Az előző fejezetben hallgattam több olyan körülményről, hírről és eseményről, amelyek nem voltak a hadjárat alakulására befolyással, nehogy a Hernádtól Aradig tartó visszavonulás hadműveleteinek egységes elbeszélését megzavarjam.
Mielőtt utólag beszámolnék ezekről a körülményekről, hírekről és eseményekről, előbb személyes helyzetemről kell egyet-mást elmondanom, melyet a parancsnokságom alatt álló hadsereggel szemben, illetve Kossuthtal és az ő személyes vagy politikai híveivel és ellenfeleivel szemben elfoglaltam.
Én, amint köztudomású, az utolsó komáromi napokban azt tapasztaltam, hogy meggyőződésemet, mely szerint Magyarország ügye menthetetlen, és éppen ezért azonnali hazafias kötelesség a reménytelen küzdelemnek gyorsan és dicsőségesen vetni véget, az akkor ott még együtt lévő főhadsereg vezetőinek többsége nem osztotta; ennek ellenére én – mint a 27. fejezetben leírt komáromi eseményekből hasonlóképp köztudomású – a főhadsereget a kötelesség teljesítésére haditanácsi határozattal kényszeríteni akartam; az is köztudomású, hogy ez nekem nem sikerült, mert a július 6-i komáromi haditanács indítványomat (a főhadsereg maradjon Komáromnál és támadja meg az osztrákokat) Klapka tábornok kiegészítésével együtt, tehát csak megszorítással fogadta el: az osztrákok vonalán való keresztültörési kísérlet után – akár sikerül, akár nem – főhadseregünk nagyobb részének legközelebbi hadműveleti célja a kormánnyal és az ország déli részében összevont haderővel való egyesülés legyen; és az is köztudomású, hogy a haditanács tagjainak többsége az osztrákok ottani állása ellen ezt az egy támadást sem vette komolyan, és másnapra, tudtomon kívül, a hadseregnek a Duna bal partján való levonulását készítették elő; hogy én erre a hadsereg főparancsnokságáról önként leköszöntem, és azt – a hadsereg küldöttjeinek fölszólítására – megint átvettem ugyan, de csak azzal a föltétellel, hogy ez említett haditanácsban elhatározott támadás báró Haynau táborszernagy hadserege ellen tényleg megtörténik; és végül, hogy a Klapka tábornok vezetése alatt július 11-én tényleg meginduló támadás sikertelen volta engem nem oldott fel adott szavam alól, hogy a főparancsnokságot megint átvegyem, és a főhadsereg nagyobb részét (a haditanács határozatának értelmében, melynek végrehajtását a parancsnokság újra elvállalásának feltételéül kikötöttem) a Duna bal partján, a kormánnyal és az ország déli részében gyülekező haderővel való egyesülés céljából levezessem – nyíltan kijelentett meggyőződésem ellenére, hogy ez az egész intézkedés hiábavaló.
Főparancsnoki állásom tehát nem az ideiglenes kormány tekintélyén, hanem inkább annak nyíltan ellenszegülve, egyes-egyedül a hadseregnek személyem iránti bizalmán nyugodott – ez pedig nem alapult semmiféle általam közvetlenül vagy közvetve élesztett vagy táplált reményen.
Kossuth és hívei irányában, amióta Komáromból kivonultunk, folyvást tartózkodóan viselkedtem; és ha az ideiglenes államfő ennek ellenére indíttatva érezte magát, hogy nyilvános beszédeiben személyem ellen izgasson, csak az ijedtség utóhatásának ítéltem, amely az én ismert komáromi meghívásomra vehetett erőt rajta.
Kossuthnak a parancsnokságom alatt álló hadsereg sorain kívüli ellenfeleivel nem voltam semmiféle összeköttetésben; a hadsereg sorain belüli ellenfelei pedig alárendeltjeim voltak; kénytelenek voltak veszteg maradni, és veszteg is maradtak. Az a nyilatkozat, amelyet a hadsereg az oroszok fegyverlerakási felszólítására válaszul nekem tollba mondott, felért ugyan a Kossuth elleni fellépéssel, de nem volt hordereje, hiszen a közös külső ellenség veszélyes túlereje mind az alkotmányos monarchia elvének bajnokait, mind az április 14-én függőben hagyott kormányforma párthíveit kölcsönös türelemre kényszerítette. Egyébiránt Kossuth neheztelése a hadsereg nyilatkozata miatt igen naiv volt, hiszen aligha felejtette el, hogy a főhadseregnek sohasem jutott eszébe hódolati nyilatkozattal kedveskedni neki.
Annál többről, amit a hadsereghez, Kossuthhoz, ennek ellenségeihez és híveihez való viszonyomról most előrebocsátottam, Komáromtól a Hernádig való visszavonulásunk ideje alatt magam sem nyertem világos képet.
És most térjünk rá az utólagos beszámolóra a körülményekről, hírekről és eseményekről, melyek – mint említettem – a Hernádtól Aradig tartó visszavonulás napjaira estek, a parancsnokságom alatt álló hadsereg mozdulataira azonban nem voltak semmi befolyással, és ezért az előző fejezetben hallgattam róluk.
