A tiszafüredi hídfő védőcsapatát* már a II. hadtest rendelte ki, így hát Debrecenből visszatérve az egész VII. hadtestet azonnal útnak indíthattam Egyekről és Csegéről Polgáron, Szentmihályon, Tiszalökön és Nagyfalun át Rakamazra.
A Rakamaz és Tokaj közti állandó híd helyén, melyet a mieink januárban gróf Schlik altábornagy Debrecen elleni támadásától való túlzott félelmükben fölégettek, egy tutajhídon lehetett átkelni a Tisza túlsó partjára. Így hidalták át még idejekorán a Hernád folyót is Gesztelynél, hogy a VII. hadtest, miután a Tiszán átkelt, Tokajról megállás nélkül Miskolcon át a gyöngyösi útra, majd ezen továbbhaladva a jobbszárnyi hadosztállyal Szikszóra, a középső és balszárnyi hadosztályokkal pedig Szihalomra és Mezőkövesdre nyomulhasson.
Tokajban a hadtest létszáma tetemesen megfogyatkozott, mert a fővezér parancsára nyolc század huszárt Cibakházára kellett küldenem* a hadsereg zömének erősítésére.
Miskolcon megint megfogyatkozott a hadtest 3–400 főnyi gyalogság, egy szakasz huszár és 2 ágyú erejéig. Ezekből ugyanis egy önálló oszlopot alakítottam,* s ezt az északi vármegyékbe a szlovák népfelkelés ellen indítottam, melyet az ellenséges Götz- és Jablonowski-féle dandárok hátrahagytak, mikor Dembińskinek a Tisza bal partjára való visszahúzódása után Kassáról Miskolcon át az osztrák főhadsereg hadműveleti körzetébe vonultak.
Miskolcon került először kezembe a március 4-i osztrák oktrojált alkotmány a maga végeláthatatlan provizóriumával – ez a népekre erőszakolt óriási adóslevél ezzel a záradékkal: „fizetek, amikor nekem tetszik”.
Mezőkövesden azt a kémtudósítást kaptuk, hogy a legközelebbi ellenséges csapat Hevesen áll, és az előttünk levő országúton Gyöngyösön túlig nem lehet ellenségre találni.
Tüntetésünket tehát a Heves ellen intézendő támadással kellett kezdenünk; s ehhez képest a hadtest, mikor Szikszó színvonalára ért, itt letért az országútról, és két hadoszlopban délnek indult, Erdőtelek, illetve Besenyő felé. Egy túlbuzgó huszárcirkálónk idő előtt elárulta közeledésünket. Az ellenség – így szólt a jelentés – Jászapáti felé vonult vissza.
Úgy véltük, hogy a fővárosok elleni tüntetésünket most már megint csak az országúttal párhuzamosan kell folytatnunk, hogy Windisch-Grätz herceg tábornagyot, akinek figyelme kétségkívül a Hevesről visszatakarodó csapat jelentései alapján máris ide irányult, arra csábítsuk, hogy mennél nagyobb erőt küldjön az én hadtestem ellen, vagyis főhadseregünknek közvetve megkönnyítsük a vasútvonal mentén tervezett előnyomulást a Tiszától a fővárosok felé. Vetter főparancsnok azonban Cibakházánál csak azért lépte át a Tiszát,* hogy legott nyakra-főre megint visszasiessen a folyó bal partjára, és megint új haditervet készítsen, melynek kivitele a változatosság kedvéért azzal kezdődött volna, hogy a magyar hadsereg zöme Cibakházáról megint visszamenjen Tiszafüredre, és Poroszlónál keljen át a Tiszán. A VII. hadtestnek a maga Besenyő és Erdőtelek melletti állásával fedeznie kellett volna ezt az átkelést.
Így végződött tehát a VII. hadtest tüntetése a fővárosok ellen – s vele együtt egész alig megkezdett második támadásunk.
Ez idő tájt én annak a Miskolcról az északi megyékbe küldött kis száguldó csapatomnak, mely eddigre a szlovák népfölkelést Eperjesről már elzavarta, meghagytam, hogy portyázásait elsősorban Komárom felé végezze. Ezzel egyrészt az Ipoly völgyében portyázó ellenséges harácsoló különítmények munkáját szándékoztam megszüntetni, másrészt jelentéktelen különítményem arcátlan csapongásaival azt akartam elhitetni az ellenséggel, hogy a különítmény nyomában nagyobb haderő közeledik, és Komárom várát akarja felszabadítani az ostromzár alól.
