Ókori események idejének meghatározása

Forrásaink hitelessége, pontossága, teljessége

A királylisták, eponim felsorolások, krónikák és történeti művek nyújtotta adatok hiányosságait vagy bizonytalanságait leginkább a csillagászati jelenségekre vonatkozó közlések alapján tudjuk kiegészíteni, pontosítani vagy az adatok hitelét igazolni. A nap- és holdfogyatkozások ritka jelenségek, ha tehát ezekről hiteles hírt kaptunk, és legalább nagyjából ismerjük a figyelembe vehető időkereteket – napra pontos dátumokat nyerünk, és ezekből visszafelé is, előre is következtethetünk. Elő-Ázsia történetének egyik legbiztosabb időpontját közli pl. az alábbi feljegyzés, amely az asszír limmu-listákon maradt fenn, és ezért feltétlenül az i. e. I. évezred első századába keltezendő:

Pur-Sagale, Guzana helytartójának limmu-éve idején lázadás volt Assur városában. Szimánu hónapban napfogyatkozás volt.

Az itt említett napfogyatkozásról tehát a következőket tudjuk. Teljes fogyatkozás volt – különben a krónika nem említené –, és Babilonban május vagy június hónapban (a Szimánu hónapnak megfelelő időszakban) kellett bekövetkeznie. Ezeknek a követelményeknek az i. e. I. évezredben egyetlen napfogyatkozás felel meg: az, amely i. e. 763. június 15-én volt észlelhető Mezopotámiában. Ezzel a csillagászatilag rögzített eseménnyel az ókori Elő-Ázsia történetének legszilárdabb dátumát kaptuk meg. Ebből kiindulva, előre és hátra haladva hitelesíteni lehet a limmu-listák többi éveit is. E listák alapján tudomásunk van arról is, hogy ez a helytartó III. Assur-dán asszír király uralkodásának 9. évében viselte tisztségét. Mivel pedig a krónikák az uralkodások időtartamát pontosan feljegyzik, tudjuk azt is, hogy ennek a királynak uralkodása az i. e. 772/711–755/754. évek közé esett. Továbbá: az asszír királylista megszakítatlan sorrendben maradt fenn, és az uralkodói éveket is hitelesen tartalmazza (mivel, mint erről már korábban szó volt, gondja van arra, hogy a trónváltozás éveit mindig csak az elhunyt királynál tartsa nyilván), így eljutunk II. Enlil-nászir királyig, aki az adatok összegezése alapján i. e. 1430/1429–1425/1424 között volt hatalmon. A rendelkezésünkre álló egyetlen félreérthetetlenül pontos csillagászati adat (az i. e. 763. évi napfogyatkozás), kombinálva a királylisták közléseivel, tehát csaknem 800 évvel korábbi idő pontos keltezését is lehetővé teszi. Az imént említett király két elődjének uralkodói évei azonban a ránk maradt agyagtáblákon annyira elmosódottak, hogy pontosan nem betűzhetők ki – tehát minden, az i. e. 1430 előtti elő-ázsiai dátumnál már bizonyos hibalehetőséggel kell számolnunk.

Az ókori keleti történetnek egy másik, nevezetes napfogyatkozása az, amelyet Hérodotosz (I. 74–75) említ meg. Küaxarész méd király és Alüattész líd király egy hosszan tartó háború 6. évében éppen a Halüsz folyó partján csatázott, amikor csata közben fényes nappal váratlanul elsötétült a Nap; mire a harcoló felek azonnal békét kötöttek. Márpedig Küaxarész második utóda a perzsa birodalom megalapítója, Kürosz, aki – mivel meghódította Babilont is – a Nabú-nászir-féle, teljesen pontos királylistába is bekerült. Így tehát biztos, hogy ez a csata az i. e. VI. század első felében esett meg – és Kisázsia térségében ebben az időközben ismét csak egyetlen napfogyatkozás volt látható: i. e. 584. május 29-én. Ezzel egy további, több irányban hasznosítható pontos adathoz jutottunk, amelynek még filozófiatörténeti jelentősége is van. Éppen Hérodotosztól tudjuk, hogy ezt a napfogyatkozást évre pontosan megjósolta Thalész, a nagy csillagász, matematikus és filozófus. Más hiteles adatunk nem lévén Thalész korára vonatkozólag, ezen az alapon tesszük működését az i. e. VI. század első évtizedeire.