Kossuthnak említett rejtélyes engesztelő hangú magánlevele és a hivatalos meghívás a (Karcagra vagy Kisújszállásra) tervezett találkozóra, nem maradt sokáig magyarázat nélkül. A szegedi hírek ugyanis a Mészáros–Dembiński-féle fővezérség működése elleni általános elégedetlenségről szóltak, sőt olyan élénk rokonszenvekről is, melyek – Kossuthnak ellenem irányuló izgatásai ellenére – most egyszerre úgy szóltak, hogy engem kell valamennyi magyar haderő főparancsnokává kinevezni; és majdnem egyidejűleg megkaptam Szemere Bertalan miniszterelnök saját kezű magánlevelét* is, melyben értésemre adta, hogy itt a kedvező pillanat Kossuth megbuktatására, és csupán rajtam áll, hogy a legfőbb hatalomban vele (Szemerével) osztozzam.
Ezek alapján Kossuth említett rejtélyes engesztelő levelének keletkezéstörténetét így láttam:
Kossuthot a közvélemény közvetve azzal vádolta, hogy a Mészáros–Dembiński-féle fővezérség megalkotásával a nemzeti ügyre nézve ártalmas dolgot cselekedett, ő tehát szükségét érezhette, hogy mindenáron a közvetett vád közvetlenné fejlődésének elejét vegye.
A célhoz vezető legrövidebb út – ha az általános rokonszenvnek felém fordulása igaz – nem lehetett más, csak egy Kossuth által megrendezett kibékülési komédia a közönség vadonatúj kedvencével. Hogy pedig a közvélemény állítólagos fordulásában volt valami igaz, erről Szemere említett levele szolgáltatott kétségtelen tanúbizonyságot. Szemerének személyesen ellenséges érzülete Kossuth irányában már rég nem volt titok előttem; legalább abból a rosszakaratú módból, amellyel Szemere, valahányszor a véletlen négyszemközt összehozott vele, Kossuth felől mindannyiszor nyilatkozott, kénytelen voltam arra következtetni, hogy Szemere az ideiglenes államfőnek nem annyira politikai, mint inkább személyes ellensége; és az a körülmény, hogy Szemere, akit irányában következetesen tanúsított rideg viselkedésem sehogy sem jogosíthatott fel arra az elgondolásra, hogy neki akár csak becsülésemet is, nemhogy bizalmamat sikerült kiérdemelnie – hogy Szemere, akinek még élénken emlékeznie kellett azokra a hasztalan erőlködésekre, melyekkel ő már új köztársaságának mézesheteiben iparkodott engem a Kossuth elleni szövetkezésre megnyerni – hogy Szemere most időszerűnek tartotta szövetkezési kísérleteinek megismétlését: ezt csak úgy lehetett megérteni, ha az ember a közvélemény felém fordulásáról szállongó híreket igaznak tartotta.
A hírek hiteles megerősítését csak egy országgyűlési képviselő* közlései jelentették, aki Szegedről jövet éppen akkor ért Nagykállóra, amikor én is bevonultam oda a hadsereg zömével. Ez július 31-én volt.
A képviselő elbeszélése szerint az országgyűlés többsége azt javasolta* az ideiglenes kormánynak, hogy bízza rám minden magyar haderő főparancsnokságát, s erre Szemere miniszterelnök a kormány nevében helybenhagyó feleletet adott az országgyűlésen. Egyúttal azt is megtudtam ettől a képviselőtől, hogy az országgyűlés már július 28-án határozatot hozott bizonytalan időre szóló szétoszlásáról, és a képviselők többsége azóta el is indult Szegedről, hogy táboromhoz csatlakozzék.
Én az országgyűlési többség említett indítványában a békepárt tevékenységét gyanítottam. De miután a dolgok sürgető volta ellenére még mindig késett fővezéri kinevezésem, Szemere feleletének őszinteségében, melyet az ideiglenes kormány nevében az országgyűlésnek adott, erősen kételkednem kellett. Ezt a kételyemet az adatokat szolgáltató képviselő előtt annál kevésbé akartam titkolni, mennél inkább arra következtettem egyéb mondásai hallatán, hogy ő és képviselőtársai az én fővezéri kinevezésemtől igen sokat várnak. Az említett képviselő azonban nem osztozott kételyemben. Képviselőtársai is ugyanolyan hiszékenyen fogadhatták Szemere körmönfont hivatalos nyilatkozatát, mint ő; így aztán a hír, hogy az ideiglenes kormány a főparancsnokságot minden haderő felett rám ruházta, a hírhez tapadó minden vérmes várakozással együtt csakhamar általánosan elterjedt, s újabb igazolást nyert azáltal is, hogy egyidejűleg az ideiglenes kormány két tagja hivatalos küldetésben táboromba érkezett.
A kormánynak ez a két tagja Szemere és a külügyminiszter, Batthyány Kázmér gróf volt. Nyíradonyban jelentek meg a főhadiszálláson (augusztus 1-jén). Az első alkalmat a velem való tanácskozásra csak másnap, Vámospércsen (a következő menetállomáson) a délutáni órákban szolgáltattam nekik. Én ugyanis Szemere említett leveléhez tökéletesen illő büntetésnek tartottam a levélírót egy ideig szembetűnően kerülni és a főhadiszálláson jelen lévő tisztek gúnyos megjegyzéseinek kitenni.
Igaz, hogy Batthyány Kázmér gróf, mint Szemerének társa, szintén szenvedett emiatt, bár én a megszégyenítést csak Szemerének szántam. Hogy a külügyminisztert készakarva ugyanúgy fogadjam a főhadiszálláson, mint Szemerét, ahhoz alapos okkal fel kellett volna tételeznem róla, hogy tudomása volt Szemere említett leveléről, vagy hogy éppenséggel egyetértett annak tartalmával.
