A Vág jobb partján fekvő Farkasd és Negyed helységek a június 16-i ütközet után – a II. hadtest egyes osztagai által megszállva – birtokunkban maradtak. Ez a körülmény lehetővé tette, hogy Negyednél háborítatlanul hidat építsünk a Vágon, melyen a III. hadtest június 20-án már akadály nélkül átkelhetett, és az erre a napra az ellenség Vág melléki felállításának jobbszárnya ellen tervezett döntő támadásunkban közvetlenül részt vehetett.
A támadásra kiadott utasítások röviden a következők voltak:
A II. hadtest (Asbóth ezredes) részére az Aszódpuszta melletti táborban: átkelés a Kis-Dunán és előnyomulás Királyrév és Zsigárd felé; a hadtest Farkasd és Negyed mellett álló osztagai egyidejűleg Zsigárd ellen nyomulnak.
A III. hadtest (Knezić tábornok) részére a Tardoskedd melletti táborban: átkelés a Vágon Negyed mellett a Farkasdról Zsigárd ellen nyomuló II. hadtestbeli hadoszlopot nyomon követve.
Az I. hadtest (Nagysándor tábornok) részére Mocsonokon: tüntetés Sempte és a Vág vele határos szakasza ellen; kedvező esélyek esetén valódi támadás, a jobb part elfoglalásának megkísérlése.
A VII. hadtestnek a nyitrai úton portyázó különítménye részére: tüntetés Galgóc ellen.
Klapka tábornok utasítást kapott, hogy a VIII . hadtest egy részével vegye át az aszódpusztai híd fedezését a II. hadtest hátrálási vonalának biztosítására a Vásárútnál álló ellenséges haderők ellen.
Június 20-án kora hajnalban Asbóth ezredes az aszódpusztai táborban levő csapataival megkezdte az átkelést a Kis-Dunán. Mikor én az aszódpusztai hídhoz értem, az átkelés megtörtént, és már tartott a II. hadtest előnyomulása Királyrév és Zsigárd felé. Az utasítások helyes végrehajtása felől egyelőre meg voltam tehát nyugodva, és bevártam ott Klapka tábornokot, akinek a reggel folyamán szintén az aszódpusztai hídhoz kellett érkeznie.
Az előző fejezetben említett levelére nem válaszoltam írásban, mert nem tartottam szükségesnek; de hogy neheztelés ne legyen a dologból, fel akartam használni a kínálkozó alkalmat, hogy élőszóban választ adjak. Szóbeli feleletemnek arra a futó megjegyzésre kellett szorítkoznia, hogy a most induló támadásra az utasításokat már szétküldtük az egyes hadtestekhez, amikor az ő levele megérkezett. Az előző fejezetben elmondottakból érthető, miért nem tartottam tanácsosnak, hogy Klapkával levele tartalmának bővebb fejtegetésébe bocsátkozzam.
Miután említett, bocsánatkérés formájában megtett megjegyzésemet elmondtam Klapka tábornoknak, gyorsan a nap várható eseményeire tereltem a beszédet; abban állapodtunk meg, hogy a Vág jobb partján kezdődő főtámadásunkat a Csallóközben egyidejű támadással – a Vásárút melletti ellenség ellenivel támogatni kell. Klapka tábornok végül felajánlotta, hogy ezt a támadást személyesen vezeti.
Időközben a II. hadtest Zsigárdnál összeakadt az ellenséggel; az összeütközés nem látszott jelentéktelennek, s én siettem, hogy személyesen is jelen lehessek.
A II. hadtestre Királyrévtől és Zsigárdtól észak felé találtam rá, harcba keveredve két ellenséges hadosztállyal; ezek közül az egyik Peredet védte, másik Alsószeli előtt bontakozott. Közöttük nagy hézag tátongott. Legalábbis ott, ahol voltaképp az ellenséges középhadnak lett volna a helye, semmilyen csapatfelállítást nem lehetett látni.
Asbóth ezredes a maga csapatait ugyanígy leginkább a két szárnyra osztotta el.
Én az aszódpusztai hídtól Királyrévnek vévén utamat, először harcvonalunk balszárnyára értem. Ez, bal felől a Dudvág mocsaras partjára támaszkodva, ellenfelét erőteljesen hátraszorította Alsószeli felé.
Jobbszárnyunk, úgy látszott, sokkal keményebb ellenállásra talált Perednél.
A jobbszárny felé vágtatva figyelmemet mindenekelőtt három honvédzászlóalj ragadta meg. Ezek egy üteg ágyúval és egy század huszárral harcvonalunk közepét látszottak alkotni. Két zászlóalj teljesen felbomlásban éppen kereket oldott, s a harmadik is azon a ponton volt, hogy kövesse a rossz példát. A zászlóaljak azt a parancsot kapták, hogy jobbszárny Pered keleti széle elleni támadását a helység déli és délnyugati széle elleni előnyomulással támogassák. A Peredtől nyugatra álló ellenséges ütegek tüze azonban annyira megrendítette őket, hogy felbomlottak; én már így akadtam rájuk. Ezen rögtön segíteni kellett. Kíséretem egy része a még csak ingadozó zászlóaljat fogta körül, hogy teljes feloszlását megakadályozza, a másik résznek az a feladat jutott, hogy néhány huszár segítségével a két porladt zászlóalj futását feltartóztassa. Az ellenséges ütegek szakadatlan tüzelése a két feladat megoldását nagyon megnehezítette. Hogy mégis sikerüljön, a legkeményebb rendszabályokhoz kellett nyúlni az engedetlen zászlóaljak megfékezésére.
Miközben ez történt, egyszerre csak a szélső jobb szárnyról jövet Asbóth ezredes ott terem, a csatakerülő zászlóaljakat szépen megvigasztalja, hogy már közeledik a III. hadtest a segítségükre, és addig is rábeszéli őket, hogy egy még hátrább fekvő természetes árokba meneküljenek. Erre a rábeszélésre természetesen eddigi, nem mindig siker nélkül alkalmazott kényszerítő rendszabályaink hatása rögtön semmivé lett. Kíséretemnek kétszeres fáradsággal elölről kellett kezdenie mindent, hogy a tűziszonyukban hadtestparancsnokuk által megerősített zászlóaljakat végre is rendbe szedje és utóbb rohamra vezesse Pered déli és délnyugati széle ellen.
