Csapataink a bányavárosok birtokbavételekor jéggel-hóval borított utakra találtak, elannyira, hogy csak nagy üggyel-bajjal tudtak előrehaladni. Ezek az elemi akadályok az ellenségnek a bányavárosok elleni támadását hosszú időre valószínűtlenné tették. De alighogy hadosztályaink elhelyezkedtek a kiszemelt téli szállásokban, legott olvadni kezdett, és az ellenség előtt simává váltak azok az utak, amelyeken mi a hó és a jég miatt oly nehezen jutottunk előbbre.
Aulich ezredes, mihelyt Körmöcbányára érkezett, ismételten erőszakos felderítést végzett a körmöcbánya-mosóci országúton fekvő Turcsek irányában, és oly erélyesen meghiúsította Götz vezérőrnagy dandárának és a szlovák szabadcsapatoknak tervezett támadását, hogy utána erről az oldalról nem is háborgattak többé minket; de annál komolyabb veszély fenyegetett dél felől.
A felderítők egybehangzó jelentései szerint jelentős ellenséges erők nyomultak a báti és szentbenedeki országúton fölfelé ellenünk.
A Zsarnócára kiküldött csapat, melynek csak túlnyomó ellenséges erők elől kellett volna kitérnie, feladta a rábízott helyet; hogy parancsnokának tudatlansága vagy gyávasága miatt-e – nem lehetett kideríteni.
Zsarnócát okvetlenül vissza kellett foglalnunk, ha Selmecbányát a báti országúton közeledő támadás ellenében biztosan meg akartuk tartani. De a Guyon-hadosztályt nem lehetett újabb különítmények kiszakasztásával meggyöngíteni. Ezért az Aulich-hadosztályhoz küldtem parancsot, hogy ez Zsarnócát egy zászlóalj gyalogsággal újra szállja meg. De a kirendelt zászlóalj parancsnoka* Szentkeresztről Zsarnócára menet azt a hírt hallotta, hogy Zsarnócát már megszállta az ellenség, és csapatával máris sarkon fordult, merthogy a parancs, melyet végre kellett volna hajtania, véletlenül mit sem szólt „támadásról”, és az a körülmény sem volt megemlítve benne, hogy Zsarnócán ellenség is lehet.
Január 20-án Besztercebányán kaptam meg a jelentést erről a váratlan esetről, még azon az éjjel Körmöcbányára siettem, hogy személyesen vezessek egy hadoszlopot Zsarnóca ellen.
Január 21-én este a Sándor-gyalogezred egy zászlóaljával, a 9. huszárezred egy századával és egy hat ágyúból álló háromfontos üteggel az említett helyre értem. Collery ellenséges ezredes, aki a 12. vadászzászlóajjal, némi lovassággal s mintegy fél üteg röppentyűvel dél felől a Garam völgyén fölfelé nyomulva, az előző napon elérte Zsarnócát, január 21-én már korán reggel tovább folytatta útját Hodruson át Selmecbánya felé.
Ennek az ellenséges bekerítő csapatnak másnapra várható támadása a Guyon-hadosztályt könnyen arra kényszeríthette, hogy szélaknai hadállását és utána Selmecbányát is feladja.
Ennek elejét akartam venni, és elhatároztam, hogy Collery ezredest nyomon követem és hátulról megtámadom.
Szándékomról Guyon ezredest még a 21-e és 22-e közti éjjel értesítettem, és utasítottam, hogy ő meg a maga részéről előzze meg az ellenség átkaroló támadását.
Az út Zsarnócáról Selmecbányára, mint már említettem, Hodruson át egy szűk völgyben visz fölfelé – eleinte a völgy mélyén elég lankásan, de az utóbbi helységen túl már viszonylag meredeken emelkedve a sűrű erdővel benőtt északi hegyoldalban. Az utat több helyen fatorlaszokkal járhatatlanná tettük, de ezeket csupán önkéntesek tartották megszállva, inkább megfigyelés, mint tartós védelem céljából.
Amikor január 22-én hajnalban Zsarnócáról Hodrusra indultam, azt reméltem, hogy az ellenséget a torlaszok föltartóztatják, s én őt még azok eltávolítása közben fogom utolérni; de csakhamar megtudtam, hogy neki még az elmúlt éjjel sikerült mindezeken az akadályokon keresztülhatolnia.
