| VI. kötet | TARTALOM |
{819.} UTÓSZÓ.
SZILÁGY VÁRMEGYE MONOGRAPHIÁJÁnak végére értem.
Áldom az istent, a ki megsegített. A ki irányította lépteimet a nehéz esztendők szirtes útjain, megedzette lelkemet a hosszú munkára, az ezzel járó bajok elviselésére, a minduntalan előbukkanó, előtörő akadályok leküzdésére.
Hat kötetben, pár híján háromszáz íven írtam meg, háromszorta nagyobb terjedelemben, mint a hogy eredetileg tervezve volt.
Azt szokták mondani, írni könnyű, ha az anyaggyűjtés fáradságos munkálatain túl estünk. Magam elmondhatom, a nehézségek, a vesződségek a megírásnál épen nem apadtak, sőt inkább növekedtek. Irásközben folyton éber figyelemmel kell lenni minden adatra, a feldolgozottakra ép úgy, mint a feldolgozandókra, minden körűlményre, az anyag egész körére, a szerkezet minden részecskéjére. Sok bajlódással jár ez egy ily terjedelmű munkánál, melynek csak egyszeri átlapozása is hosszú időt kíván. Ha minden jó igyekezet daczára itt-ott valami tekintetben egyenetlenség mutatkozik, nem egyébre vezethető ez vissza, mint ama nagy időközre, mely az először papirra vetett dolgokat a most ide irottaktól elválasztja.
Azóta, hogy munkámon dolgozom, keltek harczra egymással {820.} a helyesírás irányelvei; revizió alá vette régi szabályait az Akadémia s szabályozta rendeletileg az iskolai helyesírást a vallás- és közoktatásügyi miniszter. Így teljes összhangot csak pl. az első meg a hatodik kötet helyesírása közt elérni alig-alig sikerűlt. Még talán legkisebb baj, hogy a helységnevek mai írásánál sincs egyöntetűség. A következetesség hiánya itt legkevésbbé eshetik kifogás alá, a mennyiben a helyneveknél ezek az eltérések az írásmódok történeti fejlődésének feltüntetésére alkalmasak.
Magát az anyaggyűjtést sem lehet egyszerre lezárni. Nem könnyű itt határt szabni. Szakadatlanul folytattam is a kutatást e sorok megírásáig.
Innen van, hogy némely részek nem épen arra a helyre kerültek, a hova azokat sorozni kívántam volna, ha az adat mindjárt kézre kerűl. Így pl. az első kötet egyháztörténeti részébe kellett volna inkább feldolgoznom az 1750-diki oláh összeírás adatait, a melyeket aztán a negyedik kötetbe, Tasnádszarvad s Szamosudvarhely községek történetébe illesztettem be, mint az illető esperességek székhelyeire. Egy második kiadásnál ezeket az adatokat mindenesetre az általános részbe kellene foglalni.
Most, hogy végén vagyok a munkának, legyen szabad a beosztásra s a módszerre visszapillantanom innen s egyben mintegy számot vetnem az itt fölmerülhető kérdésekkel.
Már az első kötet Előszavában megokoltam a községek s a családok történetének külön-külön tárgyalását, az adatok többszörös csoportosításának elkerülhetetlen szűkségességét. Hogy ilykép az adatok bizonyos mértékig megismétlődnek, nyilvánvaló, azonban az ismétlődő adatok egészen más vonatkozásba jutnak a szerint, a mint alkalmassá válhatnak a {821.} község, vagy család történetének megvilágítására, teljesebb kidomborítására.
Véleményem szerint ugyanis – s itt csak megismétlem, a mit az Előszóban e tekintetben kiemeltem, – a község és a család történetét csakis külön-külön tárgyalás rendjén lehet egységes kompoziczióba foglalni.
Nem akarom én ezzel ama monographiák módszerét hibáztatni, a melyek megelégedtek a helységeknek és a családoknak egybefont történetével. Ott a hol a helységek történetétől különálló, csupán a a családtörténetet érdeklő, ennek keretébe tartozó adatok nem igen vannak, inkább be lehet érni egy betűrendes névsorral, mely aztán rámutat a községek történetének a családtörténeti adatokat tartalmazó vonatkozó lapjaira. De azért még ekkor is mindenkép feldolgozatlanul fognak maradni a tulajdonképen való családtörténeti adatok s mintegy az olvasóra van bizva a családtörténet megalkotása. Hogy monographiám családtörténeti részét a községek történetében a kompoziczió teljes meglazítása nélkül feldolgozni nem lehetett volna, az – úgy vélem – első tekintetre szemlélhetővé válik. Különben adataimat, a mennyire csak lehetett, tömöríteni igyekeztem. Ha az ötödik és hatodik kötetben valamely család történetében imitt-amott némely nevek tömegesebben ismétlődnek, ez csak azért történik, hogy helynevek hiányában az a társaság, a melyben elénk lép az illető családtag, világítsa meg közelebbről a szereplő egyénnek illetőségét, hovátartozását. Leginkább olyan alkalmakkor szoktak az ily nevek ismétlődni, a mikor régi oklevelekben előfordúló ügyvédekről s ügyvédvallókról van szó.
