IV. Zarándok-ünnepek

A zarándok-ünnepek tavasztól őszig húzódó sorába három ünnepünk tartozik: Peszach, Sabuot, Szukkot. Zarándok-ünnepeknek nevezi őket már Szentírásunk parancsa is: „Háromszor egy évben jelenjék meg minden férfi Isten szentélyében.”

Ezen az egykor élő szertartáson kívül összeköti az ünnepeket kettős, természeti és történelmi jelentőségük és imarendjüknek sok közös vonása: a Hallel-ima a délelőtti istentiszteleten, az esti imának ugyanazokon a helyein való és az ünnepre vonatkozó betoldások, az ünnepet köszöntő Kiddusnak szinte szó szerint egyező szövege, számos egészen azonos ima, stb.

 

Peszach

A zarándok-ünnepek között első helyen áll a Peszach, melyet Niszan hónapjának 15–22 napján ünneplünk meg. Az első két nap és az utolsó kettő ünnep, a közbeeső négy félünnep.

Kettős jelentőséget tulajdonít szentírásunk a Peszachnak. Ünnepe a tavasznak, az árpa kalászba-szökkenésének és ugyanekkor ünnepe a szabadságnak, a zsidó nép megszületésének. Ros Hasono mellett egyetlen olyan ünnepünk, melyre nagy lelki előkészületet kíván vallásunk. Ez a felkészülés már hat héttel az ünnep előtt kezdődik. A Peszachot megelőző szombatok közül az Adar elseje előtti szombattól fogva négynek van kiemelkedő jellege, megkülönböztető prófétai olvasmánya. A négy különleges szombat közül az első: „sekel”-ek szombatja, emlékeztetés arra, hogy egykor ebben az időszakban adták meg az évenkénti templomi fejadót. A második szombat: az emlékezés szombatja. Emlékeztetés Purim, a zsidóság kiirtására törő Amalék törzséből származott Hámán bukására emléknapja előtt a zsidóság ősi ellenségére, Amálékra. Harmadik szombatunk Tóra olvasmánya az egykori szentélybeli tisztaság misztikus feltételeiről szól – hiszen meg kell mindenkinek tisztulnia Peszach előtt is. A negyedik, a Niszán hónapját megelőző szombatnak neve: hónapköszöntő szombat, a tavasz havának, Niszánnak közeledtén.

„Ez a hónap kezdete legyen számotokra minden hónapnak, első legyen az esztendő hónapjai között.” (M. II. 12. 1.) A Tórának ezekkel a szavaival köszöntjük a megszabadulás tavaszi hónapját. Innen van az, hogy az ünnepi öröm érzése végigvonul az egész hónapon. Az Egyiptomból való szabadulás utáni évben Niszán elsején fejeződött be a pusztai frigysátor építése: a hónap első 12 napját a szentélyfelavató áldozataira való emlékezés avatja jelentőssé, ezt követi Peszach 8 napja: így a hónap nagy részét az őskor örvendetes eseményeinek emlékei töltik be. Megnyilatkozik ez a megemlékezés az imarendben is: elmarad a Tachanun, a hétköznapok könyörgő, bűnbánó zsoltára. Hagyományhű községekben még a temetések alkalmával elmondott gyászbeszéd is elmarad vagy legalább is rövidebb a szokottnál. Önkéntes böjtök tilalmasak.

A Peszachot közvetlenül megelőző szombat neve: Sabbat Hagadol, „a nagy szombat”, a hagyományos magyarázat szerint azért, mert egykor, egyiptomi rabság idején, ez a szombat, a szolgaság utolsó szombatja volt egyúttal az első, amelyre már reáragyogott a bizton közelgő felszabadulás napsugara. Szombati napra esett ugyanis Niszán 10-ike – így mondja a Szeder Olam, egy a II. századból való midrás –, amikor a Tóra szavai szerint (M. II. 12. 3.) kezdték meg az egyiptomi rabok – még nagy titokban – a közeli szabadság hálaáldozatának, a Peszach-áldozatnak elkészítését. Ennek az egykori, legendaközölte jelentőségnek visszfényét láthatjuk abban a mostani szokásban, hogy a Sabbat Hagadol délutánján mi is előkészülünk a mi Peszachunkra: a Haggada főrészét olvassuk.

A Peszach előtti napot teljesen az ünnepre való előkészület tölti be. Előző estén még utolsó, formális kutatás a chamec (kovászos holmi) után, és ennek elégetése. Maga a Peszach előtti nap, böjtnapnak számítana az elsőszülöttek számára. Tudvalévő a Tóra elbeszéléséből, hogy az utolsó, a legnagyobb csapástól, az elsőszülöttek halálától, csakúgy, mint a tízcsapás többi tagjától, a zsidó nép megmenekült. Ezért az elsőszülötteknek böjtölniük kellene. A XVIII. század óta azonban általánossá vált a közép európai zsidóságban az a szokás, hogy ezen a napon egy-egy talmudtudós a Talmud egy kötetének tanulmányozását ünnepélyesen befejezi, ennek tiszteletére „lakomát” ad ,– már amennyire rendszerint egy szardiniából, zsemléből és pohárka pálinkából álló több, mint szerény étkezés, lakomának nevezhető – a talmudtanuláson, valamint a lakomán való részvétel pedig mentesít a böjt kötelezettsége alól. Kenyeret ezen a napon már nem szabad enni délelőtt 9 óra után, a pászkát pedig még nem, – azért, hogy az esti ünnepi étkezésen, a széderen, valóban jó étvággyal, az örömünnephez méltó hangulatban vehessünk részt. Hagyományhű községekben a Peszach előtti nap délutánján már csak lehetőleg kevés munkát végeznek: ünnepi lélekkel, ünnepi örömben kell a templomba menni: köszönteni a szabadság napját.

