Az én vezetésem alatt álló hadsereg s az orosz hadsereg közti hadikövetjárásról részletes jelentést küldtem a kormánynak Szegedre.
Tudjuk, hogy a beavatkozó orosz hadsereg fővezérének adott válaszomban az V. Ferdinánd király által 1848 tavaszán szentesített alkotmányos törvényekre hivatkoztam.
Ezt az egyébképp az Ausztria elleni háborúban való személyes részvételem vezérgondolatával megegyező hivatkozást a hadsereg diktálta.
Kossuth ezt a hivatkozást mégis úgy hányta szememre,* mintha ez az én fellépésem volna őellene és műve, az április 14-i függetlenségi nyilatkozat ellen.
Én a szemrehányásra nem válaszoltam, mert nem akartam a szakadást köztünk még tágítani; ellenkezőleg oda akartam hatni, hogy hajlandóvá tegyem tanácsaim elfogadására, melyeket neki a soron következő és meggyőződésem szerint a dolgok ismert állása miatt egyedül még megvalósítható célokról már megírtam, illetve még meg akartam írni.
A nemzet állami létének közeli kikerülhetetlen összeomlása láttán mi az, amit még megmenthetünk, ami a nemzet erkölcsi tartásának megerősítését szolgálhatja a vigasztalan jövőben, amire mindenképp és mindenek fölött szüksége van – ez iránt meggyőződésem most is ugyanaz volt, mely a június 26-i pesti minisztertanácson tett indítványomat sugallta, s azt az elhatározásomat szülte, hogy a magyar főhadsereggel Komáromnál maradok: az orosz védőszárnyak alatt is hadd érezze meg Ausztria még egyszer a magyar fegyver élét!
Hogy milyen föltételekkel láttam még lehetőséget a nemzet erkölcsi szükségleteinek kielégítésére; hogy kénytelen voltam átlátni: ennek a nemzeti szükségletnek kielégítéséből nekem legkedvezőbb esetben is csak közvetve lehet részem, minthogy közvetlenül én az orosz és nem az osztrák hadsereggel álltam szemközt, és ahhoz, hogy az osztrák főhadsereg elleni támadásban közvetlenül részt vehessek, a támadás hadműveleti alapját, a Bánságot kellett volna az orosznak átengednem, és ebben az esetben az osztrákok ellen Szegeden tervezett támadó visszacsapás csak pillanatnyi lehetett, nem tartós – mindezekről a körülményekről már az előző fejezetben szóltam.
Még annyit kell megemlítenem, hogy a báró Haynau táborszernagy hadserege ellen Szegednél készülő támadás közvetett támogatását a komáromi őrség részéről lehetségesnek tartottam, és ezért – mikor a Hernádnál maradásra elhatároztam magam – levelet írtam Klapka tábornoknak,* hogy tudassam vele a hadseregem áttörési hadműveletének (vélt) sikerét, és egyszersmind őt cselekvésre buzdítsam. Mivel ezen levél útja Komáromba az ellenség által elfoglalt vidéken vitt keresztül, óvatosságból a levélnek leglényegesebb részeit általános célzásokban kellett megfogalmaznom, és a célzások helyes értelmezését Klapka tábornok kipróbált leleményességére kellett bíznom.
Ha Klapka erélyesen fellép az osztrák főhadseregnek hadműveleti alapjával való összeköttetési vonalán; ha Temesvár elesik; ha Bem altábornagy Erdély délnyugati részét meg tudja tartani; és ha az én erőimnek sikerül a Felső-Tiszánál hosszabb ideig lekötniük az orosz főhadsereget – ezeknek a körülményeknek időben szerencsés egybeesése esetén a báró Haynau táborszernagy hadserege elleni támadástól – önáltatás nélkül –, ha nem is Magyarország állami létének megmentését, de igenis a nemzet említett erkölcsi szükségletének kielégítését el lehetett várni, föltéve, hogy Kossuth Dembiński tehetetlenségét végre felismerve, az offenzíva vezetését alkalmasabb kezekre bízza, és egyszersmind megfékezi kóros hajlamát, hogy a hadműveletek menetébe minduntalan közvetlenül beleavatkozzék.