A két miniszter váratlan megjelenésének hivatalos jelentőségéről nem volt előzetes tudomásom. Az, hogy fővezéri kinevezésem a küldöttség célja – általában gyanították –, a köztem és az országgyűlés alkalmatlankodó ellenőrzésétől megszabadult ideiglenes kormány közt fennálló kevéssé szívélyes kapcsolatot számba véve, szememben nagyon valószínűtlen volt. De hogy Szemere maga többek közt azzal a határozott szándékkal jött a táborba, hogy levelének hatásáról meggyőződjék, és ha lehet, a Szemere–Görgey-féle szövetséget Kossuth ellen a legrövidebb úton megcsinálja, abban egy percig sem kételkedtem; és Szemerét környezetem megjegyzései sem riasztották vissza ennek beigazolásától – legelső kérdése, melyet Vámospércsen egy véletlen négyszemközti találkozáskor hozzám intézett, valóban az volt: megkaptam-e a levelét?
Szemerével négyszemközt beszélni nem akartam, de mikor végre a két minisztert – kívánságuknak engedve augusztus 2-án délután – tanácskozásra szobámba kísértem, gróf Batthyány Kázmér, színleg véletlenül, néhány pillanatra hátramaradt, és én négyszemközt maradtam Szemerével.
Kevéssel azelőtt rosszat sejtető módon hirtelen megszűnt a sűrű ágyúszó, mely nekünk Vámospércsen debreceni oldalvédünknek az oroszok általi megtámadtatását jelentette, és ez engem folyvást rendkívül nyugtalanított.
Ha ekkor nyugodtabb vagyok, aligha állom meg, hogy azt a valóban ritka önhittséget, mellyel Szemere a tőlem és környezetemtől tapasztalt éppenséggel nem biztató fogadtatás ellenére a fönti kérdést hozzám intézte, kellőképpen nevetségessé ne tegyem. De a kínzó bizonytalanság, melyben a debreceni összeütközés eredménye felől voltam, megóvta Szemerét az újabb jól megérdemelt rendreutasítástól.
Így aztán kérdésére (hogy levelét megkaptam-e) egyszerűen igennel feleltem, és valószínű szándékának, hogy levelének tartalmára és céljára vonatkozóan mindenfélét megkérdezzen, egyenesen bevágtam az útját azzal a hirtelen ellenkérdéssel: mi az igaz abban a mendemondában, hogy engem minden haderő főparancsnokává kineveztek. Erre Szemere nemigen lehetett előre elkészülve, mert először azt erősítgette, hogy fogalma sincs róla, miből keletkezhetett ez a mendemonda; mikor pedig én elmondtam az erre vonatkozólag július 31-én Nagykállóban hallottakat, azt felelte, hogy fővezéri kinevezésemet az országgyűlésen szóba hozták ugyan, de azt a mendemondát, hogy az országgyűlés kinevezésemet javasolta, és ő (Szemere) a kormány nevében arra igenlő feleletet adott, alaptalannak kell nyilvánítania.
E pillanatban gróf Batthyány Kázmér megzavarta négyszemközti beszélgetésünket – és most értesültem annak a hivatalos küldetésnek voltaképpeni céljáról, amely miatt a két miniszter az ideiglenes kormány megbízásából megjelent nálam.
Ezen cél pedig nem más volt, mint az 1849. április 14-e óta Ausztriától független és alaktalan magyar állam megmentésére a legvégső eszközhöz nyúlni, és a Romanov-dinasztiának felajánlani a magyar koronát.
Azok után, amit életemről és működésemről eddig elmondtam, azt hihetné az olvasó, hogy az én június 26-án Pesten a minisztertanácson tett indítványom (hogy az oroszokkal lehetőleg tárgyaljunk, az osztrákokat viszont minden erőnk összeszedésével támadjuk meg) szülte ezt a legutolsó mentő eszmét.
Ezt a nézetet azonban cáfolta az az eddig említetlen körülmény, hogy Kossuth már jóval 1849. április 14-e előtt a haza megmentése felől már akkor kétségbeeső hazafiakat azzal a biztatással vigasztalta, hogy ő már megkezdte a diplomáciai tárgyalásokat a külföldiekkel avégett, hogy a legrosszabb esetben – azzal a kötelezettséggel, hogy Oroszország protektorátusa alatt alkotmányosan kormányoz – Leuchtenberg herceg foglalja el a magyar királyi széket.
Erre ugyan azt lehetett mondani, hogy a két időpont közé, melyben Leuchtenberg herceget az a nagy megtiszteltetés érte, hogy Kossuthot a végszükségben kisegítse zavarából, és melyben Szemere és gróf Batthyány Kázmér az ismert megbízatást kapta, két bevégzett tény is esett: az orosz beavatkozás és ellene a keresztes háború hivatalos meghirdetése; következésképp Kossuthnak külföldi diplomáciai összeköttetéseivel való kérkedése csak egyike volt azoknak a szemfényvesztéseknek, amelyekre ő „Európa felszabadításának érdekében” oly feltűnő gyakran vetemedni nem átallott. S e következtetés ellen nemigen tudtam bármi érdemlegeset felhozni.