 

*

 

Peszach ünnepe a zsidó nép megszületésének, a rendezetlen rabszolgahordából szabad néppé válásnak emléke. A nagy megszabadulásnak három mozzanatát emelik ki különösen ünnepünk szertartásai:

1. A tizedik csapást: az egyiptomi elsőszülöttek halálát, amikor a halálangyal kikerülte (kikerülni héberül: paszach, innen ünnepünk neve: Peszach, elkerülés) a zsidó-lakta házakat. Ez az emlékezés uralkodik a széder este és az első nap imáin;

 

Jótékonyság

 

2. Magát a hirtelen kivonulás tényét, amikor a Tóra közismert elbeszélése szerint kenyerüket nem tudták őseink megdagasztani, hanem kovásztalanul ették azt meg. Innen ünnepünk legfőbb szertartása és a Tóránkban is található elnevezése: a kovásztalan kenyér ünnepe;

3. A Vörös tengeren való csodálatos átkelésre és Egyiptom seregeinek pusztulására főleg az utolsó két nap szentírási olvasmányai és imái emlékeztetnek.

Ez a hármas mozzanat a mi számunkra azonban már együtt jelentkezik, egymásba fonódik és együtt alkotja meg a zsidó népi történelemnek mind mostanáig legnagyobb, lélegzetelállítóan grandiózus élményét: a nép megszületését. Ezért a Peszach ünnepe a zarándok ünnepek közül az, amelyik mindenkor a legelevenebben élt a zsidó köztudatban. Sabuoth csak a rabbinikus korban vált tudatosan a kinyilatkoztatás ünnepévé; Szukkotról elmondja a Szentírás, hogy évszázadokon keresztül úgyszólván teljesen elfelejtkeztek róla. Peszach mindig friss és eleven volt, mert mindíg volt a természeti jelentőségen és történeti emlékezésen túl, mondanivalója a jelen számára is.

Zsidó vallásunknak már eddig is megfigyelhettük azt a jellegzetességét, hogy a legtöbb szertartásának, imájának valahogy „távlata” van. Az egyéni a közösségi emlékek, ünnepek, fohászkodások kitágulnak, egyetemessé válnak. A profán élmények vallásos tartalommal telítődnek, vallásos nevelő-hatásúakká válnak. Ezt figyelhettük meg az étkezési imáknál, ez vonatkozik a Peszachra is. A népi felszabadulás boldog emlékei egyetlen nagy vallásos élménnyé sűrűsödtek: Peszach annak az egyetemes meggyőződésnek vált kifejezőjévé és hordozójává, hogy Isten a történelem minden eseményének legfőbb irányítója, hogy Isten nemcsak a természet erőinek, de az ember sorsának is Ura. Ez a meggyőződés lüktet már benne az első Ige szavaiban is: „Én vagyok az Örökkévaló… aki kivezettelek Egyiptomból”. Nem a világteremtésre, nem a mindenség kormányzására hivatkozik a Tóra a legszentebb helyén, hanem arra, ami az egyes embert személyében érinti: Isten egyéneket és közösségeket egyaránt vezérlő hatalmára. Az Egyiptomból való kiszabadulásnak ez az értelmezése nyilatkozik meg abban a jelenségben, hogy a legkülönbözőbb parancsokat: felebaráti szeretetet, munkásvédelmi rendelkezéseket, az idegen megbecsülését stb. – az Egyiptomban való tartózkodás és az onnan való szabadulás emlékeihez fűzi a Szentírás. Ez az időkön fölötti élmény adja meg az érzelmi hátterét peszachi Haggadánk parancsszavának: „minden korok gyermekének úgy kell éreznie, mintha ő maga szabadult volna Egyiptomból” – minden korok gyermekének úgy kell átéreznie a Peszach élményét, mintha a maga életének eseménye lenne.

De egy másik értelemben is kitágul a Peszach jelentősége: ez az egyetlen ünnepünk, melyet mostani formájában nem tartunk, nem tarthatunk még teljesnek: a Peszach Micrajim, az egykori felszabadulás emlékünnepe mellett várjuk, reméljük, a Peszach leátid, az eljövendő Peszach eljöttét, a végső, egyetemes, az egész emberiségre kiterjedő szabadság ünnepét. Mindaddig, míg elnyomás, ártatlanok szenvedése, nyomurúság van a földön: nem tökéletes a Peszach-ünnep. Várjuk, várjuk az igazi, a nagy, az idők méhében rejtőző Eljövendő Peszachot!

A kétféle Peszach ellentétet foglalja költői formába az egyik – hetedik estén mondott – pijjut:

 

„Peszachkor így zengtek jámboraid:
Megsegített minket az Ur
Egyiptomban
…S hallanak még egykor jámboraid
Uj dalt az égből: „Im az Ur
Segít majd, segít mindörökké
A jövőben!”

 

Peszach imái

A peszachi istentisztelet szerkezetében azonos a másik két zarándok ünnepével. A hétköznapi, ill. szombati istentisztelet imáit az imarend azonos helyein való, az ünnepek jelentőségét méltató, költői betoldások tarkítják. Ezeknek neve az esti imában Maaravit.

A főimádság ünnepi része is azonos a három zarándokünnepen: „Te választottál ki bennünket minden nép közül: szeretetedben, kegyelmedben fölébe emeltél minden nyelvnek azzal, hogy parancsolataid által megszenteltél és nagy, szent nevedet általunk hirdetted. Szeretetedben nekünk adtad ünnepünket… emlékeztetőül az egyiptomi kivonulásra.” A legtisztább zsidó vallásos érzés szólal meg ebben az imában is. A legfőbb érték, a legnagyobb adomány, amiért Istenünknek hálásak vagyunk: tisztán szellemi ajándék, a kiválasztottságnak az egy-Isten-hitünk által való felsőbbrendűségünknek tudata. A délelőtti imarend ünnepi része mind a három zarándokünnepen a Hallel-zsoltárok (113–118) sorozata, a vallásos örömnek, az isteni segítség reményének megszólaltatása. Peszach utolsó 6 napján ezeknek az örömdaloknak egy részét kihagyjuk – a hagyományos megokolás szerint, örömünk e napokon nem lehet teljes, hiszen Izrael megmenekülése szükségszerűen egybefonódott másoknak – ártatlan embereknek – pusztulásával. A tórai és prófétai olvasmány az ünnep jelentőségét világítja meg.

