A NAGY WESSELÉNYI MIKLÓS.

(1796 deczember 30. – 1850 április 21.)

A hegyoldalon, szemben a Rákóczi-hegygyel, nyugszik a mi földünkben az Unió megteremtője, a ki óriásként állott meg itt; Magyarországot s Erdélyt ölelte szívére, hogy a két ország egygyé váljék. A mi földünkből támadt s mint üstökös húzódott fel a haza egére, de a szíve melegét oly közelről éreztük mi. A nagy Wesselényi Miklós, a szabad eszmék vezére, a kit az alkotmány kihirdetésekor a vármegyei gyűlések, mint a küzdelmek első hősét üdvözölték, felírta fényes szellemét a hazai történet aranylapjaira; és ezek a lapok Közép-Szolnok vármegye jegyzőkönyveiből vannak kiszakítva.

Br. Kemény Zsigmond azt mondja egy helyt br. Wesselényi Miklósról, hogy «mint gyermek csoda, mint ifjú hasonlíthatatlan, mint férfi csak kitűnő» volt.

Azok a töredékes vonások, melyeket a nagy férfiúnak főként itteni szerepléséről egybeállítok, azok is, mint harmatcsepp a nap képét, mutatják a csodás, a hasonlíthatatlan, a kitűnő óriást.

{461.} 1818 deczember 10-dikén Közép-Szolnokban assessornak nevezték ki, 1819 szeptember 9-dikén Közép-Szolnok generalis székbírája s tiszteletbeli főjegyzője.

Az alkotmány kihirdetésekor 1848 április 20-dikán) István főherczeg, Magyarország nádora, Szemere Bertalan, belügyminiszter ellenjegyzése mellett, Közép-Szolnok vármegye főispánjává nevezte ki.

Politikai nagyobbszabású szereplése az úrbéri szabályozás ügyével kezdődik. Közép-Szolnokba 1819 szeptember 9-dikén érkezett a királyi bizottság egyik tagja (Göcz László, királyi tanácsos) az úrbéri szabály kidolgozása ügyében, hogy elnöklete mellett tanácskozzanak a karok és rendek. A vármegye nem hívta meg a közgyűlés vezetésére a királyi biztost, mert alkotmányellenesnek látta azt, meghívta azonban a tanácskozások meghallgatására. Wesselényi vezette az űlést, mely kimondta, hogy a jobbágyok sorsát az úrbéri viszony igazságos rendezésével javítni kívánja, de ez csak országgyűlésből történhetik. Wesselényi izgatásainak vala aztán a következménye, hogy az országgyűlés egybehívása nélkül megkezdett ez irányú munkálatot abban kellett hagyni, mert azt Erdélynek legtöbb törvényhatósága megakadályozta.

Hogy a jobbágyság helyzete mennyire szívén feküdt, erre lélekemelő nyomok vannak Közép-Szolnok jegyzőkönyveiben is.

Különösen ránk vonatkozik innen az alábbi.

1831 márczius 21-dikén Közép-Szolnok vármegye rendes közgyűlésén kifejti a jobbágyság nyomasztó helyzetét, a kik dolgoznak, izzadnak, de verejtékök gyümölcsét a földesúr élvezi csak. Annyi a dézmájok, a fizetni való adójok, hogy, a mint Wesselényi fejtegeti, csakis a baromtenyésztésnek köszönhetik, hogy tengethetik életöket még bő termés idején is; míg ha egy szűk esztendő köszönt be, mindnyájan az éhenhalásnak nézhetnek eléje. Wesselényi kifejti, hogy neki fáj a lelke az ilyen igazságtalanság láttára s már négy évvel ezelőtt elhatározta volt, hogy legalább az ő birtokán élő parasztokon {462.} segíteni fog, hátha a jó példa majd még másokat is az ő követésére ösztönöz. Most ő maga sem tehet annyit, mint a mennyit szeretne, de legalább segíteni akarna annyira, a mennyire az ő mostani viszonyai megengedik; mert nem nézhetné el tovább nyugodt lelkiismerettel azt az igazságtalanságot, a mit a parasztságnak tűrnie, szenvednie kell a földesurával szemben fennálló viszonyában, a munka az övé csak, de a gyümölcsből majdnem semmi. A paraszt hordozza földesura helyett a terheket, «nincs egy kalász búzám» – mondja Wesselényi – «melyre a pergelő nap heve az ő verejtékét ne szárasztotta volna; neki kell az idő viszontagságaival küzdeni; ő tikkad nehéz munkában a forró nyár hevében s didereg a csattogó hidegtől száraz kenyere s szigorú eledele mellett; a míg én a hűs árnyékban henyélek, vagy a míg az általa vágott s hordott fával jól fűtött s az ő munkája után szerzett pénzzel ékesített szobában vendégeskedhetem abból, a mit ő szántott, kapált, aratott». Bizony helyesebb lenne, ha a földesúr fizetne a parasztjának dézmát, nem pedig megfordítva. Munkájukkal még annyit sem érdemelnek ki az országtól, hogy legalább a törvény nyújtana nekik védőpaizst a földesuruk önkényével szemben.

Tekintetbe veszi tehát Wesselényi a parasztság szánalmas helyzetét, segít rajtok; kötelezi magát, hogy a birtokaiból bejövő törökbúza dézmát az ő parasztjai javára fogja fordítani. Mindaddig gyűjti a törökbúzamennyiséget, a míg annyira szaporodik, hogy az ő jobbágyait egy legmostohább esztendőben is azzal az éhenhalástól megmenthesse. Erre pedig 15,000 véka szemes, vagy 37,000 véka csős törökbúza szükséges; addig gyűjti tehát a magtárba a törökbúzát, a míg ennyire felnő a mennyiség s ő évenként a sajátjából cseréli fel újjal. Körülbelül öt év alatt telik meg a magtár s arra mindenkor ügyelni fog, hogy az említett mennyiségnél benne kevesebb sohase legyen. Azután a bejövő fölösleges törökbúza dézmát pénzen eladja s a pénzt jobbágyai «érzéki és erkölcsi hasznára» fordítja.

