III. Bűnbánó ünnepek

Tisri hónap első 10 napját jelölte ki a zsidó vallás arra, hogy ezeken váljanak bennünk tudatossá, váljanak lelkünkben uralkodóvá olyan gondolatok, melyeknek az egész esztendő minden egyes napján élniük kellene. Ezeket a napokat a magunkbaszállásnak, a törpeségünkre, gyarlóságunkra való ráeszmélésnek, a megtisztulásnak rendelte vallásunk.

Nincs ünnepünk, melyre oly hosszú, fokozatosan mélyülő lelki előkészületet kívánna tőlünk vallásunk, mint a két bűnbánó ünnep. Kezdődik ez az előkészület már egy hónappal előbb, Elul újholdján, amikortól fogva minden reggel megszólal a sófár, hogy emlékeztessen: közeledik a harsonafúvás nagy napja. Mindennapi imánkhoz Elul elsejétől a bűnbánó ünnepeket bezáró Hosanna Rabbáig a minden veszedelmek fölött diadalmas Istenbe vetett bizalmat magasztaló 27. zsoltárt fűzzük hozzá: „Isten az én fényem és segítségem – kitől félnék? Az Ur életemnek sziklavára – mit rettegjek?… Ha tábor tör ellenem, akkor sem fél szívem; ha kard támad reám: Benne reménykedem… Mert apám, anyám elhagyhatnak: De magához ölel az Ur… Bízzál Istenben, legyen erős, legyen szilárd szíved: bízzál Őbenne”.

A Ros hasonót megelőző vasárnappal, – ha pedig az ünnep hétfőre vagy keddre esik, az előző hét vasárnapjával – kezdődik a bűnbánó hajnali istentiszteletek sora (Szelichot). Az első bűnbánó istentisztelet kora hajnalban – hagyományhű községekben már 3–4 órakor kezdődik, a többiek valamivel később. A kijelölt imák tartalma: esedezés Isten irgalmáért, megbocsátásért.

 

„Imáinkat nézzed, ne nézd bűneinket Csodák Ura, halld meg halk könyörgésünket. Ne vess el magadtól vénségnek idején, erőnknek ne vond el mitőlünk. Ne vess el magadtól és szentséged szellemét fogytán ne hagyj el bennünket.”

 

A Ros hasono előtti nap bűnbánó istentiszteletének imarendje különösen terjedelmes. Zechor berith-nek nevezik („Emlékezz a Szövetségre!”), legjellegzetesebb imájáról: a szenvedések korának végéért könyörgünk benne.

 

„Ősatyák, ősanyák és tizenkét törzsek Szövetségéről, Isten, sose feledkezz meg Irgalmad, jóságad éljen mindenkoron Üldözöttjeinken szent fényed ragyogjon S kik naponta halnak Érted száz halált Tegyen kezed értük megváltó csodát. Jákob sátrainak magzatja viruljon Nagy neved kedvéért sorsunk megújuljon.”

 

A szombat búcsúztatása

 

Ezen a napon, mivel másnap már a nagy kürtharsogás napja következik be, a sófárfúvás elmarad.

 

Ros hasono ünnepének neve a Tórában: „kürtharsogás napja”, vagy „a kürtharsogás emlékeztetésének napja”. A Tóra a minden ünnepre vonatkozó munkaszüneten kívül, csak a sófárfúvás szertartását írja elő. Az ünnepnek naptári jelentőségéről és bűnbánó napi jellegéről, nem emlékszik meg. Maga a Ros hasono szó – „az év kezdete” – csak egyszer fordul elő a Szentírásban (Ezek. 40. 1.) és ott is – úgy látszik – az egész Tisri hónapra vonatkozik. Csak a Misna vonatkoztatta a Ros hasono nevet az újesztendő első napjára. Ros hasono ünnepének története világosan tanúskodik arról a fejlődésről, melyen vallásunk a Szentírás kora óta végigment. Azt a mélységesen érzelmi jellegét, megrázó hatását, mellyel most uralkodik a lelkeken, csak mondanivalójának folytonos gazdagodása, tartalmának elmélyülése adhatta neki. A hagyomány már -t, az ítélkezés – és pedig az egész emberiség felett való isteni ítélkezés napját látja benne, amikor Isten elvonultatja maga előtt „mind a földön járókat, mint pásztor a nyáját” és megállapítja végzetüket. A vallásos áhítat szinte látja a mennyei törvényszéket, amely előtt még az égi seregek is elsápadnak „félelem, rettegés fogja el őket, és így szólnak: valóban ítélkezés napja ez”. Szinte látja a hívő képzelet a sorsok hármas könyvét – egyet a teljesen igazak, egyet a teljesen gonoszak, egyet az átlagos emberek milliói számára. A mítósznak képi értelme elmosódhatik, elavulhat: de a megrázó erkölcsi tanítás, melyet mindezek a képek kifejezni, és elérni hivatottak: az önmagunk előtt és Isten előtt való felelősségnek tudata, a minden tettért való megítéltetés gondolata – elevenen ható erő kell, hogy legyen a mai ember lelkében is. Ez a Ros hasono hirdetése minden korok minden zsidója – nem! minden embere számára.

