Mikor én március 2-án kora reggel az Aulich-, a Poeltenberg- és a Kmety-hadosztállyal Poroszlóra értem, Klapka ezredes közölte velem, hogy Dembińskinek előző este kiadott táborozási utasítása következtében annak a három hadosztálynak a parancsnokai, amelyek Egerfarmoson Klapka vezénylete alatt álltak, tisztjeik nevében kinyilatkoztatták, hogy ezentúl semmilyen parancsot nem fogadnak el Dembińskitől, ha vagy én, vagy Klapka nem ellenjegyezzük. Közvetlenül ezután a hadosztályparancsnokok (Bulharyn helyett Dessewffy Arisztid) Klapka jelenlétében személyesen megismételték előttem ezt a nyilatkozatukat.
Dembiński a Klapka alatt egyesült három hadosztálynak még Poroszlóra érkezésem előtt azt a parancsot adta, hogy haladéktalanul vonuljon vissza a Tisza mögé. A hadosztályok tehát már elvonulóban voltak, amikor parancsnokaik elém terjesztették azt a kívánságukat, hogy Dembiński alakuljon át korlátlan hatalmú fővezérből alkotmányos fővezérré.
Az olyan tapasztalt katonákról, mint Klapka ezredes és három hadosztályparancsnoka, lehetetlen volt föltételeznem, hogy komolyan alkalmazni akarják az alkotmányosság elveit a hadsereg vezetésére háborúban; így kívánságukat egyszerűen Dembińskinek adandó consilium abeundinak* értelmeztem. De az ilyen rendkívüli lépéshez legalábbis a hadsereg túlnyomó többségének egyeztetése szükséges, és a VII. hadtest négy hadosztálya – tehát a hadsereg nagyobbik fele – még eddig nem mondta fel az engedelmességet a fővezérnek, én pedig úgy vélekedtem, hogy ilyen fontos lépést nem szabad elhamarkodni: Klapka jóváhagyásával fölszólítottam tehát a három hadosztályparancsnokot, hogy Dembiński parancsainak egyelőre föltétlenül engedelmeskedjenek, míg az egész hadsereg visszavonulása a Tisza mögé – amit Dembiński, úgy látszik, most el akar rendelni – végbe nem megy, és alkalom nem adódik kívánságuk nyugodt megvitatására.
A hadosztályparancsnokok kijelentették, hogy készek rá, és visszatértek csapataikhoz, mint ahogy Klapka is; én pedig Dembiński főhadiszállására siettem, hogy az Aulich-, a Poeltenberg- és a Kmety-hadosztály Poroszlóra érkezését jelentsem, és számukra további parancsokat kérjek.
Dembiński nem valami kegyesen fogadott; engedetlenségről, minden ellenséges ágyúlövés előli megfutamodásról beszélt; kijelentette, nem az ő terve volt megint a Tisza mögé vonulni, hanem mi kényszerítettük őt erre, és ő ennélfogva a visszavonulást már el is rendelte. A VII. hadtest tüstént kövesse Klapka hadosztályait.
Ezzel az utasítással bocsátott el, én pedig siettem a hadtest számára (ezalatt a Guyon-hadosztály is megjött Négyesről) ideiglenes táborhelyeket kitűzni, míg Klapka hadosztályai Poroszlóról a Tiszán átvonulóban eléggé előre nem haladnak, hogy a VII. hadtest akadálytalanul kövesse őket.
Dembiński egyidejűleg Tiszafüredre tette át főhadiszállását. A Tisza jobb partján többé nem láttam őt.
Poroszlón a VII. hadtesten kívül a II. hadtestből is állt hat század lovasság. Ezek ahhoz a hadosztályhoz tartoztak, melyet a fővezér imént véget ért támadó hadművelete idején a Poroszló és Tiszafüred közti Tisza-híd biztosítására tartogatott a két helységben. Ezeknek Dembiński legutóbbi intézkedése értelmében a VII. hadtest Tiszántúlra vonulása után is Poroszlón kellett volna maradniuk az ellenség szemmel tartására.