{463.}


A NAGY WESSELÉNYI MIKLÓS.*A Nagy Wesselényi Miklós.

A magazinból minden jobbágya kérhet ki törökbúzát szűk esztendő és véginség esetén, de azt bizonyos kikötött idő alatt a saját terméséből köteles megadni.

Wesselényi kötelezi magát, hogy évenként ez ügyben a vármegye közgyűlése elé részletes számadást terjeszt be, úgyszintén jobbágyai elé is a pap által magyaráztatva azt meg {464.} embereinek. De kiköti, hogy ez ügyben aztán sem a törvény, sem más senki nem parancsol, a kezét sem a törökbúzamennyiségre, sem a pénzre senki rá nem teheti, mert akkor azok azonnal az ő birtokává, jogos tulajdonává válnak.

A rendek lelkesen megéljenezték a szónokot s elhatározták, hogy jegyzőkönyvbe iktatják beszédét az utódoknak követendő példaként s a mellékelt négy darab számadását is levéltárba helyezni határozták.*A M. Nemz. Múz. kézirattárában. Czíme: Wesselényi Miklós báró kinyilatkoztatása a földmívelő jobbágyembereire fölállított Jóltevő Intézet iránt 1831 esztendőben. (Benyovszky Péter hagyatéka.) 1084./Fol. Hung.

Ugyancsak ebből az évből való az a történeti becsű levele, a melyet Közép-Szolnok vármegye azon időbeli alispánjához: Péchy Istvánhoz Zsibóról ír. Ez a levét megvilágítja egyfelől az azon időbeli állapotokat, másfelől Wesselényi karakterét. Nem engedi, hogy emberei közűl katonákat fogjanak.*

Én ezt nem azért teszem, - úgymond - hogy embereimet akármi törvényes tartozások terhe alól mások terhelésével kivonjam; sem pedig törvényes parancsolatok s rendelések iránti engedetlenségből: Nekem hitem, és vallomásom az, hogy a törvényes terheket mind egyformán kell vagy kellene hordják és hordjuk, de csak a törvényeseket és azokat is úgy, hogy törvényesen rázassanak vállaikra vagy vállainkra; - törvényes rendeléseknek híven engedelmeskedni szent kötelességemnek tartom s a törvény alá örömmel hajtom nyakamat. Ezen hitem következék be, éretten megfontolván azt, a mit teszek, s belső meggyőződésem az, hogy épen így teljesítem, mint törvényes királynak alattvalója, mint hazafi s mint földesúr kötelességem. Aztán a következőleg elmélkedik: Nem hív az fejedelméhez, ki a törvénytelen rendeléseket, ha szinte azok az ő nevében jönnek is, teljesíti; valamint rossz szolga az, ki urának erkölcstelen parancsolatainak teljesítése által, ura szándékbeli hibájának súlyát még azzal növeli, hogy az végbevivő segítsége által megtörténtté - esetté - váljék. Törvénytelen parancsolatok még ritkán jöttek fejedelemtől, s mostani törvényt szerető Urunktól nem is jöhetnek. Azok mindig vagy lassan csúsztak be, vagy rossz tanácsnak következései. Ismerem én fejedelmünknek önakaró s öncselekvő tulajdonát; de azt is tudom, hogy milliók boldogságára terjedő gondjai, tömérdek foglalatosságai lehetetlenné teszik, hogy minden tartományai minden törvényeinek minden ágait tökéletesen tudhassa; annyival inkább, mivel ezekbe sokak, valamint éppen ezen katonaadás tárgyabeliek is oly homályban vannak, hogy azokat mi magunk közt is csak kevesen ismerik. Tökéletesen hiszem én azt, hogy ha jó királyunk voltaképen tudná, hogy az ország ily móddal katonát adni nem tartozik, hogy a már több esztendő óta állított szám által az ország praetendált tartozásával úgy, mit a felség gyakran kifejezett, csak játék űzetik, s így a mi annak legszükségesebb s legszentebb, tndniillik hitele, gyalázatára veszedelmeztetik. Rossz s köszönetet nem érdemlő szolgálatot tesz az fejedelmének, ki törvénytelen, bizonyosan a fejedelemnek nem törvénytelen szándékából, de a törvényrontás vádját reá hárító, az ő nevében jövő parancsolatokat teljesít. Ha azt senki sem teljesítené, úgy legfeljebb valami rövid ideig tartó hátramaradás lenne következése, de ez csak malum physicum a fejedelemre nézve; hogyha pedig a vak igenező sereg végrehajtja a törvénytelenséget s az által a fejedelem nevében az ő vele született kötelessége s szent esküvése megrontásával törvénytelenség történnék, az a fejedelemre nézve malum morale: még pedig a legnagyobb fontosságú s legkomorabb következésű; ha a letett hit lélekbe járó szentségét nem tekinteném is, de a törvény megrontásoknak veszedelmes példája a birodalom elvesztése, a jövő kor kárhoztató birálata elég rémítő szóval bizonyítja, hogy fejedelem valamint nem tehet vétkesebb dolgot, mint a törvény megtapodását, úgy magára nézve is szerencsétlenebb s veszedelmesebb tette annál nem lehet. Ha nem az udvariaknak való tetszés kivánságától, hanem a fejedelem erkölcsi s lelki haszna fentartásának hű óhajtásától vezérelve, mindenki óvná magát a parancsolt törvénytelenséget teljesíteni, s azáltal jó fejedelmét a törvénytelenűl cselekvés rút szennyétől menteni kívánná, bizonyos következése az lenne, hogy ezzel a fejedelem figyelmessé tétetvén, önmaga vizsgálná meg a dolgot, kimeríteni a rejtett okokat, kétségen kívűl a törvény útjára lépne, mert jó és bölcs fejedelem, valódi méltósággal s biztosan csak ezen járhat. - Ezen tekintetekből lelki meggyőződésem (újra is mondom) az, hogy híven tisztelt királyunkhoz, azon igaz hívségemet, - mely (hogy ha olyan szomorú választás adja magát elő) kedvetlenségétől félni nem tud, de neki ártani retteg, azzal bizonyítom leginkább, ha azt igyekszem eltávoztatni, hogy nevében törvénytelenség végbe ne menjen. - Mint hazafi tudom én azt, hogy a fejedelemnek fegyverrel s erővel ellentállásbeli juss már 1687-ben a 4-dik articulus által Magyarországon s utóbb nálunk is eltörültetett; de azt is tudom, hogy nagy a különbség active s positive ellentállani vagy pedig negative nem cselekvőleg eltávoztatni a helytelenség s törvénytelenség végbevitelét; ezen utolsó juss nemcsak hogy abrogálva nincsen, de soha nem is abrogáltathatik; vele született jussa az az embernek, hogy a helytelen, s igazságtalanság végbevitelét igyekezzék akadályoztatni. Csak törvényes parancsolat kötelez hazafit, a mi törvénytelen, az nem kötelező, mert az azzal ellenkező törvény az ellenkezőre már lekötelezte. Másfelől pedig azt is tudom, hogy egészen más a fejedelem tulajdon akaratának állani ellent és más, így, ily helytelenséget gátolni, mely az országot terhelve, az ország ellenmondásai ellenére, helytelen utakon kezdődött, hibásan folyt, - mert bizonyosan nem a jó király nyilvános kívánságából történik, - hiszem én ezt s örökké is fogom hinni, mert felségsértesnek tartanám azt tudva s akarva rontani, de hogy is lehetne azt csak képzelni is, kivált a mostani időben, midőn ő felsége minden kinyilatkoztatásában örökké azt vallja, hogy a törvény megtartása előtte legszentebb. Mint földesúr legszentebb tisztemnek tartom azon szegény embereket, kiket a sors kétségen felűl inkább nekem, mint nekik kedvezőleg kötött velem egybe, mentől többtől menteni, azon terhek csoportjai közűl, melyek görnyedő vállaikat nyomják Szegényeket oly sok terheli, a mi helyzetök és törvényes állások szükséges következése, hogy az úgyis nagyon nehezített mérő serpenyőibe törvényes tartozásaiknak, még más szükség felett s törvény ellen való tehert csak egy kövecsnyit is vetni, éppen oly lelketlen vétek, mint annak megakadályoztatásán nem igyekezni.