Azt mindazonáltal tagadom, hogy az ideiglenes kormányt az én június 26-i minisztertanácsi indítványom hozta, vezette arra az eszmére, melyet most a két miniszter, Szemere és Batthyány Kázmér gróf meg akart valósítani, mert ha az ideiglenes kormányt erre a gondolatra június 26-i indítványom – jobban mondva ennek egészen logikátlan erőszakos értelmezése – vezette, akkor ez a körülmény nem maradhatott volna egy egész hónapon át a legkisebb tényleges következmény nélkül, ilyen következménynek azonban az ideiglenes kormány cselekedeteiben június 26-tól július végéig sehol semmi nyoma.
A tapasztalatok után ítélve, amelyeket én Kossuthnak és Szemerének (az ideiglenes kormány állásra és befolyásra nézve legkiemelkedőbb tagjainak) gondolkodás- és cselekvésmódja felől szereztem, a július végső napjaiban kelt minisztertanácsi határozat,* melynek következtében Szemere és gróf Batthyány Kázmér ismeretes küldetésükben közvetlen közelemben megjelentek, a következő körülmények összjátékából keletkezett:
1. Július végén már Kossuthban és Szemerében is kialvófélben volt az a nagy reménység, amelyet a Dembiński által az osztrákok ellen – állítólag – tervezett támadó hadművelet kedvező eredményébe vetettek. Bizonyság rá, hogy Kossuth hozzám intézett sokszor emlegetett magánlevelében a Dembiński–Mészáros-féle főparancsnokság felőli kedvezőtlen ítéletemet nyíltan magáévá tette.
2. Ugyanez időtájt az ideiglenes kormány gyors egymás utánban megkapta:
a) jelentésemet* az oroszok hozzám intézett felszólításáról, hogy rakjuk le a fegyvert – és erre adott válaszomról;
b) jelentésemet arról, hogy a vezetésem alatt harcoló három hadtest keresztültörése az orosz főhadsereg hadműveleti körzetén, azzal, hogy a Sajó-vonalat szerencsésen elfoglaltuk, immár sikerült (mint akkor hittük);
c) jelentésemet a gróf Rüdiger lovassági tábornok orosz hadtestparancsnok közt és köztem történt levélváltásról. Ha jól emlékszem, ehhez az utóbbi jelentéshez azt a javaslatot fűztem, küldjön a kormány főhadiszállásomra két meghatalmazottat az alkudozások folytatására, vagy legalább közölje velem, mit tegyek, ha az orosz hadtestparancsnok levelére adott válaszom nem marad következmények nélkül, és orosz részről csakugyan valamiféle békefeltételeket kínálnak.
3. Ezzel egy időben a tudvalévő pisztolycsere híre is elterjedt Szegeden. Jelentőségét túlbecsülték. Azt újságolták, hogy én máris a legjobb egyetértésben vagyok az oroszokkal; megbízottaik állandóan ott járnak főhadiszállásomon; a parancsom alatt álló hadsereg tisztjei fraternizálnak az orosz tisztekkel; a háború már csak színleg folyik tovább, és ha nekem szabad kezem lenne a kormánytól, Magyarország és Oroszország már régen békét kötött volna, a kormánnyal azonban az oroszok nem állnak szóba; a haza megmentése már csak békés úton képzelhető el, és csakis énáltalam; mert csak énvelem – az 1849. április 14-i függetlenségi nyilatkozat nyílt ellenzőjével – tárgyalnának akár az osztrákok, akár az oroszok; és így tovább.
Kossuth, csalódva Dembiński altábornaggyal mint hadvezérrel kapcsolatos várakozásaiban; ismerve Bem altábornagy szorongatott helyzetét Erdélyben, tehát annak reménye nélkül, hogy a Bánságban akár védekezőleg is sokáig tarthassa magát, nemhogy támadólag kitörhessen belőle; szintolyan jól tudva, hogy az orosz főhadsereg a parancsnokságom alatt egyesült magyar erőket aránytalanul fölülmúlja, és bár ő maga fáradhatatlan volt az osztrákok és oroszok tévedhetetlen megsemmisítésére kieszelt haditervek készítésében, mégis ő maga is kételkedett ezeknek kivihető voltában; a vigasztalan helyzetben gróf Rüdiger lovassági tábornok orosz hadtestparancsnok hozzám intézett levelétől meglepetve, s ebben csalhatatlan bizonyságát látva, hogy az oroszok komolyan gondolnak egy Magyarországgal kötendő különbékére; ebben a föltevésben a fönti 3. pontban említett hírek által még megerősítve; sőt éppen e hírek következtében engem azzal gyanúsítva, hogy saját szakállamra iparkodom az oroszokkal megegyezni, s az ideiglenes kormányt földönfutóvá tenni; végre abban a kettős képzelődésben leledzve, hogy Magyarországot alkudozás útján még meg lehet menteni, de hogy az ellenség egyedül énvelem kész megalkudni; és így egyfelől a közvélemény által az alkudozás állítólag nyílt útjára ráterelve; másrészt attól tartva, hogy földönfutóvá válik, ha az állítólag már jól folyó alkudozást továbbra is egyedül én folytatom: Kossuth tehát – Szemerétől is biztatva – eltökélte magát, hogy az oroszokkal való alkudozást kiveszi a kezemből, és végső esetben még Szent István koronáját is feláldozza; mert csak ha ők többet ajánlanak fel, mint amennyit én ajánlhatok (nem lévén a korona az én birtokomban), remélhette Kossuth és Szemere az oroszokat arra rábírni, hogy velük (Kossuthtal és Szemerével, vagyis az ideiglenes kormánnyal) és ne énvelem kössék meg a békét.