Éppen neki akartunk látni az elvonulásnak, mikor az ellenség a besenyői úton Poroszlóhoz közeledett, és a magunkét alig meghaladó erővel kezdett előttünk szétbontakozni.
Eleinte úgy látszott, hogy meg akarja támadni táborunkat.
Visszavonulásra – hátrálási vonalunk kedvezőtlen tulajdonságai miatt- egyelőre nem gondolhattunk. Hátrálási vonalunk ugyanis egy keskeny töltés volt, amelyen két szekér éppen csak elfért egymás mellett. A Tisza kilépett medréből. A töltés volt az egyedüli összeköttetés Poroszló és a Tisza-híd közt.
Az északról délre nyúló Poroszló helysége egy, az itt órányi szélességű ártért nyugat felől határoló magasabb terepszakaszon fekszik. Ez a magasabb terepszakasz keleten meredek lejtőben végződik; ez egyben a Cserő patak jobb partja; bal partja már a Tisza árterületére esik, ezen át visz az említett töltés a körülbelül egyórányi távolságban fekvő Tisza-hídhoz. A töltés meg a Poroszló helységét hátán hordó magasabb terepszakasz közt egy bakhíd volt az összekötő kapocs a Cserő patakon át.
Poroszló keleti házsora meg a Cserő patak partlejtője közti nyílt tér alkalmas volt a tüzérség felállítására, melynek ütegei a töltést – mivel ez az említett poroszlói házsorra merőlegesen épült – hosszában pásztázhatják, sőt kereszttűzbe is foghatják, és a töltésen vonuló csapatokat a szó szoros értelmében lesöpörhetik róla, anélkül hogy ezek az ellenség ütegei ellen egyetlen ágyúnál többet állíthatnának fel magán a töltésen; s ez az egy ágyú lenne azután a legvégső hátvéd.
Poroszlót nyugatról keletre több utca szeli keresztben át. Az egyik az elébb említett szabad térre nyílik a Cserő patak jobb partja és a keleti házsor közt, éppen a híddal szemben; a többi utca pedig vagy lejjebb vagy feljebb.
A VII. hadtest, amint mondtam, még a helység nyugati széle előtti táborban állt, midőn az ellenség másfél ágyúlövésnyire tőlünk bontakozni kezdett. A kilátás szabad volt; visszavonulásunkat nem lehetett palástolni.
Ha visszavonulásunkat az ellenség szeme láttára megkezdjük, az ellenséget egyenest felhívjuk, hogy támadjon, üldözzön.
Nekünk a helységet keresztben átszelő utcák közül csakis egyetlenegyet, az egyenesen a töltésre nyílót, volt szabad használnunk, hacsak nem akartuk, hogy több egyszerre hátráló oszlop közvetlenül a Cserő-hídnál összetalálkozva kiszámíthatatlan következményekkel járó torlódást idézzen elő; ha az ellenség képes a többi utcán előnyomulva velünk egyszerre kiérni a keleti házsor előtti nyílt térre, és ott a töltésre szegezve kiállítani ágyúit, máris kényelmesen hozzáfoghat a megsemmisítés munkájához. És a közvetlen kár, amelyet tüzérsége okoz sorainkban, föl sem ért volna azzal a közvetett veszedelemmel, mely a keskeny töltésen a tolongásból eredhetett volna. Szinte láttam lelki szemeimmel, hogyan dől le ágyú, lőszerkocsi egymás után a töltés meredek oldalán, és inkább talpon akartam bevárni az ellenséget, még ha egyenlőtlen tusára is, és inkább utolsó emberig védekeztem volna, minthogy ilyen végzetes körülmények közt vonuljak vissza.
Az ellenség támadáshoz készülődésére előnyomulással válaszoltunk, mikor megálltunk, az ellenség behúzta előcsapatait. Ezek után mind a két fél beérte azzal, hogy napestig farkasszemet nézzen egymással.