Kérjék a törvény és király magok oltalmára önnönvéremet, lelkes örömmet hagyom azt érettük folyni. – Kívánják vagyonomat, ám füstölögjön annak utolsó maradványa is hívségem nekik szánt oltárán; de hogy szegény parasztjaim, kiknek vére verejtéke táplál, kik minden közterhet helyettem visznek, törvény parancsából fizetnek, vérüket adják, hogy ezen rongált nép, mondom, még olyannal is terheltessen, a mire szükség nincs, a mivel nem tartozik, hogy csendesen nézzem, ily ok és helyes tartozás nélkül miként zavarják meg jámbor csendességüket, hogy hurczolják el fiaikat, a vérség szent kötelékeit elszaggatva, karjaik közűl, s ezen bűnteleneknek lássam azon karjaikat mint gonosztevőknek vagy martyroknak hátukra kötözve, melyeknek ereje a mi táplálásunkra, a közterhek vitelére s a haza oltalmára van szánva! Nem, barátom, ezt nem tehetem. Ha felelet kell, felelek, ha szenvedni kell, szenvedek én; de törvénytelenséget, helytelenséget s keserű szenvedést rajtok történni, előttem végbemenni, ily móddal, mire a törvény just nem ád, most, midőn a békesség több esztendei folyama azt szükségessé nem teszi, ezt nem engedem.

Kedves barátom, hosszas levék, de midőn az érzés és szív szól, nem áll meg könnyen a penna.

A sz.-bírák által a bírók be lévén hozzád parancsolva, kértek, hogy írjak neked, félvén a reájuk háramlandó büntetéstől. Ujra is írom, hogy valójában ezen bírók teljességgel nem hibásak, azért meg vagyok róla győződve, hogy őket nem is fogod ártatlan létükre megbüntetni. Ha a bírák ily alkalommal földesuroknak előre jelentést tesznek, azt hibának teljességgel el nem ismerem; sőt kötelességük, ezt a közelebbi magyarországi országgyűlés is a történt tyrók adásakor elhatározta; – de meg ezt sem mindegyik helységembeli bíró tette nem is volt szükség, hogy előre jelentsék, mert nem tudom, mi módon ezen katonafogás híre már előre úgy el volt terjedve, hogy a fogdosásra határozott éjjel előtt 8 vagy 9 nappal a karikai legények ide bejöttek s beszélték, hogy lesz és mikor lesz ezen embervadászat. (Szvlt.)

{465.} Közép-Szolnok vármegyének közgyűlése, mint már láttuk, ép így, az ő hatalmas beszédére tiltakozott a királyi biztosokkal {466.} való kormányzás ellen, mert ilyet az alkotmány nem ismer. A törvény évenként való országgyűlést rendel, a haza ennek tartásától húsz éve elzáratott és mikor az országgyűlések tartását sürgetik, királyi biztos küldésével feleltek rá. Azt mondja egy helyt felszólalásában: midőn Croesusnak szívére szegezték a halált okozó lándzsát, fia, a némán született, ki addig {467.} emberi hangokat soha nem hallatott, a veszély láttára hangos szavakban tört ki apja védelmére.*V. ö. Szikszai: Br. Wesselényi Miklós emléke, 34–36. l.

BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓSNÉ LUX ANNA.

BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓSNÉ LUX ANNA.*Báró Wesselényi Miklósné Lux Anna. A báró Wesselényi Miklós birtokában levő eredeti festmény után.

1827-ben az erdélyi ev. ref. egyházkerület főconsistoriuma a zilahi gimnázium főgondnokává nevezi ki. Julius 6-dikán foglalta el hivatalát az előljáróság gyűlésében. Aranyszavak azok, a mikkel a gimnázium kormányzatára indúlt s a miket lelkesen be is váltott. Azt hangsúlyozta, kevés hivatal van és lehet olyan, melyben a férfias munkásság s akarat többet s oly messze kihatólag használhasson hazájának, mint a nevelőintézetek igazgatása. Szilágyvidéki főtanodának szerette nevezni iskoláját, melynek legaprólékosabb dolga érdekelte, megjelent {468.} a tanórákon, figyelemmel kísérvén tanárt, tanulót. Az iskola felvirágzásán egész lélekkel munkált.

Egymaga 12,231 conv. forinttal járúlt tanári székek czéljaira.*Szikszai: Br. Wesselényi Miklós eml., 21., 22. l.

Kiss Károlynak írja Pestről 1837 deczember 7-dikén: «Nagyon ohajtom a zilahi oskola állapotjáról terjedelmes tudósítás kaphatását; tudom, hogy Barátom uraimék minden lehetőt elkövetnek annak javára, de ha én el vagyok is zárva az azért való munkálkodástól, legalább hadd tudhassam annak mibenlétét s örűlhessek előremenetelének».*Nemz. múz. kézirattár: 1041/Fol. Hung. Itt megvan báró Wesselényi Miklós kézi jegyzőkönyve is, 1837. (Ms. Hung. Sec., XIX. fol. 39. in 8°. Inv. Cod. Hung., Octav. I. 379.) A nagy Wesselényi a 20-as években, mint főgondnok, nagy érdeklődéssel vett részt a zilahi kollégium ügyeiben. Érdekes krónikás adomák fűződnek ebbeli szerepléséhez, melyek közül, 1829 tájáról, elmondok egyet. Az akkori idők szokása szerint diák-küldött hívta meg a vizsgákra a főgondnokot, így ment egy Terebessy nevű diák a zilahi kollégiumból Zsibóra, természetesen csak úgy gyalogszerrel, a nagy Wesselényihez. Szíves fogadtatásra lelt, a bárónak szeretetteljes, benső meleg kedélye élvezetet talált abban, hogy a diákot megvendégelhette, ott is marasztotta másnap is; a legátus csak azon aggódott, hogy nem érkeznek be idejére a hétfőn reggel kezdődő vizsgára. Megnyugtatta a báró a tépelődő ifjút, a ki élénken kirajzolta maga elé a fényes fogatot, mely az apostolok lovai helyett majd Zilahra beröpíti. E helyett azonban reggel három fölnyergelt ló állott elő, melyek egyike a nagy Wesselényire, másika lovászára s a harmadik a szepegő diákra várakozott. Indúltak csöndesen a táltosok; de a falu végén már átrepűlték a porgolát-kaput (porgolát-kapuk valának itt-ott még a 60-as években azok, melyek a falvak végén állottak abból a czélból, hogy a jószág a mezőkre ki ne szabadúljon) s repűltek a paripák Zilahig; csak Nyirsiden eszmélt föl a diák, hol közben kevés pihenőt tartottak. De Zilahon aztán dúsan kárpótolva lett a lovaglással megtréfált diák a kalapjáért is, melyet még Zsibó végén, a porgolát-kapunál hagyott.

A nagy Wesselényinek akkor is volt gondja a zilahi iskolára, mikor Graefenbergben szenvedett. Két tanszékkel jogi tanfolyam szervezését tervezte; a mit azonban már a forradalom lehetetlenné tett, a mely az iskolának növendékeit elhívta a szabadság zászlaja alá.

A megyével s tisztikarával Graefenbergből is fentartotta a hivatalos összeköttetést. Utolsó levelét Bálint Elek, alispánhoz {469.} írja, melyből a következő fölemelő szép szavak ragyognak ki: «részletekbe nem ereszkedve, általánosan fejezem ki azt, miszerint szent kötelességünk, mitől, bármi történne is, nem szabad magunkat eltántoríttatni engednünk, hogy király szentesítette törvényeinkhez híven ragaszkodjunk és hogy azok ellen ne csak mi, bár erőltetve is, semmit se tegyünk, sőt akármit tegyen azok ellen a hatalom s erőszak, az ellen folytonosan tiltakozni, igaz ügyünket istenre s jobb korra bízván».

Kisdedóvodák, népiskolák felállítását sürgette, maga járván elő jó példával. Zsibón a kisdedóvó intézet fejlesztését, Solymoson egy kisdedóvó intézet felállítását rendelte meg*Szikszai: Br. W. M. Eml. 61. l. s lelkes igyekezettel munkált, hogy valamennyi községben kisdedóvó állíttassék.

Wesselényi, mint gazdaságtanító is szerepelt községében s megyénkre e tekintetben is volt hatása. Gazdaságában a megyében eladdig ismeretlen váltórendszert léptette életbe, erdőit üzemszerű kezelés alá vette. Akárhányszor jobbágyaival egy sorban kaszált, gyűjtött s mint egyik életírója megjegyzi, Zsibón rendre házról-házra járva, minden jobbágynál fél napot töltve ő maga tanította meg embereinek a gyümölcsfaültetést és oltást.*U. o. 20. l.

