Október 31-én reggel menet közben azt az utasítást kaptam a főhadiszállástól, hogy dandáromat ne Bruckba, az eddig elkerülhetetlen Lajta-parti felállításba vezessem vissza, hanem Köpcsénybe, és a helység alatt üssek tábort.
Itt ért utol azután az 1848. október 31-ről november 1-re virradó éjjel az elnök parancsa, hogy haladéktalanul jelentkezzem nála Pozsonyban. Egyidejűleg berendeltek a főhadiszállásra (a köpcsényi uradalmi kastélyba) is, mert Móga előbb még beszélni akart velem.
Éjfél is elmúlt, mire a főhadiszállásra értem. Móga már nyugovóra tért; segédtisztje megvárt, és egyelőre annyit közölt velem, hogy tábornoka felbukott lovával és fájdalmas zúzódásai miatt a hadsereg további vezénylésére képtelenné vált, és hogy utódjául engem ajánlott az elnöknek.
Azonnal Pozsonyba indultam, és 1848. évi november 1-én korán reggel az elnök betegágya mellett álltam; mert a legutóbbi események a különben is gyenge egészségű férfiút lázas beteggé tették. Említette, hogy éppen az imént szűnt meg erős hőemelkedése.
Leültetett az ágya mellé, mondván, hogy hosszabb beszélgetésünk lesz; mindenekelőtt a nemzetőr- és önkéntes csapatok, de még inkább a Porosz herceggyalogezred és legkivált ennek parancsnoka, Győzey őrnagy* hallatlan gyávaságáról panaszkodott. Ez a zászlóalj – így beszélte Kossuth – centrumunk középső dandárának (schwechati felállításunkban a tőlem jobbra esőnek) második vonalában állt, és mikor az ellenséges ágyúk megszólaltak, elsőként eredt futásnak, sőt mi több, még borjúit és tölténytáskáit is elhajigálta.
Magam is emlékeztem rá, hogy amikor a schwechati csatatéren a hadközépünktől elhagyott felállítás helyén végiglovagoltam, a jelzett tájon feltűnően sok elhányt fehér szíjas gyalogsági felszerelési cikket láttam szanaszét heverni a mezőn; halottat pedig körös-körül egyet sem.
Egyébiránt – ez volt Kossuth véleménye – nemzetőreinknek végül sikerült túltenniük ezen a rendes zászlóaljon is. Mert mikor ő, több sikertelen kísérletet téve az általánossá vált vad futás meggátlására, eltávozott Móga tábornok mellől, és hintón Fischamendre érkezett-természetesen csak azért, hogy a Fischa hídján föltartóztassa a futamodókat –, már a szaladók elfoglalták a hidat, és ő is csak fegyveres kíséretének erélyes segítségével jutott keresztül rajta.
– Ez pedig nem csekélység – tette hozzá Kossuth magyarázólag –, mert hiszen én a hátrálás megkezdése után nem sokáig maradtam azon a dombon, a tartalékhad mögött, ahol önnel a hadközepünk ellen meginduló támadás előtt a fővezér társaságában utoljára beszéltem, és elég gyorsan hajtattam onnan Fischamendig.
– Kénytelen voltam tehát – folytatta Kossuth – valamely még hátrább fekvő ponton kísérelni meg eredeti szándékom kivitelét. Új lovakat fogattam be, és a közben eltelt időt arra használtam, hogy a szorosan kocsim mellett tovaözönlőkhöz beszédet intézzek, és ezzel megállítsam őket. Mindhiába! Barátságosan kalapot emelve megéljeneztek néhányszor, és nyugodtan tovább szaladtak!
– Bármennyire fel voltam indulva, mégis be kellett látnom, hogy zárt rendben fellépő fegyveres csapat segítsége nélkül lehetetlen a menekülő emberáradatnak bárhol középúton gátat vetni, és hogy minden újabb rendbeszedési kísérlet előtt utol kell érnem azokat, akik a legmesszebbre futottak visszafelé.
– Végre befogták a friss lovakat. Nem lévén vesztegetni való időm, sietősen folytattam utamat. Bármilyen széles volt is a hadak útja, időről időre új meg új hátráló tömegek akasztottak meg gyors haladásomban. Minden ilyen csoporthoz, melyet utolértem, valóságos beszédet kellett intéznem, ha legalább annyit el akartam érni, hogy elhajthassak mellettük. Így esett aztán, hogy ismételten lovakat váltva is csak a Pozsonnyal átellenben fekvő Ligetfaluban értem utol a legfürgébb lábúakat. Ezek az emberek nyilván már korán reggel, a legelső ágyúszóra titkon elillantak, és mégis csak itt – nyolc mérföldnyire Schwechattól – érezték úgy, hogy elég messze van az ellenség, nem kell tovább loholniuk. Kedélyesen letelepedtek az országút mellett, és éppen tarisznyáztak, mikor hozzájuk értem. Felháborodásomban elhatároztam, hogy a legkeményebb büntetéseket mérem rájuk, és ezért alakulatuk nevét tudakoltam. A nyomorultak megtisztelve érezték magukat „kegyes kérdésem” által; és miközben néhányuk nyájas önérzettel eldicsekedett vele, hogy ők Komárom vármegyei nemzetőrök, a többiek szüntelenül torkuk szakadtából azt ordítozták: „Éljen Kossuth!”
