A Garam folyó megparancsolt három áthidalása közül április 18-án még csak a középső (a jobb parti Kálna s a bal parti Szecse közt) bizonyult használhatónak. Az alsó, Zsemlérnél, csak 19-re készülhetett el, a felső hídverés pedig Óbarsnál, úgy látszott, még napokig el fog húzódni.
Az ellenség még nem jelent meg velünk szemközt a Garam jobb partján, de sokáig már el nem maradhatott; és ha hamarabb jelenik meg, mint ahogy legalább csapataink negyedrésze átkel a folyón, könnyűszerrel megakadályozhat minket az átkelésben, hiszen az általunk megszállt egész folyamszakasz hosszában, kivált a középső és az alsó átkelési pontnál, a jobb part volt az uralkodó.
Ezért a Szecse és Kálna közti elkészült hidat már 18-án haladéktalanul felhasználtuk a Garam jobb partjának birtokbavételére, mégpedig nemcsak az I. hadtesttel (Klapka), hanem az Óbars mellől időközben Szecsére rendelt III. hadtesttel (Damjanich) is; az utóbbi hadtest a folyam mentén legott lefelé indult Nagysalló irányában a Zsemlérnél készülő híd biztosítására, melyen másnap a VII. hadtest kétharmadának át kellett kelnie; Klapka hadtestének ezalatt a nyitrai országút és a surányi kocsiút szemmel tartása volt a feladata.
Április 19-én kora délelőtt egyszerre sűrű ágyúzás hallatszott át a Garam jobb partjáról, délnyugat felől Lévára. Ez a nagysallói ütközet kezdetét jelentette.
A III. hadtestnek ezen a napon, az I. hadtest által jobb felől kísérve, a legrövidebb úton Komárom felé kellett folytatnia útját; a VII. hadtest két hadosztályának pedig Zsemlérnél a Garamon átkelve az esztergomi országúton, ha nem csalódom, Damásdig nyomulnia, hogy a III. hadtest bal oldalát ellenséges vállalkozások ellen óvja; a főhadiszállásnak Nagysallótól északra valamelyik faluba kellett volna mennie.
Az említett esemény az egész előnyomulást kérdésessé tette, mert az összeütközés következményeit nem láthattuk előre, hiszen az ellenség erejéről semmiféle hírünk sem volt, így célszerűbbnek látszott, hogy a főhadiszállás Léván várja be a megindult ütközet eldőltét.
Én is Léván maradtam, bár éppen Zsemlérre akartam lovagolni, hogy a hídverés befejezését s a VII. hadtest kétharmadának átkelését siettessem, mikor meghallottuk az első ágyúlövéseket.
Személyesen akartam ugyanis részt venni az ütközet vezetésében, de csak akkor, ha határozottan rossz fordulatot vesz; s éppen azért, hogy kéznél legyek, nem volt szabad a főhadiszállást elhagynom, mivelhogy a lévai régi vár kiemelkedő romjairól jobban meg lehetett figyelni a csata menetét, mint bármilyen más közelebb eső pontról.
Minden zavar elkerülésére, mely abból támadhatott, hogy engem a Garam jobb partján a főhadiszállásnak erre a napra kijelölt faluban keresnek, néhány parancsőrtisztemet odarendeltem. Minden számomra érkező jelentést Lévára kellett továbbítaniuk. Több más parancsőrtisztemet Zsemlérre küldtem, hogy az ottani hídverés előrehaladásáról folytonosan tájékoztassanak. A kálnai hidat pedig a főhadiszállás csapatának egy erős osztaga őrizte avégből, hogy ha a csatát vívó két hadtestből szökevények vetődnének ide és át akarnának menekülni a bal partra, megállítsa és rendezze őket.
De ezen a napon nekünk nem voltak szökevényeink; annál több akadt az ellenségnél ebből a fajtából. Minden intézkedésem ellenére, melyet avégett tettem, hogy a leggyorsabban értesüljek róla, miképp állnak a dolgok a csatatéren, illetve a zsemléri hídverésnél, csak későn, az április 19-ről 20-ra virradó éjszakán tudtam meg Damjanich tábornok írott jelentéséből,* hogy megverte az ellenséget.