Hodrusról erős járőröket küldtem ki délkeleti irányban, részint hogy a Szélakna előtt álló ellenséget is háborgassák, részint hogy a Guyon-hadosztályt, melyet még mindig Szélakna előtti állásában képzeltem, közeledésünkről tudósítsák.
Túl az országútnak azokon a pontjain, hol még szanaszét hevertek az eltakarított torlaszok maradványai, összeakadtunk az ellenséggel. Csatárai az útra néző hegyoldalt tartották megrakva, egy olyan szakaszon, amelyen golyóik az utat hosszában pásztázhatták.
Egy századot fölküldtem az erdős hegyoldal tetejébe, hogy kergesse el az ellenséges csatárokat, vagy legalább tüzelésük megosztásával könnyítse meg egy gyalogos rohamoszlop előnyomulását az országúton.
Pusztelnik alezredes – nemrég mint tudjuk, még vezérkari főnököm, de ekkor már annak a dandárnak a parancsnoka, melyhez a Sándor-gyalogezrednek a támadásban részt vevő zászlóalja tartozott – önként csatlakozott vállalkozásunkhoz, és személyesen vette át a hegytetőre rendelt század vezetését.
Arra az esetre, ha rohamunkat az országúton visszaverik, két ágyút hozattam elő s mozdonyoztattam le, hogy tüzükkel az ellenséget az üldözésbe hátráltassam s egy újabb támadásunk előkészületeit fedezzem.
A többi ágyú a lovasság nagy részével együtt az utóvédnél maradt.
Egyes huszárok önként előrevágtattak az ellenség pásztázta országúton, de olyan erős puskatűz fogadta őket, hogy kénytelenek voltak sebesen visszafordulni. Ez elegendő volt arra, hogy a bakák, akik közt nagyon sok újonc volt, megtorpanjanak. Közben csatáraink végre tüzet nyitottak a hegytetőről, és én úgy gondoltam, itt az idő, hogy a rohamoszlopot az úton előreindítsam. Az oszlop azonban megállt az első ellenséges lövésekre, megfordult, és megállítani már csak azért is lehetetlen volt, mert az ellenség az úton is egy kis vadászosztagot küldött utánuk szuronyt szegezve.
Páni rettegés szállta meg gyalogságomat és a két lekapcsolt ágyú legénységét. Gyalázatos futásnak eredtek. A huszárok útjukat akarták állni, de ők a lovak hasa alatt is átkúsztak, mikor a lovasok közéjük vagdostak. Az iszonyatos zavarban, amely ebből támadt, az ágyúslovak is megvadultak, az üteg többi ágyúja, egy löveget kivéve, részint a mélységbe zuhant, részint elvontathatatlanná vált.
Az üteg parancsnoka* ellenséges golyótól találva elesett a két lekapcsolt ágyú mellett, emberei pedig ágyúikat cserbenhagyva, a töltőeszközökkel együtt elfutottak.
Hasztalan törekvésem közben, hogy a legbátrabb gyalogosokat az ágyúk fedezésére együtt tartsam, magam is fokozatosan visszavonultam addig a pontig, ahol a két lekapcsolt ágyú állt. Néhány gyors egymásutánban körülöttünk elsüvítő golyó azt idézte elő, hogy nemsokára magamra maradtam. Még segédtisztem,* egy rettenthetetlenül vitéz férfi is eltűnt. De mivel elesni nem láttam, éppen távolléte nyújtott némi reményt; meg voltam győződve róla, hogy csak azért távozott mellőlem, hogy a megfutamodottakat egy hátrább eső ponton, ha lehet, feltartóztassa s újabb előnyomulásra bírja. Beláttam én, hogy ilyen csapatokkal győzelemre többé gondolni nem lehet, de azt reméltem, hogy legalább az ágyúkat megmenthetem. Ezért akartam – ha egymagam is – kitartani a helyszínen.
Szorosan az ágyúk mellett, keresztben az országútra balra, egy lőszeres kocsi állt. Mögötte kerestem némi oltalmat az ellenséges golyók ellen.