A jobbszárny ezalatt a helység keleti vége elleni támadását a középhad zászlóaljainak bátortalan magatartása ellenére fokozódó eréllyel folytatta és megvetette a lábát a faluban. Amikor végre a három zászlóalj előnyomulása is segítette, sikerült az ellenséget egészen kiszorítani Peredből – mielőtt a III. hadtest a csatatérre ért. Alsószelit balszárnyunk hamarabb és kevesebb erőmegfeszítéssel foglalta el az ellenségtől.
A két falu elvesztése után az ellenség felhagyott a további ellenállással és Peredről Deákin át, Alsószeliből pedig Felsőszelin át Diószegre vonult vissza. Az ütközet utolsó szakaszában a III. hadtest oszlopai élének Zsigárd előtti megjelenése is megrendíthette.
A közeledő hadoszlop nem az egész III. hadtest volt, hanem annak csak mintegy háromötöd része; a többit a Vág bal partján Sellye felé küldték, hogy ott keljen át valahol, valami módon a jobb partra. De erre sehol sem volt lehetőség azon a vidéken.
Így aztán a III. hadtest kétötöd része kénytelen volt visszasétálni Negyedre; és mivel én a Diószeg felé való további előnyomulásnál ezeket sem nélkülözhettem, beérkezésükre viszont a kényszerű nagy kerülő miatt az éjszaka beállta előtt nem számíthattam, és csupán tábori őrsöket toltam előre Deákiig és Felsőszeliig; Vágsellyét pedig csupán járőrökkel figyeltettem; a II. hadtest egy része Alsószelit és Királyrévet, a III. hadtest egy része Hetménypusztát szállta meg, a hadtestek zöme Pered alatt szállt táborba.
Knezić tábornok a június 16-i ütközet alatt – mint tudjuk – hadosztályparancsnokai sürgetése ellenére vonakodott Asbóth ezredes segítségére menni, pusztán azért, mert neki ezt a segélynyújtást a központi hadműveleti iroda tüzetesen nem parancsolta meg. Hasonló, teljesen tarthatatlan okból a III. hadtest most, június 20-án is elkésve ért a csatatérre.
Knezić tábornok ugyanis megtudta, hogy ezen a napon személyesen szándékozom kezembe venni a csata vezetését. Úgy vélekedett, hogy külön menetindulási parancsot is kell kapnia tőlem; és mert nekem erről a rögeszméjéről sejtelmem sem volt, következésképp nem tartottam szükségesnek, hogy a III. hadtest számára külön menetindulási parancsot küldjek; Knezić tábornok a csatát a Vág túlsó partjáról megint tétlenül akarta nézni, de végül alparancsnokai valósággal kényszerítették az előnyomulásra. Ekkor is a negyedi hídon – mint láttuk – hadtestének csak egy részét vonultatta át a Vág jobb partjára; a hadtest egy tekintélyes részének az ő nézete szerint máshol kellett volna átkelnie, ott, ahol erre minden szükséges dolog hiányzott.
Az utóbbi körülményről Knezić tábornoknak tudnia kellett. De mert a június 20-ra kiadott támadási utasítás – valószínűleg rövidség okáért – a június 16-i utasítások részleteire hivatkozott, ezekben pedig csakugyan meg volt hagyva a III. hadtest egy részének kiküldése tüntetésül Vágsellyével átellenbe: Knezić tábornok azt tartotta, hogy neki ezt a kikülönítést a 20-ra megparancsolt folyamátkelés esetén megint meg kell ismételnie.
Hogy Knezić tábornok ezt egyáltalán el tudta képzelni, teljesen meggyőzött róla, hogy híjával van annak az önbizalomnak, amely egy hadtest önálló vezetéséhez elengedhetetlen.
Knezić tábornok hadosztályparancsnokként Damjanich tábornok parancsnoksága alatt gyakran kitüntette magát. De önálló hadtestparancsnoknak éppen önállótlansága miatt nem felelt meg.
Amiből sok hiányzott Knezić tábornokban, az Asbóth ezredesben ugyancsak bőven megvolt: tudniillik az önbizalom – de anélkül az érzék nélkül, amely a vezénylőnek a csatatéren tudtul adja, meddig ragadhatja el az önbizalom, anélkül hogy a csapatoktól többet követeljen, mint amennyire – fegyelmi képzettségük foka szerint – képesek.
A magyar tábornokok közül egyedül Aulichban volt meg ez a kellő érzék. Ugyanennek a hadtestnek élén, melyet most Asbóth ezredes vezényelt, Aulich az áprilisi hadjárat idejében a Pest alatt összevont osztrák főhadsereg elleni tüntetések alkalmával ennek az érzékének fényes tanúbizonyságát adta.
(Asbóth ezredes akkor ugyancsak a II. hadtestben szolgált, és Aulich vezérlete alatt részt vett az említett tüntető támadásokban.)
Ezt a bizonyos érzéket bemagolni nem lehet, de igenis el lehet lesni mástól. Asbóth ezredes nem leste el Aulich tábornoktól.
Ő maga tele volt személyes bátorsággal és – mint említettem – túltengő önbizalommal, és úgy vezette a hadtestét, ahogy csak akkor lett volna szabad, ha minden egyes honvéd keblét ugyanannyi személyes vitézség és nem kevesebb önbizalom duzzasztotta volna, mint Asbóth ezredesét.
Könnyen érthető, hogy a csapatok ilyenkor csődöt mondanak. És hogy legkevésbé Asbóth ezredes volt az az ember, aki az önbizalmukat visszaadhatja, arról engem az utolsó ütközetben ő maga győzött meg.
Ő néhány honvédzászlóaljnak parancsot ad az ellenség legsűrűbb ágyútüzének leghatásosabb lőtávolságában az előnyomulásra. A zászlóaljak megfutamodnak. Ekkor Asbóth ezredes egy még hátrább fekvő menedéket jelöl ki nekik.
Nézetem szerint ez a legbiztosabb módja, hogy csapatait egyenesen rákapassa a megszaladásra.
Vagy kerüljük ki azt, hogy sűrű ágyútűzben előnyomulást végeztessünk olyan csapatokkal, amelyek erre a kísérletre nem alkalmasak; de ha mégis meg kell tennünk, gondoskodjunk arról is, hogy a nem egészen megbízható csapatokat rászorítsuk az engedelmességre.
Azt a zászlóaljat, amelynek az a feladata, hogy az ágyútűzben tétlenül helytálljon, a vezénylőnek kötelessége kímélni, azaz lehetőleg védett helyen felállítani. De azt a zászlóaljat, amelynek az a feladata, hogy az ágyútűzben előrenyomuljon, azt kímélni nem szabad. Ha önmagát kíméli (teszem azt, kereket old), módját kell ejteni, hogy cseberből vederbe jusson.