A gyümölcstenyésztés iránt való buzgólkodásának szép jelei vannak egy levélben, melyet Pestről 1837 november 5-dikén ír Kelemennek: A kertészség s ültetések körül, mikről már előzőleg is írt, buzgólkodjanak. «A csikós kertek körülti bokrokat s fákat (kivévén a mi szép fa van) fejsze s olló alá kell venni oly móddal, hogy az oda ültetett eleven kert mellett az is eleven kertet formáljon. A konyhakert kertelése mellé kívülről, a patak mellett pedig, ha kívülről hely nincs, belőlről eleven kertet kell ültetni, még pedig két sorral, a külső sor galagonya legyen, a belső pedig {470.} merőben borostyán, e végre Kékesről s Galaczról kell egy pár szekér borostyáncsemetét hozatni, úgy gondolom, hogy Zilahon is felesen lehet kapni. Ennek az eleven kertnek vagy ez őszön, vagy legfeljebb jövő tavaszkor létre kell jönni.»

Aztán tudakozódik a konyhakerti epertábláról, melyet otthonlétekor saját maga ültettetett, a mi szintén gondozandó; ha elcsenevészett, újra jóféle eperrel ültetendő be. Ettől jó távol egy más táblát ananász-eperből kell készíteni. Volt mind ananász, mind hónapos eprök, s ha eltalált pusztúlni, Kolozsvárról szerezni kell. A konyhakertben alma s körtefák pomológiai rendszerrel ültetendők, lajstromozandók az ültetvények, mindegyik fának s fajnak, a mely megérdemli a szaporítást, tövénél legyen a belőle oltandó iskola. Azon fajták közül, a mely nincs nekik, Schütztől kell nehány oltoványt venni; gondosan szedett s czédulázott oltóágakat adjon. Ilyesmit eddig is csináltak, de a jó rend s gondosság hiánya miatt az iskolákban összezavarodtak, mert nem voltak jól megjegyezve sem ott, sem valamely jegyzékben. A veteményes táblákat a konyhakertben pulya gyümölcsfákkal kivánja beprémezni; «e végre külön oskolában kell birskörtét és almát ültetni, hogy ezek tavaszszal beoltatván, pulyafáknak neveltessenek». Pulyacseresznye s meggy felesen van oltva; tavaszszal megint oltani kell. Végül kivánja mindennemű oltoványának jegyzékét, kijelölésével annak, hogy mi alkalmas már a kiültetésre. «Nagyon sok oltoványra van szükségünk, mert attól, hogy a váltógazdaságtól egész a solymosi juhistállóig gyümölcsfa alé legyen, semmi esetre sem állok el, ide pedig, hogy a pusztító emberek gonoszságán győzedelmeskedjünk s őket a pusztításba bele fáraszszuk, nagyon sok oltovány kell. Szerezni kell fügét, mert az nálunk, úgy tudom, kipusztúlt s valami jó meleg helyre fal mellé kell ültetni».

A rónai leendő váltógazdaságról a tervet ugyan írásban {471.} is s rajzban is felküldték volt, de mert csak az írást találja, ismét kéri a rajzát».*Nemz. Múz. kézirattár. 1041. Fol. Hung.

Kelemennek írja ez év deczember 3-dikán Pestről: előzőleg írta, hogy a Rónán létesítendő váltógazdaságra nézve a további lépéseket föl kell függeszteni; ezt nem úgy kell tenni, hogy az emberek arra a gondolatra jöjjenek, mintha már el is maradna a dolog, sőt meg kell magyarázni, «egyebet nem akarunk s fogunk tenni, hanem a meglevő majorságföldeinket tetszésünk szerint használni s azokat, a melyek most nagyobb kiterjedésben egy helyt lévőktől távol darabokban vannak, amazokhoz közelebbre levő földekkel kicserélni, ezen cserében sem kevesebb, sem rosszabb földet az embereknek a mostaniaknál adni nem akarunk, legelőjöket nem fogjuk megszorítani, mert ha a rónai majorságföldeknek privatizálása meg nem történik, úgy az azon határra okvetetlen hajtandó birkák nemcsak a majorság, hanem az emberek földjein is fognak legelni s ez az embereknek bizonyosan több rövidséget okozand, mintha majorságföldeinken (mely úgy is igen sovány legelő) nem fognak legeltethetni, ezenfelűl a majorságerdőmben legelést engedek nekik, a mivel pedig épen nem tartozom.»*U. o.

Jószágában eltörölte a botbüntetést. A deczember 7-dikén Pestről Kiss Károlynak írt levelében is említi. Az a kedvezőtlen helyzet, hogy csaknem már három év óta ki van tiltva örökéből s lakából, a reménytelen sok káron s vesztegségen felül azt is szülte, hogy a jószágabeli közlakosok közt, főként Zsibón, a rendetlenség, engedetlenség, tilalmas-rontások s erőszakoskodások óriássá nőttek. A heti szolgálatot annyira nem akarják teljesíteni, hogy a hova 40–50 ember van rendelve, sokszor 4–5-nél nem megy több. A termés künn veszett a legszorgosabb dolog idején, elmaradtak a legszükségesebb mezei munkák s így a gazdaság nála nemcsak hátramaradást szenvedett, de annak további folytatása lehetetlenné vált.

{472.} A baj odáig harapózott, hogy a zsibói utczán lóháton menő zsibói örményt, mert a tiszttartónak vélték a sötétben, megverték s immár a tisztek s cselédség meg vannak réműlve. Az emberek berontanak az elkerített majorságföldekbe, kertekbe, dúlják, pusztítják a gyümölcsösöket stb. De ő a kemény büntető eszközöknek mindig ellensége levén s a mind emberi, mind hazai törvény által méltán kárhoztatott veretést jószágaiban már rég eltörölvén, nem volt a feljebb említett kicsapongások orvoslására más mód, mint intés, fenyítés, fenyegetés s vármegye tiszti közbejövetelhez való folyamodás. De mindez sikertelen maradt s a baj napról-napra nőtt. Megbízza Kiss Károlyt az ügyek igazgatásával s a legelső szükséges lépésnek tartja, hogy a kihágások ügyében úri szék tartassék. «Kik ezen mód által sem javúlnak, azokat kénytelenek leszünk – úgy mond – csakugyan úri széki úton s annak ahhoz járulandó ítélete következtében helyökről elmozdítani». Mind ebben, mind az úri szék tartásában a magyarországi új úrbér szem előtt való tartását óhajtja.*Nemz. Múz. kézirattár. 1041. Fol. Hung.