Ros hasonót vallásunk egyik nagy gondolkodója messiánikus ünnepnek is nevezi. Messiánikus ünnep annyiban, hogy nem áll meg bűnösségünk és bűneinkért való felelősségünk tudatának megállapításánál, hanem felcsendül imáiban az a meggyőződés is, hogy az embernek bűne és bűnhődése, az emberiségnek önmarcangoló pusztítása, az erőszak uralma nem eredendően szükségszerű és elháríthatatlan végzet. Eljöhet – és el is fog jönni – a megváltás kora, bűnök helyett az ártatlanságnak, vérontás helyett örök megbékélésnek, apró zsarnokok harcai helyett Isten világuralmának ideje. Igy kapcsolja egybe Ros hasono, amely a Talmud kronologiája szerint a világteremtés kezdetének napja, a legtávolabbi ősmultat a legendák homályába vesző legmesszibb jövővel. Az a nap, amely kiinduló pontja volt a Jó és Rossz évezredes küzdelmének – egyúttal záloga a Jó végső diadalának ebben a nagy harcban és egy boldogabb jövendő első napjává, előhírnökévé magasztosul.

 

Ezeket a gondolatokat fejezik ki Ros hasono imái és szertartásai. Már a templomba belépve is láthatja még az idegen is, hogy különösen jelentős az az alkalom, amely most egybegyűjtötte a hívőket. A fehér szín – az ártatlanság és megtisztulás színe – uralkodik templomainkban a két bűnbánó ünnepen. Fehér függöny borítja a frigyszekrényt, fehér takaró az előimádkozó asztalát, fehér a Tórát burkoló köntös is; az előimádkozó és vallásosabb gyülekezetekben a hívők nagy része is fehér gyolcsingben végzi imáját, az úgynevezett „kitli”-ben. A fehér gyolcsing egyúttal halotti ing is és az általános hit szerint azért viseljük, hogy ezzel is fokozzuk az ítélkezés napjának félelmetesen komor hatását. Ez tévedés. A fehér imaköntös eredetileg egyszerűen ünnepi ruha volt, ezt bizonyítja az is, hogy sok vidéken széderestén is ezt veszik fel, amikor pedig igazán nincs időszerűsége a halál komor gondolatainak. Csak a XII., XIII. században lett szokássá az, hogy az ünnepi köntösben temettették el magukat igen sokan. Lassankint az egykori ünnepi köntös a halotti ruha jellegét vette fel. A tizenharmadik század végéről való az első adat, amely a kitliről, mint halotti ruháról emlékszik meg. Most már kizárólagosan halotti ruha jellege van a kitlinek, csakhogy tévedés lenne azt gondolni, hogy ez a gyolcsing, amely csak az ünnepélyességet van hivatva kifejezni, eredetileg is a halál gondolatait szólaltatta volna meg az újesztendő első napján.

A Ros hasonoi esti ima csak a főimádság szövegében különbözik a szokásos esti imától. Minden ünnepünk erkölcsi és vallásos jelentőségét a főimádságnak erre az ünnepre szóló szakasza fejezi ki. Különösen kifejezők és tartalmasak a főimádságnak a bűnbánó ünnepekre szóló betoldásai.

„Add hát a Tőled való félelmet, örökkévaló Istenünk minden teremtményedre, a Tőled való rettegést mindarra, amit alkottál; hogy Téged féljenek mind a teremtmények, Előtted boruljanak le mind az alkotások és egyetlen közösséget alkossanak abban, hogy a Te akaratodat teljesítik teljes szívvel… Hadd lássák ezt az igazak és ujjongjanak, a becsületesek örvendjenek, a jámborok diadalmaskodjanak – a bűn azonban némuljon el, minden gonoszság füstként enyésszen el, ha eltünteted az erőszak uralmát a földről”.

Nincs szentebb eszmény, nem lehet imádság magasabbrendű, mint ez az ima és az ebben megszólaló ideál: az év legszentebb napjain, az áhítat, az Isten-közelség csúcsán, nem tudunk csupán magunkra gondolni: az egyetemes emberiségre gondolunk, érte fohászkodunk. És amit kérünk: nem bőséges termés, nem áldásthozó eső és gazdag aratás, hanem ennél sokkal szerényebb és mégis sokkal több: az istenfélelem szellemének uralmát várjuk. Ez az ima kifejezi azt a hitünket is, hogy ha egyszer az isteni erkölcs szelleme leküzdi az erőszakot: akkor nincs szükség ezen kívül semmi csodás áldásra, isteni különös segítségre: akkor földi paradicsom lesz az élete embereknek és közösségeknek.

A Ros hasonói délelőtti istentiszteletünk Jomkipur után, a legterjedelmesebb imarendünk. Ünnepi betoldásoknak hosszú sora: Isten ítélkező hatalmát magasztaló, megbocsátó irgalmáért esdő, sokszor misztikus hangulatú, az angyalseregek segítségére hivatkozó himnuszok gazdagítják, tarkítják a hétköznapokról, szombatról ismert imádságokat. Az előimádkozó különösen ünnepélyes, vontatott melódiával kezdi a Ros hasonóra jellemző imák közül az elsőt: „A Király ül magasztos, dicsőséges trónusán”. A reggeli ima legjellegzetesebb része a főimádságot követő Ovinu Malkenu, „Atyánk Királyunk” kezdetű ima. Ez a fohász, amely azután végigvonul a tíz bűnbánó nap imarendjén, a II. században élt Rabbi Akiba két mondatból álló fohászából keletkezett, egyre újabb elemek egészítették ki a IX. századig, végül pedig a középkor borzalmas üldözéseire való utalásokkal bővült. Ennek az imának egyes mondataiban tehát egy évezrednek zsidó fájdalma és reménykedése szólal meg.

