Amikor Szemere és gróf Batthyány Kázmér miniszterek Aradon élőszóval beszámoltak a kormánynak arról az útról-módról, melyen az oroszokkal békealkudozásba iparkodtak lépni, megjegyezték azt is, hogy én eljárásukat elégtelennek ítélve, hibáztattam.
Én a jelentéstételkor személyesen jelen voltam, és mert Kossuth rosszallásom okait hallani kívánta, előtte és a jelen lévő miniszterek előtt – ugyanabban az értelemben, mint a Gyapjún, augusztus 6-án Szemerével és gróf Batthyány Kázmérral tartott tanácskozáson – kijelentettem, hogy a kormánynak, ha Oroszországgal alkudozni akar, nem szabad elfelejtenie, hogy neki, és nem Oroszországnak van békés megegyezésre szüksége; ő kénytelen tehát szabatos ajánlatokat tenni az oroszoknak, és hogy ilyeneket az oroszoktól hiába vár; ő, és nem Oroszország, bizonytalan benne, hogy az ellenfél egyáltalán hajlandó-e alkura; és őneki, nem Oroszországnak sürgős a dolog, vagyis olyan kecsegtető ajánlatokat kell tennie Oroszországnak, hogy legalább az előkérdésre nézve jöhessen a helyzettel tisztába a kormány, még akkor is, ha az oroszok továbbra is hallgatnak. Az előkérdés pedig éppen az, van-e egyáltalán szándék az alkudozásra Oroszországban, hiszen a vele való békekötés gondolatához ez kell. Az előkérdés megoldására nekem mind Szemere és gróf Batthyány Kázmér miniszterek nagyváradi levele, mind az a fogalmazvány, amelynek gyakorlati értékéről a nevezett miniszter urak Gyapjú menetállomáson véleményemet kikérték, elégtelennek látszott. Az előkérdés végleges és a helyzet parancsolta gyors megoldására szükségesnek tartom, hogy az ideiglenes kormány a cárt a magyar koronával ne hímezve-hámozva kínálja meg, amint a két miniszter az említett okiratban tette, hanem nyíltan és kendőzetlenül.
Tisztán emlékszem, hogy Kossuth ezt a nézetet magáévá tette, a jelen volt miniszterek közül egyik sem ellenezte, és hogy még jelenlétemben ennek megfelelő kormányhatározatot hoztak. Szintoly tisztán emlékszem Kossuthnak egy később élőszóval tett kijelentésére, hogy már kiszemelt valakit* (nem a hadseregből, és nem a kormány tagjai közül), aki késznek mutatkozik, hogy a legutóbbi kormányhatározat értelmében megszerkesztett levelet* megvigye az orosz hadvezérnek.
Hogy az Oroszországgal való megbékélés eszméje felől – feltéve, ha megvalósítható – mi volt és mi ma is a nézetem, azt a 36. fejezetben, úgy hiszem, elég érthetően elmondottam. De ugyanott az ideiglenes kormány vezetőit is elítéltem miatta, hogy nem látták ennek az eszmének kivihetetlen voltát, sőt kormányzati tevékenységük utolsó pillanatáig arról ábrándoztak, hogy Oroszország a kísértésnek, hogy Szent István koronáját megszerezze, nem tud ellenállni.
Én tehát elítéltem az ideiglenes kormány vezetőit ezért, és mégis én voltam, aki egyenesen felszólítottam őket, hogy küldjenek meghatalmazottakat főhadiszállásomra, akik a látszólag már gróf Rüdiger lovassági tábornok levelével megkezdődött alkudozást folytassák; Szemere és gróf Batthyány Kázmér minisztereknek, mint a kormány békeköveteinek ismeretes működését sem gátoltam, bár megtehettem volna; sőt Aradon látszólag éppen az én felszólalásom idézte elő azt a kormányhatározatot, amellyel az ideiglenes kormány elhatározta, hogy Oroszországgal szemben végképp leveszi az álarcot.
