Kossuthnak vagy nem volt bátorsága, hogy a törzstiszti gyűlésben Dembiński felett kimondott ítélettel szembeszálljon, vagy pedig meggyőződött róla, hogy az ítélet igazságos; elég az hozzá – Dembiński a vallott szégyenért tudomásom szerint egyelőre nem kapott elégtételt. Magának kellett kitalálnia, hogyan vigasztalódjék vagy hogyan álljon bosszút érte!
Néhány nappal azután, hogy hadseregünk Tiszafüredig visszavonult, Damjanich János ezredes* – miután hadosztályával (a III. hadtest egyik felével) Cibakházánál átkelt a Tiszán – a pest-szolnoki vasútvonalon hirtelen ott termett az ellenségnek Abonyban álló Ottinger-dandára meg Szolnokon álló Karger-dandára közt, ez utóbbit megtámadta és megverte.
Ennek a győzelemnek érdemét és dicsőségét Dembiński aztán egyedül magának követelte, mivelhogy ő mintegy nyolc-tizennégy nappal korábban megparancsolta a III. hadtestnek, mely akkor is Szolnokkal szemben és Cibakháza mellett a Tisza bal partján táborozott, hogy az ellenséget Szolnokon március első napjaiban támadja meg. Sem Damjanichnak, sem vitéz katonáinak, sem az abonyi ellenséges Ottinger-dandár nemtörődömségének, sem a szolnoki ellenséges Karger-dandár elbizakodottságának, mellyel az magát Szolnokon, a végeláthatatlan síkság kellős közepén fényes nappal forma szerint meglepetni engedte, nem volt része a diadalban Dembiński szerint: egyedül az ő érdeme volt az; másfelől pedig ugyancsak Dembiński szerint egyedül én voltam annak az oka, hogy a szolnoki győzelem nem gyakorolhatott már kedvező hatást főhadseregünk hadműveleteire, mert az én árulásom miatt veszett el a kápolnai csata; én voltam az oka, hogy az általa elrendelt táborhelyeket, Egerfarmost, Lövőt, Szentistvánt és Négyest – melyekben ő a szolnoki győzelmet be akarta várni, hogy azután rögtön újból a fővárosok felé nyomuljon – hadseregünk kénytelen volt odahagyni; sőt annak az utolsó lehetőségét is, hogy újra támadásba menjünk át, egyedül én semmisítettem meg, mikor Poroszlóról az ő határozott parancsa ellenére a Tiszántúlra visszavonultam.
Így vigasztalódott, így bosszulta meg magát Dembiński; és aki neki ebben segédkezett, az gróf Guyon ezredes volt.
Mindaz, amit Dembiński ez alkalommal legtitkosabb hadműveleti elgondolásairól kiszalasztott a száján, egybevetve az iménti hadjárat fönt elmondott élményeivel, csaknem részletekbe menőkig elárulta azt a haditervet, mellyel Dembiński a fővárosokat vissza akarta foglalni.
Február második felében Dembiński tíz hadosztállyal rendelkezett, melyek mindegyikének létszáma – a vonatalakulatokat is beleszámítva – egyenként 4000–5000 főre volt tehető.
Hét ilyen hadosztályt a gyöngyösi országút mentén való támadásra szánt.
Egyet Tiszafürednél és Poroszlónál hagyott a két helység közti tiszai átkelés fedezésére.
Két hadosztálynak (a III. hadtestnek) március első napjaiban be kellett vennie Szolnokot, s azután a vasútvonal mentén a fővárosok felé tüntetnie.
Dembiński haditerve eszerint a következő volt:
Tüntetés a vasútvonal mentében; főtámadás a gyöngyösi országúton.
A tüntetéseknek – ha meg akarnak felelni rendeltetésüknek, azaz elhitetni az ellenséggel, hogy a tüntető hadoszlop voltaképp a fő támadóoszlop – oly időben és helyen kell végbemenniük, amelyek az ellenség rászedését nem hiúsítják meg jó előre.
Ezt a szabályt szemmel tartva, Dembiński nagyon helyesen március elejére halasztotta a vasútvonal menti tüntetés megkezdését; hiszen ő február 21-én a VII. hadtesttel még Sajószentpéternél állt gróf Schlik altábornaggyal szemközt, ez a helység pedig legalábbis kilencnapi erős menetre van attól a ponttól, ahonnan a vasútvonal menti tüntetésnek meg kellett kezdődnie: az ellenség tehát egy, például március 3-a előtt Szolnok ellen intézett támadásból legott észrevehette volna, hogy mögötte semmiképp sem lehet a mi főhaderőnket keresnie.
