A biztosra várt lőszerutánpótlás hirtelen kimaradása április 26-án (Komárom tökéletes fölmentése napján) abba a sajátos helyzetbe juttatott minket, hogy a napnak végeredményét tekintve kétségtelenül részünkre győzelmes ütközetet védekező magatartásban kellett befejeznünk.
Ugyanebből az okból – mint említettük – nem lehetett teljes erővel folytatnunk (eleinte csak Komárom fölmentésére irányuló) támadó hadműveletünket. Az pedig, hogy az ellenséget csupán Poeltenberg két hadosztályával, vagyis április 26-án este a komáromi elsáncolt táborban egyesült haderőm még harcképes tüzérséggel rendelkező harmadrészével vegyük rögtön üldözőbe, sok sikert nem ígért; mert az ellenség hadzöme, mely április 26-án velünk szemben állt, a csatatérről a legjobb rendben, önként kezdte meg visszavonulását Győr felé; meghátrált ugyan, de semmiképp sem volt olyan állapotban, hogy ne lett volna képes aránylag kevés erővel meginduló üldözésünket az üldözők érzékeny veszteségével visszaverni.
A lőszerutánpótlás hirtelen kimaradása volt a természetes magyarázata több napos határozatlanságunknak, melynek az lett a következménye, hogy Poeltenberg a maga két hadosztályával csak május 1-jén vonult be az ellenségtől már kiürített Győr városába, főhadseregünk többi része pedig csak május 4-én késő délelőtt zárta körül Buda várát a következő vonalon:
A II. hadtest (Aulich) Budán alul a székesfehérvári út mentén, a vár golyói ellen a Gellérthegy által védve szállt táborba, és a Dunától fogva közel a Mészáros útig gondoskodott a vár szoros körülzárásáról.
A II. hadtest sávjához csatlakozott az I. hadtest (Nagysándor), mely a Naphegy mögött bontakozott, és a Kis-Svábhegyig látta el a szoros körülzárást.
Ettől kezdve, Buda várától északra, közel a Dunaparton levő Vízivárosig a III. hadtest (Knezić)* sávja következett; ez a hadtest a nagykovácsi úton jövet a Krisztinavárosig nyomult előre.
A körülzáró vonal meghosszabbítása a vártól északra egészen a Duna-partig a Kmety-hadosztály osztályrésze volt, mely Óbuda déli és a Víziváros északi végén ütötte fel táborát.
A várfal a közvetlenül a Duna partján emelkedő hosszú elnyúló dombot koronázza, hozzásimul a tulajdonképpeni Buda városával beépített fönnsík széléhez. Voltaképp csak négy oldala van: két hosszú, a Duna folyásával megközelítően párhuzamos, és két aránytalanul rövid, mely (a Duna folyását tekintve) a két hosszú oldal felső és alsó végét kötötte össze, s ezáltal a vár belső területét tökéletesen elrekesztette.
Az egyik hosszú oldal a Dunára, vagy ami ezzel egyre megy, Pestre néz. Alaprajza nagyjából tompaszögű, és egyetlen, különböző távközökben sokszorosan töredezett, feltűnően szabálytalan védőfalat alkotott.
A tompaszög csúcsában, a Lánchíd vonalának meghosszabbítása fölött volt a vár négy főbejáratának egyike, a Vízi kapu.
Körülbelül ez alatt a pont alatt, közvetlenül a folyam partján volt egy vízmű, mely Duna-vízzel látta el a várat és a várost.