Nem lesz talán érdektelen megemlítenem a nagy emberről, hogy birtokain a korcsmahitel korlátozását rendelte meg, a köznép részegeskedési hajlamát elfojtandó.*Szikszai: Br. W. M. Eml. 62. l.

Mint láttuk, a Részek ügye, az unio útjának előkészítése, a visszakapcsolás végrehajtása, mind a Wesselényi nevéhez fűződik. Kölcseynek az Athenaeumban erre a tárgyra vonatkozó czikke is, mint Kemény Zs. állítja, a Wesselényi szellemi tulajdonának mondható.*Kemény Zs.: A két W. 67. l. Ő tűzte ki elsőül a Részek visszacsatolásának zászlaját, midőn a pozsonyi országgyűlésen Kraszna, Közép-Szolnok, Zaránd és Kővár vidékének visszaszerzéseért küzdelemre kelt.

Az erdélyi mozgalmak idején Wesselényit «a tömeg Zilahról Székelyudvarhelyig és Enyedig, mindenütt, hol megfordúlt, {473.} nagy elragadtatással hallgatta, kisérte szemeivel, részvétével, egész szellemével».*Kemény Zs.: A két W. 73. l.

Nevéhez a «nyilvánosság s szólásszabadság s az örökváltság és egy népszerű tett: a szegényeknek s elhagyottaknak örvény és romok közül való megmentése» volt fűzve «a közlelkesedés által», midőn Gräfenbergbe küldték.*U. o. 86. l.

A nagy Wesselényi jelleme az anyagi és szellemi munkásságában az «erőfeszítés» vala, a mint Kemény Zs. jellemzi. A ki külsejét ekként rajzolja le:

«Testalkata megmutatá, hogy nála ez nem ostentativ, hanem létegi szükség, vérmérséki igény volt. Képzeljenek olvasóim egy magas termetet oly széles vállakkal és oly emelkedett, erős és kidülő mellel, hogy e miatt a test maga csak középnagyságúnak látszik és hossza az átmérő miatt aránytalanúl sokat veszít. Képzeljék a legtömörebb, rövid és izmoktól dagadó nyakat, mely a csend és szenvedélyek perczében egyaránt hátra van szegezve, mintha a világot szüntelenűl fenyegetni, megrohanni, ledönteni készűlne. E három kitűnő rész: tudniillik a szirterős váll, mell és a visszaszegzett bikanyak teszik Wesselényi torzóján a jellemzőt. Izmos karjai a nagy és nem arisztokratikus kezekkel, továbbá az örökös lovaglás miatt befelé görbedt, úgynevezett karikalábai, kiegészítik a torzó kinyomatát a nélkül, hogy emelnék. Alig lehete meglepőbb és jelentékenyebb arcz a Wesselényiénél; de ott is minden vonal, minden izom, minden szín- és érzésárny, a parancsoló, a követelő, a küzdeni vágyó lélek bélyegét hordja magán s az arczkifejezés összegén a dacz látszik uralkodó hajlamnak. Csak az antik szobrokon, csak a görög művészet félisteni maradványain találhatni gyakran oly homlokokra, melyek azonkívűl, hogy szélesek és jól boltozottak, igen kitűnnek annál fogva, mert a homlok első része föl van emelkedve és a szemüregeket mélyen {474.} veti be. Ily érdekes s a régi világban különösen szépnek tartott sajátságú volt a Wesselényi homloka, melyen az alsó párkány a vakszemektől kezdve a szemöldöknek összetalálkozásáig oly magas volt, hogy hozzá hasonlót még soha sem láttam. A figyelő tehetségnek orgánjai vannak-e azon helyeken, mint a koponyatan hősei állítják? Ez nem tartozik reám. De annyi bizonyos, hogy Wesselényi Miklós a vad népek kimeríthetlen ügyességével tudott figyelni, és tüzes, barna, jelentékeny szemei a tigris-szemek erélyével mélyedtek a tárgyakra, melyeket gyűlölt, keresett, vagy megtalált. Orra erős tövű és szokatlanúl tág nyílású volt. Midőn indulatba jött, orrlyukai kifeszűltek, mozgottak s mint a nemesvérű lovaké, mélyen, gyorsan és teljesen lélekzettek. Álla csak kevéssel volt keskenyebb, mint a Széchenyié, s erős akaratot árúlt el, valamint lángoló szeme, lihegő orra és nagy redőkbe vont homloka erős szenvedélyeket. Arczszíne verhenyeg, haja és szakála sötét gesztenye, pördűlt bajusza sárgás volt. Bizonyos keresettség látszott öltözetén a színekben, melyek nem mindig valának egyszerűek és összhangzók. Haját égette és gondosan göndörgeté. Később, midőn őszűlni kezdett, egyenként tépette ki a fehér hajszálakat, s komornyikjára nem kevés rendreutasítást vontak azon apró hiúságok, melyek Wesselényinél az emberi kor minden szakában nagy számmal mutatkoztak. Az oroszlánhangon kívül alig van dörgőbb és mélyebb, mint az övé volt, de aránylag igen kevés fokig változott, s inkább sivár és velőkig ható erős, mint kellemes volt. Beszéde gyakran oly leppegő vala, hogy az egyes szótagok külön hullámokban gyűrűztek föl, s a szenvedélyek leghevesebb kitörései közt sem vált anynyira gyorssá, hogy nagy és hosszú intonatiók ne jussanak azon kedvelt vagy erélyes szavak számára, melyek által hatni vagy rémíteni akart».*Kemény Zs.: A két W. 94–96. l.