Elhatározása eszerint nem lehetett sem régi keletű, sem éretten megfontolt; a kétségbeesés szüleményének kellett tartani és ítélni, kivált, mivel Kossuthnak emiatt okvetlenül kínos helyzetekbe kellett keverednie a lengyelekkel (egyedüli bajnoktársaival „Európa szabadságának” kiküzdésében). Ez a veszedelmes következmény nem is kerülte el Kossuth figyelmét, és elsősorban azért, nehogy a lengyelekkel kellemetlen összeütközésbe kerüljön, titkolták az ismeretes hivatalos küldetés (Szemere és Batthyány Kázmér gróf hozzám érkezése) tulajdonképpeni végcélját. De mert a hivatalos küldetés ténye maga nem maradhatott titokban: Kossuth azt a hírt kezdte terjeszteni, hogy Szemere és Batthyány Kázmér gróf, a két miniszter Magyarország generalisszimuszává való kinevezésemet viszi meg nekem. Ez a segédeszköz azzal az előnnyel is járt, hogy úgy tett, mintha számolna az éppen ekkor személyem iránt terjedőfélben lévő rokonszenv megnyilvánulásaival, valamint a szegedi közönség állítólagos követelésével* (miszerint az oroszokkal való „nemzetmentő” alkudozásban nekem teljesen szabad kezet kell engedni), következésképp a nyomott néphangulat valamennyire emelkedhetett; és ez olyan előny volt, amelynek elérése kedvéért Kossuth bármilyen eszközt hajlandó lett volna alkalmazni. És hogy generalisszimuszi kinevezésem híre azzal együtt, hogy szabad kezet kaptam az oroszokkal való tárgyalásokra, Kossuthot a lengyelekkel (irántuk eddig mutatott csekély rokonszenvem miatt) összeütközésbe kavarja – attól Kossuthnak mindaddig nem kellett tartania, amíg Dembiński és Bem altábornagy nem kapnak parancsokat tőlem, és amíg Kossuth a Királyhágón innen és túl fegyverben álló minden magyar sereg főparancsnokává Bemet ténylegesen kinevező okiratot és ezzel a kinevezéssel a csalhatatlan eszközt is dugaszban tartogatja, amellyel a lengyeleket minden pillanatban meggyőzheti irántuk való hűségéről; és amíg ő Szemere és gróf Batthyány Kázmér küldetése valódi céljának következetes eltitkolásával azt a lehetőséget biztosítja magának, hogy akkor is, ha a lengyelek a hírek hallatára gyanakodni kezdenének, el tudja hitetni velük, hogy Szemerét és gróf Batthyány Kázmért éppen az én tervezett árulásom megakadályozására, tehát mintegy „Európa szabadságának” őrei szerepében küldte ki hozzám. Mindennek ellenére még mindig nincs magyarázat arra, hogyan remélhetett Kossuth az oroszokkal való alkudozásból hasznot húzni, anélkül hogy a lengyeleket és velük „Európa szabadságát” is feláldozza. Éppen ezért kénytelen az ember Kossuth elhatározását, hogy a Romanov-dinasztiát Magyarország koronájával megkínálja, és egyidejűleg az ország minden seregének főparancsnokságát lengyelre akarja bízni (s amint utóbb látni fogjuk, bízta is) – kénytelen az ember, mondom, Kossuthnak ezt az elhatározását pillanatnyi kétségbeesésében fogantnak, merőben meggondolatlannak nyilvánítani.
Ezzel azonban korántsem azt akarom mondani, hogy én az oroszokkal való békekötés eszméje fölött föltétlenül pálcát törtem. Sőt ezt az eszmét – ha megvalósítható – még ma is az egyetlen eszmének ismerem el, mellyel az akkori körülmények közt az Ausztria ellen fegyverben álló hazai pártok mindegyike egyetértett.
A király által szentesített törvénynek – melynek felforgatása volt osztrák részről a háború célja – követői és oltalmazói előtt, tehát az egyetlen párt előtt, amelynek volt valami vesztenivalója, az orosz fennhatóság és az osztrák szabad birodalmi egység közt nem lehetett nehéz a választás, mihelyt szem előtt tartotta, hogy ha Oroszországnak igazán Magyarország megszerzése jár az eszében, akkor arra is kell gondolnia, hogyan tarthatja meg.
A „függőben tartott államforma” pártjának nem volt mit vesztenie, még csak egy elvet sem – mint már a neve is mutatja, hacsak az Ausztriától való függetlenség elvére nem gondolunk; ezt az elvet pedig – erre nyugodtan számolhattak – Oroszország fennhatósága alatt senki sem bánthatja.
Az igazi republikánusok pedig abban, amivel Magyarországon rendelkeztek – a misszionáriusi hatáskörben –, csak nyerhettek a széles Oroszországban.