A három zarándokünnepnek a tórai és prófétai olvasmányon kívül, megvan a maga jellegzetes szentírási olvasmánya is. Peszachkor, a tavasz ünnepén a szerelem bibliai szépségű magasztalását, az Énekek Énekét olvassuk; Sabuotkor, az árpaaratás egykori ünnepén, a szentföldi népélet verőfényes idilljét: Ruth könyvét, Szukkot őszi ünnepén pedig Kohelet fanyar bölcselkedését.

Peszach első napjának délelőttjén külön ima köszönti a tavaszt: „A harmatért való fohászkodás”. A délelőtti, Muszáf imába való betoldás keretében az ünnepi fehér gyolcsingben ünnepélyes formában hangzanak fel a zsinagógai költészet atyamesterének, Kalirnak, másfélezer éves szavai:

 

„Harmatot küldj szomjú földre
Dús áldását, hogy bőven öntse
S midőn áldásod telje árad
Építsd fel rombadöntött várad
Harmatoddal.”
(Patai József ford.)

 

A széder

Peszach egyetlen ünnepünk abban is, hogy külön házi istentisztelet is kitünteti: az első két est széderje. A széder rendezésének alapja a Tóra négyszer megismétlődő felszólítása: „Mondd el fiaidnak ezt: így cselekedett velem az Ur, mikor kivonultam Egyiptomból”. Ennek az egész, csodálatosan bensőséges ünnepségnek középpontja és hőse tehát a gyermek. Az ő kedvéért halmozódnak a jelképes ételek és cselekvések, az ő kérdései vezetik be a szertartási részt – ki ne emlékeznék vissza felnőtt korában is meghatott örömmel az első Ma-nistannó-ra? – az ő felvilágosítására mondja az apa a hosszú héber magyarázatot, amelyből eleinte a gyermek ugyan keveset ért, de annyit mégis csak megsejt, hogy „jelentős és boldogító nap ez”. A gyermek figyelmének ébrentartására fűzték bele a széder szertartásába a számrejtvényszerű elmélkedést arról, mit jelent az Egy, a Kettő, a Három… és a két fillérért vett kis gödölye naivul bájos, de a végén szinte szinbólikussá magasodó, Istennek mindenekfölött uralkodó végső igazságtevéséről szóló históriáját.

A Szédereste mai rendje nagy vonalaiban – csakúgy, mint a szédertál berendezése – megvan már a misnában. A gyermek kérdése valamikor a széder végefelé hangzott el, csak később helyezték a szertartás kezdetére: innen van az a könnyen megfigyelhető különös jelenség, hogy a Ma-nistanno kérdéssorozatában a gyermek olyan szimbólumok magyarázatát is kérdi, melyek csak az ünnepség további során fognak szerepelni.

Már korán szokásos volt az, hogy a Széderestén az előírt szöveghez önálló magyarázatokat is fűzött minden egyes házigazda. A Bné-Brak-i bölcsek (rabbi Akiba és társai) egészen hajnalig beszélgettek az egyiptomi rabságról, nyilván másféle rabságról is. (a Barkochba-felkelés küszöbén volt az az emlékezetes Széder). Igy a haggada előírt tartalma is folyton gazdagodott. Bele került a pszichológiai szempontból finom megfigyelés, a négyféle: okos, rosszakaratú, naiv és korlátolt gyermekről – megfelelően a szentírás négyszeres parancsának: belékerült az egyiptomi tíz csapás legendás kiszínezése (a tíz csapás felsorolásánál szokás az elénk tett borból egy-egy cseppet kifreccsenteni, ennek magyarázata valószínűleg az, hogy „távol legyenek tőlünk ezek a csapások”. Hirsch S. R. szép magyarázata szerint a másokat ért csapások felsorolásánál meg akarjuk kisebbíteni a vidámságot szolgáló bor kiöntése által a saját jókedvünket is). Az üldözések hatása is megérzik a haggada szövegén: „…nemcsak egyetlen ember támadt kiirtásunkra. Minden időben vannak ellenségeink.” A haggada étkezés előtti részét bezárja Rabban Gamliel (I. század vége) intelme a Széder három legfontosabb szimbólumáról. Ezt a Hallel-zsoltárok első része követi. Közvetlenül az étkezés előtt eszünk a pászkából legelőször, hasonlóképpen az úgynevezett keserűfűből (torma.), még pedig kétféle előírás szerint is.

Az étkezés utáni imák sora a szokásos áldásokkal kezdődik. Ezeket – egyes himnuszoktól megszakítva – követi a szombat reggeli liturgiából ismert Nismat. A középkori zsidóüldözések szenvedései szólalnak meg a Sefoch chamatecha kezdetű imában, amely tulajdonképpen három szentírási versből áll (Zs. 79/6, 69/25, Siralmak 3/66); ennél az imánál nyitjuk ki az ajtót, hogy várjuk Élijahu prófétát. Élijáhu próféta, egyébként is szerepel a Széderestén. A Tóra négy igével fejezi ki az Egyiptomból való kiszabadítást (Mózes II. 6/6–7) „Kivezetlek… megmentelek… megváltalak… elviszlek”. Ennek megfelelően, négy pohár bor megivását írja elő a hagyomány. Mivel azonban egy ötödik kifejezés is, egyesek véleménye szerint, a rabságból való megmentésre utal, egy ötödik poharat is előkészítünk, csakhogy azt már „Élijáhunak hagyjuk”. Élijáhu, a tűzszekéren elevenen a mennyekbe szállt próféta ugyanis a messiás heroldja. Az ő földre való visszatérése fogja – hagyományunk szerint – előkészíteni a messiási korszakot. Az időrendben utolsó próféta, Maleachi hirdetésében szólal meg először az a remény, hogy Isten „elküldi hozzánk Élijáhu prófétát mielőtt bekövetkeznék Istennek nagy és félelmetes ítéletnapja”. A Széderestét befejező himnuszok középkori eredetűek. Az utolsó három – az Addir hu, a számrejtvény és a gödölye meséje – csak a XII–XV. században került Széderesténk imarendjébe, nyilván idegen minták után.

