I. Hétköznap

Csak ezután indul templomba, hogy a közösséggel együtt elmondja reggeli imáját.

A zsidó imádságok rendszerének sajátossága az, hogy az egyéni ima helyett túlsúlyban van benne a közösségi fohász. Van, természetesen van helye vallásunkban az egyén saját érzelmeit, vágyait kifejező imának is: de a súlypont mégis az előírt szövegű közös imára esik. Ezek az imák tehát nem is az esendő emberparány szószólói: – bár szövegük számol az egyén gondolataival is – hanem mindenkor egy egész nép lelke, egy egész közösség szenvedése és reménye szólal meg ódon szavaiban. Jellemző sajátsága tehát imáinknak, hogy a legegyénibb óhajt, élményt is az univerzálisnak, a magasabb rendűnek körébe vonja. Csak egy példát. Az étkezési ima elején dicsőítjük Istent, akinek „nagy jósága által sohasem hiányzott nekünk mindeddig és ne is hiányozzék nékünk ezen túl sem a megélhetés”, de mindjárt utána hálaima következik „tanodért, melyre tanítottál, törvényeidért, melyeket nekünk adtál.” Még az étkezési ima is tisztán vallásos élménnyé szublimálódik.

A zsidó imának ez a jellege okozza azt, hogy lehetőleg a közösséggel együtt a templomban mondjuk. Igen régi hagyomány állapítja meg, hogy közösségi ima csak akkor tartható, ha legalább tíz személy (minjan – szám) van jelen.

 

Először a zsinagógában

 

Ha egy idegen véletlenül bevetődik templomunkba, egy hétköznapi reggeli istentiszteleten, sok minden tűnik majd fel neki. Csodálkozik templomaink berendezésén és az imádkozók ruházatán.

Minden templomunk nyugat-keleti irányban épült, olymódon, hogy a bejárat rendszerint nyugati, a frigyszekrény, előtte az előimádkozó pulpitusa, továbbá a szószék a keleti végén legyen. Jellegzetessége templomaink építésének az is, hogy férfiak és nők egymástól különválasztva ülnek. Ennek a szokásnak eredete a babilóniai templomokra vezethető vissza, ahol a IV. században a férfiak és nők elkülönítésére már intézkedések történtek. Abbaje cserépkorsókat, Raba zizegő szalmát helyezett el a templomban a férfiak és nők széjjelválasztására, abban a feltevésben, hogy ha valaki át akarna menni a másik nem részére kijelölt helyre, a feldűlő cserépkorsók, illetve, a szalma zörgést okozna. Németországban a XIII. század elején még csak egyszerű függöny különítette el a nőket, de ugyanennek a századnak a végén már adatok vannak arról, hogy a templomnak volt egy külön kizárólag a nők számára fenntartott része. Ezt a késő-középkor folyamán a templomok emeletén helyezték el és ráccsal kerítették el. A XIX. század elejétől fogva a templomok építésében ettől a rácsozattól sok helyen eltekintettek. A szentélyre vonatkozóan (Zech. 12., 14-re való utalással) a Talmud elmondja: „Kezdetben az asszonyok tartózkodtak a templom belsejében és a férfiak kint, később az asszonyok voltak kint és a férfiak bent, végül az asszonyok fent, a férfiak lent”. (Szukka 51b)

Templomaink berendezésében vita tárgya volt az is, hol kell a tóra felolvasás célját szolgáló „almemor-t (arab szó: al-minbar, héberül emelvény) elhelyezni. Az ókori híres alexandriai nagy zsinagógában, a szentély építkezési módjának megfelelően, ez az emelvény a középen volt elhelyezve. Nyilvánvalóan az is volt a célja ennek a berendezkedésnek, hogy a templomban elhelyezkedő hívek egyforma közelségből hallgathassák a Szentírás szavait. A korai középkor folyamán – ámbár Maimuni nagy törvénykönyvében a Misne tórában az alexandriai szokást kodifikálta – egységes eljárás nem alakult ki. Igy pl. maga a Sulchan Aruch sem határozza meg a Bima helyét, a Német- és Lengyelországban épült zsinagógáknál azonban szigorúan ragaszkodtak a hagyományos építkezési stílushoz. Ettől ismét csak a XIX. század elejétől fogva kezdtek eltérni az ú.n. „modern” templomokban.

Az imádkozók külsejét is különösnek fogja tartani ez a templomunkat meglátogató, feltételezett idegen. Minden bizonnyal elsősorban három dolog fog neki feltűnni: a fedett fővel való ima, a tallisz és a tefillin.

Mi az eredete ennek a három szertartásnak?