 

Atyánk Királyunk: Vétkeztünk Ellened! Atyánk Királyunk: Tégy velünk jót Önmagad kedvéért! Atyánk Királyunk! Könyörülj rajtunk, gyermekeinken, családainkon! Atyánk Királyunk: Tedd meg a Te nevedért megölteknek kedvéért! Atyánk Királyunk: Tedd meg nagy és félelmetes Neved kedvéért, melyet általunk hirdettél!„

 

A Tórából mindkét napon Ábrahám életének egy-egy epizódját – Izsák születését és feláldozását – olvassuk fel, a hagyomány szerint ezek az események kapcsolatban vannak az újévvel. Prófétai szakasz gyanánt első nap Sámuel születését olvassuk. Mindhárom szentírási olvasmányunk hősének: Izsáknak és Sámuelnek sorsában ugyanígy különösképpen megnyilvánul az egyének életét is kormányzó csodás isteni gondviselés, és a hagyomány úgy tudja, hogy Isten Sára imáját és Hanna fohászkodását is éppen Ros hasono napján hallgatta meg. A második nap prófétai szakasza Jeremiás 31. fejezete: Istennek büntetésen túl is élő örök szeretetéről népe iránt.

„Igy szól az Örökkévaló: Hang hallatszik Rámából, sírás, keserves zokogás: Rachel siratja gyermekeit. Nem tud vigasztalódni fiai elvesztésén. De így üzen az Ur: Fojtsd el könnyeidet, hagyd abba siratásod, szenvedésednek van jutalma – így szól az Ur: Visszatérnek még a gyermekek földjükre.”

 

A szentírási szakaszok felolvasását követi Ros hasonói istentiszteletünk csúcspontja: a sófárfúvás. Már a Tóra is ezt emeli ki, mint az ünnepünkre jellemző egyetlen szertartást. A Talmud megállapítja a nagy nap e kiemelkedő szertartásának minden apró részletét. A sófárnak hibátlan kosszarvból kell készülnie, emlékeztetésül a kosra, amelyet Izsák helyett áldozott fel Ábrahám. A sófárfúvónak nemcsak hozzáértőnek, hanem vallásos embernek is kell lennie. Előírja hagyományunk a kürt egyes hangjainak jellegét és terjedelmét is: egymást kell felváltania a hosszan elnyúló kiáltásnak (tekia), a fájdalmasan megtört panasz-szónak (sevarim) és a szaggatottan riasztó harsonahangnak (terua). A sófárfúvás előtt a 47. zsoltárt mondjuk, közben, és utána nagyrészt misztikus imák hangzanak el.

Mi az értelme, mi az erkölcsi célja a sófár szertartásnak. Száádja gáon (882–942), vallásunk első rendszerzője, több okát soralja föl a sófárfúvásnak. Ezek a magyarázatok ma, egy évezred multán is, időszerűek és elevenek.

Ros hasono a világteremtés napja: emlékeztet a sófár arra, hogy e napon kezdődött Isten világuralma, e naptól fogva vagyunk mindannyian szolgái Istennek.

Kürtharsogás közepette nyilatkoztatta ki Isten az ő tanítását. Int minket a sófár: maradjatok hűségesek ehhez a tanításhoz.

Bibliás ősidőkben harci riadó volt a sófár hangja: mostani küzdelmeinkben is a szent kürt szava öntsön belénk hitet, elszántságot. De eszünkbe juttatja a sófár a csatakürtök riasztását, Jeruzsálem ostromának, elestének idején is: az évezredes zsidó szenvedés szólal meg ezekben a hangokban.

Az ítélkezés napján fel kell a sófárnak riasztania mindannyiunkat, lelkiismeretünk egész éves álmából: „térjetek meg!”

Sófárhang fogja végül hirdetni egykoron a végső nagy felszabadulást, a Messiás eljöttét is: emlékeztetésen, intelmen túl, halljuk meg a kürt vígasztaló szavát is: reméljük a megváltást!

 

A rabbi áldása

 

A Ros hasonói Muszaf-ima a legterjedelmesebb valamennyi ünnepi főimádság közül. A szokásos ünnepi betoldás helyett itt háromszoros áldás hirdeti a nap hármas jelentőségét. Mindegyik szakasz egy-egy bevezető elmélkedés után tíz-tíz bibliai versből áll, melyek sorra Isten világuralmát (malchujoth) Isten egyetemes gondviselését (zichronoth) és a sófár szavában jelképezett megnyilatkozását (sofároth) hirdetik.

Az első szakasznak, a malchujothnak bevezetése a hétköznapi istentiszteletünkről ismert záróima (olenu). A jól ismer szavak és fordulatok valami különös jelentőséget és súlyt nyernek – az ünnepi Istentisztelet fényében a himnuszok pompájától körülvéve.

A második szakasz bevezetése is méltó az újév hangulatához: „…alkotásaid kezdete ez az ünnep, emlékeztető a legelső Napra. Birodalmak fölött most ítélkezel: háborút, békét, éhséget, bőséget Te szabsz ki reájuk. Alkotásaidat számba most veszed: éltüket, holtukat a Te kezed osztja ki”.

A harmadik szakasz a szináji kinyilatkoztatásra való emlékezéssel kezdődik és a messiási megváltás kürtszavának reményével zárul. „Te dicsőséged fellegében nyilatkoztál meg szent népednek: az égből hallatszott akkor hangod és megremegett az egész világ… de megszólal majdan a nagy kürt azon a napon is, amikor megtérnek az Assurban bolyongók, az Egyiptomba taszítottak és leborulnak a szentség ormán: Jeruzsálemben.