A főfalon kívül a Víziváros déli végében levő, következésképp a part mentén észak felőli és dél felőli támadásainkkal szemben védtelen vízmű biztosítására az osztrákok, mikor a fővárosokat megszállva tartották, palánkból és gyalogsági védelemre előkészített falakból és házakból összeszerkesztett gátrendszert készítettek, mely egyfelől a várfalhoz támaszkodott, másfelől a Dunáig nyúlt le, s a vízművel együtt a Lánchíd budai hídfőjét is körülvette. A feljutást a részben felszedett járófelületű Lánchídra a pesti, tehát a bal part felől egy, a budai oldalon a Lánchíd meghosszabbításában az említett védővonalon belülre eső gátház is lehetetlenné tette. A várfal szóban forgó hosszú oldala a gátrendszer illeszkedési pontjai fölött és alatt még messzire elnyúlt.
A Vízivárosnak a vízműhöz legközelebb levő része közvetlenül a többször is említett Pest felőli várfal északi fele alatt volt; a magas főfalról, a várfal déli feléről a Vizivárosból a vízműhöz vezető útvonalat, az északi gátrendszer elleni fő támadási vonalat a gátrendszer fölött ágyúkkal pásztázni lehetett.
Ezeket a helyi viszonyokat csak az ostrom ideje alatt volt alkalmunk megismerni és méltányolni, miután ezért drága tanulópénzt fizettünk.
Ennyit a Pest felőli vagyis keleti várfalról, csupán emlékezetből; Buda várának alaprajza, amilyen akkor volt, nem áll rendelkezésemre.
A várfal nyugati hosszú oldalának déli szakasza a Napheggyel, északi szakasza a Kis-Svábheggyel néz szervbe.
Főfala csupán két ponton, az északi végponton meg a hossza közepétől valamivel délre eső ponton egy-egy kiugró körbástyával (rondellával) megerősített egyenes védővonal.
A körbástyák egyike, a védővonal közepétől délre eső Fehérvári kapu rondellája játszotta az ostrom idején a legnevezetesebb szerepet.
Ez a vár nyugati falát két nem egyenlő részre osztotta, egy délire (ez volt a rövidebb) és egy északira (ez volt a hosszabb). A déli résznek főfala az északihoz képest egy kevéssé a vár belseje felé hátrahajlónak tetszett, és abban is különbözött az északitól, hogy a fehérvári rondella közelében az egyszerű bástyafalból fokozatossá változott, az északi viszont egyszerű egyenes védőfalból állt mindvégig.
A fehérvári rondellán át vezetett be a várba a négy főbejárat közül a második; a Fehérvári kapu, de ez el volt torlaszolva.
A rövid vároldalak közül a déli (szabálytalan, de a védelemre nagyon kedvezi felhasználásával a terep adta lehetőségeknek) a Palota-kapuval a Gellérthegy felé fordult, az északi pedig (a nyugati hosszú falhoz hasonlóan oldalozó tűzre is alkalmas egyenes védővonal) a Bécsi kapuval arra a dombsorra nézett, amely közt meg a Duna közt van a Víziváros és Óbuda.
Ennek a dombhátnak mintegy utolsó nyúlványa az, amelyen Buda vára van. Csak egy nyereg választja el őket, ebben nyúlik el a Bécsi külváros a Vízivárostól a Krisztinaváros északi széléig.
A vár belső területe, a két hosszú oldalfalnak megfelelően – igen keskeny szélességéhez képest – aránytalanul hosszú; és mert a nyugati (fehérvári) hosszú fal csaknem egyenes, a pesti pedig tompaszögű, a tompaszög csúcsánál feltűnő keskenyre szorul össze. Éppen ennél a pontnál volt, mint említettem, a pesti oldalon a nyitva álló Vízi kapu, a közlekedési út a vár meg a gátrendszertől védett várhegylejtő és folyópart közt; a fehérvári oldalon pedig a fehérvári rondella.
Ahogy a fehérvári rondella a nyugati várfalat, ugyanúgy az említett összeszűkülés a vár belterületét két egyenlőtlen részre osztotta: egy déli kurtábbra s egy északi hosszabbra. A déliben volt a város kisebb része és a királyi várpalota a hozzá tartozó várkerttel, melyet magas, erős, a hatásos egyenes lövéseknek sehol sem kitett fal övezett, a vár délkeleti részének legkülső védővonala.