A lengyeleknek, igaz, nehéz lehetett választani Ausztria és Oroszország közt; „Európa szabadsága” itt is, ott is elvész! De amit a lengyelek azután tettek, miután Oroszország nem volt a békekötésre kapható, azt az ellenkező esetben is bízvást megtehették volna. Különben én az imént csupán a hazai pártokról beszéltem. És amíg a következő tények: hogy – éppen miután a parancsnokságom alatt álló hadsereg az orosz fegyverlerakási felhívásra feleletül az 1848-as alkotmányra való hivatkozást mondta nekem tollba, és ez a cselekedet gróf Rüdiger lovassági tábornok levelével és a pisztolycserével együtt mind köztudomásra jutott, és a legvérmesebb reményeket élesztette – épp ekkor kezdett az én nevem új népszerűségre vergődni; továbbá hogy Kossuth személyesen nemcsak arra szánta el magát, hogy az oroszok ajánlatait meghallgassa, hanem arra is, hogy ő tegyen ajánlatot az oroszoknak; végre hogy Szemere személyesen meg is valósította ezt a szándékot, anélkül hogy ezért Szemerét vagy Kossuthot akár a „republikánus” párt, akár a „függőben tartott államforma” pártja valaha megtagadta vagy megtámadta volna – amíg mondom, nincsenek megcáfolva ezek a tények: mindaddig ragaszkodom ahhoz az állításomhoz, hogy Oroszországgal békét kötni – természetesen, ha megvalósítható – volt az akkori körülmények közt az egyedüli mentőeszme, amelyben az Ausztria elleni harcban részt vevő valamennyi hazai párt egyetértett.
De amíg az oroszok csak a fegyver letételére szólítottak fel bennünket, békeajánlataik pedig nem voltak számunkra; ez az eszme nem volt megvalósítható. És hogy Kossuth és Szemere ezt nem érték föl ésszel: ennek jellemzésére hiába keresek kíméletes szót.
Legelső beszélgetésem Szemere és gróf Batthyány Kázmér miniszterekkel (Vámospércsen), amelyben értesültem az ideiglenes kormány elhatározott szándékáról, hogy az Oroszországgal való béke kedvéért még az ország koronáját is kész odaadni, a következőképp folyt le:
Szemere, a tulajdonképpeni megbízott (mert Batthyány Kázmér gróf csupán a francia fordító szerepére látszott szorítkozni) azzal a kérdéssel kezdte, hogy mire mentem eddig az oroszokkal való alkudozásomban.
Azt feleltem, hogy erről a kormány mindent tud, mert én gróf Rüdiger lovassági tábornokkal való levélváltásomat másolatban beküldtem.
De hiszen azóta, mondta Szemere, úgy tudja a kormány, hogy én többször parlamentíroztam az oroszokkal.
Mivel úgy vélekedtem, hogy Szemere minisztertársának, Batthyány Kázmér grófnak jelenlétében nem Kossuth ravasz vetélytársaként, hanem a kormány képviselőjeként áll előttem, ezt a bizalmatlanságot eláruló kérdést nagyon komolyan vettem – az egész tanácskozást általában szigorúan hivatalos jellegűnek tekintve –, és ezért rászántam a fáradságot (amit ellenkező esetben bizonyára nem tettem volna), hogy a minisztereket részletesen felvilágosítsam, mennyi fontosságot szabad az „ismételt parlamentírozásom” felőli besúgásoknak tulajdonítani, ha a kormány nem akarja balgatagul ámítani önmagát. Kijelentettem a minisztereknek, hogy én a tudvalévő rimaszombati eseten kívül semmiféle orosz hadikövettel nem érintkeztem; hogy Zassz tábornok és Hruljov ezredes pisztolyait saját hadiköveteink, mégpedig ugyanazok hozták el magukkal, akik a fegyverlerakási fölhívásra írt válaszomat Sajószentpéterről a legközelebbi orosz táborba megvitték; hogy az orosz előőrsök parancsnokához részemről másodízben küldött hadikövetség egyedüli célja az volt, hogy a lovagias megtisztelést, amint illik, viszonozzam; hogy eszerint az oroszokkal való „ismételt parlamentírozásom” felőli besúgások legföljebb még egy – nekem csak utólag jelentett – és gróf Leiningen tábornok hadtestparancsnoknak csak becsületére váló esetre vonatkozhatnak: ő ugyanis a Gesztelynél július 28-án kivívott győzelme után – a csatatéren hagyott orosz sebesültek sorsa iránti utólagos érdeklődésből – a hozzá küldött hadikövetnek megengedte, hogy saját szemével meggyőződjék, milyen lelkiismeretesen látták el a szükséges segítséggel a megsebesült oroszokat derék orvosaink.
Szemere tovább érdeklődött, nem látom-e mégis úgy, hogy az oroszok esetleg hajlandók az alkudozásra, és legközelebb már békeajánlatokat is lehet várni tőlük.
Erre azt feleltem, hogy az oroszok diplomáciai elképzeléseiről semmiféle kész véleményem sincs: annyit azonban nézetem szerint az ideiglenes kormány bizonyosra vehet, hogy ha az oroszoknak kedvük volna velünk békét kötni, akkor gróf Rüdiger lovassági tábornoknak küldött válaszomon jobban kapnak, és nem hagyják – pedig ez történt – újabb válasz nélkül; orosz békeajánlatra tehát hiába vár az ideiglenes kormány; ha pedig neki van szándéka alkudozni, vagy ha legalább arról meg akar győződni, van-e, nincs-e rá hajlam az oroszokban, neki kell, mégpedig világosan és érthetően megszerkesztett békefeltételek megajánlásával megragadni a kezdeményezést.
Szemere azonnal kész volt, hogy herceg Paszkevics tábornagynak levelet írjon, és azt nekem átadja, hogy juttassam el az orosz táborba.