A főimádság ismétlése alkalmából betoldott himnuszok közül legnevezetesebb az Unetane tokef kezdetű. A legenda egy mainzi vértanu, r. Amnon nevéhez fűzi keletkezését. Az egész ima Isten ítélkező hatalmának, az Itéletnap fenségének megragadó dicsőítése, amikor „megszólal a nagy kürt, azután halk suttogó hang szól: az angyalok is megdöbbennek és így szólnak: Itélet napja ez… mint pásztor a nyájat, úgy vonultatod el minden teremtményedet, megállapítod mindegyikük végzetét… ámde megtérés, ima és jóság eltávolítják a rossz végzetet. Te ismered természetünket, hogy az ember porból lett és porrá leszen, élete: hervadó fű, fonnyadó virág, tovasuhanó árnyék, tovatűnő felhő, elröppenő szellő, elillanó por, röpke álom: de Te, Istenünk örökkön élő király vagy!” Az ember gyarlóságának és az isteni fenségnek, a mulandó emberi léttel szemben az isteni örökkévalóságnak ez az ima legmegrázóbb hirdetője.

Meg-megújuló himnuszok, fohászok, énekek és elmélkedések között – melyeket három ízben szakít meg a sófárfúvás – közeledik végéhez az újév délelőtti istentisztelete. Az imák végét sok gyülekezetben harmincszoros sófárhang jelzi.

A rövid délutáni istentiszteletet követő ima; valamint a másodnap délelőtti istentisztelet szövege nagyrészt azonos az első napival. Csak a himnuszszerű betoldások egy részének szövege más.

 

Az újévet követő napokat – az újesztendő első tíz napját – a bűnbánat tíz napjának nevezi a hagyomány. Egyes imáknak betoldása – legfontosabb köztük az Ovinu Malkenu – a főimádság szövegének némi megváltoztatása és, az újévet megelőző napokhoz hasonlóan, hajnali bűnbánó istentiszteletek sorozata tünteti ki e napokat a hétköznapok közül. Fokozott áhítattal üljük meg a Ros hasonót követő, Jomkipurt megelőző szombatot, a Megtérés szombatját. Az immár küszöbön álló Engesztelés napra készít elő ennek a szombatnak prófétai szakasza: „Térj meg Izrael, Istenedhez, mert bizony elbotlottál vétkeid miatt.” A Jomkipur előtti nap már teljesen a következő nagy ünnepre való előkészület jegyében folyik le. Az egész napot a várakozás izgalma tölti be. A reggeli bűnbánó ima a szokottnál rövidebb, elmarad az Ovinu Malkenu is – hiszen másnap annyi alkalom lesz, hogy bűnbocsánatért könyörögjünk imáinkban. Tilalmas ezen a napon minden önsanyargatás, böjt – hiszen másnap van már az egész évi bűnökért való vezeklés nagy napja. Szokás az is, hagy a reggeli istentisztelet után a temetőt keresik fel. Akinek haragosa van, ezen a napon keresi a megbékülést. Rendszerint korán van és a szokottnál egyszerűbb az ebéd. A hétköznapi délutáni imába e napon már betoldjuk a hosszadalmas bűnvallomást. Utána otthon elköltjük a böjt előtti utolsó étkezést – majd templomba sietünk: megkezdődött a zsidó esztendő legsúlyosabb, legkomolyabb napja: a Jomkipur.

 

„Örök törvény legyen ez számotokra: – így szól a Tóra parancsa – a hetedik hónap tizedik napján, sanyargassátok magatokat. Semmi munkát ne végezzetek, se az idegen, se a jövevény, aki köztetek lakik. Mert ezen a napon bocsájt meg nektek Isten, megtisztítván benneteket…”

Hármas szertartást ír elő a Tóra az Engesztelés napjára – Jom hakipurim – így nevezi már a Tóra is: a bűnbak feláldozását Azázélnek, a sivatagok rejtélyes démonának; a főpap különleges áldozatát a legbenső szentélyben; az önsanyargatást mindenki számára. Az első szertartás: a nép vétkeiért megszenvedő bűnbaknak a sivatagba való kivitele, már nem élt a második szentély utolsó évtizedeiben sem. A második: az áldozat a Szentek szentjében, megszűnt a szentély pusztulásával. A harmadik szertartás: az önsanyargatás, az egyetlen, mely ma is elven. Mai jomkipuri zsinagógai költészetünket át meg átszövi a fájdalmas, vágyódó visszaemlékezés az egykori áldozat nagyszerű külsőségeire. „Nincs főpapunk, nincs szentélyünk, – mi maradt hát meg nekünk?” – mondja a középkori zsinagógai költő. A valóságban az, ami megmaradt, a Jomkipur mai mélységesen szent hangulata, az ima, a magunkbaszállás – mindez értékesebb annál, ami elveszett: az áldozatnál. A zsidó nép tragikus sorsa, mint sokszor másutt, itt is javára volt a zsidóvallás fejlődének: megtisztította, szublimálta, szellemibbé tette.

A Tóra nem mondja ki, de nyilvánvaló, hogy az önsanyargatáson már a bibliai korban is a böjtöt értették. Ugyanakkor azonban, amikor a Szentírás megköveteli a böjtöt, mint a Jomkipur mindenkire vonatkozó feltétlen parancsát, félreérthetetlen szavakkal hangsúlyozza: mint minden szertartás, ez is csak eszköz – a cél pedig tisztán erkölcsi. „Vajjon nem az-e az igazi böjt, melyet én kívánok: hogy megnyisd a gonoszság bilincseit, megoldjad a járom kötelékeit, szabadon engedd az elnyomottakat, az éhezőnek megszegd a kenyeredet és a szegény bolyongókat házadba befogadd?” – így kiált fel a próféta. A megtérés nem merülhet ki, sem önsanyargatásban, sem zokogó imában, sem az ünnep pompájában; a megtérés a szürke hétköznapok tetteinek a műve, amikor „az embernek módjában lenne még egyszer elkövetni a régi bűnt, de nem teszi.” Az ezekre a köznapokra, a mindennapi élet megkísértéseire való előkészítésben látja a Jomkipur igazi hivatását Szentírásunk.