Nevezetes csillagászati adat a 413. augusztus 27. éjszakáján bekövetkezett teljes holdfogyatkozás – emiatt halasztotta el csillagjósainak tanácsára Nikiasz athéni hadvezér a Szicíliába küldött athéni expedíciós sereg visszavonulását, és ez a késlekedés okozta a több ezer fős sereg teljes pusztulását. Az évszám – számos egybehangzó adat alapján – amúgy is biztos volt, de megnyugtató, hogy ebben az esetben ókori forrásaink adatait csillagászati jelenségek is igazolják és napi pontossággal hitelesítik. Hasonló módon tudjuk, hogy az i. e. 331. szeptember 20-i holdfogyatkozás 11 nappal előzte meg a nevezetes gaugamélai csatát, amelyben Nagy Sándor megdöntötte az óperzsa birodalmat. Holdfogyatkozás volt az i. e. 168. június 20-ának éjszakáján is, amikor a római sereg már javában készült a makedón királyi sereggel való végső összecsapásra. A római katonák megrémültek – ám egyik tisztjük megmagyarázta nekik az ijesztő jelenség természeti okát. És valóban két nap múlva, tehát június 22-én döntő győzelmet arattak Perszeusz makedón király fölött. Még azt is tudjuk, hogy Aemilius Paullus, a római hadvezér a csata napján előbb megebédeltette katonáit, hogy jó testi erőben rohamozzanak a támadást étlen-szomjan váró makedónok ellen, akik alig egyórai ellenállás után megfutamodtak. Így – a holdfogyatkozás jóvoltából is – megállapíthatjuk: a makedón királyságot megdöntő és Róma földközi-tengeri katonai hegemóniáját megalapozó döntő püdnai csata i. e. 168. június 22-én d. u. 2–4 óra között zajlott le.

Természetesen a csillagászati adatokat is kritikával kell kezelni. Akadnak közöttük bizonytalanok, akadnak pontatlanok, vannak mitikus vagy mondai eredetűek is. Arkhilokhosz, a görög líra egyik első nagy alakja említ egy, Kisázsia nyugati partjain megfigyelt napfogyatkozást – ez azonban lehet a Hérodotosz által is említett 584. évi, és lehet egy korábbi, amely i. e. 648. április 6-ára esett. Bár valószínű, hogy az előbbiről, a korábbiról van szó – a költő életrajzi adatait máshonnan nem ismerjük eléggé ahhoz, hogy teljes biztonsággal döntsünk a korábbi vagy későbbi keltezés mellett. Akadnak téves közlések is. Éppen Hérodotosz mondja el (VII. 37), hogy a görögök elleni háborúra való készülődés közepette Perzsiában napfogyatkozás volt, és ezt Xerxész mágusai úgy magyarázták, hogy – a Nap a görögök istene lévén – annak fogyatkozása a görögök majdani vereségét hirdeti. A perzsa háborúk időszakában azonban Irán területén csak 478. február 17-én volt teljes napfogyatkozás, azaz már a perzsák veresége után. Úgy látszik, Hérodotosz informátorai tudtak arról, hogy nagyjából ebben az időben volt Iránban egy napfogyatkozás, de annak pontos idejét nem ismerték vagy nem közölték, és így a történetíró két, időben pontosan össze nem tartozó eseményt téves kombináció alapján kapcsolt össze. Viszont hiteles és kronológiai szempontból felhasználható Thuküdidész közlése, hogy a peloponnészoszi háború kitörésének évében Hellászban baljóslatú napfogyatkozás volt látható: ez a mai számítások szerint i. e. 431. augusztus 3-án következett be, és ez az adat hozzásegít a nagy görög belső háború időrendjének pontos meghatározásához.

 