Az igaz, hogy ennek sem a cirógatás, sem a dédelgetés nem alkalmas eszközei. De az alkalmas eszközök nem embertelenebbek például az utólagos megtizedelésnél, s nem elkésve sántikálnak, mint emez, büntetésül a bűntett után, hanem – a kellő pillanatban alkalmazva – többnyire még csírájában elfojtják a bűntettet, tehát már csak ezért is célszerűbbek – ha azon hevenyében alkalmazni lehet őket.
Ha egy csapat az ellenség szokatlanul heves ágyútüzében való fedezetlen előnyomulásra kap parancsot, akkor nagyobb dolognak kell kockán forognia, mint az odadobott csapat megmaradása.
Ha nem – el azzal a parancsnokkal, aki haszontalanul feláldozza csapatát. De a csapatainak megfutni még akkor sem szabad büntetlenül, ha igazán haszontalanul áldozzák fel őket.
Az imént a csatának azt a pillanatát igyekeztem vázolni, amikor Asbóth jobbszárnya Perednél makacs ellenállásra talált, a balszárny viszont szakadatlanul előnyomulva visszanyomta az ellenséget Alsószelire, majd a helységet rövid idő múlva be is vette. A III. hadtest megérkezése is minden pillanatban várható volt. Asbóth ezredes tudta ezt; s hogy körülötte miképp áll az ütközet, arról egyetlen pillantása meggyőzhette.
Lássuk tehát, mit tesz Asbóth ezredes, mint az ütközet önálló vezetője.
Megpróbálja erőszakkal bevenni Peredet.
Ezt pedig végképp nem kellett volna tennie: egy hely erőszakos bevétele csak akkor helyénvaló, mikor semmi más mód nincs, hogy a hatalmunkba kerítsük.
Az említett körülmények közt azért volt ennek a rendszabálynak alkalmazása szükségtelen, mert Asbóthnak balszárnya máris a peredi ellenség természetes hátrálási vonalát fenyegette; az tehát erőszakolás nélkül sem tarthatta volna magát sokáig. Ráadásul közeledett a III. hadtest oszlopa is. Ha ez Peredet kelet felől megkerüli, ez sokkal veszélyesebb lett volna az ellenségre nézve – és sokkal kevesebb áldozattal járt volna –, mint az erőszakolás.
A kierőszakolás köztudomásúan a legmagasabb ár, amelyet hadszíntéren egy helyért fizethetünk.
Az az önálló parancsnok, aki szükségtelenül erőszakol – tékozló. A tékozló pedig gondnokság alá való.
Asbóth mentségére föl lehetne hozni, hogy élénken emlékezve június 16-i tapasztalataira, ellenséges erősítések megérkezésétől, illetve Knezić tábornok újabb késlekedésétől tartott, és hamar – mielőtt az erősítés megérkezik – igyekszik befészkelni magát Pereden, hogy könnyebben tarthassa magát az ellenség túlereje ellen, ha Knezić tábornok még sokáig késlekedik. Ennek azonban ellene szól a következő elmélkedés. Ha Asbóth ezredes csakugyan ellenséges segélycsapatok megérkezésétől tartott, egyáltalán nem lett volna szabad Zsigárd és Királyrév vonalán túl előrenyomulnia, hanem be kellett volna érnie ennek a két pontnak megtartásával. Itt csaknem egy órával közelebb állt Knezić tábornokhoz, az ellenség pedig ugyanannyival távolabb esett a maga segítségétől, mint Perednél és Alsószelinél.
Eszerint Pered erőszakolása semmiképpen sem menthető.
Ez azonban Asbóth ezredesnek csupán azt a képességét cáfolta meg, hogy egy nevezetesebb hadi vállalkozást önállóan is el tud vezetni.
De a futásnak eredt zászlóaljakkal szembeni eljárása, az, hogy ezeket egyenesen fölbiztatta a további futásra, majd az árokba bújásra, ahelyett hogy a legnagyobb szigorral ráncba szedte volna őket – ráadásul azzal is vigasztalta zászlóaljait, hogy a derék III. hadtest majd végez az ellenséggel, ahelyett hogy inkább arra serkentette volna ezeket, hogy ne engedjék át a nap dicsőségét – mindezek a tények meggyőztek róla, hogy Asbóth ezredes még arra sem képes, hogy megóvja a II. hadtest fegyelmét, kitűnő szellemét, amely Aulich tábornok személyes hatására alakult ki benne.
Mindezeket a részleteket azoknak az okoknak megértésére tartottam szükségesnek elmondani, amelyek rábírtak, hogy mind Knezić tábornokot, mind Asbóth ezredest még június 20-án elmozdítsam* a két hadtest éléről.
A III. hadtest vezényletét gróf Leiningen ezredesre (később tábornokra), a II. hadtestét Kászonyi ezredesre bíztam.
Ugyanakkor a II. hadtest két gyalogsági hadosztályparancsnoka* megrongált egészségére hivatkozva felmentését kérte. A hadtest vezérkari főnöke ezt már korábban megtette. Így aztán június 20-án délután a II. hadtest négy legfontosabb posztján új emberek álltak. Egy döntő ütközet előestéjén nem valami kívánatos körülmény.
Utalok rá, hogy szükségesnek tartottam a III. hadtestnek a Vág bal partjára küldött kisebb felét Perednél bevárni. A további előnyomulásnak másnap (június 21-én) kellett megtörténnie, ezzel egyidejűleg pedig Sempténél az I. hadtestnek az átkelést a Vágon minden ereje megfeszítésével kiküzdeni. Az I. hadtest parancsnoka (Nagysándor tábornok) még június 20-ának délutánján megkapta két parancsőrtisztemtől, akik mindjárt Pered bevétele után (ez délután két óra tájban történt, és vele az ütközet aznapra véget is ért) futárként elindultak az I. hadtest táborába.
De mielőtt a június 21-re virradó éj leszállt, két olyan jelentést kaptam, amelyek megváltoztatták azt a szándékomat, hogy másnap reggel támadólag előrenyomuljak.
Az egyik jelentés, Klapka tábornoké, arról értesített, hogy ő Nyárasdnál a Csallóközben az osztrákoktól vereséget szenvedett; a másik pedig egy kémjelentés volt arról, hogy a Pozsony mellett tartalékban álló orosz hadosztály délelőtt megérkezett Diószegre és most már felénk menetel.