Hagyományunk szokása, hogy vallásunk intézményeit, szertartásait az őskor eseményeire vezeti vissza. Az Elul elsejével kezdődő és a Jomkipurral betetőződő negyven napos időszak eredetét is népünk hőskorának napjaiba vetíti vissza. Elul 1-én kapta Mózes a megbocsátó isteni parancsot: menjen fel másodszor is Szináj hegyére, hogy az aranyborjú bűne miatt eltört két kőtábla helyett átvegye az újabb kőtáblákat, Isten könyörülő szeretetének jeleit. Negyven napon át bűnbánatban, önsanyargatásban várták Izrael gyermekei a vezér hazatértét: megbocsát-e Isten? A negyvenedik napot – Tisri 10-ét – különösen mély bűnbánatban, böjtben, önmegtartóztatásban töltötték. Ennek a napnak estéjén tért haza Mózes a tíz Ige két kőtáblájával a karján: Isten megbocsátott népének. Ettől fogva – így fejeződik be a legenda – Isten évről-évre ezen a napon különös megbocsátó szeretetével fordul gyarló, de vétküktől megtisztulni akaró gyermekei felé.

A megbocsájtás tudatának hangulata vonul végig tehát az Engesztelés napján. A böjt ellenére is bizonyos derű uralkodott rajta. A Talmud korában egyenesen örömünnepnek számított. „Izrael leányai – így olvassuk – fehér ruhában mentek ki ezen a napon a szőlőkbe, táncoltak és énekeltek.” Magától értetődő, hogy ha távol áll is a Jomkippurtól a gyász komor hangulata, még sokkal messzebb van tőle a felelőtlen vidámság érzése: hiszen Isten megbocsájtása nem valami magától értetődő, szükségszerű dolog, amire biztosan számítani lehet. „Aki azt mondja: vétkezem, majd megtérek, úgyis – így szól a Misna – annak megtérését Isten nem fogadja el. Aki így gondolkozik: most vétkezhetem, Jom kippur úgyis engesztelést szerez, annak vétke nem talál irgalmat.” Amiként Ros hasono csak emlékeztető intelem arra, hogy Isten megítél minket, hogy felelősek vagyunk tetteinkért, úgy Jom kippur is csak elősegítője az igazi megtérésnek és az ennek nyomában járó megbocsátásnak.

A megbocsájtás lehetőségére és saját felelősségére, Isten irgalmára és saját kötelességeire gondol a vallásos zsidó, amikor ünnepi érzésekkel belép a templomba Jom kippur előestéjén. Mintha a hétköznap salakjától való szabadulás vágyának lenne jelképe az, hogy ünnepi ruhát öltve, az utcai cipő helyett posztócipőt húzunk – ősi jelképe ez a hely szentségének – és mint Ros hasonókor, most is, az eredetileg ünnepi, de most már halottas inget, öltjük magunkra. Tiszt fehéret ölt a templom és a hívők is, amikor megszólal a Jom kippur előestéjének bevezető dallama: a Kol nidre.

 

Kol nidre istentisztelete már külsőségeiben is eltér a szokottól. Ez az egyetlen esti istentiszteletünk, melyen talliszban jelenünk meg. Az egész estét istentiszteletének első imájáról nevezte el a zsidó köztudat. Nincs talán ima, melynek szövege és jelentősége között akkora űr tátongana, mint ez. A Kol nidre valójában nem is ima, hanem ridegen száraz jogi forma: „Mind a fogadalmak, önmegtartóztatások, tilalmak… melyeket fogadtunk, magunkra nézve megtiltottunk és kötelezőnek ismertünk el… ettől a Jom kippur naptól fogva a következő Jom kippur napig: mindegyiket visszavonjuk, semmisnek nyilvánítjuk, meg nem történtnek tekintjük.

A Kol nidre tartalma tehát nem más, mint visszavonása, még pedig előre való visszavonása az elkövetkező évben teendő fogadalmaknak, esküvéseknek. Hasonló formulát már a Talmud is előír, a Kol nidre mai szövege is, már több mint ezer esztendős: a IX. századból való. Amikor a Talmud a Kol nidréhez hasonló kijelentést kívánatosnak tart, természetesen szó sincs az adott szó szentségének kevésbevételéről, az eskük visszavonható voltáról. A héber (Neder) szó és itt szereplő szinonimái kétségbevonhatatlanul csakis a kimondóra önmagára vonatkozó kijelentést jelölnek, a Misna példája szerint, eféléket: „nem fogok húst enni ennyi és ennyi ideig”, „nem fogadok el X. Y.-tól semmit sem”, stb. Nem vonatkozik azonban az ilyenforma eskükre: „X. Y.-nak ezer aranyat fogok fizetni”, „adósságomat egy bizonyos időpontig rendezem”, mert az ehhez hasonló egyszerű ígéretek sem vonhatók vissza a másik fél beleegyezése nélkül, még kevésbé természetesen az eskü. A Kol nidre tehát nem a másoknak adott szó szentségét kisebbíti, hanem az önmagunkra kivetett önkéntes szigorítások érvénytelenítéséért könyörög.

 

Kol nidré este

 

A Kol nidre keletkezését ezek szerint nem a fogadalmak kevésbevételének, hanem ellenkezőleg: a kimondott szó szinte túlzottan való nagyratartásának köszönheti. Még a pusztán önmagunkat érintő, könnyedén, haragunkban vagy indulatunkban odavetett szó is csak akkor veszti el érvényét, ha ünnepélyesen visszavonjuk és még akkor is kívánatos, hogy az év elején, az egész esztendő legünnepélyesebb pillanatában, előre jelentsük ki az ilyen fogadalmakat, ha meggondolatlanul tettük, már eleve is semmiseknek óhajtjuk tekinteni. Ez a Kol nidre szövegének igazi értelme.

