A kápolnai második csatanapot követő, február 27-ről 28-ra virradó éjszaka minden zavar nélkül múlt el.
28-án korán reggel összes hadosztályaink parancs szerint visszavonultak Mezőkövesdre. A Kmety-hadosztály volt az utóvéd. Őt egy tekintélyes ellenséges lovas hadoszlop követte.
Dembiński Mezőkövesd nyugati végénél üttetett tábort a kerecsendi út nyergében. Az úttól délre táborozott a Poeltenberg-hadosztály, majd az I. hadtest, végül a szélső balszárnyon a II. hadtest egyetlen hadosztálya. Az úttól északra a Guyon-hadosztály, a szélső jobbszárnyon pedig az Aulich-hadosztály helyezkedett el.
Mezőkövesd és Maklár közt széles fönnsík húzódik északnyugatról délkelet felé némileg a déli róna fölé kiemelkedve. Szihalom falvának egy része ezen fekszik, egy része pedig ennek délnyugati, nem meredek lejtőjén. A fönnsíkról a terep hullámosan ereszkedik Mezőkövesd felé, itt-ott, csaknem merőlegesen a szihalom-mezőkövesdi útra, mély patakmedrek szelik át. Ugyanilyen lankásan ereszkedik a terep az egri út hosszában is Mezőkövesd felé.
Mezőkövesd előtti táborunk tehát éppen azon a két oldalon volt mélyebben, amerről az ellenség támadását várni kellett; és állásunk, az arcunk előtt majd ide, majd amoda kanyarodó patakok ellenére, a védelmi hadállás minden lényeges kellékét nélkülözte, támadóképességünket pedig éppen az erek és vízmosások csökkentették nem kis mértékben.
Mikor Dembiński ezt a táborhelyet kiszemelte, valószínűleg arra a rögeszméjére hallgatott, hogy az ellenség egyelőre meg van elégedve Mezőkövesdig való visszavonulásunkkal, és aznap nem fog minket háborgatni. Még jobban árulkodott erről a rögeszméjéről az, hogy sem további visszavonulási vonalat nem tűzött ki, sem pedig ellenséges támadás esetére nem adott ki parancsokat.
Mi tehát mindent elkövettünk, hogy ha az ellenség fényes nappal rajtunk üt, ne járjon sikertelenül.
A rajtaütésre nem is kellett sokáig várni.
A Kmety-hadosztályt az az osztrák hadoszlop,* mely egy ideig csupán figyelve követte, hirtelen – még mielőtt az ágyúink lőtávolán belülre ért volna – olyan hévvel támadta meg, hogy egy részét egészen meglepett táborunkig visszavetette.
Én éppen úton voltam Dembiński főhadiszállására, hogy őt, ha csak lehet, említett rögeszméjétől eltérítsem, mikor a kezdődő ütközetet jelző első ágyúlövések elhangzottak.
Dembiński éppen ebédnél ült, és a közelében csörömpölő evő- s ivóeszközök kellemes zajától nem hallotta a kevésbé kellemes távoli ágyúszót. Élőszóval előadott jelentésem, hogy meg vagyunk támadva, teljesen készületlenül érte; ennek ellenére legott a veszély színhelyére sietett; én pedig – egy közhuszár ügyetlenkedése miatt, akire lovamat bíztam – néhány perc múlva követtem.
Mezőkövesd nyugati kijáratánál egy hídon kell áthaladni. A hídon a Kmety-hadosztály egyik félütege jött velem szemközt gyors futásban. Parancsnoka* égre-földre esküdözött, hogy az egész tábor szét van verve, és ő is csak nehezen tudta ágyúit megmenteni. Annyira meg volt szegény ijedve, hogy tulajdon szemének sem hitt, különben egyetlen pillantást vetve a hídról táborunkra, meggyőződhetett volna róla, hogy távolról sem akkora a veszedelem, mint amekkorának képzeli. Megállítottam és visszafordítottam az ágyúkat.
Vagy ezerlépésnyire Mezőkövesdtől, egy másik hídon túl, amelyen keresztül Szihalomra és Kerecsendre vezet az út, csatarendben állva leltem a Kmety-, a Guyon- és az Aulich-hadosztályt, az utóbbi hadosztály lovasságát (a 9. huszárezredet)* pedig éppen visszatérőben egy sikeres roham után; a Poeltenberg-hadosztály, az I. hadtest s a II. hadtest egyetlen hadosztálya gyorsan csatlakozott jobbszárnyunk éppen meginduló előnyomulásához.