Az imént érintett módszert a pótlásoknál nem alkalmazom; {822.} itt az illető helység neve alatt az évszám megjelölésével csak utalok ama helyre, a hol a helységet érdeklő adatot is feldolgoztam. Igen természetes, egy második kiadásnál nem lehetne beérni az ilyen fajta útalgatással. Most csak azt kivánom jelezni, hogy további kutatásaim nyomán még hol találtam az illető helységre vonatkozólag valamely adatot, melyet a megfelelő helyen ezekben az esetekben az évszám sorrendjében már fel nem használhattam.
A harmadik kötetet érdeklőleg vannak különösen ily pótlások, melyek egyúttal alkalmasak lehetnek annak illusztrálására is, miként venné ki magát egy oly munka, a mely az ismétléseket elkerülendő, csupa utalgatásokra szorítkoznék.
Többször bukkantam oly adatokra, melyek csak látszottak együvé tartozóknak, még pedig sokszor kétségtelenül, a nélkül, hogy erre közelebbi bizonyítékaim lettek volna. A feldolgozás rendjén némelykor szó kerűl az ilyenek egybeolvasztásáról, de minduntalan nem tartottam szükségesnek az ilyen minutiákat. Némely monographiák ugyan még ilyen esetben sem tartózkodnak az adatok megismételgetésétől, a mit midőn érintek itt, csak rámutatni kívánok ama körülményre, hogy némely monographiák még ily természetű ismétléseket is megengednek. Ennek ugyan az adatok tisztább feltüntetése nézőpontjából szintén lehet helye, magam azonban, a mennyire csak lehetett, egyben feldolgozni is törekedtem az adatokat, jóllehet egyáltalán nem akartam szem elől téveszteni, hogy a monographia mindig forrásmunka is s ép ezzel kapcsolatosan okolom meg amaz eljárásomat, miért igyekezetem, a hol azt helyén valónak láttam, a korok hangulatába mélyedni és nem egyszer előadásuk módján, nyelvén {823.} szólani, miért tartottam meg régi kifejezéseket is. Igy pl. a papokra vonatkozólag, a kiket valamely zsinat küldött ki: meghagytam a forrásbeli akadémikust, holott bátran pótolhattam volna azt a főiskolai hallgató kifejezéssel, a mi egyébiránt már azért sem látszott szűkségesnek, hogy az akadémikus szónak még ma is megvan a hasonló értelme is. Úgy vélem, az ilyenfélékkel is hozzá lehet járúlni a korok jellegzetességének feltüntetéséhez, a mult idők megrajzolásához.
Mai napság sok minden dolgot szeretnek felekezeti nézőpontokból bírálni s így könnyen gyanúba kerülhet a történetíró, hogy írásában felekezeti elfogultság vezeti. Azt hiszem, engem az elfogulatlan olvasó nem fog vádolni ilyesmivel. Hogy a községek meg a családok történetében mégis inkább az ev. ref. egyházak meg ezek papjai jutottak előtérbe, talán e körülmény kelthetne valamelyes gyanút, ezért látom helyén valónak ehhez némi magyarázatot fűzni. Ezeknek az egyházaknak előkelő szerep jutott a magyarság munkájában területünkön. Azt lehet mondani, hogy a protestantizmus, a mint az különben másutt is ráillik, szította itt életre az idők viharaitól elalélt magyarságot. Ezeknek a magyar egyházaknak a történetével erősen összeszövődik területünk művelődéstörténete, ez egyházak vezető emberei sohasem hiányoztak a szellemi műveltség, a nemzeti érzület fáklyavivői közül. Ám nem mellőztem sehol más egyházainkat és ezek embereit sem. Hazafias és nemes czélú törekvéseikért és munkáikért a múlt ködéből szintazonkép kiemelni törekedtem valamennyit. Nem tekintve felekezeti vagy nemzetiségi különbségekre: használtam fel más részeknél is a történeti adatokat, melyekhez hozzájuthattam. Az ev. ref. papok aprólékosabb felsorolását {824.} egyébiránt kötelességemmé tette Bethlen Gábornak ama 1629-ben kelt kiváltságlevele is, melylyel az Erdélyben és a Partiumban levő helvét hitvallású papokat, azok fiú- és leánymaradékait megnemesíti, nekik czímert adományozván. (V. ö. I. kötet 524–525. l.)
