Buda ostromának idején, nem sokkal a sikertelen első általános roham előtt – körülbelül május közepén* – Klapka tábornok néhány napra elhagyta Debrecent, és váratlanul nálam termett a Nagy-Svábhegyen, részint, hogy az ostrom előrehaladásáról személyesen meggyőződjék, részint, hogy közölje velem a legfontosabbat mindabból, amit hadügyminiszteri tevékenységének rövid ideje alatt eddig is tapasztalt, olyan dolgokról, amelyekről nekünk a hadseregben sejtelmünk sem volt. Ilyenek voltak: az ország legfontosabb hadikészleteinek és segélyforrásainak az ezután fokozottabban szükséges katonai erőkifejtéshez való viszonya – a hadügyminisztérium viszonya Kossuthhoz – és Kossuthé az országgyűléshez.
Az ország segélyforrásait Klapka tábornok elégteleneknek állította arra, hogy a háborút akár csak egy fél esztendeig is erélyesen folytathassuk. Nem is említve a pénzügyi nyomorúságot, amely úgysem volt titok a hadsereg előtt, Klapka különösen kiemelte, hogy a lőpor- és salétromkészlet a kezünkben levő várak teljes ellátására sem elegendő, a fegyvergyárak pedig csupán egy kis részét szolgáltatják annak, amit szállítási képességük felől a kormány széltében hirdetett.
Klapka tábornok nyíltan kifejezte előttem azt a lesújtó meggyőződését, hogy Magyarország megmentése csakis a külföld segítségével lehetséges, ez pedig csak akkor valószínű, ha az osztrákok és oroszok egyesült támadásainak – az utóbbiak beavatkozásában Klapka éppoly kevéssé kételkedett, mint én magam – az év késő őszéig ellen tudunk állni; mert az őszi időjárásnak az ország legnagyobb részében uralkodó sajátságai az ellenséges hadseregek hadműveleteiben szükségképpen szünetet idéznek elő, ez az ellenállásnak a jövő tavaszig való folytatását megkönnyítené, ezzel pedig kellő időt biztosítana, hogy a külföldet Magyarország melletti állásfoglalásra rá lehessen bírni.
A sikeres ellenállásnak azonban – folytatta Klapka –, amilyet ezek a feltételezések megkövetelnek, fő föltétele mindenekelőtt: az eddig egymástól elszigetelten harcoló összes magyar haderőknek egységes vezetése. Ezt átlátva, ő mint helyettesem a hadügyminisztérium vezetésében, eddigi tevékenységével elsősorban a nélkülözhetetlen egység megteremtését kívánta szolgálni.
Sajnos ebben csaknem legyőzhetetlen nehézségekbe ütközött.
Ezek egyrészt abban álltak, hogy önálló csapatparancsnokaink többsége hozzászokott, hogy hadműveleteiben a legkisebb tekintettel se legyen az egészre, a hadügyminiszteri rendeleteket pedig éppenséggel semmibe se vegye; másrészt Kossuthnak abban a szokásában, hogy a hadügyminiszter tudta nélkül folyvást egyoldalú és közvetlen befolyást gyakorolt néhány önálló seregvezér hadműveleteire, többnyire ügyünknek a harctéren való előmenetelére kártékonyat; ez pedig a seregvezéreket éppenséggel megátalkodottá tette a hadügyminiszter iránti engedetlenségben.
Általában Kossuthról ez alkalommal Klapka tábornok nem valami kedvezően nyilatkozott. Élénk megbotránkozással ítélte el egyebek közt a kormányzónak és a vele egyetértő férfiaknak* azt a szándékát, hogy a bánsági és bácskai rácokat és szerbeket gyökerestül kiirtsák, és a néptelenné váló vidékeket egyszerűen honvédzászlóaljakkal telepítsék be.
Az április 14-i új törvény és kivált születésének körülményei felett pedig éppenséggel minden irgalom nélkül pálcát tört. A törvény igazi szerzőit nem a legkíméletesebb kifejezésekkel illette, mondván, hogy még soha semmi áldozatot nem hoztak a haza javára, és alig van vesztenivalójuk. A minden tekintetben legjelesebb hazafiak viszont – így erősítgette Klapka –, azok a férfiak, akik eddig az ország megmentéséért anyagilag a legtöbbet áldoztak, s ezek közt az országgyűlési képviselők tetemes része határozottan ellenségei az április 14-i törvénynek.
Már két-három héttel Klapkának ez előtt a budai táborban tett látogatása előtt Komáromban (még a vár teljes felszabadítása előtt) leveleket kaptam Csány László akkori kormánybiztostól (utóbb közlekedésügyi minisztertől), melyben kijelentette, hogy ő Magyarországnak Ausztriától való elszakadásába csak azért nyugszik bele, mert Kossuth őt írásban biztosította, hogy én ezt a lépést tökéletesen helyeslem.