Egyidejűleg egy szállítmány súlyos sebesült is érkezett a VII. hadtestből a csatatérről Zsemléren át Lévára; ebből azt is megtudtam, hogy a zsemléri szükséghíd már megvan és használható, és módom volt a kálnainál sokkal kurtább úton a seregzöm után sietni.
Lévát rögtön odahagytam, és még azon az éjjelen Zsemlérre értem, de a nagy sötétség miatt csak 20-án reggel tudtam utolérni Damjanich és Klapka hadtesteit, melyek az ellenséget üldözve már Csekén túl, Komárom felé jártak.
Várakozásom ellenére Damjanich megint nagyon haragudott Klapkára és saját lovasságának parancsnokaira. Az előbbit azzal vádolta, hogy mindjárt a csata elején megint nyakra-főre hátrálni akart; az utóbbiakat azzal, hogy nem lehetett őket támadásra vinni, és hogy egyáltalán az ütközet alatt semmit sem végeztek.
Más forrásból származó értesülések szerint – amennyire visszaemlékszem rá – Damjanich tábornok lovassági parancsnokai teljes mértékben rászolgáltak a vádra; Klapka ellenben annál kevésbé. Eleinte ugyan, látva, hogy túlerőben lévő ellenséggel akadt dolga, ismételten sürgős segítséget kért a III. hadtesttől, de miután Damjanich tábornoktól rögtön megkapta, amit kért, azontúl szilárdan kitartott, és lényeges része volt a nap győzelmében. A dicsőség egyébként elsősorban Damjanich tábornokot illette meg, már csak azért is, mert – mint helyettesem a csatatéren – Klapkának eleinte ingadozó magatartása ellenére rendületlen maradt.
Az 1849. április 19-i nagysallói ütközet két egymás elleni támadásnak volt – az ellenségre nézve váratlan – eredménye: egyfelől a mi ismeretes folyamátkelési műveletünké, melyet Szecse és Kálna közt már az előző napon, 18-án bevégeztünk az I. és III. hadtesttel; másfelől pedig az ellenségnek átkelésünk megakadályozására egyidejűleg – tehát mindenképp elkésve – nyugat felől (a Nyitra völgyéből) és dél felől (a Garam Dunába torkollása felől) ellenünk indított koncentrikus támadásáé.
Azt, hogy az ellenséges hadvezér* nem volt elkészülve rá, hogy hadzömünk kétharmadával a Garam jobb partján akad össze (a VII. hadtestből a zsemléri híd késői elkészülte miatt csupán a lovasság egy része vehetett részt Poeltenberg személyes vezetése alatt az ütközet utolsó mozzanataiban), a következő két tény bizonyítja:
1. Csapatai, mihelyt tágítani kezdtek, rendetlenül menekültek a legkülönbözőbb irányokban nyugat felé.
2. A Garam mentén délről fölfelé húzódó ellenséges oszlopok már csak jóval az említett vad futás kezdete után tűntek föl szélső balszárnyunkkal, Poeltenberggel szemben, aki viszont a Garam mentén lefelé vonulva, jobbról megkerülte és aztán hasonlóképp nyugati irányban futni kényszerítette őket.
Az első tény arra a föltevésre jogosít, hogy az ellenséges csapatoknak nem tűztek ki jó előre határozott visszavonulási vonalat. Ezt a mulasztást pedig – közvetlenül egy várt összecsapás előtt – csak akkor szokták elkövetni, amikor valaki már szinte nem is bír magával a merő diadalérzettől, s ezt az erkölcsi állapotot a Magyarországon működő osztrák hadvezérekről a szolnoki, hatvani, tápióbicskei, isaszegi és váci napok után mégiscsak merészség lett volna föltételezni.
