Az akkoriban szokatlan elszántság, melyet én mint a Zichy Ödön gróf felett ítélő haditörvényszék elnöke mutattam; a szabatos és határozott bírálat, melyet a Jellačić bánnal kötött fegyverszünet megkötése után kertelés nélkül, ráadásul írásban is hangoztattam; a Roth tábornok horvát hadteste elleni hadjáratban elért eredmények, melyeket barátaim inkább tulajdonítottak az én Perczel akarata ellenére, saját szakállamra tett intézkedéseimnek, mint a Perczel parancsára történteknek – hihetőleg mindez együttesen rám irányította a magyar mozgalom vezetőinek figyelmét, s azt a hitet ébreszthette bennük, hogy én vagyok az a férfiú, aki határozottságot hozhat Móga tábornok hadseregének ingatag hadműveleteibe.
Még ugyanaznap, amelyen a Zichy-féle drágaságokat átadtam a Honvédelmi Bizottmánynak, Kossuth engem egyik, velem együtt honvéd ezredessé előléptetett bajtársammal* együtt tanácskozásra hívott, melynek tárgya az a kérdés volt, elérkezett-e már az ideje annak, hogy több honvéd törzstisztet egyszerre tábornoki ranggal kitüntessenek. Kossuth úgy vélekedett, hogy ez az egyedüli biztosíték rá, hogy Móga cs. kir. tábornok* vezéri pálcája az ő és két társa, név szerint Teleki és Holtsche cs. kir. tábornokok minden percben várható önkéntes leköszönése vagy, ha a szükség úgy hozza magával, rögtöni nyugdíjaztatása esetében megbízható kezekbe jusson.
Először említett bajtársam szólt hozzá a kérdéshez, s határozottan az indítványozott rendszabály ellen nyilatkozott.
– Önök ezáltal – mondta – égbekiáltó igazságtalanságot követnének el, mert Móga hadseregének törzstisztjei közül a legtöbben idősebbek rangban és gazdagabbak érdemekben, mint mi. Bármily törvényes is az a tér, melyen önök, mint önálló magyar kormány állanak, rendes katonaság nélkül mégsem tarthatják fönn magukat. És önök mégis mindent elkövetnek, hogy a rendes katonaságnak a haza igazságos ügye iránti rokonszenvét gyöngítsék. A katona ragaszkodik megszokott följebbvalójához, ameddig az teljesíti kötelességét; s ezért minden mellőzés, mely ilyenkor a följebbvalót éri, az alatta álló katonát is sérti. Nem mondom, hogy azok a csapatok, amelyeknek parancsnokait a mi előléptetésünk kedvéért mellőznék, mindjárt megfeledkeznének az alkotmányra letett esküjükről; de attól igenis tarthatunk, hogy elkedvetlenednek. És kedvetlen seregnek ritkán sikerül győzelmi babérkoszorút kötni a zászlajára.
A szóló szívem szerint beszélt, s én siettem annak következményeit, ha minket, honvéd törzstiszteket, ily rögtönözve előléptetnek, bővebben is kifejteni.
– Magunk is – mondtam – azelőtt rendes ezredekben szolgáltunk, mégpedig meglehetősen alantas állásban. Hogyan kerüljünk, rövid tétlen időszak után, egyszerre parancsnokként a fölszínre, azok fölébe, akik nem sok idővel ezelőtt a mi följebbvalóink voltak? Megengedem, mindezek ellenére számíthatnának bizonyos fokú, de semmi esetre sem buzgó és ernyedetlen engedelmességre, legkevésbé pedig bizalomteljes ragaszkodásra azoknak a katonáknak a részéről, akik eddigi, részben igen jeles parancsnokaikat miattunk, „parvenük” miatt (mert minket így fognak nevezni) háttérbe szorulni látnák. Önök a 'mostani csapatvezérek politikai nézeteitől tartanak? – folytattam. – A katona rendszerint keveset gondol a politikával. Megteszi, amit parancsolnak neki, és csupán világos parancsokat és mindenben határozott föllépést követel följebbvalójától. Ez egyaránt érvényes a tisztre és a közvitézre. A magyar alkotmányra letett eskü után jelenlegi bajtársaink közül soha és senkinek nem jutott volna eszébe olyan gondolat, hogy a magyar hadügyminiszteren kívül másvalakitől eredő parancsokat is teljesítenie kell, ha a vak engedelmesség előírt egyenes útjáról az okoskodó engedelmesség útvesztőjébe nem terelték volna őket. De ez már megtörtént. Gyöngesége érzetében mind a bécsi, mind a pesti kormány e térre vitte a hadsereget, és amaz most tőle várja Magyarország feletti hatalmának visszaszerzését, emez pedig a kivívott hatalom fönntartását. Az önálló csapattestek parancsnokai a bécsi kormányt mint magyarok, a pesti kormányt pedig mint katonák nézve gyanakvó szemmel, tétovázni kezdtek, s ez a tétovázás már a vezetésük alatt álló csapatok legalsó rétegeibe is szétterjedt. A Honvédelmi Bizottmány ezt, úgy látszik, észre is vette, és most a mi előléptetésünkben és Móga táborába küldésünkben keresi a baj legcélszerűbb orvoslását, holott ez a rendszabály nézetem szerint csak arra szolgálna, hogy a habozókat még el is kedvetlenítse. A jelenlegi ezredparancsnokokat kell kitüntetni, előléptetni. Vagy elfogadják ezeket a kedvezéseket, és akkor ezredükkel együtt meg vannak nyerve, vagy nem fogadják el, és akkor el velük. Ha az ország alkotmányát egyáltalán fegyveres erővel kell fönntartani, az csak e módon történhetik.