Lehetetlen volt, hogy Kossuth, amikor Csány László kormánybiztosnak ilyen értelmű levelet írt, már elfelejtette, milyen határozottan rosszalltam én azt a (mint tudjuk Gödöllőn, az isaszegi csata után közölt) szándékát, hogy Ausztria ellen politikailag agresszív lépést tegyen, következésképp nem is gondolhatta, hogy én az április 14-i országgyűlési határozatot helyeslem; nagyon érthető tehát, hogy Csány levele egymagában is elegendő okot szolgáltatott arra, hogy gyanúperrel éljek az eszközök és módok tisztasága ellen, amelyek segítségével az április 14-i határozat létrejöhetett.
Klapkának említett kijelentései egy nagyszámú tekintélyes országgyűlési párt létezéséről, amely nem értett egyet az április 14-i törvénnyel, de azt mégis megszavazta, megerősítették bennem a Csány levele által fölkeltett gyanút; a kijelentések megbízhatóságát pedig a levél (annál a személyes tapasztalatból fakadó feltétlen bizalomnál fogva, mellyel Csány szigorú becsületessége és igazmondása iránt viseltettem) mindenben alátámasztotta.
Én tehát, mikor Klapka beszélgetésünk későbbi részében ajánlkozott az új törvény ellenzéke és a hadsereg közti kölcsönös közeledés útjának egyengetésére, tökéletesen helyeseltem ezt, és hálás elismeréssel értesültem Klapka további kijelentéseiből, hogy ő rövid debreceni tartózkodása alatt a közeledés létrehozását máris kezdeményezte, és az említett pártnak – az úgynevezett békepártnak – legkiválóbb egyéniségeit nemcsak az én személyes rokonszenvemről, hanem általában az egész főhadsereg rokonszenvéről is biztosította. Sőt én Klapkát egyenesen és sürgetve felszólítottam, hogy tevékenységét ebben az irányban, mihelyt Debrecenbe visszatér, azonnal folytassa – miután ő nekem előzőleg a békepártnak az új törvény iránti ellenszenve és az április 14-i határozat elfogadása közti ellentmondást azzal a leleplezéssel megmagyarázta, hogy a békepárthoz tartozó országgyűlési képviselőket a függetlenségi indítvány következetes ellenzésében részint Kossuthnak az az állítása rendítette meg, hogy Magyarországnak Ausztriától való elszakadását a hadsereg annyira kívánja, hogy ha az országgyűlés még sokáig késik vele, a hadsereg fogja kikiáltani – részint megrendítette őket a Kossuth és ügynökei által fanatizált, az Ausztriától való teljes elszakadásért lelkesedő debreceni lakosság megfélemlítő magatartása.
Én – nem ismerve létrejöttének körülményeit – az április 14-i új magyar törvényt úgy tekintettem, mint az egész országgyűlés meggondolatlan vagy csalódásokból eredő, de szabad elhatározását. És mivel egy ilyen határozatot azzal, amit nekem Kossuth (1849 márciusának elején Tiszafüreden) ugyanennek az országgyűlésnek herceg Windisch-Grätz tábornagy előtti feltétlen meghódolásra kész szelleméről mondott, semmiképp sem tudtam összeegyeztetni egy ellenkező hirtelen impulzus föltételezése nélkül: azért eddig azt hittem, hogy a felháborodás, mely az összes magyar képviselőket az olmützi államcsíny miatt elfogta, olyan mélyreható lehetett, hogy ez a hadsereg áprilisi hadjáratának meglepően szerencsés előrehaladása által fölkeltett nemzeti elbizakodottsággal együtt elegendő volt az április 14-i törvény életre hívására.
Ezzel a meggyőződésemmel nem tagadhattam el az említett határozattól, minden benne megnyilatkozó esztelenség ellenére sem, a nemzeti akarat jellegét; és bármennyire vészt hozónak tartottam is a szóban forgó határozat következményeit, inkább Magyarországra, mint Ausztriára nézve, a burkoltan ellenséges álláspont, amellyel szemléltem, s a gondolat, hogy az országgyűléssel együtt az egész nemzet is velem szemben áll, nagyon elkeserített.
Csak Klapkának a határozat keletkezési módjáról szóló kijelentései, tehát a legelső hírek után, amelyeket erről a dologról egyáltalán kaptam, kezdtem ellenséges álláspontomat egyre tűrhetőbbnek érezni, mert egyre inkább erőt vett rajtam a meggyőződés, hogy április 14. korántsem a nemzet kívánsága, hanem csupán a Kossuth által annak nyakába varrt csinálmánya.
A Budavár alatti tizenhét napos érzékeny időveszteségünk – az a sajnos nagyon is alapos föltevés, hogy ezalatt az osztrákok az áprilisi hadjárat csapásait nagyrészt kiheverték, s azonkívül magyarországi főhadseregüket minden egyebütt nélkülözhető erejük idevonásával tetemesen megszaporíthatták – Klapka felvilágosításai legszükségesebb hadikészleteink elégtelenségéről – mindezek az én elképzeléseim esélyeinek: még az orosz beavatkozás tényleges megkezdése előtt a két ideiglenes kormányt, a Lajtán innenit és a Lajtán túlit is az 1848-ban szentesített magyar alkotmány alapján kiegyezésre kényszeríteni – természetesen nem kedveztek.