Mindez azonban még nem ad feleletet a mindenkiben spontán felvetődő kérdésre: ez a mégis csak profán tartalmú ima, hogyan válhatott a gyakorlati zsinagógai életben olyan nagy jelentőségűvé, hogyan nyerhette el mostani híresen szép dallamát? A felelet – úgy vélem – egyszerű. Nem kell azt gondolnunk, hogy a marranókra való esetleges utalás adta volna meg a Kol nidre fokozott hangsúlyát. Valószínű az, hogy ez az ima fokozott jelentőségét csakis annak az alkalomnak köszönheti, melyen elhangzik. Az az ima, amely az év legszentebb napjának előestéjét vezeti be – szinte magától jutott a szentség és tisztelet legmagasabb fokára. Az a végtelen áhítat, amely a Kol nidre sok évszázados melódiájában benne remeg, nem az ima szövegének, hanem az Engesztelés napjának szól.

Történelmi jelentőségű valószínűleg a Kol nidret bevezető mondat: „A mennyei és a földi törvényszék nevében, a gyülekezet és az egyének akaratából: megengedjük együtt imádkozni a bűnösökkel.” Kik ezek a bűnösök? A marranókra, a középkori kényszer-kerestényekre gondol ez az ima, akik Jom kippur napján életveszedelem közepette lopóztak be a zsidók templomába – ahogy a kissé romantikus magyarázat tartja – vagy bármilyen rendű vagy rangú vétkesekre, ahogy más kutatók gondolják. Az eredet kérdése lehet vita tárgya, de vitán felül áll a bevezető mondat mély lélektani igazsága: Jom kippur napján valóban nincs különbség bűnösök és ártatlanok között. Mindannyiunknak szükségünk van a megbocsátó kegyelemre, és mindenkit megajándékozhat a Jom kippur a megtisztultság tudatával.

A Kol nidrei istentisztelet a zsidó év leghosszabb esti imarendje. A megszokott imától való árnyalatbeli eltérések és hosszú himnuszok hangsúlyozzák, vésik a lelkekbe a nagy nap jelentőségét. A Sema ima második – egyébként mindíg halkan mondott – mondata ez egyszer fennhangon hangzik el: „Az Ő világuralmának dicsősége mindörökké áldott legyen.” A főimádság előtt a Tóra szavát idézzük: „E nap szerez nektek engesztelést, megtisztítván titeket minden bűntől. Isten előtt megtisztultok.” Magában a főimádságban már felhangzik a Jom kippui istentisztelet alapmotívumát alkotó kétszeres bűnvallomás. A héber alfabétán háromszor végigvonulva valljuk bűneinket, hogy „vétkeztünk, hűtlenek voltunk, raboltunk, rágalmaztunk…”, majd Isten bocsánatát kérjük, „a bűnök miatt, miket elkövettünk, akarva és akaratlanul, nyíltan vagy titokban, bántó szóval vagy csalárd gondolattal, kényszerből vagy önszántunkból…” Hangsúlyoznunk kell, hogy a bűnvallomás kevés konkrét bűnt sorol fel. Lelki motívumok szerepelnek elsősorban a vétkek sorában: dölyf, irígység, szerénytelenség, tiszteletlenség. Olyan bűnök tehát, melyeket – mint gondolatokat, vágyakat – megtalálhat önmagában, úgyszólván mindenki az önmagunkba nézés, a számadás e nagy napján. Mégis, van ezenfelül is valami különös jellemvonása is, nagy vallási értéke ennek a magunkba való tekintésnek. Mert a bűnök szörnyű halmazának ez a kollektív megvallása és vállalása talán lehet szokatlan a mai individuálisan gondolkodó ember számára, de van valami szépség abban, hogy egy milliós közösség minden tagja vallja és vezekli nemcsak saját, de közössége minden egyes tagjának minden vétkét, hibáját, gondatlanságát. Nem az egyén vallja itt be saját – el sem követett – vétkeit, aminthogy imáinkban általánosságban is nem az esendő, múló emberparánynak, hanem az örökéletű Izraelnek vágya, fájdalma, reménye szólal meg. A Jom kippuri nagy bűnvallomás (vidduj) is egy egész nép minden fiának, vezeklő fohásza; e nép minden gyermeke legkisebb vétkéért is. Így értelmezve, nemcsak hogy létjogosultsága van a bűnvallomásnak, amit napjainkban, főleg az úgynevezett liberális zsidóság oldaláról elvitatnak tőle, de imáink között érték és jelentőség dolgában is az első sorba kell állítanunk.

A főimádságot, mely a bűnvallomáson kívül egyébként az újévi ima szövegével egyezik – bűnvalló himnuszok és ünnepi elmélkedések sora követi. Ezek egy része főleg dallama által lett ismert és népszerű, így az Omnom kén és a Ki hinné kachomer kezdetűek.

 

Miénk a bűn, a szenvedés Tiéd a jóság, kegyelem Hirdesd hát: „megbocsátok!” Bűnünk felhőként szálljon el S a megváltott nép hallja meg Igédet: megbocsátok! –:–:– Miként szobrász agyagját Gyúrja, nyujtja, gömbölyíti: Kezedben úgy van életünk Kegyelmes Nagy Istenünk: Hűséged a régi. Mint az ezüst, kezében Mesternek, ötvösnek Kezedben éltünk úgy vagyon Áldó, gyógyító Hatalom: Te, csak Te menthetsz meg.