– És az önök véleménye szerint kik a legérdemesebb, legmegbízhatóbb törzstisztek Móga seregében? – kérdezte Kossuth.
Én erre nem tudtam felelni, mert Móga hadseregét nem ismertem. Társam azonban többeket megnevezett, és ezek közül néhánynak előléptetését nyomban el is határozták.
Társam távozott. Követni akartam, de Kossuth marasztott. Ekkor értesültem Perczel oszlopától történt elszólíttatásom valódi okáról.
A Honvédelmi Bizottmány összes tagjai bizalmatlansággal viseltettek különösen Móga cs. kir. tábornok és közvetlen környezete iránt. A horvát betörő sereggel 1848. szeptember 29-én Velence, Pákozd és Sukoró körüli első összeütközésünk kétséges kimenetele; az elszomorító rendetlenség, melyben seregünk a viadal végéig győztesen megtartott védállását a rákövetkező sötét, zivataros éjszakán odahagyta, hogy Martonvásár mellé vonuljon hátra új védállásba; a nyomban rá Jellačić bánnak megadott háromnapi fegyvernyugvás, melynek ravasz felhasználása lehetővé tette a horvát sereg elvonulását a Lajtán túlra; az a lagymatag erély, mellyel a bánt űzőbe vették, s az üldözésnek félbeszakítása a Lajtánál, éppen abban a pillanatban, amikor az előnyomulás folytatása a legnagyobb sikerrel kecsegtetett – ezek voltak azon tények, melyek a Honvédelmi Bizottmány bizalmát Móga tábornok hadmíveleteinek őszinteségében megrendítették.
De mivel a tábornok mellé rendelt teljhatalmú királyi biztos, Csány László, a Honvédelmi Bizottmányhoz intézett jelentéseiben folyvást határozottan tagadta, hogy Mógát alapos okkal gyanúsítani lehet, a Honvédelmi Bizottmány tagjai attól tartottak, hogy Móga és környezete talán már Csányt is elvakította, s ezért más megbízható és hozzáértő ember közvetlen tapasztalatára és ítéletére voltak kíváncsiak. Ezt az embert bennem vélték feltalálni, s ezért titkos megbízatást kaptam, hogy haladéktalanul utazzam Móga főhadiszállására, Parndorfba, s ott látszólag álljak a hadsereg fővezérletének rendelkezésére, de a valóságban puhatoljam ki annak szellemét, s a netaláni áruló szándék legkisebb jelét is azonnal leplezzem le.
Megvallom, hogy Móga működését magam sem helyeseltem, de nem annyira szándékos árulásra, hanem inkább a belátás és elszántság hiányára gyanakodtam. Mindazonáltal az áruló szándékot is lehetőnek tartván, a küldetést elvállaltam, de azzal a módosítással, hogy ne kelljen beérnem az esetleges áruló célzatok leleplezésével, hanem legott jogom legyen megkísérteni meghiúsításukat is minden áron. Ezt a módosítást a Honvédelmi Bizottmány helyben is hagyta, és kis híja volt, hogy azonnal újra elő nem léptettek, ezúttal honvéd tábornokká. Legalábbis Kossuth kifejezte abbeli szándékát, hogy a tábornoki oklevelet nekem mindjárt kiállíttatja és átadatja, hogy eleve föl legyek hatalmazva szükség esetén a hadsereg feletti vezényletet a táborunkban Mógán kívül még jelen lévő többi cs. kir. tábornok mellőzésével, legott átvenni. Ez a rendszabály azonban ezúttal elmaradt, hogy miért, nem tudom.
Az október 11-ről 12-re virradó éjjelen már úton voltam Parndorf felé. Október 13-án kora reggel értem oda – Móga főhadiszállására.