Kossuthot rábírni, hogy az egyiket tegye meg, a másikat pedig hagyja el – ez volt tanácsaim célja, amelyeknek megszívlelésére meg akartam nyerni. Megvallom, reményem, hogy nála célt érjek, vajmi gyönge lábon állt; ellenséges indulata irántam az ismert komáromi események következtében annyira megerősödött, hogy éppen az ellenkezőjét tehette mindannak, amit és tanácsolok; hozzájárult ehhez az a különös körülmény is, hogy Dembiński eltávolítását nem tanácsolhattam Kossuth gyanújának felkeltése nélkül, amely szerint én korántsem azért tanácsolom, mert Dembiński hadvezéri alkalmatlanságáról alaposan meggyőződtem, hanem csakis azért, mert magamnak akarom visszaszerezni a főparancsnokságot, tehát épp olyan hatalmi állást, melynek birtokában talán még a polgári kormányhatalom felsőbbségét is meg lehet támadni.
Én mégis nyíltan azt tanácsoltam Kossuthnak, hogy Dembińskit mozdítsa el a főparancsnokságtól; hajtott az a belső ösztön, hogy a nemzet felismert erkölcsi érdekeinek szolgálatában minden eszközt felhasználjak. Kossuthnak a hadműveletek vezetésébe való közvetlen beavatkozása káros voltáról egyelőre kíméletesen hallgattam, részben azért, nehogy személyes hiúságát megsértve mindent elrontsak, részben azért, mert úgy láttam, ezek a beavatkozások – amíg Dembiński áll az alsó-tiszai hadműveletek élén – valóban ártalmatlanok, vagy legalábbis fegyvereink sikerére nézve aligha ártalmasabbak Dembiński hadvezéri tevékenységénél.
Erre Kossuthtól egy engesztelő hangú levelet kaptam, melyben egyebek közt körülbelül azt írta, hogy ő Dembiński hadvezéri alkalmatlanságát, fájdalom, nem tagadhatja, és szerinte az volna a legjobb mód megszabadulni tőle (Dembińskitől), ha ő (Kossuth) maga eljönne a táborba, és a hadműveleteket velem együtt és tanácsaim szerint személyesen intézné.
Egyúttal hivatalos felszólítást is kaptam,* hogy jelenjek meg július 27-én vagy 28-án a kormányzóval és Aulich tábornokkal az akkori hadügyminiszterrel való személyes tanácskozáson (a helyre már nem emlékszem pontosan, vagy Karcagon, vagy Kisújszálláson).
Nem tudtam, honnan veszi Kossuth most egyszerre azt a túláradó bizalmat irányomban, amely abban az elhatározásában nyilvánult meg, hogy hadműveleteket az én tanácsaim szerint akarja vezetni. Ez az elhatározása és érzelmeinek valódisága, amelyekkel engem említett magánlevelében elhalmozott – a komáromi napokra emlékezve – nagyon kétesnek látszott; elhatároztam, hogy a magánlevélre nem válaszolok.
A hivatalos felszólítás a Kossuthtal és a hadügyminiszterrel való személyes találkozásra viszont kapóra jött nekem, mert úgy gondoltam, hogy Kossuth egy olyan tanú jelenlétében, amilyen Aulich tábornok, mégiscsak átall majd többet ígérni, mint amennyit meg is akar tartani.
Július 27-én reggel tehát elhagytam szerencsi főhadiszállásomat, hogy Tokajon, Nyíregyházán és Debrecenen át a találkozó színhelyére siessek.
De Nyíregyházán feltartóztatott utamban a tiszafüredi magyar hadoszlop parancsnokának* az a jelentése, hogy már előtte való napon egy orosz seregtest Poroszló és Tiszafüred között átkelt a Tiszán; erre az értesülésre kénytelen voltam lemondani a Kossuthtal való személyes találkozásról, és azonnal visszatérni szerencsi főhadiszállásomra.