{475.} A nagy Wesselényiről a Vasárnapi Ujság 1860-dik évi folyamában Zilahy Károly is írt, a ki azt mondja róla, hogy képes volt Zsibótól Pestig utazni a nélkül, hogy egy falatot egyék vagy egy kortyot igyék. Zsibótól négy óra alatt megállás nélkűl lovagolt Kolozsvárra s hogy a testi büntetést megizleljék, gr. Kendeffy Ádámmal egymásra kölcsönösen jó huszonötöt csaptak.*Zilahy Károly Munkái. Pest, 1866. I. k. 176. lap.

Lux Annával 1845 nov. 20-án lépett házasságra Zsibón. A nő, a ki róm. kath. vallású volt, előzőleg az evang. reform. vallásra tért át, a mint ezt a zsibói evang. reform. egyház jegyzőkönyvébe Regéczi Nagy Pál bevezette. A szerető hitves mindent megtett, hogy a csapást, mely férjét szemevilágának elvesztésével érte, önfeláldozó ápolásával enyhíthesse.*Szilágyi Ferencz: Ifjabb báró Wesselényi Miklós, 87. lap.

A családból az első Wesselényi Ferencz, Báthori István, lengyel király mezei hadainak generálisa, végrendeletében: fiainak a testvérhazák szeretetét szivökre köti, ezt tette a nagy Wesselényi: «Erősen hiszem, hogy vérem gyermekeimben el nem fajúland. Ti is fiaim, legyetek honotoknak hív és munkás fiai. Ha és míg azok lesztek, követend áldásom, mi, midőn erkölcs és hazafiság útjáról lelépnétek, égető átokká válnék».*Szikszai: Br. W. M. Eml. 75. lap.

Jelszava volt: nunquam retro.

1850 április 21-dikén halt meg tüdő- és májlobban.*U. o. 80. l.

Szilágy vármegye közönsége 1883 szeptember 24-dikén tartott ünneplő közgyűlésén arczképét leplezte le. Most szobrot állít a dicső emlékezetű nagy alaknak, kinél nagyobb fia ennek az országrésznek sohasem volt.

Szobráról, mely az egyenlőség eszméjének, a jobbágyság felszabadításának a jelképe, azt írja Tóth Béla:*Pesti Hirlap 1897 okt. 24. sz. A kit az én szivem magasztal Wesselényi szobrán, az az én vérem, a magyar paraszt, a kinek halhalatlan emléket emele e faragott {476.} képben jó Fadrusz János mester. Ott áll a nagy ember előtt az én édes népem, a gatyás, szűrös öreg gazda és elpanaszolja neki baját, három század gyászát, bizodalommal, józanul, bölcsen, a mi fajtánk veleszületett ékesenszólásával, alázatosan, mint a jobbágy, és méltóságosan, mint a keleti ember, a ki fejedelem az ő házában. Eposz, lyra és dráma ez az alak. Története van, érez és cselekszik. És apotheosis: a magyar parasztnak megdicsőítése. Pedig nehéz lóbőr csizmát visel az az öreg, czifra szűr a vállán, a haján fésű és kostök a gatyakorczában.

A székesfőváros báró Wesselényi emlékét a pesti nagy árvíz alkalmával kifejtett önfeláldozó tevékenységeért nagy domborművel fogja megörökíteni. Két művészünk: Ligeti Miklós és Holló Barnabás készítettek domborművű mintákat. Ligeti emléktáblája azt a jelenetet ábrázolja, mikor Wesselényi a pesti parton kiment egy gyermeket, s átadja az édes anyának. A szárazon a közönség éljenzése fogadja, s üdvözlésére eléje sietnek József és István nádorok, Podmaniczky Frigyes atyja és Eötvös József báró. Holló Barnabás domborműve Wesselényit egy szűk utczában mutatja, a mint az árvízi hajós az életmentés munkálatait végzi. A Holló készítette reliefet a Ferencziek templomának a Kossuth Lajos-utczai vakfalán szándékoznak elhelyezni.

Br. Wesselényi Miklós nótapörét bőven tárgyalja az a kézirat, melyet a Magyar Nemzeti Múzeum őriz.*Br. Wesselényi Miklós nótapöre. Ms. Hung. sec. XIX. fol. 315. nin. 40°. (Nemz. Múz. Invent. Cod. Hung. Quart. I. Nro 1269.)

A vád ez: a mint az 1839 január 31-dikén a kir. táblán hozott ítélet körvonalozza, a szatmári gyűlésen lázító beszédet mondott Wesselényi s ennek vétkes törekvéseit azzal igyekszik kimutatni a fölperes, hogy a pozsonyi kaszinóval összeköttetésben állt, attól levelet kapott, reá válaszolt, Lovasy köszöntő beszédét, már mikor pör alatt volt, elfogadta s {477.} feleletében az ifjakat tüzelte, mindenütt izgatott, pöre megküldésével a megyéket bujtogatta, Kossuthtal levelezésben, összeköttetésben volt. A fölperesi tanúk polgári állásuknál fogva nagyobb hitelt érdemelnek, mint az alperesiek; azonkívűl a fölperesiek positiv állítják, mit mondott az alperes, az alperesiek negativ mondják, hogy nem hallották, nem emlékeznek.

Pörére vonatkozólag sűrű levelezésben állt Kölcseyvel. Néhány érdekes levelet is őriz a Nemzeti Múzeum.

A WESSELÉNYIEK SÍRBOLTJA ZSIBÓN.

A WESSELÉNYIEK SÍRBOLTJA ZSIBÓN.
(A nagy Wesselényi mellette van eltemetve.)*A Wesselényiek sírboltja Zsibón. Eredeti fényképfölvétel után.

