Kossuthnak (lásd az I. kötet 34. fejezetét) Magyarország szabadsága biztosításának feltételei felőli nézetei és az április 14-i államcsíny közt a családi hasonlatosság félreismerhetetlen.
Ő nézeteit már 1849 márciusának első napjaiban közölte velem, tehát olyan időben, amikor az olmützi oktrojált alkotmány híre még el sem juthatott hozzánk.
Tarthatatlan tehát a föltevés, hogy neki az olmützi államcsínyre volt szüksége ahhoz, hogy a debrecenit megcsinálja.
Kossuth az utóbbit kénytelen demonstrációnak állíthatta az előbbivel szemben: én mégis meg voltam győződve róla, hogy mikor az olmützi oktrojált alkotmány világra született, a függetlenségi nyilatkozat embrióját Kossuth már igen előrehaladott – csak Dembiński szerencsétlen hadvezéri fellépése miatt ideig-óráig megakadt – fejlődési állapotában viselte szíve alatt. Meg voltam győződve róla, mert Kossuthnak Tiszafüreden (az említett március kezdeti napokban, közvetlenül Dembiński eltávolítása után) tett kijelentései, melyek szerint szükségképpen szabadnak kell lennie Lengyelországnak, hogy Magyarország szabad maradjon, és Európa szabad legyen, sokkal meglepőbb benyomást gyakoroltak emlékezetemre, semhogy el tudtam volna felejteni őket.
Ezekre a kijelentésekre, mint láttuk, az a kísérletem ragadtatta, hogy Kossuthnak lelkére kössem, ne térjen el a ránk kényszerített önvédelmi harc törvényes alapjától.
Kossuth politikai céljainak félreérthetetlen előjelei már akkor is határozott ellenzékbe kényszerítettek volna, ha a kijelentések végül nem szorulnak vissza a magánvélemény nyilvánításának színvonalára, hiszen Kossuth közvetlenül ezek után kijelentette, hogy szerinte mindenkinek, aki a szívén viseli a haza sorsát, legszentebb kötelessége kerülni minden olyan lépést, melynek következményei csak mindnyájunk közös ellenségének erejét gyarapíthatnák.
Ez a kijelentése elaltatta aggodalmamat, hogy Kossuth politikai magánnézetei által a fönnálló alkotmány elleni ellenséges lépésre engedheti csábíttatni magát.
De Kossuth utóbbi kijelentése nem volt őszinte; egyike volt azoknak az ismeretes fogásainak, melyekkel minden közeledést meg akart gátolni a hadsereg és a békepárt közt, s utóbb meg tudta csinálni a maga államcsínyjét, s melyeknek rendszeres felhasználása Kossuth taktikáját politikai ellenfeleivel szemben feltűnően jellemezte.
Az április 14-i államcsíny, sajnos, későn ébresztett rá, hogy amiben eddig bíztam, abban a legnagyobb bizalmatlanságra lett volna szükségem.
Az államcsínynek hatását egyébként olyan vészhozónak ismertem fel Magyarország igaz ügyére nézve, hogy azt az embert, aki felidézte, vagy elhamarkodottsággal, vagy pedig túlnyomóan személyes célokra törő határtalan nagyravágyással voltam kénytelen megvádolni magamban.
Az elhamarkodottság vádját az a körülmény is megcáfolta, hogy Kossuth az államcsíny gondolatával már hat héttel április 14-e előtt foglalkozott – nem is említve az ennek célszerűségéről velem Gödöllőn (egy héttel április 14-e előtt) folytatott beszélgetést, valamint azokat az indokokat, melyekre támaszkodva én őt már akkor komolyan óva intettem minden ilyenféle lépés megtételétől.
A másik vádat még ezután kell megcáfolni. Tudtomra eddig még nem cáfolták meg.
Ezekből, úgy hiszem, önként következik a lényeges különbség Kossuthhoz való április 14-e előtti, illetve utáni személyes viszonyom természete közt.
A felismerés napja előtt bizalommal alárendeltem akaratomat Kossuth befolyásának.
Kossuth taktikája, mellyel eddig a békepárt ellen és ellenem élt, engem ugyanennek a taktikának felhasználására kényszerített.
A kormányba való belépésem volt ennek első alkalmazása.
Hogy Kossuth nem bízik bennem, abban nem kételkedtem. Lélektani szükségesség, hogy ne bízzunk abban az emberben, akinek bizalmával visszaéltünk.
Félt, hogy visszavágok, de visszavágásomnak, melytől tartott, indokait félreértette.
Föltételezte rólam, hogy személyes vetélkedésből szállok szembe az ő politikájával; ez a föltevése volt legerősebb véd- és dacszövetségesem őellene.
Kétségtelenül azt hitte, hogy elkövetett államcsínyjével csupán személyes hiúságomat (a váci kiáltvány szerzőjéét) bántotta meg.
Azt is hitte, hogy hadügyminiszteri kinevezésemben megtalálta a gyógyírt sajgó sebemre; és mivel a hadügyi tárcát elfogadtam, azt hitte, hogy a képzelt seb immár gyógyulófélben van, s én a függetlenségi nyilatkozattal megbékéltem.
Hogy Kossuth ezt a hiedelmét hogyan egyeztette össze a Buda bevétele után nekem szánt kitüntetések visszautasításával, nem tudom. De hogy az említett hiedelem gyökeret vert benne, azt már csak azért sem lehet kétségbe vonni, mert a hadügyminiszteri hatalomnak az ő politikájára nézve veszedelmes egyesítését a főhadsereg fővezérségével személyemben csak addig a pillanatig tűrte, ameddig szükségesnek nem ítéltem, hogy kiragadjam tévedéséből.