A völgybe lefelé menekülő csapataim csörtetése már alig hallatszott fel hozzám, az ellenkező oldalról azonban zavart kiabálás és közben az osztrák néphimnusz* zenéje hangzott a fülembe. A következő pillanatban az út legközelebbi kanyarulatából előtörtek a rohamozó ellenséges vadászok. Erre már én is megrendültem. Haboztam, hogy a természetes ösztönt kövessem-e, mely menekülni késztetett, vagy a szégyen és a kétségbeesés miatt bevárjam-e az ellenség szuronydöféseit, és hol futó csapatjaim után, hol a közeledő vadászok felé tekingettem. Hirtelen úgy rémlett, mintha a vadászok az ágyúk láttára megállnának, a „Hurrá” kiáltás elhalna az ajkukon – és gyorsan a kanóc után nyúltam. De vagy nem akadt rá a szemem, vagy azt is elvitték a futó tüzérek: nem tudtam rátalálni, és most már minden reményemből kifogyva én is futásnak eredtem.
Gyalogszerrel voltam, megmenekülésemre tehát nem sok esély volt. Későn szántam rá magamat. Úgy akartam az üldöző ellenség szeme elől eltűnni, hogy az erdős hegyoldalra kapaszkodtam, és a fák közt iparkodtam észrevétlen egérutat nyerni; de lépten-nyomon megbotlottam és újra le kellett térnem a nyílt országútra.
Az ellenség vadászai már oly közel jártak hozzám, hogy nyugodtan célba vehettek. Meg is tették; de szerencsére én az erősen lejtő hegyi úton minden lépésemmel a célvonal alá süllyedtem, és csak a csákómat érte az a golyó, amely az agyamnak volt szánva; a többi pedig éppenséggel ártatlanul fütyült el fölöttem. A derék vadászok egy kissé mohón találtak lövöldözni; valamivel több hidegvér a célzásban sok gondtól menthette volna meg fővezérüket a jövő tavaszon. Én is iparkodtam megtenni a magamét, hogy az az idő, amíg mozgó célpontul kellett szolgálnom, lehetőleg minél kurtább legyen.
Az ellenség felől egy nekivadult nyerges ló vágtatott el mellettem. Vagy száz lépésre tőlem elfogta egy huszár egy sebesült és gyalog vánszorgó pajtása számára, akit nem akart a veszedelemben sem elhagyni. Fel is segítette a lóra, majd véletlenül engem is megpillantott, odavágtatott hozzám és fölajánlotta saját lovát, mondván, hogy az én életem többet ér az övénél.
A nagylelkű önfeláldozás különös hatással volt rám. Újra bízni kezdtem, hogy még nem veszett el minden ezen a napon.
– Vágtass inkább azok után a hitvány bakák után, és terelj vissza egy falkát belőlük, de olyan legények legyenek ám, mint te! – mondtam a hős lelkű huszárnak.
– Hasztalan fáradság! – felelte és káromkodott. – Hisz ezek tótok, nem magyarok!
A nemzetiségre vonatkozó megjegyzés helytálló volt, de a belőle levont következtetés nem, hiszen a gyáva tüzérek magyarok voltak, nem szlovákok. És mi több: a következő pillanat mintha meg akarta volna hazudtolni huszáromat a tótokra nézve is, mert alighogy a cifra káromkodás végét kikanyarította, a legközelebbi kanyarból, mely mögött a lefelé vezető út eltűnt szemem elől, egy szakasz gyalogság közeledett megmentésemre, segédtisztemmel az élen.
Nem csalódtam segédtisztemben. És a tervemet, hogy még nem adom fel a küzdelmet, most már a gyakorlatba is át akartam ültetni.
– Utánam! – kiáltottam az elég elszántnak látszó legényekre. – Bajtársaitok is követni fognak, mihelyt megtudják, hogy megint előrenyomulunk. Ez a derék huszár – folytattam bizakodva – gondoskodik róla; nem igaz, bajtárs? – és a feleletet be sem várva megint elindultam fölfelé.
A szlovákok valószínűleg édeskeveset értettek abból, amit magyarul odakiáltottam nekik, de azért bátran követtek.