A nap- és holdfogyatkozásokon kívül más égi jelenségek megfigyelése is fogódzókat adhat. Egyiptomban a Szóthisz-csillag heliakus felkelésének dátumai adnak megbízható ismereteket. A Középbirodalom uralkodóinak időrendjét annak a már említett feljegyzésnek alapján lehet megközelítő pontossággal meghatározni, hogy III. Szenuszert 7. évében a Vetés havának 16. napjára esett a Szóthisz heliakus felkelése. Babilóniában megfigyelték a Vénusz bolygónak a Nap korongján való áthaladásait (ez szabad szemmel alig látható, csak nagy gonddal érzékelhető jelenség). Így pl. tudjuk, hogy az 1. babiloni dinasztia egyik utolsó királyának, Ammíszaduka királynak idején megfigyelték „ Istar csillagának átvonulását a napkorong előtt”, és hogy az ezt követő 31. évben ért véget ennek a dinasztiának uralma. Mivel az itt említett jelenség átlagosan 64 évenként ismétlődik, ebből az adatból csak részleges biztonsággal következtethetünk arra, hogy a más forrásokból meghatározható időhatárokon belül ennek a dinasztiának (amelynek hatodik tagja Hammurapi, a nagy törvényhozó volt) az uralma vagy i. e. 1595-ben, vagy i. e. 1531-ben ért véget – de semmi esetre sem i. e. 1595 és i. e. 1531 között, mert e két év között a Vénusz bolygó egyszer sem vonult át a napkorong előtt.

 

Az égitestek mozgásával kapcsolatos adatokon kívül nagy segítséget jelentenek a szinkronizmusok is – azaz olyan adatok, amelyek két különböző állam uralkodójának egyidejű uralmát, vagy két történelmi esemény időbeli egybeesését igazolják. Az ókori Kelet történetírói éppen az uralkodói évek bizonytalansága miatt, időmeghatározásaikban gyakran hivatkoztak a királyok egyidejűségére. A bibliai Királyok könyve a Salamon birodalmának kettészakadása következtében létrejött két királyság, Júda és Izrael mindegyik uralkodójáról feljegyzi, hogy a másik ország kortárs királyának hányadik uralkodási évében lépett trónra. A babiloni írnokok is készítettek párhuzamos listákat Assur és Babilon uralkodóiról. Gyakoribbak és megbízhatóbbak azonban az olyan alkalmi szinkronizmusok (azaz időbeli egybeesésekre vonatkozó közlések), amelyek a diplomáciai levélváltásokból derülnek ki. Az egyiptomi Tell-el amarnai királyi levéltárban fennmaradtak pl. mezopotámiai királyoknak III. Amenhotep és Ehnaton fáraókhoz és közvetlen utódaikhoz intézett írásai. Így pl. Burra-Burias babiloni király haragvó levelet írt Tutanhamon fáraóhoz, Ehnaton második utódához, amelyben szemére veti, hogy elődje, Ehnaton diplomáciai kapcsolatot létesített Babilon ellenségével, az asszír királlyal. Történetesen előkerült az archívumban az asszír királynak Ehnatonhoz intézett baráti hangú levele is – márpedig az asszír királylista alapján az ő kora pontosan meghatározható: i. e. 1352–1326. Ezek a levelek – azon kívül, hogy bepillantást nyújtanak az ókori Kelet monarchiáinak diplomáciai manővereibe – a nevezett fáraók uralkodói idejének pontosabb meghatározását is lehetővé teszik. A babiloni király feltehetőleg azért intézte levelét Ehnaton utódához, mert maga Ehnaton uralmának már legvégén létesítette a nemkívánatos diplomáciai kapcsolatot. Ezt a körülményt is figyelembe véve, Ehnaton uralkodását i. e. 1373–1356 közé tehetjük (így uralmának utolsó 6 éve esik egybe az asszír királyéval); néhány évi, akár egy évtizedes hibalehetőséggel természetesen számolnunk kell. Ehhez hasonló időbeli egybeesések már nagy számban állapíthatók meg az i. e. II. évezred keleti és földközi-tengeri történetében. A hettita birodalom történetének időrendbe sorolásában alapvető fontosságúak azok a tények, hogy Tutanhamon fáraó özvegye, kissé szokatlan módon, levélben ajánlkozott feleségül Suppiluliuma hettita királynak, akinek valamely királyi rokonát is férjül választotta volna. A királynak tehát az i. e. 1350 körüli években már jelentős uralkodónak kellett lennie; II. Ramszesz fáraó pedig – aki az i. e. 1300-at követő évszázadban 67 évig uralkodott – hatalma kezdetén a kádesi csatában harcolt Muwattallis, később pedig békét kötött III. Mursilis hettita királlyal.