Augusztus 4-én késő este Bihar menetállomáson egy magános orosz tiszt (Miloradovics hadnagy) jelentkezett herceg Paszkevics tábornagy hadiköveteként főhadiszállásunkon azzal a kettős megbízatással, hogy a nálunk hadifogságban levő orosz tiszteket a kényelmesebb élethez szükséges pénzzel ellássa, és hogy nekem visszaadja azokat a fegyvereket, melyeket én viszonzásul küldtem Zassz altábornagynak és Hruljov ezredesnek július 26-án a Miskolcnál tanyázó orosz táborba.
Herceg Paszkevics tábornagy – ezt jelentette ki a hadikövet – az Oroszország és Ausztria közt fönnálló szövetségre való tekintettel nem engedheti meg tábornokainak és tisztjeinek, hogy az utóbbi hatalom ellenségeitől ajándékot elfogadhassanak.
Erre azt feleltem, hogy akkor én sem találom jelenlegi állásommal összeférhetőnek olyan ajándékokat elfogadni, amelyeknek viszonzását nekem lehetetlenné teszik; eszerint a hadikövet úr legyen szíves a Zassz altábornagy és Hruljov ezredes uraktól számomra ajándékba küldött fegyvereket átvenni és korábbi tulajdonosaik kezébe visszajuttatni.
Ez a becsületről vallott fogalmával ellenkezik, mondta a hadikövet, s ő inkább hajlandó személyes felelősségére a Zassz altábornagy és Hruljov ezredesnek annak idején elküldött viszontajándékaimmal és iménti nyilatkozatommal – tehát dolgavégezetlenül – visszatérni.
Ezzel ez az ügy el volt intézve. Hogy azonban az orosz hadikövet megfelelhessen első helyen említett megbízatásának, személyesen Nagyváradra kellett utaznia, mert orosz foglyainkat a hadseregvonattal együtt szállítottuk, ez pedig már augusztus 4-én Nagyváradon állomásozott; a kezdődő eső miatt a sötét éjszakában bajos lett volna a hadikövetet tovább utaztatni; éjjelre tehát Biharon maradt, és csak másnap, augusztus 5-én reggel kísértettem őt át Nagyváradra.
Ide Szemere és gróf Batthyány Kázmér miniszterek már augusztus 4-én megérkeztek, s a herceg Paszkevics tábornagynak szóló diplomáciai átirattal már elkészültek, mire én a főhadiszállással s az orosz hadikövettel odaérkeztem. Az utóbbi visszautazását az orosz táborba mindjárt fel lehetett használni arra, hogy a kész okiratot néhány kísérősorommal együtt rendeltetési helyére elvigye.
Kísérőlevelemben azt írtam, hogy az ideiglenes kormány erre a lépésre gróf Rüdiger lovassági tábornok sokszor említett levele által érezte magát indíttatva.
Maga az elküldendő államirat* azt a benyomást gyakorolta rám, hogy nyílt panasz Ausztria ellen, és burkolt felhívás Oroszországhoz, hogy az Ausztria és Magyarország közti tökéletes meghasonlásból azzal húzzon hasznot, hogy velünk békét köt. Mikor Szemere megkérdezte a véleményemet az államirat gyakorlati értékéről, megmondtam neki, hogy aligha éri meg azt a fáradságot, amelyet a megszerkesztésére fordított. Kedvezőtlen megítélésem indokolása körülbelül így szólt: az oroszok erre a felkínálkozásra valószínűleg éppen úgy, ahogy az én gróf Rüdiger lovassági tábornoknak írt válaszomra, csupán hallgatással s a hadműveletek zavartalan folytatásával válaszolnak; ez azonban, amint látszik, a kormány számára nem elég világos felelet; ezért tehát az államirattól sem lehet eredményt várni.
Lehet, hogy szavaim meggyőzték Szemerét;* lehet, hogy Nagysándor tábornok debreceni veresége, vagy az a hír, hogy Dembiński altábornagy már feladta Szegedet, vagy az én parancsnokságom alatt álló hadsereg szakadatlan visszavonulása Arad felé bírta rá arra, hogy erélyesebben lásson feladatához – nem tudom. Tény, hogy Szemere már másnap (augusztus 6-án) este Gyapjú menetállomáson újra meghívott egy újabb titkos tanácskozásra vele és minisztertársával.
Szemere a tanácskozást azzal a kijelentéssel nyitotta meg, hogy – mivel nekem határozottan az a véleményem, hogy az oroszokat egyenesen, mégpedig részükre előnyös föltételek felajánlásával kell az alkudozásra felszólítani – ő egy újabb levelet fogalmazott herceg Paszkevics tábornagynak, és most ennek elbírálására szólít fel engem.
Ezzel a hozzám intézett felhívással úgy tett Szemere, mintha az oroszokkal való alkudozási kísérlet megismétlésére én sarkalltam volna őt, és mintha egyáltalán az a kormányhatározat, melynek erejénél fogva Szemere a nagyváradi államiratot útnak eresztette, és most az újabbat készül útnak ereszteni, nem lenne más, mint egy személyesen énnekem tett engedmény.