 

Az istentiszteletet az újévi imádságból jól ismert: „Atyánk, Királyunk…” kezdetű ima fejezi be. A legjámborabbak azonban nem térnek haza Kol Nidre estéjén, hanem egész éjszaka benn maradnak imádkozva a templomban. Ilyenkor rendszerint Salamon ibn Gabirolnak, a XI. század költő-filozófusának „Királyi korona” című, vallásos bölcselkedő költeményét olvassák.

 

Az Engesztelő nap másnap reggel kezdődő egész napos istentiszteletén egybefolyik, egyetlen hatalmas egységgé válik ennek a napnak négy főimádsága: reggeli, délelőtti, délutáni és esti ima egyetlen egymásutánban, megszakítás nélkül ömlik, betöltve Istenáhítással legalább egyetlen napját az esztendőnek. A rendes imákon kívül az Isten végtelen hatalmát, tökéletességét magasztaló, az ember gyarlóságát, bűnösségét valló, megbocsátást kérő elmélkedések, énekek, imák nagy gazdagsága tölti be ezt a napot. A legtöbb közösségben nem is mondják el az imák mindegyikét, hanem évenkint felváltva, úgy, hogy időről-időre mindegyikre sor kerüljön.

Különösen szép és értékes a Jom kippur két – délelőtti és délutáni – szentírási olvasmányának prófétai szakasza. A délelőtti Jezsajás könyvének már idézett megrázó beszédét tartalmazza az igaz böjtről s a lélek megtisztulásának, az igazi erkölcsnek: az emberszeretetnek minden szertartáson túlemelkedő fontosságáról. A délutáni prófétai szakasz Jóna története, melynek végső kicsendülése: Istennek minden, még legszerényebb, sőt még bűnös teremtménye iránt is éber szeretete, féltő kegyelme. A befejező mondatok Micha próféta könyvéből valók: „Ki hasonló hozzád Istenünk, ki megbocsátasz vétket, elengeded bűnét néped maradékának… igazságot szolgáltatsz Jákobnak, szeretetet adsz Ábrahám ivadékának…” Az egyetemes emberiség számára megváltást esdő imában fel-felcsendül a zsidó nép könyörgése is a maga sorsának megjavulásáért, szebb holnapjának bekövetkeztéért.

Az univerzális vallásos érzésen kívül a Jom kippur más imáiban is felhangzik zsidó nemzeti multunkra való visszaemlékezésünk és ennek a multnak jövendő feltámadásában való töretlen hitünk. A Jom kippuri imarend egyik legjellegzetesebb és legünnepélyesebb része a délelőtti imarend keretében az Avoda, az egykori jeruzsálemi szentély Jom kippuri áldozatának költői formában való leírása. Erről az áldozatról szólt egyébként a délelőtti Tóra-olvasmány is. De imánkban nem száraz leírás ez. Ennek az imának minden sorában ott sír a vágy, ott ujjong a remény az Igéret Földje után. „Boldog volt a szem – így sóhajt fel az ima költője – mely láthatta mindezt, hiszen már puszta emlékére is megfájdul a lelkünk…” És az ima végén, amikor a visszaemlékezés csúcspontján háromszor is leborul az egész gyülekezet, mert így tették őseink is, amikor – egyszer egy esztendőben – kiejtette Istennek rejtélyes-félelmetes nevét a főpap – akkor, mintha egy pillanatra mi magunk is visszaröppentünk volna a visszaemlékezés szárnyán, a gondolat sebességével az ősi Jeruzsálembe.

A délutáni imához, mely felépítésében és tartalmában is a délelőttihez hasonló, csatlakozik a Jom kippuri utolsó imacsoport: a „Kapuzárás” imája, a Neila. A hagyományos időmeghatározás szerint: „Akkor, amikor a nap sugarai a fák koronájáig érnek”, körülbelül egy órával a napnyugta előtt, adja elő rendszerint nem az előimádkozó, hanem maga a gyülekezet rabbija az egész nap legbensőségesebb fohászát. Nyitva áll a Frigyszekrény, mintegy jelképezve azt, hogy közvetlenül Isten trónusáig hasson most könyörgésünk – amikor az egész gyülekezet állva, különösen ünnepélyes, lassu melódiában mondja el a szent napot bezáró fohászokat. A középkori pajtánok, zsinagógai költők egyszerű szavaiból, puritánul disztelen himnuszaiból valami különös meghatódottság, valami nagy ellágyulás száll minden korok imádkozó zsidója felé:

 

„Ó, tárd fel nekünk irgalmad kapuját Mielőtt e kaput végképpen bezárnád Lement immár a nap! Megfordult immár a nappal Lemegy, megpihen a nap: Nyisd meg kapuidat!

 

„…Hatalmas Megváltónk: válts meg, Önmagadért! Lásd: elgyöngült karunk! Lásd: elfogyott erőnk! Lásd: nincs ki könyörögne értünk! Te fordulj irgalmaddal néped maradéka felé – Te segíts meg: Önmagad kedvéért!”

Mégegyszer felhangzik – most már csak rövidített alakjában – a bűnvallomás, mégegyszer a bűnbánat tíz napjának imáiból oly jól ismert „Atyánk királyunk” – csakhogy most az ünnep befejezése előtt immár nem a boldogság könyvébe való „beírásért”, hanem a „megpecsételésért” fohászkodunk, azután egy egész napi bőjt és megszakítás nélküli ima áhítatának különösen erős hangsúlyával a végső, nagy hitvallomás: „Halljad Izrael, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló: Egyetlen Egy”, „Az Ő uralmának dicsősége áldott legyen – áldott legyen – áldott legyen” – végül hétszeres kiáltással hirdeti gyülekezet és előimádkozó hitünknek alapigazságát: „Adonáj, Ő az Isten!”