Az ókori keleti kronológia egyik bonyolult kérdésében segít eligazodni (bár a problémát még nem oldja meg) egy, a mezopotámiai Mari városban előkerült diplomáciai levél, amelyből kiderül, hogy Samsi-Adad asszír király kortársa volt Hammurapi babiloni királynak, a nagy törvényhozónak. Hammurapiról régebben – a babiloni királylajstrom éveinek egyszerű mechanikus összeadása alapján – úgy vélték, hogy az i. e. XX. században uralkodott, éspedig 42 éven át. Samsi-Adad viszont nem uralkodhatott korábban az i. e. XVIII. századnál. (Ez az asszír királylajstrom alapján állapítható meg.) Így – figyelembe véve a Vénusz bolygóra vonatkozó csillagászati megfigyeléseket is – végül is csupán két lehetőség marad Hammurapi korának meghatározására: vagy i. e. 1792–1750 között, vagy 1728–1686 között uralkodott, közbülső lehetőség nincs; jelenleg a kutatás inkább a korábbi keltezés felé hajlik, de ez még korántsem tekinthető biztos, végleges eredménynek. Itt tehát a különböző alapokról kiinduló (és itt csak vázlatosan ismertetett) megfontolások kiküszöbölték a korábbi becslések hibáit, és korlátozták a lehetőségeket, de egyértelmű eredményre mindeddig még nem vezettek.

 

A szinkronizmusok különleges fajtáját képviselik a régészeti leletek által igazolt egybeesések. Az ókori Kréta történetének fontos adata pl. egy díszes pecsétlő, amely Teje egyiptomi királynőnek, Ehnaton fáraó anyjának nevét tünteti fel, és a knósszoszi királyi palota időben legkésőbbi rétegében került elő. Ez azt bizonyítja, hogy a palota pusztulása nem előzheti meg e királynő korát, az i. e. XIV. század kezdetét. Hasonló módon keltezhető a mükénéi korszak néhány lelőhelye: A püloszi királyi palota leletanyagában még találhatók olyan, Egyiptomból származó tárgyak, amelyek II. Ramszesz fáraó idejéből valók – későbbiek azonban már nem. Ebből tehát megállapítható, hogy a palota legkésőbb az i. e. 1230 körüli évekig állt fenn – és ekkor pusztult el. Théba fellegvárában olyan féldrágakőből készült vésett táblák kerültek elő, amelyek a más összefüggésben már említett Burra-Burias babiloni királynak, Ehnaton kortársának nevét viselik: ismét figyelemre méltó időbeli egybeesés. Egy-egy ilyen adat aztán – több-kevesebb valószínűséggel, kisebb-nagyobb tévedés lehetőségével – messzire enged következtetni. Azok a pontosnak tűnő, sokszor pedig nyíltan csupán megközelítő érvényűnek feltüntetett keltezések, amelyekkel a szakkönyvek olvasói ókori történeti olvasmányaik során találkozhatnak, gyakran felettébb bonyolult, a különböző hozzáférhető és kikövetkeztetett adatok tanúságát összegező, ókori írott források egyértelmű közléseit a csillagászati megfigyelések, szinkronizmusok, régészeti leletekből levonható következtetések alapján ellenőrző és korrigáló gondolatmenetek alapján jöttek létre.

 

A krétai Platanonban minószi sírból előkerült Hammurapi-kori babiloni pecséthenger

 

Összegezve a fent elmondottakat, a különböző időmeghatározó módszerek alapján és a hagyományokat egybefoglaló tudós ókori krónikások közléseit is kritikailag felhasználva, a következőket állapíthatjuk meg.

Az ókori Egyiptom történetét az i. e. III. évezred végétől; Mezopotámiáét a II. évezred közepétől; a szíriai-palesztinai térséget – ide értve a bibliai történetet is – ezen évezred végétől; Kisázsia történetét főként az i. e. XVII–XIII. században (a hettita birodalom fennállásának idején); Iránét az 1. évezred kezdetétől lényegileg hiánytalanul, az egyes eseményeket, uralkodói éveket hol pontosan, hol néhány éves, legfeljebb néhány évtizednyi eltérés lehetőségével időrendi szempontból is megbízhatóan ismerjük: az e korokra vonatkozó ismereteink véglegeseknek mondhatók. A görög történetről időrendileg szilárd ismereteink a VIII. századig vannak, római történelmi tudásunk csak a IV. század elejéig megbízható és összefüggő. A korábbi időszakokat illetően ismereteink bizonytalanabbakká, feltételesekké válnak, a tudást sejtés és kővetkeztetés pótolja, az adatok gyakran elszórtak, atomizáltak. Az egyiptomi történet kezdeti szakaszát, Mezopotámia i. e. III. évezredi történetét már csak egy-két évszázadot is kitevő bizonytalanságok határai között vagyunk képesek – a jelenlegi ismeretek szintjén – időrendben elhelyezni. A fejlődés nagy állomásait, tehát a relatív időrendet, elég megbízhatóan lehet rekonstruálni – ám az abszolút éveket csak felbecsülni tudjuk, meghatározni nem. Mindazok az évszámok, amelyeket ezekről a korai időszakokról olvashatunk, csak hozzávetőlegesek és bizonytalanok.