Mikor ezt észrevettem, eltökéltem magamban, hogy egyrészt éreztetni fogom a miniszterekkel, hogy keresztüllátok a szitán, ami küldetésük célját illeti; másrészt megértetem velük meddő fáradozásuk egész dőreségét. Előbb azonban hagytam, hogy Szemere hadd olvassa fel új fogalmazványát, melyről az imént szólt. Ez csupán parafrázisa volt a nagyváradi levél ama helyeinek, melyek rám azt a benyomást gyakorolták, hogy itt egy Oroszországhoz szóló burkolt felhívásról van szó. Kimondott véleményem az új változat gyakorlati értékéről ugyanaz volt, amit a nagyváradi levélről elmondtam.
Szemere – szemlátomást sértődve – megkérdezte, mit akarok hát, mit mondjunk el az oroszoknak.
Kijelentettem Szemerének, hogy semmi szükségét sem érzem, hogy az oroszoknak bármi ilyesmit mondjunk; mert meg vagyok győződve róla, hogy nem fognak velünk alkudozni; és ha erről magamtól nem volnék meggyőződve, elég, ha az orosz hadvezér helyzetébe beleképzelem magam. Akkora hadierő élén, amekkorával ő rendelkezik, én legalábbis nem alkudoznék, és semmi okom sincs azt föltételezni, hogy az orosz nem bízik a maga erejében. A kormány érdeke tehát – nem az enyém –, hogy arra a kérdésre, vajon Oroszország Magyarországgal bármely áron békét köt-e vagy sem, még Nagysándor tábornok debreceni vereségénél is érthetőbb feleletet kapjon; és ezért a kormány úgy intézze a kérdést az oroszokhoz, hogy ha nem érkezik felelet, az is érthető felelet legyen. Tessék a cárt egyenest megkínálni a magyar koronával: ha erre nem kap a kormány semmiféle választ, akkor is tudni fogja, amit tudni kíván.
Szemere erre megjegyezte, hogy ilyen nyíltan nem szokás beszélni egy államiratban. Azt azonban kénytelen bevallani, hogy a felolvasott fogalmazvány kevesebbet fejez ki a kelleténél. Azonnal változtat is rajta; én csak szemeljem ki a hadiköveteket, de megválogatásukkor legyek tekintettel arra, hogy már csak személyes tulajdonságaiknál fogva is jó eredményt lehessen remélni a rájuk bízott ügyben. Legalább az egyik legyen magas rangú, s így személyisége már ennélfogva is kezeskedjék az ellenségnek róla, hogy a békekötés és az előnyös feltételek felajánlása részünkről őszinte. A másik pedig rendelkezzék kellő ismeretekkel és megfelelő szónoki tehetséggel, hogy az orosz főhadiszálláson a Magyarország és Ausztria közti történelmi jogviszony felől felvilágosításokat adhasson, és annak a legújabb eseményekkel való összehasonlításával bizonyítsa, hogy Ausztria ellen minden lépésünk jogos, és Oroszországnak tett ajánlataink komolyságában nem lehet kételkedni.
Én, amikor kíméletlen és az ideiglenes kormányt egyenesen kompromittáló kijelentésemet megtettem, azt vártam, hogy a két miniszter rögtön félbeszakítja a tanácskozást, és végképpen felhagy a hasztalan békekötési kísérletekkel. Ezért Szemerének váratlan felelete, mely arról tett kétségbevonhatatlan tanúbizonyságot, hogy minden eddigi kijelentésemnek a szándékommal éppen homlokegyenest ellenkező hatása volt, annyira meglepett, hogy a hadikövetekben megkívánt tulajdonságok felől tartott kioktatásra azzal a javaslattal feleltem, hogy legjobb lesz, ha maga a miniszterelnök viszi hadikövetként az államiratot az orosz táborba, mert benne mind a három kívánatos tulajdonság egyesül, úgymint: a magas rang, a szónoki tehetség és a Magyarország és Ausztria közti történelmi jogviszonynak alapos ismerete.
Ezt a javaslatot Szemere nem tartotta elfogadhatónak; az volt ellene a kifogása, hogy személyes szabadságát az orosz táborban nem látja kellőképp biztosítva.
Ha neki ez a nézete – feleltem –, kérem, kíméljen meg attól a követeléstől, hogy a hadsereg valamelyik magasabb állású tagját rendeljem ki hadikövetnek; mert nem látom át, miért lenne bármilyen más előkelő személy szabadsága az orosz táborban inkább biztosítva, mint a miniszterelnöké; lássa tehát ő maga (Szemere), hogyan nyeri meg a hadtestparancsnokok valamelyikét – mondjuk a franciául tudó Poeltenberg tábornokot – az előtte (Szemere előtt) annyira veszélyesnek látszó hadiköveti szolgálat elvállalására; ha Poeltenberg tábornok önként vállalkozik rá, én megengedem neki.
Ezzel a miniszterek megszakították a tanácskozást, elmentek, hogy az elküldendő új államirat fogalmazványát kiigazítsák és Poeltenberg tábornokot a táborban fölkeressék.
Ez utóbbi készségesen vállalkozott arra, hogy hadikövetként átmegy az orosz táborba, és átvéve a miniszterektől a herceg Paszkevics tábornagyhoz címzett iratot, kíséretével együtt* augusztus 7-én reggel az orosz táborba útnak indult. Hogy ez a második államirat az igazítás után hogyan szólt, nem tudom; a miniszterek elküldték, anélkül hogy szövegét velem közölték volna. És a további visszavonulás alatt egész Aradig nem is tiszteltek meg többé bizalmukkal.