A várkert az ettől közvetlenül nyugatra levő Palota-kapuval és a hozzá csatlakozó fal egy része volt a II. hadtest (Aulich); a vele határos fehérvári várfal déli szakasza a rondellával az I. hadtest (Nagysándor); ennek a hosszú oldalnak északi végén a kiugró szöglet és a vele határos északi rövid, úgynevezett bécsi várfal a Bécsi kapuval a III. hadtest (Knezić); a Duna-parti gátrendszer védte vízmű pedig a Kmety-hadosztály támadási célpontja.
A II. hadtest sávjában, a Gellérthegy tetejének északi szélén, mindjárt a körülzárás kezdetekor felvonult egy tizenkét fontos tábori üteg; egy másik tizenkét fontos üteg a Kis-Svábhegyen, s a VII. hadtest két megszaporított hétfontos tarackos ütege a Bécsi kapuval szemközti dombháton.* A kis-svábhegyi üteg, valamint a két tarackos üteg a III. hadtest sávjába esett.
Nem akartam a várat addig megtámadni, amíg az őrséget megadásra fel nem szólítottam. Tarackos ütegeim parancsnokai azonban túlbuzgóságból megnyitották a tüzet, még mielőtt a vár fölkérése megtörténhetett.
Az elhamarkodott támadást természetesen azonnal leállítottam – már amennyire a nagy távolság engedte, mely kivált a gellérthegyi üteg meg a Krisztinaváros északi végén tanyázó főhadiszállás közt volt –, és a tűz beszüntetése után felküldtem a várba egy magunkkal hozott hadifogoly osztrák tiszttel* a várparancsnoknak, Hentzi vezérőrnagynak szóló felszólításomat* a vár átadására.
Levelemnek olyan másolata, melynek az eredetivel megegyező voltáról erkölcsileg meg volnék győződve, nincs birtokomban; ezért tartalmából csak annyit közlök, amennyi élénken megmaradt emlékezetemben:
Megvolt benne:
az értesítés, hogy Buda várát körülzártuk;
annak a nézetemnek kifejtése, hogy a várat ellenünk sokáig tartani nem lehet;
a felszólítás a vár feladására tisztességes hadifogság ellenében (a tisztek karddal, a legénység fegyver nélkül);
az ígéret, hogy a hadifoglyok emberséges bánásmódban részesülnek, még akkor is, ha az őrség a végsőkig védi a várat, de megkíméli a Lánchidat és Pest városát, ahonnan nem fogják megtámadni; de ennek a föltételnek megszegése esetére becsületszavam, hogy a vár bevétele után az egész őrséget kardélre hányatom;
annak a szállongó hírnek alapján, hogy Hentzi vezérőrnagy magyar születésű,* hazafiúi érzelmeire való hivatkozás; és végre
az a magyarázat, hogy ezen levelem átadására azért választottam ki egy hadifogoly osztrák tisztet, mert az osztrák táborban hadiköveteinket le szokták tartóztatni.
Arra is emlékszem, hogy levelemben a hadikövetek személyes szabadságának megsértését, valamint Pest város bombáztatását s a Lánchíd elpusztításának kísérletét alávaló cselekedetnek bélyegeztem.
Ezeknek a cselekedeteknek erkölcsi értékét ma is ugyanígy ítélem meg. Azt az állításomat azonban, hogy hadiköveteink letartóztatása általános szokás volt az osztrák hadseregben, itt utólag vissza kell vonnom. Nekem csak egy ilyen esetről van tudomásom, arról, amelyet 1. kötetem 17. fejezetében említettem. Akkori megállapításom mégis annyiban indokolt, hogy én ezt az egy esetet szem előtt tartva soha többet nem tudtam magamat rávenni, hogy magyar tisztet küldjek hadikövetként az osztrák táborba; és olyan esetekről, amikor ezt más magyar csapatok parancsnokai megkockáztatták, és az osztrákok tiszteletben tartották a hadikövet személyes sérthetetlenségét biztosító nemzetközi jogi szokást, már csal: Hentzi vezérőrnagynak írt levelem kelte után értesültem.
