Már a fent mondottakból is megsejthettük, hogy a klasszikus írókból vett iskolai olvasmányok kiválogatásában milyen szempontok vezették a jezsuitákat. Egyik a nyelvi szempont. Olyan írókat kell olvastatni, kik a latin stílusnak legkitűnőbb mintáit szolgáltatják. Ezért van itt is első helyen Cicero, s ezért vannak kirekesztve (az egyetlen Quintus Curtius kivételével) későkori auctorok.* A másik nem kevésbbé fontos szempont az erkölcsi. Semmi olyast nem szabad a növendéknek olvasnia, a mi lelkét megronthatja. Ezért a klasszikus írókat meg kell tisztítani (expurgare, castigare)* a sikamlós helyektől s csak ilyen megtisztított alakban szabad őket a tanulók kezébe adni. (Ad usum Delphini.) Ha olyan írókról van szó, kiket egyáltalán nem lehet illetlenségektől megszabadítani, minő például Terentius,* „inkább ne olvastassuk, hogy a tárgyak milyensége a lelkek tisztaságát meg ne sértse” (potius non legantur, ne rerum qualitas animorum puritatem offendat). „Azt állítom – mondja Sacchini – hogy akár régi, akár új szerzőről, akár költőről, akár prózaíróról van szó, mihelyt egyszer ocsmány és rút dolgot tárgyal, nem szabad sem gondolatai, sem szavai, sem művészete kedvéért, sem más valami okból ifjú emberhez hozzáférkőznie.”