Mikor az elnök Miklóshalmán a haditanácson – megbántódva hadseregünk fegyelméről elmondott kíméletlen szavaimon – gúnyos mosollyal megkérdezte tőlem, komolyan azt hiszem-e, hogy a Lajtán túli offenzívából egyetlen emberünket sem fogjuk hazahozni, én azt feleltem neki, hogy „a nemzetőröket és az önkénteseket nem féltem; gyors a lábuk”. Magam is elcsodálkoztam most rajta, mily tökéletesen igazolták az elnök tapasztalatai az akkor kétkedve fogadott jövendölésemet. Mégis minden efféle megjegyzéstől tartózkodtam, mert úgy láttam, hogy Kossuth nemcsak testileg, hanem lelkileg is megtört.
De a lelke korántsem volt megtörve! Fischamendtől Pozsonyig megtett útja után nem szállhatott többé olyan határozottsággal síkra a nemzetőrök és önkéntes zászlóaljak vitézsége mellett, mint annak előtte: mégis Bécs megsegítésére indított támadásunk szégyenletes felsüléséért elsősorban a fővezér habozását tette felelőssé, és konokul azt állította, hogy elszántabb vezérlettel seregeink okvetlenül győztek volna.
– A Mógát ért balesetet, mely őt váratlanul szolgálatképtelenné tette – tette hozzá Kossuth –, intésül veszem arra, hogy minden politikailag ingadozó elemet egyszer s mindenkorra eltávolítsak a hadsereg éléről. Ez kivált most múlhatatlanul szükséges, mert arról van szó, hogy az országba északi irányból betörő és máris Nagyszombatig előrenyomuló Simunich cs. kir. altábornagyot Roth és Philippovich sorsára juttassuk, és ezzel egyrészt az ellenség haderejének nem csekély részét tönkretegyük, másrészt a schwechati kudarc miatt lelohadt lelkesedést az országban újra fölélesszük, tehát valamiféleképp két legyet üssünk egy csapásra.
– Ezért Guyon gróf nemzetőr őrnagyot nemzetőr ezredessé* s a Simunich altábornagy elleni vállalkozás vezetőjévé neveztem ki. Mannswörth alatti hősies magatartása kezeskedik róla, hogy ez a hadművelet a vezér bátortalanságán nem fog hajótörést szenvedni. Felsülhet, az igaz, a vezénylő ügyetlensége miatt, hiszen én Guyon katonai képzettségében nem bízom; ezért tanácsadóul kirendeltem mellé Móga vezérkari főnökét, Kollmann honvéd ezredest. Csak az a baj, hogy katonai rendszerünk értelmében Kollmann mint honvédtiszt, kiváltképp pedig mint rangban idősb ezredes Guyonnak tulajdonképp följebbvalója, rá kell tehát őt szépszerével venni, hogy magát önként alávesse Guyon parancsainak. Mind ehhez, mind az egész vállalkozás gyors megszervezéséhez a legjava csapatokból egy erélyes hadseregparancsnok támogatására van szükségem. Nem vállalná el ön a hadsereg főparancsnokságát?* Szerintem ön erre mindenki másnál alkalmasabb!
– Mit szólnak majd rangban idősebb bajtársaim, ha minden ok nélkül mellőzik őket énmiattam? – kérdeztem.
– Gondoltam én erre – felelte Kossuth –, és mihelyt Móga balesetéről értesültem, többüket is megkínáltam a fővezérséggel, de mindegyiküktől nemleges választ kaptam. Ezek után Móga javasolta nekem önt erre a posztra. Az iránt tehát, hogy mit szólnak mindehhez a bajtársai, azt hiszem, teljesen nyugodt lehet. Önnel együtt ők is megkapják a tábornoki rangot; de ön lesz a rangidős. Ha tehát elfogadja a vezéri pálcát, mindenekelőtt a Simunich altábornagy elleni vállalkozást szervezze meg a lehető leggyorsabban, s vegye elejét az esetleges viszálykodásnak Kollmann és Guyon között, még mielőtt ezek ketten személyesen összeakadnak, és minden közvetítés lehetetlenné válik.
– Elfogadom a vezéri pálcát – feleltem –, s azonnal föl is keresem az említett urakat; meg kell azonban jegyeznem, hogy eleve nem nagyon reménykedem közbenjárásom sikerében. Miért nem bízza ön Kollmannra a vállalkozás vezetését Guyont parancsnokhelyettesként rendelve melléje?