 

Legproblematikusabb eredetű kétségtelenül a fej befödése. Erre a Szentírásban még utalást sem olvashatunk. A talmudi korban – általános keleti szokás szerint a fej befedését a tisztelet jelének tekintették. Fedetlen fővel imádkozni olyan neveletlenségnek látszott, mintha ma valaki nyakkendő nélkül menne ki az utcára. Perzsiában az uralkodó elé nem volt szabad födetlen fővel járulni. Rabina egyszer együtt ült egy tudós társával, amikor egy ember födetlen fővel ment el előttük. Erre Rabina megjegyezte: „Micsoda egy arcátlan ember ez!” Ennek ellenére, a fedett főben való imát, étkezést és általában a fej befedését inkább amolyan illemszabálynak tekintették, mint kötelező vallási parancsnak. Illemszabálynak is inkább csak Babilóniában, a perzsa környezet szokásainak hatása alatt számított. A középkorban a spanyolországi (Szefard) zsidóság körében volt leginkább szokásos, nem is csak ima alkalmával, hanem állandóan, a fej betakarása. Ugyanakkor azonban másutt, pl. Franciaországban, nem viseltek okvetlenül kalapot, még az imához sem. Csak a XIV század után terjedt el immár az egész zsidóságban a feltett kalapban való imádkozás és étkezés, kötelező parancsként. Ebben, a régi hagyományokon kívül, minden bizonnyal közrejátszott az is, hogy a keresztény szokásokat még látszólag sem akarták utánozni.

 

A tefillin felvétele a Szentírásnak parancsán alapul. „Kösd azokat (tudniillik Isten parancsait) jelül kezedre és legyenek emlékeztetőül (homlokdíszül) szemeid között” – mondja négy helyen is a tóra. Hagyományos magyarázat alapján oly módon teljesítjük ezt az isteni parancsot, hogy a tórának azt a négy szakaszát, amely ezt a rendelkezést tartalmazza, ima közben pergamentre írva és egy bőrtokba zárva, magunkon tartjuk.

A Talmud korában még nem egészen így volt. Akkor egész nap rajta volt a zsidó emberen a tallisz is, a tefillin is. Vita van pl. arról, hogy a munkás munka közben köteles-e viselni – s ha igen, hogyan – a tefillint. R. Jochanan Ben Zakkairól feljegyezték, hogy még négy lépést sem tett soha tefillin nélkül. Lassú átmenettel lett később szokássá, hogy csak a hétköznapi imát mondjuk tefillinnel éspedig csak a több, mint tizenhárom évesek (barmicva).

A tefillin vallási szimbólumaink közül azokhoz tartozik, amelyeknél nem kell utólag szinte kiokoskodnunk a jelképnek valóságos értelmezését.

Miközben a vallásos zsidó a tefillint ima előtt felteszi, a következő elmélkedést kell mondania: „a tefillin felvételével teljesíteni akarom Teremtőm parancsolatát, hogy ezzel is vallomást tegyek egységéről. Visszaemlékezem most mindazokra a csodákra, melyeket őseinkkel tett akkor, amikor kivezette őket Egyiptomból. Karomra teszem fel a tefillint, hogy ezáltal is gondoljak Isten hatalmas karjára. Szívemmel szemben elhelyezem, hogy arra gondoljak: szívem minden vágyát és érzését az Ő szolgálatának kell szentelnem; és fejemre, hogy agyam minden gondolata csakis az övé legyen. Vajha reám szállana e parancsolat teljesítésének bőséges áldása, hogy egy hosszú életen keresztül bűn csábítása nélkül élhessek szent gondolatokban.” Szándékosan közöltük szószerinti fordításban a kezdetű ima egyes szakaszait, hogy ezzel is bizonyítsuk: nem utólagos belémagyarázás és nem a késő utókor igazolni akarása tulajdonít szertartásainknak belső, szimbolikus értelmet. Az a vallásos zsidó nemcsak érzi, hanem a konkrét szó erejével ki is mondja: tudatában van annak, hogy mindez csak eszköz egy mindennél hatalmasabb célnak – egy istenes életnek eléréséhez. Ehhez a célhoz méltók a mindkét (fejre és karra teendő) tefillinbe beírt szentírási szakaszok, melyeknek tartalma: Isten egysége – hitünk alaptétele; az Egyiptomból való kiszabadulás-történeti létünk kiindulópontja; és végül: vétkes gondolatainknak és vágyainknak leküzdése – vallásos életünk végső célja.

 

A talliszt is felvesszük az imához. Tallisz = köpeny. Ősi zsidó öltözékünk, mikor felvesszük a reggeli imához, mintha ősidők köszöntését, az őskornak egy lehelletét hozná el mihozzánk. Az a ruha, amely egykor önmagától értetődő köznapiság volt, a zsidó embernek mindennapi öltözéke, most vallásos jelvénnyé lett. A népi multra való vágyódó visszaemlékezés – és kinek lehetett és lehet most is több oka erre a visszavágyódásra, mint a zsidónak? – őrizte meg a zsidó népéletnek ezt a kis jelképét az ima órája számára.