 

A gyermek kikérdezése

 

Egyetlen kürtszó hirdeti: az ünnep befejeződött…

…az ünnep befejeződött és máris – még ott a templomban – elmondjuk a hétköznapi esti imát. A Jom kippurt követő reggel a szokottnál korábban kezdődik meg a gyülekezet imája. Az Istennek szentelt élet ritmusának nem szabad megállani, nem szabad elhalkulnia, nem szabad meglassulnia, soha…

 

A nagyünnepek hangulatát, fejezi ki a templomi imákon és szertartásokon kívül az otthon szokásai is. Kelet-Európában még sokan vannak, akik önmagukra önként kiszabott böjtökkel segítik elő a lelki megtisztulást, sőt olyanok is vannak, akik a szombatok kivételével az Elul elsejével kezdődő 40 napos bűnbánati idő minden napját késő délutánig bőjtben töltik.

A Ros Hasono előtti napon szokásos az, hogy a hívők négyes csoportokat alkotva, a reggeli istentisztelet után egymás előtt visszavonják meggondolatlanul tett fogadalmaikat. A négyes csoportokba való oszlásnak az az eredete, hogy a Talmud szerint csak háromtagú, laikusokból álló esküdtszék előtt lehet visszavonni a meggondolatlanul tett kijelentéseket. Igy tehát egy-egy hivő a másik három által semmisnek deklaráltathatja elsietett fogadalmait. Itt természetesen megint csak olyan kijelentésekről van szó, melyeknek csak a kimondóra magára van következményük, másra nézve nincs.

Az új esztendő hangulatát semmiféle mulatozás, semmiféle lakoma nem érzékelteti, hiszen ez a nap nem csak az újévnek, hanem az ítéletnek is napja. Ennek ellenére igen távol áll a Ros Hasono a komorságtól: jó reménységgel, jó kedéllyel kell megvárnunk az új esztendőt. Míg az étkezést megnyitó kenyérdarabkát (moci) hétköznapokon sóba mártják, addig Ros Hasono napján mézbe. Egyáltalában tartózkodnak savanyu, keserű ízű ételektől. Különös szokás, hogy Hosanna Rabbáig tartózkodnak a dió evésétől. Ennek okát abban szokták megjelölni, hogy a dió héber nevének számértéke körülbelül megegyezik a bűnével.

Ros Hasono délutánjának kedves szertartása a Taslich. A községhez közel folyó vízhez mennek el a hívők, és ott elmondják a Micha próféta szavait idéző imát: „Ismét kegyelmedbe fogadsz Istenünk, bűneinket elfelejted, a tenger mélyébe veted (taslich = dobod) minden vétkeinket.” Az ima tartalmának szimbolizálására néhány kenyérmorzsát is szoktak a vízbe dobni. A szokás megkívánja azt is, hogy lehetőleg olyan folyóvizet keressünk fel, melyben halak is vannak. Innen a szokás kedvesen naiv magyarázata: „megetetni a halakat”.

A Ros Hasono és Jom kippur közötti napok félig-meddig már ünnepnek számítanak. A munka irama elcsendesül, a legjámborabbak csak a legszükségesebb tennivalókat végzik el. Sokan ezekben a napokban keresik fel szüleik sírját. Ezt az időszakot szánja vallásunk arra is, hogy akinek haragosa van, azzal megbékéljen. Aki úgy érzi, hogy az elmult évben valakivel szemben igazságtalanságot követett el, igyekezzék jóvátenni. Hiszen – így mondja a Misna – a Jom kippur szentsége csak olyan bűnöknek szerez engesztelést, amelyeket Isten ellen követtünk el. A megbántott embertárs ellen való bűnt csak a sérelem jóvátétele, magának a megbántottnak megbocsátása teheti meg nem történtté.

A Jom kippur előtti nap egy különös népszokásról is nevezetes: a kapparáról. Nagy középkori tudósok babonának tartják, maga a Sulchan Aruch is úgy vélekedik, hogy „meg kell akadályozni ezt a szokást”, mégis, főleg a lengyelországi zsidóság köréből kiindulva egész Közép- és Kelet-Európában elterjedt zsidó népszokássá lett a kappara. Természetesen csakis népszokásnak tekinthetjük és a vallási előírás szentségével nem illethetjük azt az eljárást, hogy egy fehér kakast megforgat valaki feje fölött ezekkel a szavakkal: „Ez legyen megváltásom, helyettesítésem, ez az állat haljon meg helyettem, mi azonban éljünk hosszú és békés életet.” Nem más ez, mint a „helyettes bűnhődőnek” sokféle formában és körben elterjedt babonája, mintha az ember saját bűnét képes lenne ráruházni egy állatra, hogy az szenvedjen meg helyette. Ezt a gondolatot természetesen senki sem gondolja így végig, hiszen a kappara eszmei alapja ellentmond a zsidó vallás egész szellemének. Megszépíti a kapara szokását azonban az, hogy a kakast, vagy árát a szegényeknek adjuk.

A Jom kippurt követő napon szokták megkezdeni a Szukkot-ünnepi sátor felszerelését. Uj ünnepre, új szertartásokra való előkészület váltja fel az engesztelőnapnak még csak el sem mult komoly hangulatát. De a zsidó év ősrégi szertartásaiban nincs megállás soha. Ünnepre hétköznap, köznapra új ünnep következik az évezredek örök változatlanságában.