Az ötödik és hatodik kötetet – a családok oly nagy terjedelmű történetét – czímerrajzokkal is szerettem volna tarkítani, kiegészíteni, azonban be kellett érnem az első s második kötetben bemutatott czímerrajzokkal. E tekintetben ugyan kutatásaim sem voltak eléggé gyümölcsözők, de immár az így is nagyon kibővűlt munkánál a költségekkel is takarékoskodni kellett.
Mint az elmondottak s a Pótlások, igazítások is mutatják: magam kutattam fel elsőűl a hibákat. Egyik jeles monographusunk Ciceronak ama szavait választotta jelmondatául, hogy művét nem írhatta úgy meg, a mint szerette volna, hanem csak úgy, a mint az idő rövidségénél fogva lehető volt. Monographusok talán valamennyien elmondhatjuk ezt. Elmondhatom magam is, jóllehet 1894-ben kezdtem e munkához, most pedig 1904-et írunk. Tíz év is elég rövid idő vala ahhoz, hogy kellő nyugodtsággal írhattam volna meg, úgyszólván a Partium egész múltját felölelő monographiámat, midőn ahhoz mily széleskörű kutatásokat kellett végeznem és mily csekély előmunkálat állott e téren rendelkezésemre! Nehéz szerepem, nem is tudom, hogy oldom meg, ha azon az a sok jóakarat, támogatás, buzdító szó, a melyekre mindenütt találtam, nem könnyít. Ismét és ismét ajkamra gyűlnek a hála szavai. A sajtónak, mely méltányolta fáradozásaimat s munkámnak már első köteteivel is behatóan és sok jóindulattat foglalkozott, birálóimnak, buzditóimnak, {825.} vármegyém vezetőinek s egész közönségének igaz szívből mondok köszönetet.
Munkám, úgy vélem, nem csak történelmi, tudományos, hanem társadalmi, nem is szorosan helyi, hanem, sőt talán kiváltkép, nemzeti czélokat is fog szolgálni. A vidék múltja magyar nemzeti ügyről is beszél. Kiáltó szó a Partiumnak, a szent Kölcseynek, a nagy Wesselényinek századokon át elhagyatott földjéről. Szerettem volna ép ezért még a magyarság pusztulására visszapillantást vetni, erre nézve újabb adatokat is mutatni, mert hiszen nem kell messze mennünk, az utolsó félszáz év is elég siralmas adatokat tár elénk a magyarságnak mind szűkebb és szűkebb térre húzódásáról. Ezeket azonban e helyt mellőzöm. Hisz ennek az elhagyatottságnak szomorú következményei amúgy is nyilvánvalók. Kellenek-e még dokumentumok?
Ha hivatali munkakörömben fokozta bennem valami a kötelesség érzetét: az első rugók e föld művelésénél ez annyi viszontagságot átélt föld múltjának megismeréséből erednek. Minden adat a multból követelő és buzdító vala kulturális téren a munkára. Azt mondja egy birálóm a többek között, hogy lelke a múlt világánál keseregve bolyongott a mohos váromladékok körül a felséges nagy temetők fölött s hogy jeltelen sírok intik szomorúan a jelen nemzedékét nemzeti nyelvünk s a magyar föld imádatára.
Fordítsuk ebbe a múltba tekintetünket. Erény, hit és ideál kél ki romhalmai közül. Szeressük ezt a földet, melyet őseink míveltek, a kiknek emléke adjon táplálékot küzdelmeinknek, buzdítson czéljaink felé. A költő oly szépen énekli:
| «A lelkes eljár ősei sírlakához |
| S gyújt régi fénynél új szövétneket.» |
| {826.} A múlt kultuszában rejlik a jövő. |
Vármegyénk nagy fia, a nagy Wesselényi említi Szózatában amaz ősképeket, a melyek mindig megszólalnak, a mikor veszély fenyegeti a családot. Szólaljon meg az ős múlt. Töltse be hittel, a jövendő nagyság hitével, tudatával szíveinket, lelkeinket. Legyenek emlékei éltető forrásai a haza lángoló szeretetének!
| VI. kötet | TARTALOM |