A talliszon a az ú.n. szemlélő rojtoknak viselése szintén tórai parancson alapszik: „szemlélőrojtjaid legyenek, hogyha rájuk néztek, reáemlékezzetek minden parancsolatomra.” Ennek a célnak az elérése végett a ciciszt nemcsak az ima idejében, hanem – mivel Isten parancsaira mindíg gondolnunk kell – egész nap ruhája alatt magán hordja a vallása formáit híven megtartani akaró zsidó ember.

 

Csak ezekkel a jelképes eszközökkel felszerelve fogunk hozzá mindennapi imánkhoz.

A hétköznapi imádság a talmudi karban még csak két részből állt: a „halljad Izrael” kezdetű tóraszakaszból (Sema), két bevezető és egy befejező áldással együtt, és a főimádságból, az ú. n. 18 áldásmondatból. Ez egyébként szintén a talmudi korban, a Jeruzsálem helyreállításáért szóló fohász kettébontása által 19-re bővült. A főimádságot már a talmud rendelkezése szerint különösen áhítatos csendben, állva, kelet felé fordulva mondjuk. A vallásosabb zsidó családok jellegzetes lakásdísze a keleti irányt jelző, rendszerint zsidó képzőművészeti motivumokkal ékesített ú. n. Mizrach-tábla.

A két ősi imádság köré évszázadok folyamán újabb és újabb imák, szentírási – főleg zsoltárokból vett szemelvények, himnuszok kerültek. Reggeli imánkat, csakúgy, mint minden más imádságunkat is, befejezi az eredetileg csak újévre szánt Olenu-ima: a zsidónak mindenen túl való büszke öröme, sorsáért való hálája szólal meg ebben az imában és az a remény, hogy végül is „felismerik a föld minden lakói, hogy csak Előtted borulhat le, Istenünk, minden térd, csak Téged vallhat minden ajak… mert a Tiéd az uralom és a dicsőség mindörökké” s zárul a prófétai hirdetéssel, azzal, hogy a megváltásnak áhított napján „Isten lesz királyává az egész földnek: akkor valóban egyetlennek bizomajd az Ur a földön; és neve is ez lesz: „Egyetlen”. Az ima szerzőjének neve is ismeretes: Rav, a III. sz. nagy amórája.

Már bibliai időkben három imádságot írt elő a mindennapra a zsidó vallás. Dánielről mondja el a Makkabeusok korában keletkezett Dániel könyve, hogy naponként háromszor ablakában végezte imáját. A legenda megállapítja: a reggeli imát Ábrahám, a délutánit Izsák, az esti imát Jákob vezette be. Mind a három imánknak törzse a főimádság. Csakhogy míg a reggeli imádságot számos kiegészítő résszel gazdagították, addig a természetszerűleg legrövidebb délutáni imánál csupán a 145. zsoltárt és az Olénut mondják, továbbá a reggeli imában is szereplő zsoltárt.

 

A szombat köszöntése

 

A reggeli istentisztelet, a naponkénti három ima közül terjedelemben és talán jelentőségben is a legelső. Öt részre osztható. Bevezetésképpen néhány emelkedett szellemű elmélkedés Isten lényegéről, hálamondatok a testünk berendezésében is megnyilvánuló isteni kegyelemért, végül – emlékezésül a régi áldozati kultuszra – erre vonatkozó szentírási és talmudikus idézetek. A második rész törzse szentírási idézetekből áll, főleg a Zsoltárok könyvéből, amelyből az utolsó hat zsoltárt teljes terjedelmében mondjuk. Ebben a részben hangzik el az Istennek mindíg új, meg nem változó kegyelmét dicsőitő diadalének is, melyet legelőször Mózes mondott a megmenekült Izraellel együtt a Vörös-tenger partján. A harmadik résszel kezdődik reggeli imádságunknak legrégibb szakasza. Az előimádkozó ünnepélyesen most szólítja csak fel a gyülekezetet: „Áldjátok az Örökkévalót méltó magasztalással”. Ezt követi két áldás, egy a világosságért, melyet mindennap újra reánkáraszt Istennek gondviselése, másik ugyancsak hálaima azért a szeretetért, amely a szellemi világosságban: Istennek tanában, Tórájában nyilatkozik meg számunkra. Ezt követi a Sema ima, majd egy bevezető, Istennek zsidóságunk sorsát vezérlő kegyelméről szóló áldás. A negyedik rész maga a főimádság. Három bevezető és csakis magasztaló jellegű áldás után sorra jönnek a könyörgések: értelmes lélekért, megtérésért, bűnbocsánatért, egészségért, majd a közösségért való könyörgések: Jeruzsálem helyreállításáért, az igazak diadaláért, a Messiás eljöveteléért. Újabb hálát mondó áldás és békéért való könyörgés fejezi be a 18. áldásmondatot. Ezt követi végül reggeli imádságunk ötödik része, a legkésőbb keletkezett szakasz, amely az Olénu imával zárul.