Ugyanekkor előőrseinktől azt jelentették, hogy az ellenség Vágsellyét jelentős erővel megszállta. Semmi kétség, hogy másnap (21-én) ő fog megtámadni minket. Ezt a valószínű siker reményével tehette meg, mert ha az orosz seregtestet azokhoz a csapatokhoz csatolja, amelyek június 20-án II. hadtestünkkel szemben álltak, máris túlerőben van, és ezek a csapatok az egybehangzó kémjelentések szerint a Vág mentén felállított osztrák haderőnek csupán kisebb részét alkották – a nagyobbik rész Sempténél, Szerednél és Galgócnál táborozott.
Ezek közt a körülmények közt tanácsosabbnak tartottam, hogy másnap reggel ne nyomuljak előre, hanem várjam be az ellenség támadását Perednél, és csak akkor folytassam az offenzívát, ha vagy az ellenség 21-én délig nem támad, vagy támadását diadallal visszaverjük. Korábbi szándékom megmásítására helyzetünk következő megítélése bírt:
Klapka tábornokot a nyárasdi ütközet szerencsétlen kimenetele védelemre kárhoztatta, ellenfele pedig a Csallóközben szabad kezet nyert, hogy csapatainak tetemes részével átkeljen a Kis-Dunán, és Perednél egyesült két hadtestünk háta mögött elfoglalja Királyrévet. A mindkét hadtestünk hátrálási vonalát (A II. hadtestét Aszódpusztára, a III. hadtestét Negyedre) fenyegető veszély annál nagyobb lesz, minél távolabb ütközünk meg a hátrálási pontoktól a velünk közvetlenül szemben álló, túlnyomó erejű ellenséggel.
A Pered melletti felállításban még nem volt különösebben jelentős veszély, mert Királyrév és Pered belül esett az egy 15–16 000 emberből és 80 ágyúból álló haderő legtágabb ütközeti körvonalán (ennyiből állt ugyanis a II. és III. hadtest együttes ereje).
Ekkora erővel rendkívüli nehézségek nélkül egyszerre lehet Perednél az egyik, bár túlerővel támadó ellenség déli irányú gyors előnyomulását fel-feltartóztatnunk, másfelől Királyrévnél az alkalmatlankodó másik ellenséget leráznunk magunkról. De ha ezt valaki tagadná, a Pered mellett egyesült két hadtestünk előtt még akkor is nyitva állt az együttes visszavonulás útja Negyedre, mert Zsigárd (a hátrálási vonal középpontja) Peredtől és Királyrévtől csaknem egyforma távolságra fekszik, és az ellenség Királyrévről Zsigárdra nyomulóban kénytelen olyan időveszteséggel járó óvó rendszabályokkal élni, amelyekre a mi hadtesteinknek nincs szükségük Peredről Zsigárdra visszavonulófélben.
Ismételem tehát: ha Perednél egyesült hadtesteink nem nyomulnak Pereden túl a bizonytalan eredményű összeütközés elébe – abban a legrosszabb, de egyszersmind legkevésbé valószínű esetben is, ha közös hátrálási vonalon Zsigárd, Farkasd és Negyed felé kényszerülnek visszavonulni –, ez hadászatilag biztosítja számunkra önmagában is a visszavonulást. És ha még azt is megemlítem, hogy ezt a hátrálási vonalat – bár folyamátkeléssel végződik – oldalt meg nem támadható voltánál, valamint a rajta található Farkasd és Negyed helységek nem megvetendő támpontjainál fogva harcászati tekintetben sem tekinthettem kedvezőtlennek, ezt csak azért teszem, hogy vele teljessé váljon azoknak a megfigyeléseknek a sora, amelyek június 20-án meggyőztek róla, hogy a II. és III. hadtest helyzete Perednél nem veszedelmesebb, mint bármiféle seregé, amely túlerőben levő ellenséggel vívandó komoly küzdelem előtt áll.
Magától értetődik, hogy ez a meggyőződés egymagában nem bírhatott rá egy olyan összeütközés felidézésére, amelynek esélyei, ha különösebben kedvezőtlenek nem voltak is, különösebben kedvezőknek sem voltak mondhatók. Ez a meggyőződés csak passzív értelemben befolyásolhatta elhatározásomat, hogy a csatát elfogadjam vagy felkínáljam. Legföljebb távol tarthatta az elhatározás ellen szóló okokat; erre bíztató okokat nem szolgáltatott. Még mindig számot kell adnom tehát róla, miért tökéltem el magamat, hogy június 21-én a csatát föltétlenül elfogadjam vagy felkínáljam.
Indokaim ezek voltak:
Tartottam tőle, hogy elvesztem a hadsereg bizalmát, ha a június 20-án az ellenséggel szemben – csak a II. hadtesttel – kivívott előnyök ellenére a Vág folyó éppen elhódított jobb partját másnap a II. és III. hadtesttel kardcsapás nélkül feladom;
reméltem, hogy a Nagysándor tábornoknak megparancsolt erélyes átkelési kísérletek kedvező hatást gyakorolnak a másnapi eseményekre;
és szükségét éreztem annak, hogy az orosz beavatkozás jellegéről valami bizonyosat megtudjak, már csak azért is, hogy megakadályozzam, hogy az elterjedt mendemonda, mely szerint a Magyarországra betörő orosz csapatok csak orosz ruhába bújtatott szlovákok, rusznyákok, hanákok és polyákok, a hadsereg soraiban is hitelre találjon, és annak férfias szellemét, melyet a Magyarország mellett készülődő intervencióról szóló mesék máris veszélyeztettek, teljesen megrontsa.
Nagysándor tábornok átkelési kísérleteinek a másnapi eseményekre gyakorolt kedvező hatásával kapcsolatban a következő lehetőségeket tételeztem fel:
Nagysándor erélyes támadásai megzavarják az ellenséget abban a szándékában, hogy másnap reggel Perednél megtámadjon minket. Ebben az esetben a Csallóközben sem kell – Klapkának védekező magatartása ellenére sem – hátrálási vonalunk elleni ellenséges előnyomulástól tartanunk, akkor pedig semmi sem szól támadó hadműveletünk folytatása ellen.