– Mert alkalmam volt Schwechat alatt Kollmannnak a táborban elterjedt kétszínű hírnevét* néhány tapasztalatom alapján igazolva látni – válaszolta Kossuth. – Látta volna csak, milyen fanyar képpel mászkált fel-alá ez az ember Schwechat alatt Móga kíséretében, és hogyan derült ki hirtelen az arca, amikor Móga a középhad általános bomlásának láttán lovát a menedéket ígérő Fischa felé fordította. Még csak azt nem tudom, hogy e feltűnő örömből mennyit okozott az, hogy Kollmann a tábornok kíséretében a közelgő veszedelem elől tisztességgel kihúzhatta magát, és mennyit az a káröröm, hogy helyettese, Pusztelnik, mindjárt első föllépésekor felsült. De annyi bizonyos, hogy Kollmannban nincsenek meg azok az erkölcsi tulajdonságok, melyeket a Simunich elleni vállalkozás vezetőjében a feladat sikeréhez elengedhetetleneknek tartok. Egyébiránt Guyont a vállalkozás vezetőjévé már véglegesen kineveztem; ha tehát Kollmann állhatatosan vonakodik Guyont parancsnokának elismerni, megint csak Pusztelniknak kell Kollmann helyére lépnie.
Ezzel a rendszabállyal egyetértve távoztam az elnök lakásáról, és hiábavaló kísérletet tettem, hogy a Kollmann és Guyon közt – akik időközben már csakugyan keményen összecsaptak – az elnök szándékai szerint egyetértést hozzak létre. Kollmann vonakodott Guyon parancsnoksága alatt vezetni a vállalkozást, s így ez utóbbi mellé csakugyan Pusztelnik került vezérkari főnökként. A csapatok egy része már pirkadáskor elindult Pozsonyból, és még aznap – 1848. november 1-jén – a többi is. A hadsereg többi része egyelőre a határ védelmére sorakozott fel: a Dunán túl a Fertő tótól Pozsonyig, a Dunán innen pedig Pozsonytól Nagymagasfaluig.
Kossuth a vállalkozás kimenetelét Pozsonyban várta be;* ide tettem át én is főhadiszállásomat.
Néhány nappal a Simunich elleni vállalkozás kezdete után az elnök meghívott, hogy találkozzam Bem lengyel tábornokkal,* aki épp akkor Bécsből érkezett Pozsonyba, és rögtön Guyon után volt menendő, hogy ez utóbbinak ekkor már a meghiúsuláshoz közel járó hadmozdulatait újra kedvező irányba terelje.
Ez alkalommal láttam először Bem tábornokot, akinek múltjáról csak annyit tudtam, hogy októberben váratlanul Bécsben termett, és részt vett a város védelmében.
Társalgásunk rövid volt. Közölte: Kossuth Guyonhoz küldte őt, hogy szóval és tettel támogassa.
Néhány nappal később Bem kirándulásából újra visszatért Pozsonyba, és mivel Kossuth időközben visszautazott Pestre, Csány útján magához kéretett egy kis megbeszélésre. Ezúttal hosszasabban értekeztünk. Bem elmondta, hogy egy nappal későbben érkezett Guyonhoz, semhogy bármilyen érdemi befolyást gyakorolhatott volna a szerencsétlen hadjárat menetére; és azt is, hogy Guyon kitűnő hadvezéri tehetség, de a rendes sorezredek tisztjei még nem szoktak eléggé az engedelmességhez s több effélét. Végül kijelentette, hogy Kossuthhoz utazik Pestre, és valahol hazánk harcterein szeretne szolgálni.
Bem megjelenése kellemetlen volt számomra.* Nem tudtam, honnan jön, és mi a célja. Megmagyarázhatatlan felbukkanása Bécsben, ottani, csak hírből ismert tevékenysége, és mostani megmagyarázatlan odaadása, mellyel hazám megvédelmezése ügyének hódolt, önkéntelenül a divatos forradalmár-katona fajtából való kóbor lovagok egyikének jellemezte szememben. Hazám ügye pedig igazságosnak, szentnek tetszett nekem, és határozott ellenszenvet éreztem az ilyen elemek fegyverbarátsága ellen. Ráadásul Bem kedvező ítélete Guyonról, és kedvezőtlen ítélete rendes ezredbeli tisztjeink felől homlokegyenest ellenkezett tulajdon tapasztalataimmal, és nem sok okot találtam rá, hogy Bem hadi működésétől maradandó eredményeket reméljek hazám ügyének.
Pozsonyi két találkozásunkon kívül sohasem láttam Bemet, és semminemű közvetlen kapcsolatba nem kerültem vele a későbbiek során.