Az ellenség tüzelése most sűrűbb lett; mi nem értünk rá visszalőni. Én folyvást biztattam a legénységet. Aki a veszélyben másokat bátorít, önmagát is bátorítja.
– Utánam! – kiáltottam újra meg újra. – Láthatjátok, hogy lövéseik nem találnak!
Szerencsétlenségre éppen ekkor egy golyó talált: az első sorban ordítva esett el egy ember, s a többiek abban a pillanatban megint futásnak eredtek.
A váratlanul felmerülő végső remény hirtelen elenyészése – még ha balga remény volt is – jobban megrázza az embert, mint a jogos remények fokozatos szétfoszlása.
– Mára vége! – kiáltotta segédtisztem.
– Vége örökre! – feleltem kétségbeesve.
Mikor az ágyúk mellől meghátráltam, akkor is ugyanúgy veszve láttam a napot, mint most; de a szégyenteljes visszavonulás kényszerítő voltának felismerése akkor nem rohanta meg a lelkemet olyan sebesen, mint most. Akkor még gondoltam a magam menekülésére; most már erről is lemondtam.
Kétségbeesett közönyömben nyilván része volt testi erőim rendkívüli kimerülésének is. Az erkölcsi lelkesedés tetőpontján keressük a halált – a testi kimerültség mélységében már nem kerüljük. Lehetetlennek tartom, hogy ez a két véglet egyszerre jelen lehessen egy emberben. Vitézségről és gyávaságról csak a két véglet közti állapotban lehet szó.
– Menjünk, amíg nem késő! – kiáltotta segédtisztem, karon ragadott és vonszolt magával lefelé a lejtős úton.
A huszár is (mégiscsak igaza volt ez egyszer, már ami a szlovákokat illeti) megint ott termett mellettem, és újra fölajánlotta a lovát. Ingerült voltam, hogy önfeláldozó ajánlatának elfogadását egyáltalán feltételezi rólam, és hogy kíméletlenül vonszolnak, és ki akartam ragadni karomat a segédtiszteméből; de ő keményen fogva tartott, és akkor sem eresztett, mikor egy ellenséges golyó kettőnk között elsüvítve majdnem elvitte a könyökét; erre én végre beláttam, hogy további ellenkezésem nemcsak saját életemet, hanem két hű kísérőm életét is veszélyezteti, összeszedtem tehát maradék testi erőmet, és most már önként követtem lépteiket.
Hodrus fölvége közelében egy szekér várakozott a súlyos sebesültekre, ezek azonban már egytől egyig a hadifogság keserves sorsára jutottak; habozás nélkül élhettem tehát az alkalommal, hogy csapataimat utolérjem. Ez csak a falu alvégében sikerült.
A huszárok még folyvást azzal bajlódtak, hogy a felbomlott gyalogságot összetereljék. Elcsüggesztő látvány volt, s még elcsüggesztőbb az a gondolat, hogy ilyen csapatok vezére vagyok; és bizony ilyen tapasztalatok után a legmerészebb képzelet sem gondolhatta, hogy a ,,szabad és egységes Ausztria” az Orosz Birodalom megmentő beavatkozására szorul majd Magyarországon.
A gyalogságot és az odaveszett üteg legénységét a helyszínen meg akartam tizedelni; de a megfogyott sorokra vetett első pillantás meggyőzött, hogy meg vannak azok már eléggé tizedelve.
Az öt ágyún és néhány huszáron kívül két századra való gyalogságból állt aznapi veszteségünk. Pusztelnik alezredes sem volt sehol. Később megtudtuk, hogy sebesülten fogságba esett.*
Az ellenség nem üldözött tovább bennünket, s így legalább Hodrustól Zsarnócáig rendben mehetett végbe hátrálásunk.
Zsarnócán csapataimnak rövid pihenést engedélyeztem; engem azonban nem hagyott nyugodni az, hogy a Guyon-hadosztály sorsa felől semmi bizonyosat nem tudok.
Hogy egyidejűleg ez is vereséget szenvedett, abban nem kételkedtem. De hogy merre és meddig szorult vissza – vajon első riadalmában nem hátrált-e egészen Besztercebányáig, nem adott-e módot a valószínűleg nyomában lévő ellenségnek, hogy a zólyomi és a körmöcbányai hadosztályokat egymástól és a Besztercebányán levő másik kettőtől elvágja, és ezzel hadtestemet háromfelé szakítsa s egyenkint mindegyik részt megsemmisíthesse? – Ezek a kérdések azonnali választ követeltek.