Vagy Nagysándor átkelése is sikerül a velünk Perednél harcba keveredő ellenség hátában, és ekkor a II. és III. hadtest számára eljött a pillanat, melyben a védelemből át kell menni a támadásba, hiszen akkor az aszódpusztai és negyedi hátrálási vonal miatti gond fölöslegessé válik, mert az ellenség zömének visszaszorítása után egyesülhetünk Nagysándorral, és szükség esetén az ő átkelési pontját használhatjuk közös hátrálási pontul mind a három hadtest számára.
június 21-re tehát a következő intézkedéseket adtam ki:
A II. hadtest Pered és a Dudvág között foglal állást; a III. hadtest Pered és a Vág között. A II. hadtest két zászlóaljat, két ágyút, valamint a járőr- és futárszolgálat ellátására némi lovasságot tol előre Alsószelibe. Innen ez az oszlop csak túlerejű ellenséges erő előnyomulása esetében vonulhat vissza, de akkor kemény ellenállás nélkül. Ha ez az eset bekövetkezik, Királyrévig húzódik vissza, megszállja a falut, és a II. hadtest bal oldalát is fedezi, annak előnyomulását balról lépcsőzetesen megtöredezve követi.
A III. hadtest a maga jobb oldalának megkerülés és meglepetés elleni biztosítására egy kis osztaggal megszállja Hetménypusztát. Ennek az volt a feladata, hogy egész nap szemmel tartsa az ellenség mozdulatait a Vág partján. A hadsereg mozdulatait oldalt kíséri, de nem távolodik el a Vág partjától.
Pered falu, melyet észak-déli irányú főutcája két csaknem egyenlő részre oszt, a keleti felével a III. hadtest balszárnyának, nyugati felével pedig a II. hadtest jobbszárnyának szolgál támaszul, és ennek megfelelően a helységet mindkét hadtest csapatai tartják megszállva. A lovasság lovasütegeivel a Pered és a Dudvág közti nyílt területet fedezi. A II. hadtest hátrálási pontja az aszódpusztai, a III. hadtesté a negyedi híd.
Az intézkedésekből látható állásban június 21-én délelőtt orosz és osztrák csapatok megtámadták a II. és III. hadtestet.
Előcsapatainkat Felsőszeliből még hajnal előtt, Deákiból és Alsószeliből pedig virradat után az ellenség északról és északnyugatról közeledő tetemes erői Peredre kényszerítették visszavonulni.
A II. hadtest Alsószeliben álló két honvédzászlóalja és két ágyúja a kiadott intézkedések értelmében Királyrévre húzódott vissza, és megszállta a helységet, ahol addig csak egy jelentéktelen előőrsünk volt. Nem sok idő múlva, egymástól kis térközzel elválasztva az ellenségnek mindhárom fegyvernemből álló két erős hadoszlopa* indult a nyomukba.
Ez volt az ellenség jobbszárnya. Középhada egyidejűleg Deáki előtt bontakozott, ettől keletre pedig a balszárnya, mégpedig csaknem közvetlen összeköttetésben a középhaddal; a tőlük csaknem negyed mérföldnyi térközzel elválasztott jobbszárny, úgy látszott, a mi hadállásunk balszárnyát akarta megkerülni.
De mivel erre a – mellesleg szólva nem váratlan – fogásra számítottunk, jó előre megtettük az ellenintézkedéseket is lovasságunknak bal felé lépcsőzött felállításával, valamint Királyrév megszállásával, így tehát az ellenséges jobbszárny mozdulatával egyelőre nem törődve eredeti felállításunkban vártuk be a támadást.
Ez az ellenséges középhad és balszárny heves ágyútüzével kezdődött; a jobbszárnyat képező két oszlop közül csak az egyik indult neki Királyrévnek, a hátrább levő a mi kifejlődött balszárnyunk meghosszabbított vonalában megállt, körülbelül két ágyúlövésnyire tőlünk.
A II. hadtest gyaloghadosztályai (Pered közepétől balra) helytállva viszonozták az ellenség ágyútüzét, a III. hadtest gyaloghadosztályai* (jobbra) ugyanezt tették előrenyomulva. Ennek az volt a célja, hogy az ellenséges középhad erős ágyútüzét részben elvonjuk a II. hadtestről, mely sokat szenvedett tőle.
A rendszabálynak, úgy látszott, nem valami nagy sikere volt, mert a III. hadtest gyaloghadosztályai elszántan előrenyomultak ugyan, de a II. hadtest gyaloghadosztályai csakhamar meginogtak, hátrább húzódtak, és tüzelésük ritkulni kezdett, az ellenséges középhadé pedig sűrűsödni.
Egyidejűleg látni lehetett, hogy az ellenség középhada előnyomul; a balszárnya nem.
A mondottakból látható, hogy a két csatavonal egyre ferdébb lesz az eredetihez képest, mindkét fél a jobbszárnyát tolta előre; az ellenség csatavonala fokozatosan olyan irányba ferdült, mely természetes hátrálási vonalával (Diószeg felé) derékszöget képezett, a magunk csatavonala pedig fokozatosan kezdett egybeesni hátrálási vonalunkkal, vagyis hátrálási pontjainkat lassan már csak balra való oldalmenettel érhettük volna el.
A csatavonalaknak elferdülése az eredeti kelet-nyugati irányból északkelet-délnyugati irányba ránk nézve a legkedvezőtlenebb fordulat volt, tehát vagy a III. hadtest gyaloghadosztályainak hátrább vételét kellett megparancsolni, vagy a II. hadtest gyaloghadosztályainak előnyomulását elrendelni. Elhatároztam, hogy először az utóbbi megoldással kísérletezem.
A III. hadtest lovashadosztálya egy részének meg kellett támadnia az ellenséges középhad jobb oldalán álló lovasságot, nagyobb részének pedig a lovasüteggel utánanyomulnia; a II. hadtest lovashadosztályának pedig – felállításunkban balra a III. hadtest lovasságától – egyidejűleg az ellenség szélső jobbszárnyi hadoszlopát kellett megrohannia, mely a mi balszárnyunkat fenyegette.
Az előbbi lovasrohammal hátrálásra akartam kényszeríteni az ellenséges középhadat, és ezzel megkönnyíteni a II. hadtest gyaloghadosztályainak dolgát; az utóbbival pedig el akartam vágni a Királyrévig előnyomuló ellenséges hadoszlopot a seregzömtől.
Alighogy kiadtam a parancsokat a két lovashadosztálynak, egy jelentés jutott el hozzám: Királyrévet az ellenség bevette.