 

A széder este

 

Több, mint 14 évszázad választja el egymástól a Szédereste olvasmányának, a Haggadának (Haggada = elbeszélés, t. i. az egyiptomi kivonulásról szóló elbeszélés) legkorábban és legkésőbben keletkezett részeit. Tizennégy évszázad alakította, bővítette, gazdagította tartalmát. Évszázadok tapasztalata, életbölcsessége szűrődött le a Haggadában, a zsidó irodalomnak e klasszikussá vált népkönyvében. De semmiféle leírás nem ecsetelheti méltóképpen a Széder igazi jelentőségét, pedagógiailag is olyan eleven erejű hangulatát: ma talán jobban érezzük ezt át, mint bármikor máskor. Ma, a Peszach le-atid-tól oly végtelen messziségben, talán jobban értjük, mint az elmúlt évtizedekben, a letűnt sötét évszázadok sóvárgását. Őseink a jövőbe vetett reményüket csak a szépséges multnak kiszínezésével merték kifejezni. Minél reménytelenebb messziségben érezték magukat a jövő megváltásától, minél sívárabb volt a jelen és ijesztőbb a holnap: annál erősebb szálakkal kapaszkodott belé a zsidó lélek a dicsőséges multba. Az ősök sorsában, mintha a maga megszabadulását is ünnepelte volna. Ez a ki nem mondott, de nagyon erős érzés avatta népkönyvvé a Haggadát, ezért a reményért volt szent őseinknek, ezért szent, százszorosan szent minékünk is a mult megszabadulásának és a jövő megváltásának családunk körében tartott szép ünnepe: a Széder.

 

A Peszach szertartásai

A Peszach ünnep szertartásain, megfelelően az ünnep időntúli nagy jelentőségének, bizonyos misztikus jelleg is vonul végig. Ez nyilatkozott már meg az egykori otthoni Peszach-áldozat sokszor számunkra rejtélyes szertartásain. A Peszach-áldozat egyébként az egyetlen áldozat, amely még most is él – ha nem is a törzs-zsidóságban, de legalább az egykor hatalmas szekta maradványát alkotó pár száz főnyi Nabluszi szamaritánusok között. De misztikus jelege van a minden kovászostól való tartózkodásnak is. Az egész háztartás átalakul a Peszach által; új edények kerülnek a konyhába, a tovább használhatók is alapos – tűzben való – tisztogatás alá kerülnek. Nemcsak a kenyértől kell tartózkodni, hanem minden ételtől, ami csak a legtávolibb érintkezésbe juthatott valami erjesztő anyaggal. A bibliai indokoláson túl, sokszorozott szigorral őrködik a zsidó vallás a peszachi rituále pontos megtartásán. Nyolc napon keresztül szinte egy másik világban él a zsidó ember, élelmével együtt, mintha egész életmódja csak azt az egy célt szolgálná, hogy a jelen gondjaiból a sivatag világába, népünk ősmúltjának napjaiba röppenjünk, abba a korba, amelyről a próféta így szól: „Megemlékezem ifjúkorod szeretetéről, mátkaságod szerelméről, hogy jártál utánam a pusztában: sivatagföldön”, (Jeremiás 2/2).

A Peszach második estéjén majdnem szó szerint elismételjük a Széder szertartását. A második nap délelőttjének imarendje is azonos az első napéval. Az ünnep közbülső négy napjának neve: félünnep. Valamikor egészen közel állt a félünnep az ünnep fogalmához, ma már inkább csak imarendje különbözteti meg a hétköznaptól. Munkaszüneti jellegét a középeurópai zsidóságban úgyszólván teljesen elvesztette. Az ünnep utolsó két napja ismét teljes ünnep. Imarendje a zarándokünnepek szokásos imáiból áll. Az utolsó két napra szóló költői betoldások alkotóit a Vöröstengeren való átkelésnek emléke ihlette meg. Az Énekek Énekének szinbolikus, költői feldolgozásai is elhangzanak az utolsó napok istentiszteletén.

 

Az Omerszámlálás

Peszach második estéjén, az istentisztelet végefelé így szól az előimádkozó, sokhelyütt a rabbi vagy a község tekintélyes tagjainak egyike: „Ma van az Omer első napja”. A Tóra parancsa szól eképpen: „Az ünnep másodnapjától, az Omer-áldozat napjától fogva számláljatok hét hetet”. Az Omer-áldozat a Peszach tavaszi jellegének felelt meg: a kalászba szökkenő árpa első kévéit a szentélyben Istennek mutatták be. A hét hét, amelyre a Tóra parancsa utal, az Omer-számlálás hét hete, az árpa kalászba szökkenésétől learatásának végéig, Peszachtól Sabuotig. Régi idők óta az Omer-számlálás (Szefira) hét hetének gyászemlékű jelentősége van. A Talmud szerint ebben az időszakban halt meg R. Akibának 24.000 tanítványa. Az első kereszteshadjárat zsidóüldözései is (1096), melyek az évnek ebbe az időszakába estek, hozzájárultak e napok komor hangulatának kialakításához. A gyászt sokféle szertartás, ima jelzi. Péntek esténként a szombatot köszöntő Lecho Daudi jellegzetesen szomorú dallamban szólal meg. Szombat délelőttönként egy vallásunk vértanuinak emlékét megörökítő imát, az Avhorachamimot fűzzük imarendünkbe. A hagyományokhoz ragaszkodók minden szórakozástól tartózkodnak, hajukat, szakállukat nem vágják. Egyházi esküvőt ebben az időszakban nem tartanak. A Szefira szombatjain külön költői betoldások is siratják az 1096-os zsidómészárlás sok ezer áldozatát.