Egy Heves felé kiküldött huszárjárőrünk késő délután több foglyul ejtett ulánussal tért vissza, akiket a Hevesen álló ellenséges oszlop parancsnoka egy „Gróf Wrbna cs. kir. altábornagy úrnak Poroszlón” című irattal Poroszlóra indított. Az iratból meggyőződhettünk róla, hogy Heves felől semmiféle ellenséges támadástól nem kell tartanunk.
Kíséretemben parancsőrtisztként többek közt egy jámbor Lo Presti-huszár* is szolgált. Ez a nevezetes csapat leginkább vörös köpenyével tüntette ki magát. A jámbor parancsőrtiszt fázott, és rajta volt a köpeny, amikor az ulánusokat a járőr bekísérte. Egyik fogoly a vörös köpenyes Lo Presti-huszárt annak a hóhérnak nézte, aki – mint az ellenség táborában mondták – a foglyoknak előbb csak a fülét vágja le, és csak kisvártatva a fejét. Nem lehet csodálni tehát, hogy a vitéz fogoly ulánust a vörös Lo Presti-huszár láttára rögtön kilelte a hideg, és csak kiadós szalonna-, kenyér- és borkúra után tért belé vissza a lélek.
Aznap tehát már nem számíthattunk támadásra. A velünk szemben álló ellenség, úgy látszott, nem érezte magát elég erősnek, és be akarta várni az éjjel esetleg beérkező erősítést.
Nekünk tehát, hogy a másnapra várható túlerejű támadás veszélyeit kikerüljük, az eddig halogatott visszavonulást az éj leple alatt végre kellett hajtanunk.
Ki is adtam a hozzá szükséges parancsokat, a halasztás okairól pedig jelentést küldtem Dembińskinek.
Éjfél utáni két órára tűztem ki az elindulást táborunkból. De válaszul jelentésemre még éjfél előtt azt a parancsot kaptam Dembińskitől, hogy a VII. hadtest másnap is maradjon Poroszlón, és fogadja el a csatát, ha az ellenség támad.
Dembiński nyilván még egyszer szerencsét akart próbálni a „visszás játszmával”, mégpedig most egyedül a VII. hadtesttel; nekem azonban semmi kedvem nem volt hozzá, és Dembińskinek küldött levelemben* – fővezéri működése eddigi főbb mozzanatainak dióhéjba szorított összefoglalása után – kijelentettem:
Legújabb parancsa arról árulkodik, hogy a legjobb magyar hadtestet értelmetlenül fel akarja áldozni – azt a hadtestet, amelynek fönnmaradásáért én, a parancsnoka, vagyok felelős a hazának. A kínálkozó kedvező alkalmat, amikor megütközhetett volna, elszalasztotta Tornaljánál, Kerecsendnél, nyomban a kápolnai csata után és Mezőkövesdnél; a VII. hadtest jelenlegi helyzete a hosszú, nyílt, nem védhető szorulóval a háta mögött éppenséggel nem alkalmas olyan komoly ütközet elfogadására, amellyel ő (Dembiński), úgy látszik, szeretné behozni mindazt, amit eddig elmulasztott. A hadtestet lehetőleg gyorsan ki kell szabadítani jelenlegi veszélyes helyzetéből. Ez pedig most már csak éjszakai visszavonulással vált lehetségessé, én pedig ezt már el is rendeltem; egyébiránt kész vagyok engedetlenségemről haditörvényszék előtt számot adni.
Március 3-án még hajnal előtt befejeztem a VII. hadtesttel a kivonulást Poroszlóból, és ott csupán a II. hadtest említett hat század huszárát hagytam hátra az ellenség szemmel tartására.
Baj nélkül értem át a Tisza bal partjára; az ellenség pedig, akinek támadását éjszakai elvonulásommal ki akartam kerülni, az éjszaka Poroszlótól Besnyőre hátrált, vagyis megint mindkét fél kölcsönösen tartott egymástól, és amint kiderült, mindkettő hiába.