Amikor az ellenséges szélső jobbszárny egyik oszlopának komoly támadása megkezdődött a falu ellen – mivel az ott vezénylő II. hadtestbeli törzstiszt megbízhatósága felől nem voltam egészen meggyőződve –, segédtisztemet, Kempelen Károly kapitányt a veszélyeztetett pontra küldtem azzal a megbízatással, hogy vegye át a parancsnokságot, és tartsa a falut minden áron.
Kempelen most azt jelentette, hogy mire odaért, Királyrév már az ellenség birtokában volt, és két zászlóaljunk két ágyújával már visszavonult az aszódpusztai híd felé. Sikerült ugyan utolérnie és a Királyrév elleni rohamra vezetnie őket: de a falu visszafoglalásában nem lehet bizonyos, ha nem kap jelentős segítséget.
A kért segítség rögtön útnak indult: két zászlóalj két ágyúval a vitéz Rakovszky őrnagy (a II. hadtestnek előző este kinevezett egyik új gyaloghadosztály-parancsnoka) vezetésével elindult a peredi csatavonalból Királyrév felé; mindennél fontosabb volt, hogy a falu a lehető leghamarabb újra a kezünkben legyen.
A két zászlóalj kiválásával erőnk az ellenséges csatavonal súlypontjával szemben megfogyott; annál nagyobb szükség volt tehát az imént elrendelt lovasrohamokra.
Azt a szándékomat azonban, hogy a III. hadtest lovashadosztályának rohamát személyesen fogom vezetni, Királyrév elvesztésének hírére megváltoztattam – a feladat megoldását a III. hadtest lovashadosztályának parancsnokára* bíztam, és siettem, hogy Rakovszky őrnagy oszlopát megelőzve Királyrév alá érjek, és saját szememmel győződjem meg róla, csakugyan fenyegeti-e a II. hadtest visszavonulási vonalát az ellenség, és mennyire.
Klapka tábornok előző este egy régi huszárezredbeli századot* kért tőlem, helyette az új alakítású Károlyi-huszárezred két századát ajánlotta fel cserébe. Ezek éppen akkor értek Királyrévhez, amikor az ellenséget szemügyre vettem. Láttam, hogy védelemre készül, Királyrévtől északra felállított tartalékaival ezt a két század Károlyi-huszárt állítottam szembe, és miután meggyőződtem, hogy a Csallóközből nem nyomul előre az ellenség ellenünk, visszasiettem Peredre.
Hirtelen nagy porfellegeket láttam emelkedni az égre, és gyorsan haladtak Pered felől Zsigárd felé – ez csak a III. hadtest lovasságának megfutamodását jelenthette.
Most már nem remélhettem, hogy Kászonyi ezredes (II. hadtest) gyalogságával előrenyomulhassak; ellenkezőleg, Leiningen ezredes (III. hadtest) gyalogságának Peredig való visszarendelésére kellett elszánnom magamat. Perednél azonban egyesült erővel mindaddig helyt akartam állni, míg meg nem érkezik erkölcsi segítségül a csatatérre Nagysándor jelentése, hogy sikerült az ellenség hátában átkelnie a Vágon.
Ezalatt balszárnyunkon a II. hadtest lovashadosztálya megkezdte támadását az ellenség megkerülő hadoszlopa ellen; a roham sikerülhet – a III. hadtest lovassága megint megemberelheti magát – Királyrévet is visszafoglalhatjuk az ellenségtől.
Ezek voltak a peredi állás megtartásának előfeltételei; egyikük sem esett a hadiszerencse szokásos hullámzásának határán kívülre; sőt különösebben valószínűtlen sem volt egyikük sem.
Siettem, hogy – miközben gróf Leiningen ezredes harcolva visszahúzódott Peredre – Kászonyi ezredesnek a faluba visszaszorult csapatok férfias helytállásra buzdításában segítsek.
De mire Peredre értem, a még tarthatónak vélt állást Kászonyi gyalogsága és tüzérsége (amelyről azt hittem, hogy még helytáll) már elhagyta, és csak a III. hadtest lovashadosztálya (melyről azt hittem, hogy megfutott) tartott még ki. Ez kitűzött feladatának megoldásában, az ellenséges középhad jobb oldalának visszaűzésében nem járt szerencsével: de nem ő, hanem a II. hadtest tüzérségének nagyobb fele és két zászlóalja volt az, amely hirtelen futásnak eredve, felverte a sebesen Zsigárd felé haladó porfelhőket. Négy honvédzászlóalj – a II. hadtest Pered előtt álló gyalogságának maradványa –, amelyet Kászonyi ezredes a fejetlen futásban megakadályozott, éppen megérkezésem pillanatában kezdett újra sorakozni a III. hadtest újra csataképes lovashadosztálya mögött.
Peredet és a tőle északra fekvő kis erdő nyugati felét eszerint már feladtuk – az ellenség középhada élénken és elszántan nyomul előre – az, hogy Kászonyi legutóbb említett négy zászlóalját még egyszer előrehajtsam, és velük egyedül szálljam meg újra a kiürített támaszpontokat, az alakulatok állandóan kétes magatartását tekintve, előreláthatóan hiábavaló kísérlet; nézetem szerint tehát az adott körülmények között nem gondolhattunk rá, hogy Pered vonalában vívjuk tovább a csatát, vagyis arra kellett gondolnunk, hogy Leiningen gyaloghadosztályait ágyúlövésnyire Pered mögé vonjuk vissza.
Az említett hadosztályok időközben a Peredet északkelet és kelet felől övező erdőkbe húzódtak vissza, és ezeket meg is szállták. Éppen visszaverték az ellenség középhadának az északkeleti erdő elleni szuronytámadását, amikor gróf Leiningen ezredes Pered feladását elrendelő parancsomat megkapta.
Leiningen Peredtől nyugatra még mindig kitartó lovashadosztályának a II. hadtest újra rendezett négy zászlóaljának támogatásával a visszavonulás fedezésére meg kellett akadályoznia az ellenséges középhad jobb oldalán álló lovasság várhatóan gyors előnyomulását – a II. hadtest lovasságának pedig, melynek eddigi rohamai néhány orosz zászlóalj rendkívül szilárd ellenállásán megtörtek, ismételten meg kellett támadnia az ellenséges szélső jobbszárny megkerülő oszlopát, nehogy ez a III. hadtest lovashadosztályát és a II. hadtest négy támogató zászlóalját balról fenyegesse, feladatának teljesítésében megzavarja.