 

Lag-beomer

Csupán egy nap szakítja meg a gyászt: Lagbeomer, az Omer-számlálás 33-ik napja. Ezen a napon régi hagyomány szerint szünetelt a R. Akiba tanítványaira zúduló tömeghalál. A hosszú, majdnem hét hetes periódus közepére eső örömnapot az ekkorra rendszerint összetorlódó sok esküvő teszi mozgalmassá. Ott, ahol elevenek a zsidó tradiciók, a diákok örömnapjaként is szerepel a Lag-beomer. A lengyel jesivák növendékei ezen a napon kiszakítják magukat az állandó tanulásból, kirándulásokat tesznek és – különös szokás! – fakardokkal formális csatákat is vívnak. Mivel a hagyomány szerint Lag-beomer napján halt meg a zsidó misztika híres, legendák-koszorúzta hőse: Rabbi Simon ben Jochaj (II. század) a szentföldön lévő sírjához (Méron faluban), sokan zarándokolnak el még ma is.

De már vége felé jár a gyász hét hetének időszaka. Közeledik a Sabuot, hetek ünnepe, kinyilatkoztatás napja (Szivan 6–7). Mint minden más ünnepünkre, erre is előkészít bennünket vallásunk. Az Omer hét hetének napjait mintha azért számlálnánk, mert türelmetlenül várja immár lelkünk a Szinaj emléknapját. Szivan első napján már véget ér a gyász periódusa. A hónap első napjait, miként egykor, Tóra-adás idején Mózes, úgy most vallásunk szertartásai jelölik ki a várakozásnak, a lelki előkészületnek. Ugy, mint egész Niszan hónapban, a könyörgő, bűnbánó zsoltár most is elmarad, mindenféle böjt egyenesen tilalmas. Vidám szívvel kell fogadnunk ünnepünket, a testi felszabadulást teljessé tevő és az isteni tervszerűség magasába emelő lelki felszabadulás ünnepét.

 

A Sabuot

Ünnepünk neve a Tórában Sabuot, hetek ünnepe. Chag habikkurim, az első árpából készült két friss cipó bemutatásának ünnepe, Chag hakacir, az aratásnak, t. i. az árpaaratásnak ünnepe. Naptári időpontját a többi ünneptől eltérően, nem állapítja meg a Tóra, csak azzal, hogy a Peszach utáni ötvenedik napra kell esnie. Vita volt valamikor arról is, Peszach nyolc napja közül melyiken kell elkezdeni a számolást. A szaddukeusok, a Tóra szószerinti szövege alapján a Peszach hetének szombatját követő napon, a farizeusok az ünnep másodnapjára kezdték meg a számlálást. Innen van az, hogy a mai zsidóságban, mely a farizeusok tanítását fogadta el ebben a részletkérdésben is, mindíg ugyanarra a naptári dátumra esik az ünnep, de mindíg más hétköznapra; a keresztény egyházakban pedig a szaddukeusok elve alapján a Sabuotnak megfelelő pünkösd (a pünkösd, Pfingsten nevek pentékoszté = 50-ik, t. i. ötvenedik nap húsvét után – szóból erednek) az évnek mindig más-más napjára, de állandóan vasárnapra esik.

Sabuotról a Tóra csak mint természeti ünnepről szól. A Talmud a korai tórai kronológia alapján már egészen természetesnek tartja, hogy a Sabuotnak is megvan a másik két zarándokünnephez hasonlóan a maga történeti fontossága is: a kinyilatkoztatás ünnepe. A további fejlődés szükségszerűen következett a zsidó vallás kialakulásának általános irányából és a történet eseményeiből. A Szentföldtől és ezzel a földműveléstől is elszakadt zsidóságban egyre fakul az ünnep természeti jelentősége, egyre mélyül történeti jellege. Mai zsidóságunkban az előbbire csak Tóránk néhány mondata emlékeztet, meg talán az a szokás, hogy Sabuotkor templomainkat növényekkel díszítjük; az utóbbira e két napnak minden imája, szertartása, egész hangulata. Ma egyetlen emlék, egyetlen élmény tölti meg zsúfolásig a két napnak szinte minden percét: az az emlék, hogy a mi őseink, zsidók álltak akkor ott a felhőbe burkolózott, villámkoszoruzta Hegy tövében, hogy átvegyék a két kőtáblát és ezzel együtt egy mindennél hatalmasabb elhivatást: a két kőtáblában lefektetett tanításnak elterjesztését, a Szinaj ragyogásának szertehintését mind a földeken.

Sabuot az az ünnepünk, amelyben a szellemi tartalom leginkább elnyomja a szertartásbeli részt. Semmi szimbólumot, semmi külsőséget sem tartunk méltónak arra hogy vele jelképezzük a legnagyobbat, ami történetünkön végigvonul: azt, hogy az isteni tan hordozói mi lettünk és mi vagyunk, évezredeken át. Ezért csak a minden ünnepünkre egyaránt vonatkozó munkaszünet az egyetlen külső megkülönböztetője Sabuotnak. Már a XIV. századtól fogva szokásos volt a zsidóság jámborainak körében, hogy – hasonlóan az engesztelés napjához és a Hosana rabbához, a Sabuotnak első éjszakáját is virrasztva töltik el. Ennek a virrasztásnak a XVII. században már külön előírt rituáléja van, amelyet – a Tóraadás ünnepén – a Tóra minden szakaszából, valamint a Szentírás könyveiből és a későbbi zsidó irodalom főműveiből vett szemelvények alkotnak. De állandó részét alkotják ennek a virrasztó istentiszteletnek a résztvevőktől előadott Szentírásmagyarázó előadások is. Nem is lehetne méltóbban ünnepelni a Tóra napját, mint külső pompa és dísz helyett magának a tannak olvasásával, fejtegetésével.

A Sabuot délelőtti istentiszteletnek középpontja a tórai olvasmány: a Tíz ige. Ennek ünnepi jellegét van hivatva kiemelni az a hosszú, arameus nyelven írt himnusz, az Akdamut, melynek jellegzetes vontatott dallama az egész sabuoti imarenden végigvonul. Prófétai olvasmány gyanánt Ezékiel próféta misztikus látomása szolgál Isten megnyilatkozásáról, mintegy kiegészítéséül a Szinaji kinyilatkoztatásnak. A második nap prófétai olvasmánya Chavakkuk próféta imája: „…fügefa nem virágzik, szőlőtő termést nem hoz, kipusztult a virág a mezőről, a nyáj az akolból: de én ujjongok Istenemben, bízom a segítség Urában”. A minden csapáson túl élő és fennmaradó zsidó reménykedésnek, a földi élet minden változásán felülemelkedő Istenhitnek apotheozisa ez a néhány mondat – valóban méltó az ünnep jelentőségéhez.

