba vagy kúriába küldötték, ahol a háznép gyermekeivel együtt nőttek fel tanítómesterek és nevelők vezetése alatt. A fiúk serdülő korukig mint apródok (inasok) szolgálták a házat, de megtanulták a fegyverszolgálatot is; „tizennyolcz éves korukban lovat adtak alájuk s ekkor lovas ifjak lettek,” s mint ilyenek (ha vissza nem mentek a szülői házhoz) vagy hadba szálltak, vagy gazdáiknak szerződtetett „atyafiai” (familiaresei) lettek. Főpapok udvaraiban is találkozunk velök.* A kor vitézi erkölcseiből következtetve, ezeknek az ifjaknak nagyobb része bizonyára jobban tudta forgatni a kardot, mint a pennát. Rendszeres szellemi kiképeztetésnek, minőt csak az iskola adhat, híjával voltak. Ezért Oláh Miklósnak azt az elhatározását, hogy a jezsuitákat mint nyilvános nevelőket hazánkba telepíti, általános közművelődési szempontból is értékelnünk kell: a nemesség fiaihoz nemcsak azért akart hozzá férkőzni, hogy őket a katholikus hitnek megtartsa vagy megnyerje, hanem hogy egyúttal magasabb, tervszerűbb, tudományosabb kiképeztetésben részesítse. Ezt csak jó nyilvános iskolák (gymnasiumok) útján érhette el. A hazai protestánsok latin iskoláit is így kell megítélnünk: az új hiten is lendítettek, az ország közműveltségét is előbbre vitték. A nyilvános középoktatás ebben a században szerveződik.