Gróf Leiningen ezredes megkezdte a küzdelmes visszavonulást, annak egész ideje alatt seregében példás rendet tartott, lovashadosztályát közelebb vonta magához, s éppen új állást foglalt hadtestével ágyúlövésnyire Peredtől délre, mikor újra hozzá értem, hogy vele a nap további részére megállapodjam a következőkben.
A III. hadtest védelemben marad, végszükség esetén Zsigárdig hátrál; itt magához vonja a II. hadtestnek – mint utólag jelentették, lőszerhiány miatt – visszavonult tüzérségét és gyalogságát, és Királyrév visszafoglalásáig kitart.
Kászonyi ezredes egyidejűleg egyesíti a II. hadtestnek Peredről visszavezetett négy zászlóalját a hadtest lovashadosztályával, ezekkel az erőkkel fedezi a III. hadtest bal oldalát a megkerülés ellen, s egyszersmind fönntartja az összeköttetést Királyrévvel.
Mihelyt Királyrév megint a miénk: a III. hadtest – a II. hadtestnek említett tüzérségével és gyalogságával megerősítve – Zsigárdról, a II. hadtestnek többi része pedig Királyrévről újra támadásba megy át.
Még mindig nem mondtam le a reményről, hogy végre-valahára megérkezik a jelentés Nagysándor tábornok sikeres átkeléséről!
Minél gyorsabban ki kellett vetnünk az ellenséget Királyrévből; hogy ezt siettessem, megint a csatatérnek erre a pontjára tértem vissza.
Királyrévnél, mint láttuk, már négy zászlóaljunk és négy ágyúnk volt Rakovszky őrnagy parancsnoksága alatt.
De bármilyen hevesen buzdította csatára a csapatokat Rakovszky őrnagy, Kempelen kapitány és Nedbál százados (az egyik ott lévő zászlóalj* parancsnoka), a legénység nagyobb része, sőt néhány tiszt is – a falu déli végénél kezdődő magas búzatáblákat kihasználva – észrevétlenül elsomfordált, s mikor odaértem, a négy zászlóaljnak alig egyharmada volt harcképes állapotban.
A Királyrév ellen ilyen csekély erővel ismételt támadások az eddigiekhez hasonlóan, eredménytelennek ígérkeztek. A rohamoszlopokat meg kellett szaporítani. Hogy gyorsan megtörténjék, a magas búzában bujkáló csatakerülő katonákra valóságos hajtóvadászatot kellett tartani. Az eddigi enyhébb kísérletek a csapatoknak engedelmességre szorítására mind sikertelenek voltak: most az utolsó, a végletekig menő bevált.
Rakovszky őrnagy és Kempelen kapitány nemsokára jelentékenyebb erővel újíthatta meg rohamát Királyrév déli és délnyugati része ellen, Nedbál százados pedig a maga zászlóalja megmaradt részével nyugatról hatolt be a falu belsejébe. Hosszas élénk csatár- és ágyúviadal kezdődött. Hogy végül a mi győzelmünkkel végződött, az elsősorban a három megnevezett jeles tiszt érdeme volt.
Királyrév a miénk! Megállapodásunkhoz híven egy parancsőrtiszt azonnal vágtatva vitte a parancsot Zsigárdra, hogy a III. hadtest nyomuljon előre. Rakovszky ezredes azalatt a Királyrévből kivert ellenséget üldözőbe vette, egy részét átkergette a Dudvágon, a többit Alsószeli felé futamította, Kászonyi ezredes pedig, aki nem sok idővel ezelőtt a személyes vezetése alatt egyesített négy zászlóaljjal és lovashadosztályával az utóbbinak rosszul sikerült rohama következtében Királyrév színvonalára szorult vissza, éppen nekikészült, hogy csapatait a Peredtől délre bontakozó ellenséges csatavonalak Királyrév ellen induló jobbszárnya ellen újra előrevezesse – mikor gróf Leiningen ezredestől azt az írásbeli jelentést kaptam, hogy az ellenség egy erős oszlopa őt jobbról átkarolta és ezáltal zsigárdi állásának feladására kényszerítette, és hogy azonnal megkezdi a visszavonulást Farkasd felé.
Ez a jelentés végre meggyőzött, hogy a nap és vele a Vág jobb partja elveszett.
A III. hadtestnek szóló előnyomulási parancsot, amely keresztezte az említett jelentést, rögtön visszavontam, és gróf Leiningen ezredesnek meghagytam, hogy már megkezdett visszavonulását a Vág túlsó partjáig folytassa.
Időközben Kászonyi ezredes a Pered felől Királyrév irányában előnyomuló ellenséges osztagot a maga lovasütegével megtámadta. Én a tüzelést csupán addig engedélyeztem, amíg Rakovszky őrnagy vissza nem tért a Királyrévből kivert ellenség üldözéséről. Mihelyt megint egyesült Kászonyival, a II. hadtest is haladéktalanul megkezdte a visszavonulást Aszódpusztára; eközben az ellenség nem háborgatta.
A Csallóközben Vásárútnál összpontosuló ellenség azonban még aznap alkony előtt megtámadta Klapka tábornok aszódpusztai állását, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy a II. hadtest hátrálási pontját, a Kis-Duna hídját elfoglalja, szétszedje, és a II. hadtestet a Vág jobb partján rekessze.
De a támadás csak akkor kezdődött meg, amikor a II. hadtest részben már átkelt a Kis-Dunán. A támadó különben is csupán arra szorítkozott, hogy a szürkületkor hevesen megindult ágyúzást sötét éjjelig – érthetően komolyabb eredmény nélkül – folytassa.
Klapka tábornok szilárd magatartása következtében a II. hadtest baj nélkül vonult át a Kis-Duna jobb partjára, és a hidat elbontotta maga mögött.
A hadtest lovasságának és tüzérségének egy részét legott Aszódpusztára indítottam Klapka megsegítésére, a többivel és a gyalogsággal pedig meghosszabbítottam a csatavonalat Aszódpusztától jobbra le a folyóig, valamivel a hídon túlig.
Mind Klapka tábornok, mind Kászonyi ezredes csapatai megtartották hadállásaikat. Az ellenség végre meggyőződött támadásainak hasztalan voltáról, és eredmény nélkül visszavonult Vásárútra.
Aszódpusztának azonban, miután az ellenség Perednél felettünk győzelmet aratott, és ezzel offenzívánknak véget vetett – nem volt ránk nézve hadászati fontossága.