A rendes ünnepi imához fűződő költői betoldások részben a Tíz ige egyes mondatait dolgozzák fel költői formában, részben pedig a törvénynek, mint egésznek világfenntartó jelentőségéről szólnak.

 

A hetek ünnepe

 

Szukkot

A három zarándokünnep közül időrendben a harmadik a hétnapos Szukkot, amelyhez szorosan hozzácsatlakozik, vele egybefolyik az őszi ünnepi szakot betetőző záróünnep.

A sátrak ünnepét (Tisri 15–21.) több ízben nevezi Szentírásunk „az” Ünnepnek: a legünnepibb napok sorozatának. Bizonyos szempontból ez a megkülönböztetett kitüntetés a többi ünneppel szemben valóban jogosult. Szukkot a leggazdagabb valamennyi közül szép színes szertartásokban, szemléletes festői jelképekben, hiszen az egész évi munka betetőzése: a szüretnek, a termés betakarításának ünnepe leginkább indít örömre, hálára.

Két jelkép tünteti ki ünnepünket: a sátor és a négy részből álló ünnepi csokor.

Az ünnepi sátornak indokolását maga a Tóra adja meg: „mert sátrakban lakattam Izrael fiait, a sivatagban, amikor Egyiptomból kivonultak”. Ezzel ünnepünk keletkezésének történelmi alapjait is megadja nekünk. A negyvenéves sivatagi vándorlásból egyetlen motívumot ragad ki ünnepünk: azt, amely időálló – az Isteni gondviselés uralmát a zsidó nép sorsában. Amiként a sátor óvta őseinket a sivatag veszedelmeiben – úgy óvta zsidóságunkat az Isteni kegyelem történetének évezredei alatt. A Talmud így fejezi ki ünnepünk parancsát: hét napig a sátort tartsuk állandó, szilárd lakhelyünknek, házunkat pedig csupán ideiglenes tartózkodási helynek tekintsük (Szukka 28. a.), azaz: váljék bennünk tudatossá ünnepünknek az a tanítása, egy esztendőben legalább nyolc napon át eszméljünk arra, hogy őseink nomádok voltak, elhagyták Isten kedvéért a biztos lakhelyet és vállalták a sivatagi élet ezernyi megpróbáltatását. Ugyanígy, mint Peszachnál, itt is megfigyelhetjük vallásunknak azt a törekvését, hogy a multba való felejtkezést, az ősmult eseményeinek felidézését, az ősök életmódjának felelevenítésével éri el. Mindkét ünnepünk legfőbb szertartásának célja és értelme ez: szinte erőszakkal, egész megszokott életmódunknak megszakításával kell lelkileg felszabadulnunk a jelen igézetéből és egészen át kell magunkat adnunk a mult varázsának. Legalább egy jellegzetes vonásában át kell vinnünk a mi életünkbe is az évezredek előtti események ízét, emlékét. A rabságból való szabadulást csak az élheti át újra meg újra, aki maga is eszi az ősök sanyarú kenyerét. Istennek a sivatagi életben – népünk történetének e ragyogó hajnalán – való gondviselését csak az érzi, aki maga is otthagyja néhány napig a maga szilárd házát, hogy közvetlenebbül adja át magát erre az időre a roskatag sátorban csupán az Isteni védelemnek.

 

Az ünnepi sátor

Ezeket a gondolatokat akarják egészen tudatosan kifejezni a sátor építésének hagyományunk-előírta szigorú szabályai. Mert – és ezt is ki kell e helyen emelni – hagyományaink minden szertartás legkisebb részletkérdésének is megadják pontos, mindenre kiterjedő előírását. Ugyszólván semmit sem bíz rá hagyományunk az egyén saját ízlésére, választására: minden szertartást a milliós közösség minden egyes tagjának egészen egyöntetűen, egy ritmusra kell elvégeznie. A sátornak tehát gyöngének, törékenynek kell lennie. Nem lehet magasabb húsz könyöknél, de alacsonyabb sem tíznél. A sátornak erre az alkalomra építettnek kell lennie: ha már régebben megvolt, legalább valamilyen átalakítást kell rajta végezni az ünnep előtt. Részletes előírások szólnak a sátor befedéséről; abból a célból, hogy magunkat teljesen átadjuk a természet uralmának, csakis növényi anyagokat szabad felhasználni a sátor tetőzetének elkészítéséhez és ezeket is a természetben előforduló alakjukban. A tetőnek továbbá gyengének kell lennie, nehogy teljes védelmet nyujtson. Nem készülhet tömör agyagból. Annyira átlátszónak kell lennie, hogy megláthassuk a tetőn keresztül a csillagokat. Az esőt sem szabad teljesen felfognia a sátor tetőzetének; át kell élni az ősök életmódját, minden kényelmetlenségével együtt is – hiszen ez ünnepünk célja.

A sátor szimbólumának eredeti jelentősége az európai zsidóság számára már régen megfakult. A sátorban való állandó tartózkodás és az ott való alvás éghajlatunk alatt kivihetetlen, ezért a sátor szimbóluma legjobb esetben is a benne való étkezésre szorítkozik. Nagyvárosokban még így is – sajnos – egyre jobban kikerül a köztudatból vallásunknak ez a szép, meleg hangulatú szertartása. Egyik szomorú tünete ez annak a folyamatnak, amely a vallás súlypontját a hétköznapokról mindinkább csak az ünnepekre, az otthon szertartásairól a templomba helyezi át.