Az esti ima a délutáninál csak némileg hosszabb. Eredetileg nyilván párhuzamos volt a reggeli imával, azért a Semát ebben is eleinte három, de már a talmud korában négy áldás veszi körül. Áldás a sötétségért, mely csakúgy Isten jóságos gondviselésének jele az élettelen természetben, mint a világosság; áldás a szeretetért, mely az élettelen természet világán túl megnyilatkozik közösségünk életében is; hiszen minékünk nyilatkoztatta ki Isten a maga örök tanítását, minékünk adta parancsolatainak sokaságát és képzelhető-e nagyabb boldogság, mint az, amelyet ezek megtartása által nyerhetünk el. A harmadik ima a Haskivénu, melyben szólunk Istennek immár nem a természetben és nem a közösségek életében, de az egyén sorsában tükröződő jóságáról, amely távol tart tőlünk „ellenséget, betegséget, háborút, éhséget és gondot, amely messze kergeti tőlünk a kísértést és Isten gondviselésének szárnyai alatt rejt el.” Különböző szentírási versek után, – melyeket eredetileg azért mondtak, hogy a gyülekezetnek minden, munkájából hazatérő tagját megvárhassák – következik a főimádság, utána a záróima.

A napi három hosszabb imádság mellett, mindennapos alkalmi imánk, az étkezés utáni és lefekvés előtti ima. Lassanként beesteledik, lefekszünk, elmondtuk a lefekvés előtti ima utolsó mondatát is.

„Az Ő kezébe adtam lelkem, lefektemben, felkeltemben.

Ő óvja gyönge testemet, Isten velem, nem rettegek.”

De hitünk legjámborabbjai számára még mindig nem fejeződik be a vallásos kötelességek napja. A Siralmak könyve így szól: kelj fel, zokogj éjjelente, őrjáratok idején: öntsd ki szívedet Urad színe előtt.'. Ezt a parancsot szószerint véve, minden éjfélkor felkel, hogy – kabalisztikus szokásokat követve – megsirassa a Szentély pusztulását. Éjjelente felzokognak a 137-ik zsoltár fájdalmas akkordjai: „Bábel vizeinél ott ültünk és sírtunk, midőn Cionra gondoltunk”, felhangzik a Siralmak könyvének sóhajtása: „oh, vezess vissza magadhoz, Isten, hogy megtérhessünk: add vissza hajdankorunk napjait!” – Azután elhangzik ez is, elnémul minden, hogy néhány óra mulva másnap „még hajnal előtt” új hétköznap: a vallásos kötelességeknek új napja kezdődjön megint. A jámbor ember életének örök Istenhimnuszát, ennek az életnek évszázados szokások alkotta ritmusát nem törheti meg semmi.

Ma éppúgy, mint évszázadokkal ezelőtt, kél a zsidó ember ajkán hajnaltól éjfélig megújuló fohász, ének, fájdalom sóhajtása, reménynek bizodalma.

A hétköznapok sorából is kiemel vallásunk néhányat. Külön bűnbánó, könyörgő imák és a Tórából való felolvasás különbözteti meg minden hétnek hétfőjét és csütörtökét. Ugyanezeken a napokon ősszel és tavasszal külön böjtöt is tartanak vallásunk legjámborabbjai.

A hónap első és a 30 napos hónapok utolsó napja: újhold. (Ros chodes.) A Szentírás korában az újhold a szombattal még egyenlő fontosságú volt, munkaszünetnek és ünnepi lakomáknak napja. Az idők folyamán ezt a kiemelkedő jellegét elvesztette. Ma már csak imarendje emeli ki a köznapok sorából: Tóra-olvasás, a Hallél zsoltárok (rövidített alakjukban) és az egykori Muszaf (kiegészítő) áldozat emlékét felidéző Muszaf-ima, mely újholdakon, szombaton, ünnepeken negyedik imaként járul a hétköznapi három imához. Az újhold napját bevezeti az előző nap délutáni istentiszteletén elmondott „Kis Jom-Kippur” ima; ez az engesztelés-nap imáinak jellegéhez hasonlóan bűnvalló, megbocsátásért esdő imákat, zsoltárokat tartalmaz.