Ezért Klapka tábornokkal a helyszínen megállapodtam, hogy Aszódpusztát is utóbb feladjuk. Ez meg is történt: a VIII. hadtest Klapka alatti csapatai részéről még aznap éjjel oldalmenettel Apácaszakállasra húzódtak vissza a Vásárútról Komáromba vivő országúton; a II. hadtest pedig másnap, június 22-én, reggel vonult vissza Gutára.
Aszódpusztán a II. hadtest egy tábori őrsöt hagyott hátra az ellenség szemmel tartására.
Én előresiettem Gutára, hogy Naszvadnak és Érsekújvárnak kerülve már június 22-én kora reggel Tótmegyerre érjek a III. hadtesthez.
Gután azonban azt a meglepő jelentést kaptam, hogy elmúlt éjszaka a II. hadtestnek azok a tüzérségi és gyalogos alakulatai, melyek tegnap Peredről Zsigárd felé kereket oldottak, Gutával szemben állnak a Kis-Duna túlsó partján. Parancsom, hogy ezek az alakulatok Zsigárdon csatlakozzanak a III. hadtesthez, Farkasdon és Negyeden keresztül vezető gyors futásukban nem érte utol őket. A Vág negyedi hídját siettükben észre sem vették, és így kétségbeejtő helyzetbe kerültek; balról a Vág, jobbról a Kis-Duna, elöl pedig a két folyóvíz egybeszakadása tartóztatta fel őket, és percről percre várhatták, mikor bukkan rájuk hátul az üldöző ellenség. Ennek azonban sejtelme sem volt minderről, máskülönben kétségkívül megkísérelte volna elfogni ezeket az alakulatokat. Az ott rekedtek átszállítása a Kis-Duna gutai partjára június 22-én hajnalban kezdődött meg, és a rendelkezésre álló szállítóeszközök csekély befogadóképessége miatt csaknem délig tartott. Mikor ezt elrendeztem, elhagytam Gutát, és sietve folytattam utamat Tótmegyerre.
A II. hadtestet Királyrévből Aszódpusztára való visszavonulása során, mint láttuk, nem üldözte az ellenség; ez a körülmény – mivel a III. hadtest további sorsa felől teljes bizonytalanságban voltam – azt az aggodalmat keltette bennem, hátha az ellenség győzelmét kihasználva rögtön át is kelt az Alsó-Vágon.
Ha ez megtörtént, akkor a nézetem szerint minket pillanatnyilag fenyegető legnagyobb veszélyt, az I. hadtest (Nagysándor tábornok) és a két északi portyázó különítmény elvágását a főhadsereg többi részétől, csak a III. hadtest végsőkig menő ellenállása és az elszigetelt osztagok erőltetett visszavonulása háríthatta el.
Kora délelőtt Tótmegyerre érve örömmel láttam, hogy aggodalmam alaptalan volt.
Az ellenség előtte való este erejének túlnyomóan nagyobb részével rávetette ugyan magát III. hadtestünkre, azt Farkasdnál vissza is szorította, és a helységet magát is bevette, de azután hirtelen megállt, a III. hadtestnek a Vágon való átkelését többé nem háborgatta, és Negyed falut is csak június 22-én reggel szállta meg, a Vág alsó szakaszán az átkelést pedig meg sem kísérelte.
Több órai tótmegyeri tartózkodásom alatt a III. hadtestnek a Vág mentén felállított őrseitől azt a jelentést kaptam, hogy az ellenség főereje a Vág túlsó partján fölfelé húzódik; ez megint megerősített abban a korábbi feltevésemben, hogy az osztrák hadsereg nagy része – az oroszoknak tömeges betörésével egy időben – Galgócnál és Sempténél kezd támadó hadművelethez.
Június 21-én az ellenség Sempténél a Vág bal partját feladta ugyan, és a jobb part védelmére szorítkozott, ez azonban lehetett annak is a következménye, hogy erőit II. és III. hadtestünk peredi megtámadására kellett összpontosítani; Nagysándor tábornok aznapi – állítólagos – átkelési kísérleteinek teljes kudarca kétségtelenné tette, hogy az ellenségnek a két hadtestünket Pereden megtámadó túlnyomó erőn kívül Semptével szemben is, Galgócnál is elegendő ereje van még, hogy a perediekkel együtt egymagában is sikeresen átkeljen a Vágon anélkül, hogy az orosz nyugati hadsereg – melyet mi az Árva vármegyébe betört oszlop mögé képzeltünk – közeledését bevárja.
A peredi ütközet szerencsétlen eredménye és ennek fájdalmas következményei, a nagy fáradsággal készített hidak elvesztése védelmi magatartásra kényszeritettek, és én most főhadseregünk nagyobb részét azzal a vonallal szemben tartottam indokoltnak egyesíteni, ahol az ellenséges erők elosztásáról pillanatnyilag rendelkezésünkre álló adatok alapján ezek legnagyobb részétiek összpontosítását feltételeztük.
Ezért a II. hadtestnek Gutáról Érsekújvárra kellett mennie.
Ennek azonnali megkezdésére még június 22-én visszatértem Gutára. De az indulás a II. hadtest szánalmas állapota miatt, amelyben csapatait találtam, egyelőre elképzelhetetlen volt.
A hadtest létszáma az utóbbi két napon szenvedett veszteségek után 5000 főre zsugorodott.* A veszteség – amennyire emlékszem – csaknem 3000 emberre és néhány ágyúra rúgott.
A Pered és Alsószeli körül június 20-án vívott küzdelmek rövid időtartamához képest – jóllehet azokat a II. hadtest egyedül vívta – aránytalanul nagynak tetszettek a veszteségek; a június 21-i peredi csatában pedig a II. hadtest – lovashadosztálya és vagy három zászlóalja kivételével – korántsem teljesítette olyan lelkiismeretesen a kötelességét, mint az egész III. hadtest: ez pedig ennek ellenére alig 500 főnyi veszteséget mutatott ki.
Tótmegyerről Gutára visszatérő utamban Gutához közel csoportosan jöttek velem szemközt a II. hadtesthez tartozó szökevények.
Ez aztán megfejtette a II. hadtest nagy veszteségének titkát. Attól kellett tartanom, hogy ezek a veszteségek még csak szaporodni fognak, ha a II. hadtestet tüstént útnak indítom.
Átláttam, hogy a megmaradt rész megmentésére feltétlenül szükséges a csapatok néhány napos pihentetése.
A II. hadtest tehát további rendelkezésig a gutai táborban maradt, a III. hadtest pedig egyelőre elfoglalta korábbi állásait a Vág bal partján.