Az előző fejezetben kinyilvánítottam azt a sejtésemet, hogy Kossuth Tiszafüreden mindenekelőtt a maga befolyását kívánta megalapozni a hadseregben. Azon a szembeötlő törekvésen kívül, hogy a fővezéri állást minél tovább betöltetlenül hagyja, vagyis – a nemtörődöm hadügyminisztert könnyűszerrel mellőzvén – közvetlenül érintkezhessen hivatalosan az egyes hadtestparancsnokokkal, leginkább azok a sikeres kísérletei igazolják sejtésemet, hogy a szinte kedélyes-patriarchális szolgálati viszonyt irányomban a jövőre is biztosítani törekedett.
Hogy miért lehetett ez a törekvése sikeres, a következőkből tisztán megfejthető.
Én Kossuthtal 1848 novemberének elejétől 1849 márciusának elejéig személyesen nem találkoztam, és Pestről Debrecenbe menekülése óta nem álltam közvetlen összeköttetésben vele. Levelezésünk, amely Pozsonyban való tartózkodásom idején meglehetősen élénk volt, néhány nappal a fővárosok odahagyása előtt teljesen megszakadt. Kossuth megkísérelte ugyan – mikor a volt feldunai hadtesttel a bányavárosokban álltam –, hogy megint levelezésre lépjünk, de hiába: írására nem válaszoltam. Úgy gondoltam, tartozom vele hadtestem tisztjeinek, akik csupán az én váci kiáltványom miatt maradtak meg honvédelmünk szolgálatában.
De csakhamar meg kellett állapítanom, hogy Mészáros részben nem méltó arra a bizalomra, melyet a tisztek politikai jellemszilárdságába helyeztek, részben pedig a rendezett honvédelem ügye az ő kezében inkább fokozatosan romlani fog, mintsem virágzani; célszerűbbnek ítéltem tehát annak a politikai alapnak biztosítására, amelyen én Ausztria elleni küzdelmünket meg óhajtottam tartani, valamint a küzdelemnek szerencsés folytatására ezek után, ha nem akadályozom meg a jó egyetértés kialakulását Kossuth közt és énköztem.
Ezért helyeztem lépéseinket, melyek Dembińskinek a fővezérségből való leváltására vezettek, Szemerének a tiszafüredi törzstiszti gyűlésbe való meghívásával egyenesen a kormány védőpajzsa alá; ezért szántam rá magam, mikor Kossuth Tiszafüredre érkezett, hogy felhívjam figyelmét azoknak a veszélyeknek komoly megfontolására, melyek a forradalmi áramlatoknak jogszerű önvédelmi harcunkba való becsempészéséből Magyarországra nézve támadhatnak. Célomat legbiztosabban úgy reméltem elérni, hogy Kossuthot mintegy meglepjem a következő kérdéssel: nem gondolja-e, hogy Magyarországot az 1848-as alkotmány még akkor is teljesen kielégíti, ha a hadügyi és pénzügyi tárcát visszaadjuk a bécsi minisztériumnak? Kossuth kitérő választ adott; Ő csak azt hiszi, mondta, hogy Magyarország szabadsága mindaddig nincs teljesen biztosítva, amíg Lengyelország szabad nem lesz, Magyarország szabadságának elveszésével pedig bizonyosan elvész Európa szabadsága is.
A legtermészetesebb lett volna, ha megkérdezem, mit ért Kossuth Magyarország, Lengyelország, Európa szabadságán; de ezt megakadályozta azzal az akkori viszonyaink közt nagy fontosságú kijelentésével, hogy most a haza minden igaz hívének szent kötelessége tartózkodni olyan kérdések fölvetésétől, amelyek megvitatása – és olyan lépések megtételétől, amelyek bármiféle következménye a nemzetet pártokra szaggatná, s ezáltal csak a közös ellenség erejét fokozná.
Nyilatkozatában nekem szóló komoly szemrehányás rejlett; hiszen én voltam az, aki a váci kiáltvánnyal valami hasonló kérdést fölvetettem, valami hasonló lépést tettem. De mennél érzékenyebb rosszallás volt ebben a kijelentésben éppen Kossuth szájából, annál erősebb biztosítékát láttam benne arra; hogy ő semmi olyat nem fog tenni, ami a közös ellenség erejét fokozná.
Mivel ebben hittem, minden további Kossuth elleni ellenzékieskedéssel felhagytam, és még az ő lengyelimádata ellen is, mellyel – politikai ellenszenvből – sehogy sem tudtam megbarátkozni, egyedül nemzeti becsületünk álláspontjáról küzdöttem – sajnos hiába. Ez a hitem élesztette újjá Kossuth iránti bizalmamat, és őszinte bizalmat színlelő magaviselete könnyen kiirtott minden gyanút lelkemből.
Ezek után az előzmények után könnyű volt Kossuthnak kettőnk viszonyát teljesen tetszése szerint irányítania; könnyű volt elhitetnie velem, hogy Debrecenben van egy párt, mely olyan országgyűlési határozat meghozatalát tűzte ki céljául, hogy a nemzet adja meg magát kegyelemre Windisch-Grätz hercegnek; hogy ő ezeknek az izgatásoknak alig tud erélyesen gátat vetni, alig mer egy napra is távozni Debrecenből, mert fél, hogy ilyen indítványt tesznek az országgyűlésben, és a képviselők többsége ezt meg is szavazza; Tiszafüredre is csak úgy mert eljönni, hogy a képviselők becsületükre megfogadták, hogy pontosan meghatározott számú napra tervezett távolléte alatt egyáltalán semmiféle határozatot nem hoznak, neki pedig a kiszabott idő letelte előtt okvetlenül vissza kell térnie Debrecenbe, hogy a nemzetet a leggyalázatosabb végtől, az önmegaláztatástól, a lealacsonyodástól megóvhassa; hogy ebből a kínos helyzetből őt és vele az országot csak egy dolog mentheti meg huzamosabb időre: a győzelem – ha nem is éppen döntő, de azért olyan győzelem, melyet nem követ nyomban a hadsereg újabb visszavonulása; mert Debrecenben betű szerint az ugyan a jelszó, hogy „Győzelem vagy halál!”, de úgy értik, hogy „Győzelem, különben meghalunk félelmünkben!”
Ezeket én színtiszta igazságnak tartottam; hogyan is hihettem volna, hogy annak a pártnak (a későbbi békepártnak) tagjai az én politikai elvbarátaim?
Miután Dembiński iránti engedetlenségemért, mint láttuk, a hadügyminiszter már megleckéztetett, Kossuth egy szép napon megkérdezte tőlem: mit tettem volna én Dembiński helyében Görgeyvel. Azt feleltem rá: „Főbe lövettem volna; mert én Dembiński helyében nem adtam volna ki Dembiński-féle parancsokat, vagyis nem szolgáltattam volna okot efféle engedetlenségre.”
Kossuth feleletemnek csak az első részét idézte az országgyűlésen,* indokoló második részét elhallgatta, s ezzel azt érzékeltette, hogy én bűnbánó s általa megkegyelmezett szegény ördög vagyok.
Ezt a későbbi békepárt tagjai szintén színtiszta igazságnak tartották: hogyan is hihették volna, hogy én, a Kossuthtól kegyelmet kapó szegény bűnös az ő politikai elvbarátjuk vagyok?
Így sikerült Kossuthnak sűrű fátyolt szőni hazugságból politikai ellenfelei közé, és ezzel teljesen szabad kezet kapott személyes politikájának megvalósítására.