Az ellenség Szihalom színvonalára visszavetve, nagy önuralommal szemlélte, hogyan bajlódik néhány huszárunk a 9. huszárezred által az ellenségtől elvett félüteg ágyúi körül, hogyan mozdítják ki helyükből a lövegeket, hogyan viszik hátra másfél ágyúlövésnyire levő arcvonalunk felé.
Dembiński – valószínűleg az ebéd félbeszakítása miatti rosszkedvében – egyre szitkozódott, de nem az ellenség támadása, hanem a mi előnyomulásunk miatt, a sikeres huszárrohamot ostobaságnak minősítette, végül pedig – miután kifakadásai ismétlésétől néhány huszártiszt borsos felelete elvette a kedvét – az egész hadseregnek mélyértelműen megálljt parancsolt.
Ott álltunk veszteg, sorban és rendben késő éjszakáig. Az ellenség pedig éppen úgy gondolkozhatott rólunk, mint az imént mi őróla, mikor tűrte, hogy ágyúit a szeme láttára elvigye néhány huszárunk.
Ismeretes az eddigiekből, hogy gróf Guyon ezredest a február 2-ról 3-ra virradó éjszaka Iglón a Schlik-féle hadtest egyik oszlopa meglepte, és ez alkalommal egy ágyúját is elvették a támadók. Ez az ágyú, melynek csata közbeni elvesztését gróf Guyon ezredes mindeddig állhatatosan tagadta, véletlenül itt volt az ellenségtől elvett három ágyú közt. Guyon az ágyú hiányát mindeddig elmésen azzal magyarázta, hogy a löveg az éjszakai rajtaütés okozta általános zavarban az Iglót környező erdőkbe talált menekülni, és ott eltévedt; és mivel Guyon gróf közismert igazmondása iránti tiszteletből ezt a magyarázatot annak ellenére el kellett fogadni, hogy az ágyú az ellenség birtokába került; most tehát a szerencsésen megkerült ágyú ellen kellett sötét gyanúnak támadnia, hogy ez önként, hazaáruló szándékból megugrott a Guyon-hadosztálytól és átszökött az egy hét múlva Kassáról Tornán és Tornalján keresztül meghátráló Schlik-féle hadtesthez! – Ez a fordulat talán ízetlennek látszik, de hát ahány ház, annyi szokás! Hazámban az a szokás, hogy a legtermészetesebb kellemetlen eseményeket furcsán misztikus, a nemzeti hiúságot legyező módon valamilyen hazaárulási szándékkal magyarázzák.
Egy szép napon a hivatalos Közlöny azzal a félre nem ismerhető szándékkal, hogy egyik személyes ellenségemet hazaszerte népszerűvé tegye – magasztaló szavakkal híresztelte, hogy Guyon már Iglónál (éppen azon a végzetes éjszakán, február 2. és 3. közt) a haza ellenségeit szőrén-szálán megsemmisítette! De hogyan vehették el a megsemmisültek a megsemmisítőtől egy ágyúját?
Említettem azt a tüzértisztet, akivel a táborunk ellen intézett támadás kezdetén a mezőkövesdi hídon vad futása közben találkoztam. Gyávaság bűntette miatt golyó általi halálra ítéltem, és az ítéletet rajta, mások elrettentő példájára, a hadosztály színe előtt, amelyhez tartozott, nyomban végre akartam hajtatni. Dembiński azonban, akitől, mert éppen jelen volt, a kivégzés engedélyezését kellett kérnem, megkegyelmezett a bűnösnek.
Az I. hadtest egy másik, egyébként vitéz honvédtisztje* nem sokkal az ellenséges támadás előtt felöntött a garatra, és ittas fővel törvényellenes zsákmányt ejtett. El kellett fogatni, de ő fegyveres kézzel ellenállt és az őt kísérő őrjárat golyóitól találva életével lakolt.
Időközben ránk alkonyodott; Dembiński nyugovóra tért. Nemsokára a csapatok is visszavonulhattak korábbi táborhelyükre, és azok a hadosztályok, amelyeknek a sors Szemere és élelmezőbiztosai alakjában aznap kivételképp kedvezett, meg is főzhettek. A többiek kénytelenek voltak a rekvirálás eszközéhez folyamodni, de sovány eredménnyel, mert a mezőkövesdi hazafiak eszes, előrelátó emberek voltak.