Ha igazságosak akarunk lenni, nem szabad azt föltételeznünk, hogy Dembiński szántszándékkal hozta már hét-nyolc nappal a vasútvonal menti tüntetés kezdete előtt a maga fő támadóoszlopát az ellenséggel a gyöngyösi úton összeütközésbe; ennek ugyanis semmi értelme sem lett volna, Dembiński haditerveinek pedig mindig volt határozott alapgondolata, csak a kivitelbe sült bele mindannyiszor. És arra is emlékeznünk kell, hogy Dembiński február 26-án ismételten felkiáltott, hogy ő az ütközetet a Tarnánál végképp nem akarta.
Tisztában lehetünk tehát azzal, hogy Dembiński a tüntetés megkezdését, sőt ennek főtámadásunkra kiható kedvező következményeit is be akarta várni; és így Miskolcról a Tarnáig való előnyomulását csakis előkészületnek tekinthetjük a tervezett főtámadáshoz.
Dembiński nyilván észrevétlenül akart az ő hét hadosztályával a Tarnához lopódzkodni, hogy ott lesben álljon, míg a tüntetés meg nem kezdődik. Ezért is panaszkodott nekem február 24-én Mezőkövesden olyan keservesen Klapkára a Kompolt és Pétervására ellen intézett megrohanások miatt; és igaza volt, állítván, hogy Klapka ezredes ezekkel a rajtaütésekkel elárulja az ő (Dembiński) szándékát az ellenségnek; mert semmi kétség, hogy a rajtaütések az ellenség figyelmét fő támadóoszlopunkra irányították.
Igaz, Klapka viszont azt mondhatta, hogy fő támadóoszlopunk úgysem érhet észrevétlenül a Tarnához, ha csak Dembiński egyúttal legalább harmincezer „köd előttem, köd utánam” boszorkánysüvegről nem gondoskodik, hogy minden katonának egy ilyet a fülére húzzon, és láthatatlanná tegye. Ez azonban, ahogy Dembińskit ismerjük, ezután sem fogja őt soha visszariasztani attól az állítástól, hogy haditervének kivitele egyes-egyedül Klapkának rajtaütései miatt szenvedett hajótörést; mert hajótörést szenvedett az már abban a pillanatban, amikor február 26-án az első ágyúlövés eldördült.
A kétnapos kápolnai csatát, mely ezzel az első ágyúlövéssel kezdődött, Dembiński fővezér, úgy látszik, csak dacból, par dépit fogadta el. Mikor elvesztette, tüstént készen volt új határozott haditervével. Ezt saját nyilatkozataiból, amelyeket a szolnoki győzelem hírére tett, ki lehetett hüvelyezni. A hadműveleti vonalak ugyanazok maradtak, mint az első tervben, csakhogy Kápolna után már le kellett mondania arról, hogy az ellenséget tüntetéssel félrevezesse, mert minden ilyesféle félrevezetés lehetetlen volt a kápolnai csata után. Dembiński eszerint csak Szolnok bevételét akarta bevárni, és mindjárt rá a gyöngyösi országúton újból megindítani a támadó előnyomulást. Arra számított, hogy a III. hadtest elszánt előrenyomulása a vasútvonal mentén herceg Windisch-Grätz tábornagyot arra fogja kényszeríteni, hogy meggyöngítse főerejét a vasútvonal biztosítására küldendő alakulatokkal, vagy pedig visszavonuljon a fővárosok felé.
Elvileg ez ellen a haditerv ellen – sem a kivitel alapjául szolgáló számítások ellen – nem lehet sok kifogásunk, csak éppen a felkészülés időszakában hagyott megint ki egy kis csekélységet Dembiński a számításból.
Amint láttuk, a megvert és üldözőbe vett hét hadosztályt egy ideig a sokszor emlegetett táborhelyeken akarta elrejteni és addig pihentetni, amíg Szolnokot Damjanich beveszi. De ahhoz, hogy hadosztályait a felfedeztetés veszélye ellen tökéletesen biztosítsa, Dembińskinek – ha már a ködsüvegkészletről jó előre nem gondoskodott – mindjárt a kápolnai csata után minden egyes osztrák katonának, herceg Windisch-Grätz tábornagyon kezdve le az utolsó közemberig, csirizzel be kellett volna ragasztania a szemét, hogy az egész osztrák haderő legalább egy hétre tökéletes vaksággal legyen megverve. Minthogy Dembiński ezt a hadicselt is elmulasztotta, az egerfarmosi ütközetben hajótörést szenvedett, s ekkor kétségbeesve visszavonult a Tisza mögé.