Hentzi vezérőrnagy válasza* levelemre sajátságosan elütött azoktól a budai várőrség példátlan ijedtségéről közszájon forgó népmeséktől, melyek alapján Kossuth alig győzte Aulich néhány zászlóaljának átkelését a Dunán kivárni, hogy az őrségnek ne kelljen tovább várnia az állítólag óhajtott pillanatot, hogy megadja magát; s melyek alapján indítványozta Klapka, hogy mindenekelőtt Budának kell nekimenni.
Válaszában Hentzi vezérőrnagy azt a gondolatot, hogy a rábízott helyet ellenállás nélkül feladja, gúnnyal visszautasította; kijelentette, hogy Buda valóban tartható hely, jóllehet a mi nyakra-főre való visszavonulásunk az év elején az ellenkezőjét látszott bizonyítani; felszólított engem a tűz azonnali beszüntetésére, ha azt akarom, hogy Pestet kímélje; hozzátette, hogy Pestet mindenképp kénytelen lövetni, mégpedig azonnal, mert onnan épp az imént ágyútűzzel megtámadták.* Ezután helyreigazította azt a téves hiedelmemet, hogy neki, Magyarország a hazája, és végezetül kijelentette, hogy a várat az utolsó emberig tartani fogja, amint azt a becsület és kötelesség parancsolja.
Időközben Klapka tábornok Komáromból Debrecenbe utaztában néhány napot Pesten töltött, és a vár állapotáról és az őrség szelleméről részint a maga két szemével, részint a befutó hírek alapján arra a meggyőződésre jutott, hogy Buda bevétele mégsem megy olyan gyorsan, mint ahogy komáromi tanácskozásaink során a vezérkari főnökkel és velem megértetni iparkodott.
Csalódása arra bírta, hogy engem Budavár megrohanásáról írásban megpróbáljon lebeszélni. Levele,* amelyben ezt tette, ha jól emlékszem, május 1-jén vagy 2-án kelt, és kelte után ítélve azzal a számítással írta, hogy még Budára menet jusson a kezembe; kézhez juttatási intézkedései azonban ellenkező szándékra vallottak, mert én Klapkának ezt a levelét csak akkor kaptam meg, amikor Hentzi vezérőrnagyot a vár feladására már igen határozottan felszólítottam, és erre tőle épp olyan határozott elutasító feleletet kaptam.
A felszólítás és felelet után pedig Buda alól elvonulnunk, mielőtt a vár bevételére mindent meg nem kísérelünk, ellenkezett a fegyverbecsületről vallott felfogásommal.
Különben fegyvereink becsületének szempontjából, mint e pillanatban Buda ostroma melletti indokokat, a politikai szempontok is támogatták, melyek engem egyáltalán arra bírtak, hogy Komáromban a legközelebbi hadműveletekről szóló tanácskozáson Klapka indítványát részesítsem előnyben a vezérkari főnök javaslatával szemben (lásd e kötet 9. fejezetét).
Ha már korábban Buda gyors elestétől vártam kedvező esélyeket kísérletem számára, hogy a (föltéve) győztesen a Lajtáig előnyomuló magyar hadsereg nevében Ausztria kormányát és Magyarország országgyűlését békés kiegyezésre szólítom fel, most, Hentzi vezérőrnagy kemény válasza után végképp meg kellett annak szükségességéről győződnöm, hogy Buda várát akár gyorsan, akár nem gyorsan, de elfoglaljuk, mielőtt arra gondolhattam, hogy tervemmel, a Lajta felé induló támadás legszerencsésebb kimenetele esetében is, a siker reményével merjek kísérletezni.