Még bonyolultabb a helyzet a klasszikus írásbeliség térségein kívül élt népek és államok történetének időrendjéről. India ókori történetének első megbízható évszámai a görögséggel való megismerkedés korában, az i. e. IV. században merülnek fel. Ettől fogva azonban a krónikás feljegyzések adatai folyamatosan követhetők, és lényegileg – főként az északi területekre nézve – hitelesek. Elszórtan rendelkezésünkre állnak szinkronizmusok is. Nagy Sándor egyik utóda, I. Szeleukosz, a róla elnevezett dinasztia alapítója szövetségese volt az egész Észak-Indiát egyesítő Csandragupta-Maurja királynak. A törvényhozó és kegyes életű Asóka király felirataiban pedig több hellenisztikus uralkodót név szerint is említ – köztük pl. a makedón királyságot újjászervező Antigonosz Gonatasz nevét. Ez lehetővé teszi uralkodási éveinek pontos meghatározását – i. e. 272–231. Belső-Ázsia népei és államai általában az iráni (az egész ókor folyamán elég jól ismert, kevés bizonytalanságot hagyó, továbbá görög, római és indiai időrendhez való viszonyulásukban ismerhetők meg.)

A Távol-Kelet népeinek ókori történetét krónikás feljegyzéseikből, a királyok uralmát elbeszélő évkönyveikből ismerjük meg. A kínai történelemben a Han-dinasztia korában indult meg a régibb hagyományokat, feljegyzéseket is összegező folyamatos évkönyvírás. A Han-dinasztia kora óta a császárok uralkodói éveit és a hatvanéves ciklus éveit feltüntető, folyamatos krónikás feljegyzések lehetővé teszik a bennük említett események pontos keltezését. Szinkronizmusokra is támaszkodhatunk. A Han-dinasztia krónikája pl. elmondja, hogy Huan-ti császár Jen-hi periódusának 9. évében a nyugati birodalom – azaz Róma – királya, An-tun (= Antoninus) követeket küldött Kínába. És valóban: ebben az évben (i. sz. 166) Marcus Aurelius Antoninus volt Róma császára. A naptári adatokat csillagászati megfigyelések is pontosítják. A Han-dinasztia alapítója, Kao-cu császár uralkodásának 9. évében, a 6. félhónap utolsó napján napfogyatkozás volt – ez azonosítható az i. e. 198. évi, Kína területének nagy részén látható teljes napfogyatkozással; a dinasztia tehát i. e. 206-ban jutott uralomra. Innen visszafelé számítva, egészen az i. e. II. évezred közepéig megbízható adatokat nyerünk Kína korábbi történetének időrendjére. A mitikus hagyományok egészen az i. e. III. évezredig nyúlnak vissza.

A japán krónikás feljegyzések az i. sz. 645. évtől kezdve nyújtanak évre pontos, és a kínai feljegyzések alapján ellenőrizhető hitelű adatokat. Mitikus hagyományaik azonban addig az évig – a fiktív kronológia szerint i. e. 660-ig – nyúlnak vissza, amikor a Napistennő unokája megalapította az uralkodók megszakítatlan uralmú dinasztiáját a Felkelő Nap szigetén.

A fennmaradt adatok hitelesítését, ellenőrzését, pontosítását és összehasonlítását lehetővé tevő módszerek összekapcsolásával ma már mindazoknak a társadalmaknak fejlődését, politikai eseményeit, történelmük időrendi kereteit meg tudjuk határozni, amelyek írásbeliséggel rendelkeztek és a nekik fontos események idejét fel is jegyezték. Azok a napjainkban rohamosan fejlődő és egyre nagyobb pontosságot elérő módszerek, amelyek az írásos hagyományokhoz nem kapcsolódó régészeti leletek keltezésére szolgálnak – már nem a történeti kronológia, hanem a természettudományok: atomfizika, csillagászat, kémia, botanika problémakörébe tartoznak.