 

Az ünnepi csokor

A Szukkot második szimbóluma: a négy részből álló ünnepi csokor. „Az ünnep első napjától fogva vegyétek a cédrusfának gyümölcsét, pálmaleveleket, a mirtusfa gallyait és fűzfaágakat, hogy örvendhessetek Istenetek előtt” – így szól a Tóra parancsa. Nechemia könyve (8/14) elmondja, hogy évszázadokig nem teljesítették ezt a parancsot és csak Nechemia korában (Kr. e. 450 körül) kezdtek felmenni a hegyek közé, hogy onnan olajfaleveleket, mirtuslombot, pálmagalyakat hozzanak sátraik feldíszítésére. Mintha elsősorban az lenne az ünnepi csokornak a célja, hogy a sátrat díszítsük vele. Hogy mit jelképez azonban valójában az ünnepi csokor – amely minden bizonnyal a Szukkot ünnep mezőgazdasági jellegét van hivatva kidomborítani – nem igen tudjuk. Hagyományos irodalmunkban többféle magyarázat is szerepel. Az ünnepi csokor – halljuk egyfelől – a zsidó nép egységének szükségességét jelképezi. A cédrusgyümölcsnek (etrog) van jó íze is, jó illata is; a pálmafa gyümölcse ehető, de nem illatos; a mirtusé illatos, de élvezhetetlen; a fűzfának végül se íze, se illata. Amiként azonban a négyféle növény egy kötegben együtt szolgálja Isten dicsőítését, úgy kell Izrael fiainak együtt szolgálniuk Istent – a legkiválóbbnak és a legkisebbnek egyaránt. Egy másik magyarázat szerint az egyén teljes odaadását, Istenért való áldozatosságát hirdeti az ünnepi csokornak négy növénye: az etrog a szívünket, a lulav gerincünket, a mirtusfa szemünket, a fűzfa ajkunkat jelképezné: minden testrészünket, egész énünket Istennek kell szentelni. Végül ne hagyjuk említés nélkül ezt a jelenkori szellemes magyarázatot, hogy az ünnepi csokor, amely önmagában egyesíti a szentföldi három növényt, az egész földön elterjedt fűzfával: ezzel a Szentföld gondolatát akarja ébren tartani, összekötve az őshazát az újhazával, a multat a jelennel, ősöket a késő utódokkal…

Bármi is legyen az ünnepi csokor eredetének igazi magyarázata – a felsorolt három természetesen inkább szellemes, mint valószínű – hálásak lehetünk vallásunknak, hogy megtartotta ezt az ősi jelképet is, hogy ebben is szép, poétikus szertartást adott istentiszteletünknek. Amikor hagyományhű gyülekezetben a templom egész közönsége a Hallél imánál ünnepi csokrait lengetve és ég felé emelve könyörög Istennek segítségéért: mintha valóban boldog ősidőknek szépséges üzenetét hozná felénk cédrusalma, pálmaág, mirtusgaly.

 

Szukkot imái

Szukkotnak kétszeres jelentőséget ad Szentírásunk: a sivatagjárásra emlékeztet. Természeti jelentősége pedig: a termés betakarításának örömünnepe az a nap, amikor a maga a Tóra is megparancsolja: „örvendezz Istened előtt!” Talán ez a legtisztább öröm: a jól, becsületesen elvégzett földmíves munkának egyszerű öröme adta meg ünnepünknek azt a kiemelkedő jellegét, hogy az ünnepnek: a legigazibb örömnapnak nevezzék. A Szukkot azonban mindmáig az az ünnepünk, amely a természettel való kapcsolatát a legelevenebben őrizte meg a Szentírás kora óta. Sőt, a második szentély korában a Szentírásban megírt jelentőségen kívül újabb természeti fontosságot nyert azáltal, hogy az esőzések kezdetét jelzi. Amiként az emberek fölött való ítélkezésnek Ros hasono a napja, hasonlóképpen Szukkot ünnepén dönti el Isten, lesz-e bőséges eső az évben. Szukkot utolsó napján volt a „vízmerítés” zajos népünnepe. „Aki nem látta a vízmerítés ünnepét, nem látott életében igazi örömet” – mondja a Misna (Szukka V/1).

De a természeti és történeti jelentőségen túl univerzálissá is válik ez az ünnepünk. Miként Peszach az egész emberiség eljövendő felszabadulásának, Sabuot minden nép erkölcsi felemelkedésének ünnepévé magasztosul, úgy hirdeti Szukkot a kivétel nélkül mindenki fölött virrasztó isteni gondviselést. Hetven tulkot kellett az ünnep hét napján áldozatul bemutatni: a Talmud szerint ezt az áldozatot a világ hetven nemzetének békességéért hozták a Gondviselés istenének. Izrael nemcsak önmagáért: de a világ minden népének jólétéért könyörög.

Szukkot imarendje nem sokban különbözik a többi zarándokünnepétől. A költői betoldások az ünnep két szimbólumáról szólnak. Különös jelentősége csak az ünnep hetedik napjának, a Hosana rabbának van. Szukkot minden napján, a délelőtti istentisztelet vége előtt körmenetben vonulnak a község előkelői a tóraolvasó emelvény, a bima körül, lengetve az ünnepi csokrot, Isten segítségéért dalban imádkozva. Az ünnep hetedik napján az ötödik félünnepen (Hosanna rabba napján, ahogyan a tizedik századtól fogva nevezik), hét ilyen körmenet vonul végig a templomon.

 

Hosanna rabba

Hosanna rabba mai jelentőségét az a kabbalisztikus eredetű hit adja meg, hogy az isteni ítélkezésnek, mely Ros hasono napján megíratott és Jom kippur napján megpecsételtetett, végrehajtása ezen a napon kezdődik meg. Ez a hit a Hosanna rabbat mintegy a bűnbánó ünnepek sorába emelte, innen e félünnep imáinak komoly, sokszor szinte komor jellege. A gyülekezet – a bűnbánó napok hangulatát felidézve – a halottas ingben jelenik meg. Az imarendet jellegzetes módon a hétköznapi és ünnepi imáknak egészen egyedülálló keveréke alkotja. Az előimádkozó énekében is a Ros hasono és a Jom kippur jellemző melódiái szólalnak meg még egyszer. A megtérésnek, az isteni kegyelem elnyerésének utolsó reménye, vissza nem térő alkalma ez a nap. A hagyományőrzők ezért virrasztva töltik a Hosanna rabbanak estéjét is. E virrasztó istentisztelet olvasmányát Mózes V.-ik könyve alkotja.

