Az isaszegi győzelemmel Magyarország sajnos máris elérte nagyságának tetőpontját. Így akarta Kossuth!
Az ellenség kápolnai győzelmét az „Egyetemes Ausztria” 1849. március 4-i oktrojált alkotmányának közzététele követte.
Ez az alkotmány már születése napján abból a föltevésből indult ki, hogy Magyarország meg van hódítva, és miután Ausztria népeinek alkotmányos üdvét egy provizorikus örökkévalóság után helyezte kilátásba, az 1848. évi magyar alkotmányt a magyar királyság régibb közjogával együtt megsemmisítette, Magyarországot politikai hullának nyilvánította, gyorsan nekiesett a tetem feldarabolásához, a sebfelületeket gondos előrelátással bekente a nemzetiségek egyenjogúságának maradandó választóvizével, nehogy az amputált tagok az apokaliptikusan megígért alkotmányos feltámadás napján újra összenőhessenek a törzzsel.
Volt azonban a provizorikusan megcsonkított Magyarországnak véletlenül még egynéhány katonája, akik Ausztria centralistáinak ezt az oktrojált idétlen szülöttét nem tartották többre annál az ív papirosnál, amely a bámuló világgal azt próbálta elhitetni, hogy e korai szülés vajúdása a kápolnai csata volt, s eszerint Windisch-Grätz herceg tábornagy maga is szülészi minőségben segédkezett mellette.
Magyarországnak ezek a katonái azt tartották, hogy a bécsi miniszterek agyonoktrojálhatják, centralizálhatják és jogegyenlősíthetik magukat, de ezzel egyetlen pusztának sem változnak meg a határszélei, amíg herceg Windisch-Grätz tábornagy botor módra azt hiszi, hogy magyarországi küldetését a kápolnai győzelemmel tökéletesen befejezte, és a többit a kikényszerített hódoló nyilatkozatok összegyűjtésével elintézheti.
Magyarországnak ezeket a katonáit az oktrojált alkotmány egy kínzó kételytől mentette meg, amelybe őket a magyar forradalom tulajdonképpeni „hidzsrája”* – Kossuthnak Pestről Debrecenbe menekülése – hozta, attól ugyanis, hogy az 1849-es alkotmánynak igazi ellenségei hol keresendők, a Morván és a Lajtán túl vagy pedig a Tiszán túl? és hogy kikkel kell előbb szembeszállni, amazoknak a hadi népével, Windisch-Grätz herceg hadseregével – vagy emezeknek a vitézeivel, a lengyelekkel és republikánusokkal.
Az oktrojált alkotmány egyszerre napfényre hozta Windisch-Grätz herceg kétszínűségét, mellyel ő magát és hadseregét Magyarország határain belül „alkotmányosnak” nevezte; és Magyarország e katonái álláspontjának törvényes voltát oly kézzelfoghatóan bizonyította, hogy az ezentúl a hivatásos kételkedők előtt is nyilvánvalóvá vált.
A legközönségesebb józan ész teljes hiányában kellett volna elmarasztalni Kossuthot, ha azt feltételezzük róla, hogy – bármilyen legyen is politikai állásfoglalása – az oktrojált alkotmány kihirdetése után akár csak egy percig is eszébe jut Magyarországot, már eddig is tiszteletet parancsolón szilárd, de most, az oktrojált alkotmány után éppenséggel megtámadhatatlan önvédelmi helyzetéből belehajtani a politikai agresszióba, amellyel az oktalanok tapsain kívül csakis orosz-osztrák ütlegeket vívhatott ki, és azt a férfias nemzethez nem illő szerepet, hogy az érzelgős Európa sajnálkozásának szomorú szerencséjében a lengyel emigrációval versengve osztozzék.
Abban az igénytelen föltevésben tehát, hogy Kossuthnak van annyi természet adta józan esze, amennyivel a mondottakat átláthatja, mi, Magyarországnak ezek a katonái (akik közé magától értetődőn én magam is tartoztam) a lengyeleket és a hazai republikánusokat – az 1848. évi alkotmány említett tiszántúli ellenségeit – csupán jámbor barázdabillegetőknek néztük, akiknek éltető eleméül aligha a történelem eleven folyóját, inkább csak a magyar botránykrónika ingoványait jelölte ki a végzet.
Figyelemre is alig méltattuk őket, és azt hittük, hogy amire Magyarországnak szüksége van, azt mi eltaláltuk, amikor az oktrojált alkotmányra röviden és velősen a hatvani, a tápióbicskei és az isaszegi napokkal feleltünk.
Azt hittük egyrészt, hogy az 1848. év szerencsétlen befejeződése, az óva intő váci kiáltvány, Dembiński csúfos bemutatkozása, Bem koronkénti vereségei, Oroszország valóságos beavatkozási kísérlete a télen Erdélyben, Eszék várának, a Bácskának és a Bánságnak elvesztése, legkivált pedig azoknak az áldozatoknak nagysága, amelyekbe legutóbbi harctéri győzelmeink kerültek, Kossuth csapongó elbizakodottságát az elérhető értelmes célok korlátai közé szorítják; másrészt pedig, hogy éppen ezek a győzelmeink rendíthetetlenné szilárdítják bizalmát abban, hogy mi el vagyunk szánva az ország jogainak becsületes, végsőkig való megvédésére.
Azt is reméltük, hogy Magyarország abban látja majd a maga becsületét, hogy olyan emberhez hasonlítson, aki erejének tudatában, egyaránt távol az elbizakodástól és gyávaságtól, az igazságos ügyért – de csakis az ilyenért – harcol, nemes pályadíjért küzd, még ha a pajzsán hozzák is haza kiterítve.
Igen, mi biztosan számítottunk rá, hogy a nemzet szívvel-lélekkel mellénk áll, akik a balsorsban meg nem inogtunk, a jó szerencsében meg nem szédültünk. De hiába volt minden várakozásunk, hitünk, reményünk!
Kossuth az 1848. évi szerencsétlen végére csak azért emlékezett, hogy Pestről Debrecenbe menekülésének lángeszű voltát megbámulja. Az óva intő váci kiáltványban, Dembiński csúfos bemutatkozásában csak annak a kétségtelen bizonyítékát látta, hogy én a katonai diktatúrára törekszem. Bem vereségeiből, Eszék, a Bácska és a Bánság elvesztéséből csupán azt a könnyelmű következtetést vonta le, hogy Magyarország sokkal többet már nem veszthet, de annál többet nyerhet. Oroszország téli beavatkozási kísérletére azt hitette el magával, hogy nem maradhat el Franciaország, Anglia, Németország, Amerika és Törökország viszontbeavatkozása Magyarország oldalán, a súlyos véráldozatokat, melyekkel legutóbbi győzelmeinket megvásároltuk, csekélyre becsülte, a győzelmek maguk pedig csak arra szolgáltak, hogy Kossuth elbizakodottságát az őrületig fokozzák, és Kossuth őrülete sajnos a hívő nemzet evangéliuma volt.
Ha Kossuthban meglett volna az a bátorság, hogy csak egyetlenegyszer is osztozzon azoknak a veszélyeiben, akiknek győzelmeit oly nagy önérzettel a főhadiszálláson való személyes jelenléte közvetlen kisugárzásának ítélte: a következő hét végére – ha nem is bölcsebb, de okosabb lesz.
De Kossuthban nem volt meg ez a bátorság, és Magyarország, mint mondtam, az isaszegi győzelemmel immár elérte nagyságának tetőpontját.