De mert a Magyarország állami függetlensége mellett tevőlegesen megnyilatkozó európai rokonszenv létezésében erősen kételkedtem – mégiscsak elképzelésem kivitelének komoly megkísértésében láttam az egyedüli szálfát, amelynek hordereje talán elegendő, hogy a fuldokló utolsó erejének görcsös megfeszítésével belékapaszkodjék.
És ha én akkor sem rettentem vissza az új országos törvény elleni erőszakos fellépés gondolatától, mikor azt hittem, hogy fellépésem esetén az egész nemzet ellenem lesz: talán nem kell bővebben indokolnom következetességemet, amellyel elképzelésemhez azután is ragaszkodtam, mikor kétségbevonhatatlanul igazaknak bizonyultak Klapka adatai, hogy az országban egy hozzám hasonlóan érző, az elismerten legönzetlenebb hazafiak többségét magában foglaló népes párt is létezik.
Néhány nappal Buda bevétele után érkezett Debrecenből Pestre az országgyűlés küldöttsége, hogy engem az országgyűlés és a kormány nevében a haza szolgálatában szerzett érdemeimért az első osztályú katonai érdemrenddel és az altábornagyi ranggal jutalmazzon meg.*
Helytelennek tartottam, hogy jutalmat fogadjak el attól a párttól, amelynek politikai tevékenységét a nemzetre nézve vészt hozónak éreztem. De hogy a visszautasítás igazi okát, amennyire lehet, eltitkoljam, előre értesítettem szándékomról az országgyűlési küldöttséget, és ezt részint a katonai érdemrend alapszabályaival indokoltam, melyek szerint a kitüntetésnek első osztálya engem nem illet meg, részint azzal, hogy az altábornagyi méltóság Szemere Bertalan miniszterelnök republikánus kormányprogramjával nem egyeztethető össze.
Ennek következtében minden hivatalos találkozás köztem és a küldöttség közt elmaradt. Helyette a küldöttség két vezetője* magánlátogatással tisztelt meg engem – és bennük meglepetésemre az új törvény két határozott ellenségével ismerkedtem meg.
Ők az említett kitüntetések elfogadásától való vonakodásom jóvoltából valószínűleg bizonyítva látták mindazt, amit Klapka nekik Debrecenben az április 14-i országgyűlési határozat feletti rosszallásomról elmondott, és nekibátorodtak, hogy bizalommal közeledjenek hozzám.
Tartózkodás nélkül kifejezték örömüket, hogy én a nekem szánt kitüntetések visszautasításával meghazudtoltam a kormányt; Klapka korábbi kijelentéseit azokról a cselszövésekről, melyekkel Kossuth a függetlenségi nyilatkozatot kierőszakolta, helybenhagyták és kiegészítették; és óva intettek, nehogy átvegyem a hadügyi tárcát, vagyis pontosabban szólva, sürgetve felszólítottak, hogy ne távozzak el a hadseregtől.
Ameddig valóban a hadsereg élén állok – mondták –, addig számíthatok annak engedelmességére, föltétlen bizalmára; addig szavam teljes súllyal esik a közvélemény mérlegébe, addig mérvadó marad a nemzet nagyobbik része előtt is, melyet személyes ellenségeim sikeresen ellenem hangoltak. Ez az április 14-i párt vezérférfiai – a kormány tagjai – előtt ugyanúgy nem titok, mint ahogy az a veszély sem, mely politikájukat fenyegeti, ha én ellene nyilatkozom. Ezért vonakodik a kormány attól, hogy a hadsereg fővezérségét véglegesen rám ruházza; ezért szeretne eltávolítani engem a hadszíntérről; és csupán amiatt kínált meg a hadügyi tárcával, hogy távozásom a hadsereg szemében indokoltnak tessék.
Én az országgyűlési küldöttség két vezetőjét megnyugtattam, kijelentve, hogy engem más körülmények is arra kényszerítenek, hogy a főparancsnokságot továbbra is megtartsam.
Korábbi elhatározásomról, hogy az országgyűlést megfelelő időpontban fegyveres erővel kényszerítsem az április 14-i törvény visszavonására, nem szóltam, mert megvalósításának gondolatát abban a pillanatban elejtettem, amelyben egy tekintélyes, politikailag velem egyetértő országgyűlési párt létéről értesülve azt remélhettem, hogy az eddig csak a szurony segítségével elérhetőnek látszó célt a Magyarországon bevett alkotmányos formák megtartásával is el lehet érni.
De arról az útról-módról, ahogy mindezt meg kellene kísérelni, nem esett szó köztünk az említett magánlátogatáskor, melyet az országgyűlési küldöttség vezetői nálam tettek. Én ugyanis akkor már tudtam, hogy a legközelebbi napokban Debrecenbe megyek, és szerettem volna bevárni a kínálkozó alkalmat, hogy a békepárt több tagja előtt mondhassam el nézeteimet Magyarország pillanatnyi helyzetéről.