Még egy különös szertartás tünteti ki Hosanna rabba napját. Már a talmud megemlíti azt a szokást, hogy a Hosanna rabba reggeli istentisztelete után az ünnepi csokor fűzfagalyát leveleitől megfosztjuk. Hogy mi az értelme a fűzfa-levelek leverésének, csak sejthetjük. Talán azt akarja jelképezni, hogy amiként mi leverjük a fűzfagaly leveleit, úgy semmisítse meg Isten a mi bűneinket.

 

A sátrak ünnepe

 

Semini aceret

„Egy király magától távolélő gyermekeit meghívta magához. Ünnepi lakomák sorával ülték meg a viszontlátás örömét. Már itt volt a búcsú ideje, amikor a király így szólt gyermekeihez: Fiaim, fájdalmas számomra a tőletek való elszakadás. Maradjatok még egy napig nálam, hogy ezt az utolsó napot már egészen egymásnak szentelhessük.” Ezzel a poétikus hasonlattal magyarázza meg a talmud a Szukkotot és ezzel az őszi ünnepek sorát bezáró Semini aceret keletkezését.

A köztudatban ma Semini aceret („nyolcad-napos záróünnep”), mint Szukkot ünnep két utolsó napja szerepel. Valójában különálló ünnep. Azzá avatjuk a Semini aceret előestéjén elhangzó, új ünnepet köszöntő „Sehechejonu” áldással. Szukkot két szimbóluma erre a két napra már nem vonatkozik. (A sátorban való étkezést, tisztán naptártechnikai okokból, Semini aceret délutánján fejezzük csak be.) A Tóra a Szukkot ünnepi hetven áldozati állat után erre az ünnepre egyetlen állatból való áldozatot ír csupán elő: a Talmud magyarázata szerint míg a Szukkot hetven áldozata a föld hetven idegen népének jólétéért szól, addig a Semini aceret-i áldozatot – az utolsót az ünnepi áldozatok sorában – a zsidó nép saját boldogságáért mutatja be a sorsok Urának.

Semini aceret imarendjében egy jellegzetes imádság szerepel: az esőért való fohászkodás, párja a Peszach-kor elhangzó harmatért való imának. Kalir, ennek az imának is költője, a szentföldi esős évszak beköszöntésének küszöbén a hajdankor hőseinek érdemeire hivatkozva könyörög benne áldást hozó esőért. Becsületes, egyszerű, földmunkából élt ősök szellemét idézi fel a jelenkor földtől elszakadt zsidója előtt is a harmatért, esőért való ima ünnepélyes szövege, áhítatot parancsoló dallama.

 

Szimchat Tóra

A Tóra a Szukkot ünnepre az eddig említetteken kívül még egy különlegesen fontos szertartást is előír (M. V. 31/11.). „Minden hetedik évben, Szukkot ünnepén, mikor egész Izrael összegyűl Isten színe előtt, olvasd fel ezt a tant egész Izraelnek füle hallatára.” Ez az ősrégi emlék él a IX. század óta vallásunk ama rendelkezésében, hogy a Tórának évenkint ismétlődő felolvasását a Szukkotot betetőző Sercini aceret másnapján fejezzük be, és ugyanakkor kezdjük is meg. Semini aceret második napja így nyerte kizárólagosan a Tórának szentelt jellegét: innen a középkortól fogva szokásos elnevezése: Szimchat Tóra, a Tóra örömünnepe. Valóban örömünnep ez, a zsidó esztendő talán legtisztább vallásosságot sugárzó örömnapja. Díszes külsőségek fejezik ki örömünket, boldogságunkat. Az esti istentiszteleten is, a délelőttin is hétszeres körmenetben vonulnak végig a templom összes Tóráival a bima körül. Az üres frigyszekrényben egyetlen gyertya világít, jelképéül annak, hogy „a Tan a világosság”. A körmenetek alatt ünnepi himnuszok hangzanak el.

 

„Lelkeknek Istene, segítsd meg néped.
Szíveknek bírája, adj üdvösséget!
Hatalmas Megváltónk! Szívünk túlárad:
Halld meg imánkat!”

 

Gyermekek zászlókkal kísérik a tórákat a templomon végigvonuló útjukon.

A délelőtti istentiszteleten három Tórából olvasnak fel. Az első Tóra olvasmányát Mózes ötödik könyvének utolsó szakasza alkotja. Lehetőleg minden jelenlévő férfit felhívnak a Tórához, sőt – együtt – a gyermekeket is. Az utolsó mondatoknak, valamint a második Tóra-példányból a Teremtés könyve kezdetének, végül a prófétai szakasznak felolvasása a gyülekezet egy-egy tekintélyes tagjának járó nagy kitüntetés. Az erre a három tisztségre kiszemelt férfiaknak címe: a Tóra, a Teremtés könyve, ill. a prófétai olvasmány „vőlegénye”. Ezek után régi szokás szerint az ünnep délutánján a község tagjait vendégül látják.

Kelet-Európában szinte népünnep jellegét ölti magára a Szimchat Tóra. Csodálatos látványt nyujtanak a zsidónegyedek sikátorainak nyomorban tengődő lakói, amikor ezen a napon ujjongva, a templomban táncolva, népdalokat énekelnek, elfelejtkezvén minden gondról, keserűségről. Örömünnepet ülnek azért, hogy övék az isteni tan hordozásának szent feladata, boldogító tudata. Az isteni tanításért való hálaünneppel zárul be az őszi ünnepek sora. Amikor közvetlenül a Tóra befejezése után azonnal megkezdjük Mózes első könyvének olvasását, azt az akaratunkat fejezzük ki, hogy az elkövetkezendő hétköznapok életküzdelmét az ünnepek hangulatának szép emlékeivel felvértezve, a most befejezett és azonnal újra kezdett tannak szellemében akarjuk megküzdeni.

 




Hátra Kezdőlap Előre