Igenis, én az ideiglenes kormányt felszólítottam, vegye kezébe a látszat szerint már megkezdődött alkudozás vezetését. Engem erre a felszólításra nem is az alkudozástól várható kedvező eredmény reménye, hanem inkább az az aggodalom bírt rá, hogy a felszólítás elmulasztásával Kossuth irántam tanúsított bizalmatlanságát határtalanul felfokozom. Ennek a bizalmatlanságnak felcsigázásától pedig azért tartottam, mert tudtom és emlékezetem szerint Kossuthnak irántam vagy a parancsnokságom alatt álló hadsereg iránt táplált bizalmatlanságából fakadó tettei közt egy sem akadt, amelynek következményei áldást hoztak volna a nemzet ügyére.
Igen, én Szemere és gróf Batthyány Kázmér minisztereket igyekezetükben, hogy az orosz hadvezért az alkudozásra rábírják, nemcsak nem gátoltam, hanem még segédkezet is nyújtottam nekik, és a végén egy olyan kormányhatározatot is előidéztem, amelynél többet az oroszok nem is kívánhattak Magyarországon: de erre nem az oroszokkal való megbékélés lehetőségének tévhite indított engem.
Mikor Szemere és gróf Batthyány Kázmér miniszterek nyomban a Vámospércsen, augusztus 2-án velem tartott legelső tanácskozás után hozzáfogtak a sokszor említett nagyváradi államirat megszerkesztéséhez, olyan hévvel tették, amit az én megjegyzésem – hogy ha az ideiglenes kormány az oroszokkal alkuba kíván bocsátkozni, neki kell a kezdeményezést megragadnia – már csak azért sem indokolhatott, mivel ezt a megjegyzésemet közvetlenül megelőzte az oroszok közt és köztünk addig történt hadikövetségekről szóló körülményes jelentésem, és e jelentésből kétségtelen kiderült annak a feltevésnek alaptalan volta, hogy az oroszoknak békekötési szándékaik vannak; én egy pillanatig sem kételkedtem tovább benne, hogy Kossuth és Szemere a haza megmentését már nem a nemzet végső erőfeszítéseitől, hanem Franciaország bevégzett tényként kikürtölt hadüzenetétől Ausztria ellen, nem a Iancuval és Stratimirovićtyal kötendő állítólag tökéletesen előkészített szövetségtől, hanem egyes-egyedül az Oroszországgal való békekötéstől remélik; és éppoly kevéssé kételkedtem benne, hogy ha Szemere és gróf Batthyány Kázmér fáradozásait – Oroszországot a velünk való békekötésre rábírni – én hiúsítom meg, akkor a nemzet sohasem épül ki abból a balhiedelemből, hogy Magyarországot ezek a fáradozások még megmenthették volna. Ez az előrelátás ösztönzött rá, hogy a nevezett két miniszter békeköveti fáradozásait ne akadályozzam, sőt mihelyt az ideiglenes kormány vezetőinek ehhez az „utolsó” mentő eszméhez való szívós ragaszkodásáról végképp meggyőződtem, egyenesen Oroszországgal szembeni szándékaik leplezetlen kijelentését ajánlottam nekik; mert meggyőződésem szerint akkor már közömbös volt, hogy Kossuth és Szemere egy bakugrással többet vagy kevesebbet tesz-e a politikában, de az nem volt közömbös, hogy a nemzet a Kossuth–Szemere-féle politika értékébe vetett vakhitéből egyszer s mindenkorra kigyógyuljon, és hogy a nemzetnek Kossuth és Szemere maguk per absurdum* bebizonyítsák, hogy Magyarország Ausztriától való függetlenségének eszméje mindaddig álom, amíg a Kossuth által még Debrecenben, 1849. április 13-án az országgyűlésnek bejelentett veronai kongresszus,* amelyen Európa politikai arculatát meg fogják változtatni, valamikor létre nem jön. Magyarország republikanizálásának eszméje pedig még akkor is csak álom lesz, ha a veronai kongresszus a maga föladatát valamikor Kossuth legteljesebb megelégedésére megoldja.