Az első tényhez hasonlóan a második is arra vall, hogy az ellenséges hadvezér április 18-án azt hitte, hadzömünk legnagyobb része még a Garam túlsó partján van. Következésképp április 19-én a döntő összeütközésre egyáltalán nem volt elkészülve; ellenkező esetben ugyanis kétségkívül gondja lett volna rá, hogy csapatai idejében a harcmezőn legyenek.
A két fönti tény eszerint tagadhatatlanul feljogosít arra a következtetésre, hogy április 19-én a két magyar hadtest (Damjaniché és Klapkáé; ekkor összesen 16 000 ember) az osztrákokat teljesen meglepte; mert ha a meglepetést tagadjuk, akkor az aznapi felsült osztrák támadásra nem mondhatunk mást, csak azt, hogy mind elgondolása, mind kivitele kritikán aluli.
Április 20-án Damjanich és Klapka Jászfaluig nyomult előre Komárom felé; a VII. hadtest kétharmada pedig a Garam mentén a Dunához lefelé vonulva, Kéméndnél összeakadt egy erős ellenséges hadoszloppal, tüstént megtámadta és arra kényszerítette, hogy az esztergomi hajóhídon át a Duna jobb partjára meneküljön.
Ebben a harcban a VII. hadtestnek – már említett – Vácról a Garam alsó folyásához irányított különítménye is részt vett; a Garam mentén a jobb parton hátráló ellenséget a bal parton lépésről lépésre kísérte és két ágyújából a folyón keresztül lehetőleg szakadatlanul lőtte.
Ennek a különítménynek az volt a rendeltetése, hogy a kéméndi összecsapás után a Garamon átkelve csatlakozzék a VII. hadtest zöméhez. De mivel a kéméndi áthidalás nem jöhetett létre, a különítmény kénytelen volt a Garam bal partján Zsemlérig vonulni, hogy ott végre átmehessen a jobb partra.
Az előző napon Nagysallónál megvert ellenségből április 20-án már csak szétugrasztott csoportokra akadtunk a Nyitra vizén innen, amelyek ráuntak a céltalan bolyongásra, és a hadifogságot választották.
Komoly ellenállástól tehát egészen Komáromig nem kellett többé tartanunk. De minél jobban közeledett hadzömünk Komáromhoz, annál nagyobb mértékben volt Léván át a Tiszántúllal még mindig nélkülözhetetlen összeköttetési vonalunk északnyugat vagy délkelet felől ellenséges vállalkozásoknak kitéve. Ennek délkelet felőli födözését egyelőre, míg Vácról a Duna mentén Párkányra felrendelt Kmety-hadosztály megérkezik, a VII. hadtest többi – mint láttuk, Kéméndre, majd Köbölkútra rendelt – kétharmadára bíztam, északnyugat felőli födözését pedig arra a különítményre, amely a kéméndi összecsapás után kénytelenségből Zsemlérig visszajött, hogy a Garam jobb partjára átjusson, s amelynek most, az átkelés után Verebély elfoglalásával kellett megkezdenie önálló működését; Lévával való összeköttetésünknek északnyugat felőli biztosítását egyelőre két huszárosztály látta el, amely már április 20-ról 21-re virradó éjszaka elindult Jászfaluból Verebélyre.
Gróf Guyon tábornok, miután a komáromi vár parancsnokává kinevezték, többször eredménytelenül megkísérelte, hogy az ellenséges ostromzár vonalán keresztül észrevétlenül az erődbe jusson, és mindannyiszor visszatért hadzömünk táborába. Jászfaluban újabb, ezúttal erőszakos kísérletre szánta rá magát, hogy Komáromba az ostromzár ellenére bejusson, és ehhez egy század huszárt kért. Április a 1-én át is tört* az ostromzár vonalán, és a már nagyon lehangolt őrséget a közelgő fölmentés éltető hírével lepte meg.
Április 22-én a fölmentés a Duna bal partján végbe is ment. Damjanich és Klapka hadtestei a komáromi várnak a Vágnál levő hídfője előtt szálltak táborba.