Mikor a magyar főhadsereg kétharmada Poroszlónál átkelt a Tiszán, a VII. hadtest elővédként megszállta a Tarna vonalát Feldebrőtől Bodig, és itt várta, hogy a zöm utána nyomuljon.
Ezalatt az említett cibakházi tiszai átkelésről, a nyomban rá következő visszavonulásról a folyó innenső partjára, kiváltképp pedig ezeknek az eseményeknek egyes részleteiről olyan hírek kezdtek szállingózni, melyek egytől egyig arról tanúskodtak, hogy Vetter altábornagynak még kevesebb adottsága van a fővezéri állás betöltésére, mint Dembińskinek. Attól kellett tartanom, hogy a legközelebbi támadás megint csak hajótörést fog szenvedni a vezetés célszerűtlen volta miatt. Ez a gondolat nem hagyott nyugodni.
Míg hadtestem a Tarnánál táborozott, és abban bízhatott, hogy napokig tétlenül fog ott vesztegelni, azalatt én március végén Kerecsendről Tiszafüredre rándultam.* Kossuth, Vetter, Damjanich, Klapka és Aulich éppen ott volt. Keresztül akartam vinni, hogy terjesszék előzetes haditanács elé az esetleg már meg is állapított haditervet s a kivitelére vonatkozó rendelkezéseket.
Az említettek közül legelébb is Damjanich és Klapka tábornokokkal találkoztam össze Tiszafüreden. Éles megjegyzésekben fejeztem ki megbotránkozásomat a cél és terv nélküli kapkodás felett, mellyel Vetter altábornagy megkezdte főparancsnoki tevékenységét, de nem kis ámulatomra Damjanich a szavamba vágott, és Vetter helyett önmagát vádolta, hogy ő az új haditerv hirtelen félbeszakításának tulajdonképpeni okozója, lévén ő az, aki – szokása ellenére – arra a hírre, hogy az ellenség mintegy 60 000 emberrel áll velünk szemközt, gondolkodóba esett, és nem sokkal az átkelés után a folyó innenső partjára való visszavonulást javasolta.
Én Damjanichcsal most találkoztam és beszéltem először életemben. Férfias szavai, melyekkel Vetter mellett felszólalt (akihez pedig tudtommal maga sem vonzódott),* rögtön megnyerte nagyrabecsülésemet, bizalmamat; másfelől szavahihető forrásból értesültem, hogy Vetter altábornagyot iménti támadásunk meghiúsulta miatt semmilyen felelősség sem terheli, vagyis nem volt okom az új főparancsnok hadvezéri képességeit kétségbe vonni.
Természetesen most már felhagytam szándékommal, hogy a legközelebbi hadműveletek tervét előzetesen haditanács vitassa meg, és mind Kossuth elnöknek, mind Vetter főparancsnoknak csak annyit jelentettem, hogy, mint az előhad valószínű parancsnoka, azért jöttem, hogy élőszóval, tehát részletesebben tájékozódjam arról a különleges feladatról, amely előnyomulásunk során rám vár.
Vetter annyit közölt velem, hogy ő egyelőre az országúton Gyöngyösig kiterjesztendő tömör előnyomulásra akar szorítkozni, Gyöngyösön túl az ellenség mozdulataihoz kíván igazodni, de a támadást állhatatosan folytatni akarja a valahol csak bekövetkező döntésig.
1849 márciusának utolsó napjaiban a magyar főhadsereg – a kimutatások szerint a seregvonattal együtt nem egészen 42 000 ember, körülbelül 140 ágyúval, közte két üteg tizenkét fontos ágyúval (hat-hat löveggel) – a kápolnai csatatér közvetlen közelében zsúfolódott össze, hogy végre-valahára komolyan munkához lásson.
Március 31-én a zömmel kardcsapás nélkül Gyöngyöst, az előhaddal (a VII. hadtesttel) pedig Hortot értük el.