Zsarnócán senki sem tudott rájuk feleletet adni. Ráadásul az Aulich-hadosztálynak még az éjszaka folyamán utasításokat kellett küldeni, sőt ezeket részben teljesíteni is. Én tehát segédtisztemmel kocsin előresiettem Körmöcbányára.
Zsarnócán óva intettek, hogy erős födözet nélkül ne utazzam, mert egy ellenséges osztag Hodrus felől átvágott az északi hegyháton, és már elérhette a Zsarnócáról Szentkeresztre vivő utat, amelyen haladnom kellett. Én azonban nem törődtem a figyelmeztetéssel.
Nem messze attól a helytől, amelyet veszélyesnek kiáltottak ki, csakugyan fenyegető „Halt! Wer da?”* kiáltás állította meg lovainkat, s a következő pillanatban szekerünket fehér szíjas gyalogság fogta körül. A német kiáltás, a fehér szíjazat elég gyanús jel volt. Segédtisztem nem akart színt vallani.
– Egy tábornok – felelte vontatottan. – Hát ti melyik zászlóaljból vagytok? – kérdezte aztán nyers hangon és messzire kihajolt a szekérből, hogy a sötétségben is felfedezhessen valamilyen határozott ismertetőjelt a katonákon.
– Semmiféle zászlóalj! Milyen tábornok? – hangzott a felelet, és a katonák egyre közelebb tolakodtak.
Helyzetünk válságos volt. Most már fölvilágosítást kellett adnunk. Ha ezek osztrákok, akkor csak egy lövés a tolakodó faggatóra, egy ugrás fel a bakra, egy ostorcsapás a lovak közé menthetett meg minket.
Ezt átgondolva lassan fölemelkedtem az ülésről, egyik pisztolyom kakasát zajtalanul felhúztam, és visszafojtott lélegzettel, ugrásra készen vártam a történendőket.
Segédtisztem még mindig késett a válasszal. Folyvást azon igyekezett, hogy hamarább ismerje föl ő a katonákat, mint a katonák minket; még jobban kihajolt tehát a szekér oldalán, a legközelebb álló katona felé. A rövid időköz valóságos öröklétnek tetszett. Azt hittem, nem is tudom kivárni a döntő pillanatot.
– Hiszen ez a mi Sándor-gyalogságunk! – kiáltotta hirtelen segédtisztem, és minden további késlekedés nélkül megadta a kívánt felvilágosítást: ráismert ugyanis az egyik altisztre, akit a szerencsétlen ütközet reggelén személyesen bízott meg valamilyen parancs teljesítésével.
A Sándor-gyalogságnak akkor még fehér szíjai voltak. A meglepetés első pillanatában ez egyikünknek sem jutott eszébe – de az sem, hogy a Hodrusnál velünk szemben álló vadászoknak fekete volt a szíjazata.
Az említett altiszt a szekér körül tolongó legénységgel együtt annak a századnak csekély maradványához tartott, melyet én reggel Hodruson átvonulva felderítő járőrként Szélakna felé kiküldtem. Amikor az erdőben meneteltek, egyszerre többfelől megtámadták őket és nagy részük fogságba esett. Ezeknek a keveseknek sikerült magukat keresztülvágni, és ott, ahol a gyalogút a déli hegyoldalról a keskeny helységen keresztül az északi hegyhátra visz, Hodruson átlopózni, miután előbb biztos rejtekből végignézték egy ellenséges járőr elvonulását, amely Zsarnóca felé való meghátrálásunkat figyelte. Ezután már veszély nélkül értek – az említett hegyháton átkelve – a zsarnóca-szentkereszti országútra, s éppen Zsarnócán levő zászlóaljukhoz készültek indulni, mikor összetalálkoztak velünk.
Meghagytam nekik, hogy zászlóaljukat ott helyben várják be, hiszen az már útban van feléjük, én pedig most már zavartalanul folytattam utamat Körmöcbányára.