A jezsuiták nevelésének e rajzában arra törekedtem, hogy a XVI. század álláspontjáról megérttessem czéljaikat és eljárásaikat. Megállapítottam a tényeket s a mögöttük rejlő indítékokat. Kimutattam, hogy nevelésök minden mozzanata összefüggött végső czéljaikkal. Méltatni akartam, a mit tettek, saját szándékaik nézőpontjából. Ez a történeti megvilágítás kettőről biztosíthatott bennünket. Egyik, hogy azoknak a kívánalmaknak, melyeket a XVI. század katholikusai a legjobbnak hitt nevelésre nézve támasztottak, a jezsuiták épp úgy megfeleltek, mint Melanchthon, Trotzendorf és Sturm a protestánsokéinak. Eleget tettek a kor művelődési szükségleteinek és azoknak a vallásos eszményeknek, melyeket szolgáltak. A másik, a mit elvitatni tőlük épp úgy nem lehet, mint hitbeli ellenfeleiktől, hogy a nevelésben jóhiszeműen jártak el: mindkét tábor nevelői meg voltak győződve, hogy csakis az általuk választott eszközök azok, melyek az általuk kitűzött czélokhoz elvezetnek; mindkét részről hittek ezeknek az eszközöknek feltétlen helyességében.
E megállapításokhoz azonban még néhány kritikai észrevételt kell fűznöm. Tekintve a jezsuita iskoláknak egész Nyugateurópára kiterjedő példátlan hatását, nem vonhatom ki magamat ama kötelesség alól, hogy nevelésük rendszerének sebezhető pontjaira is néhány szóval rá ne mutassak.
Ilyen a rendszer merevsége. Oly szilárdul volt megállapítva és felépítve, hogy idők folytán a fejlődésre képtelennek bizonyult. A haladó kor mind több művelődési szükségletet hozott létre, melyeknek kielégítése nem volt megegyeztethető a Ratio szellemével, vagy nem volt megvalósítható a felállított korlátok miatt. Többször is hangsúlyozza a szabálykönyv, hogy a nevelés és oktatás rendjében minden újítástól szigorúan óvakodni kell. Így történt, hogy utóbb a jezsuiták iskolája és az élet közt át nem hidalható űr támadt. A mikor már a művelt embertől a dolgok ismeretét kívánták, még mindig szavakat tanítottak; minden komoly igyekezetük szótanulmány körül forgott.
Nem egészen alap nélkül való az az ellenvetés sem, melyet Montaigne kortársai is már megengedhettek maguknak, hogy a jezsuiták a nevelés hatalmát túlbecsülték. Valóban lehetetlen azt hinni, hogy emberi lényeket, bármilyen legyen egyéniségük, azaz velük született természetük, bármilyen különböző családi, társadalmi, természeti hatások érjék őket, tervszerű nevelés útján gondolkodásban, érzésben, akarásban, egész belső valójukban, egész világnézetükben teljesen egyenlőkké lehessen tenni. Pedig a jezsuiták ezt akarták. Habár soha nevelők gondosabban nem tanulmányozták minden egyes gyermek lelkét, mint ők, soha paedagogusok nem voltak, kik kevésbé engedték érvényesülni azt, a mi a gyermekben jellemzetesen egyéni. Valamint maguk a jezsuiták is, ha hűek akartak lenni a Társaság alapelveihez, csak egyéniségük teljes megtagadásával, az alapító által nem ok nélkül hangoztatott abnegatio iudicii-vel érhették el czéljukat, úgy neveltjeikben sem volt szabad megbecsülniök az egyéni kezdeményt. Pedig az ember értéke nem csak azon fordul meg, a mi őt egyenlővé teszi embertársaival, hanem sokkal inkább azon, a mi neki, mint erkölcsi személyiségnek, a szó legnemesebb értelmében egészen a sajátja. Az erkölcsnek is minden egyes egyénben az ő sajátos lelki élményévé kell válnia, hogy a puszta legalitáson felülemelkedjék.
Összefügg ezzel az emberi természet egyoldalú értelmezése, melyre a jezsuiták hajlottak. A mit a természet létrehoz, korántsem mind jó, miként Rousseau hitte, de nem is oly rossz, miként a jezsuiták gondolták. A nevelésnek – legalább a tudományos elmélet álláspontjáról – nem lehet legmagasabb szabálya: mindent mortifikálni, a mi az emberben érzéki; a feladat csak az lehet, hogy a nevelés érzékiségünket szabályozza, korlátok közé szorítsa, elfajulásának elejét vegye, szellemiségünknek alárendelje. Ennek nem lehet eszköze a test sanyargatása, hanem csupán a jó erkölcsnek begyakorlása; oly aszkézis, mely az erényes cselekvést a megszokás erejével ruházza fel, s ekként a moralitásnak szilárd alapot vet. Az önuralom megszerzése valóban emberhez, mint eszes lényhez méltó feladat, de vajjon azzal, a mi örök emberi, nem ellenkezik-e a léleknek ama teljes szenvtelensége, a vérnek hevesebb pezsdülésre képtelensége, minden érzelmi kitörésnek csírájában elfojtása, vagyis az önuralomnak az a majdnem emberfölötti mértéke, melyre a jezsuiták maguk a világnak példát adtak?
Végül nem lehet tagadni, hogy a jezsuita nevelés a vallásos vonatkozásoktól független kultúra iránt való érzékenységet alkalmas volt letompítani. A jezsuiták igazi neveltje annyira előbbre valónak kellett hogy tartsa minden más fölött a hit dolgait, a katholikus egyház érdekeit, hogy könnyen elhidegülhetett minden iránt, a mi csak kultúra, a mi csak világi vagy állampolgári műveltség. Ezzel az észrevétellel nem áll ellentétben az a tény, hogy a jezsuiták (mint említve volt) a világban forgolódni és cselekedni tudó emberekké tudták növendékeiket kiképezni. Nem a külső magatartásról, a társas érintkezés módjáról, a bátor fellépésről van itt szó, melyek nem hiányoztak azokból, a kiket neveltek, hanem az egyetemes emberi kultúrjavakról, melyeknek értékét álláspontjuk kizárólagossága miatt igen sokszor meglátni sem ők, sem neveltjeik nem voltak képesek.
Ámde mindezek az ellenvetések nem annyira a XVI. századnak, mint inkább a későbbi időknek a látószögéből tehetők. A reformatio és humanizmus korában a hit dolga volt az uralkodó lelkiismereti kérdés, és a klasszikus műveltség birtokba vétele a legfontosabbnak tartott kultúrai érdek. A jezsuiták paedagogiája ekkor még általában fedte a katholiczizmus híveinek vallási és művelődési eszményeit: Még messze van az idő, mikor újból feléled a renaissance első századának feledésbe ment öröke, a sokoldalúan művelt egyéniség eszménye, melyhez járul majdan az állami közösség keretein belül az emberi jogok egyenlőségének gondolata.