1837 deczember 3-dikán írja Pestről Kölcseynek: jónak {478.} látná, ha esketés történnék az iránt, «minő befolyást űzve s a tanúkra hatni akarva s némelyeknek kikérdezésekor személyesen is jelenléve, vitte a fiscus az ellenem való vallatást». Ezt az esketést annyival inkább szükségesnek látja, mert újabban is értesűlt, hogy a fiscus ijesztő, kecsegtető módokat is használt több tanúnál. A fiscus azon lovagol, hogy beszédének «szelleme s czélzata lázító volt», azért szükségesnek látta, hogy beszédét, melyet a gyűlés után, midőn az még friss emlékezetében volt s az ülésben fölvett jegyzékeiből leírt, közölje a tanúival s akár a kérdőpontokban, akár csak privative előre bocsátván azt, hogy ennek a közlésnek nem az a czélja, mintha azt kívánná, hogy valaki ama beszédnek minden szavára esküdjék meg, csak az a kívánsága, a tanú oly tartalmúnak jelentse ki, t. i. nemcsak nem lázítónak, sőt a lázítással ellenkezőnek, azaz oly tanácsot adónak, mi a lehető lázadást megakadályoztassa. Kérdőpontokat küld, melyekre Kölcsey észrevételeit kéri. A vallatás végzésére Darvay Ferit kéri meg. «Kérlek, küldd válaszodat haladék nélkül Károlyba, hogy az onnan a közelebbi táskával (deczember 14-dikén) felindíttathassék. Kérlek, küldd fel nekem a vármegyének az én ügyemben tett határozatait s feliratait is». 1838 február 5-dikén Pestről megküldi Kölcseynek az ellene hozott «sententiát». Nem tesz rá észrevételt, úgy is tudja, hogy annak minden szava megannyi kútfeje az észrevételeknek s hogy semmi sem fogja elkerűlni Kölcsey figyelmét. «Hogy ezen itélet jó részt meritorialis és finalis, azt bajos nem látni; de a kir. tábla tagjai ennek ellenkezőjét állítják. Úgy nyilatkoznak, ők csak azt akarták kimondani, «hogy szavakkal lehet notát elkövetni», s azt állítják, most van nyitva az út a maga kimentésére, hogy t. i. nem azt mondta, mit a fiscus állít. – Február 23-dikán ugyancsak Pestről válaszolja Kölcseynek, hogy «a mentségemben való ereszkedést illető kétségeimre tett nyilatkozásod józan ész szülte ép okoskodás». Megjegyzi mégis, vajjon «kell-e most derék védelembe ereszkedni». Majd így {479.} folytatja: «Perem folytát s végét siettetni ugyan semmi okom, de felette késleltetni sem czélom. Itt a fiscus s bíráim kijelentették, hogy a szükséges oltalmi leveleim megkapását bevárják s így a pör ellátása jó részt az oklevelek mikori megjelenésétől függ. Ezek szerint kérlek a vizsgálatoknak haladék nélküli eszközlésére, de úgy, hogy sietés mián azok a tanúk számára nézve se szenvedjenek rövidséget. Ölellek forró szent barátsággal W.»*A Magyar Nemzeti Múzeum kézirattárában (1135. Fol. Hung.) vannak br. Wesselényi Miklós beszédeinek eredeti s másolt kéziratai; 1831 májusban az újonczok ügyében beszél, hogy t. i. az ország által felállított ezredek rendes pótlását az ország nem vállalta magára; az újonczok adása az országgyűlés tárgya; az erőszakos katonafogdosás törvénynyel ellenkezik. Junius 17-dikén a lengyelek (Nagy-Károlyban); október 5-dikén Deésen a nemesség fegyverre kelése, október 31-én Belső-Szolnok vármegye közgyűlésén az újonczozás ügyében; november 27-dikén pedig, az önkényről, Zilahon beszél. Az utóbbi helyt mondott beszédében hangsúlyozta, hogy országgyűlés tartása iránt kell megkérni a felséget, gondoskodni kell a bajok orvoslásáról. Pillantást vet az év szomorú eseményeire. «Önkény taposta le a hős lengyel nemzetet». Majd áttér a cholera pusztításaira. «A dolgok rendes folyása mindenben megzavartatott, az igazgatás törvényszabta ösvényiről önkény útjára rohant. Regius commissariusok nem törvénytől származó s mindig háborító megjelenése nyughatatlanított. A vármegyék törvényes hatások köréből kizárva, minden őket illető tárgyak, tudtokon kívül igazgattattak. A terhes elzárások szükséget terjesztettek. Strázsálások a szegénységet csigázták. Minden lépten megállíttatott a szabadon járhatás jussával még méltán büszke magyar. El volt változva a magyar földnek képe». Szolgaság laktává látszott átvarázsolva. A vásárokat eltiltották; elfojtottak minden kereskedelmet, az iskolákat bezárták stb., festi a cholera undok következményeit. «Mindezek megfontolásainak természetes következése azoknak okait vizsgálni.» Nem az indító okokat feszegeti, «hanem azokat, melyek rész szerint megkivánták, rész szerint megengedték, hogy mindezek történjenek». Az ok abban rejlik, hogy nincsenek törvényeinkben a véletlen, szokatlan s rendkívül való esetekre nézve illő s szükséges provisiók. Azért kell a hiányról gondoskodni, mert különben önkénynek nyílik út. Aztán a magyar nyelv s a sérelmek, a partium, a vallás stb. ügyében mondott beszédeit találjuk a gyűjteményben.

A NAGY WESSELÉNYI SZOBRA.

A NAGY WESSELÉNYI SZOBRA.*A Nagy Wesselényi szobra. Az Osztrák-Magyar Monarchiából kizárólag e mű számára átengedve.

{480.} Báró Wesselényi Miklós Közép-Szolnoknak 1844 márczius 4-diki közgyűléséhez intézett felszólításában ajánlta, hogy gróf Széchenyi Istvánnak Telek-díj czímű tervét fogadja el a megye. «Ne engedjék a Tekintetes rendek másnak azt a dicsőséget, hogy Magyar honban csaknem, Erdélyben épen legelsők legyenek, kik ez üdvös és dicső terv pártolását nyilvánítsák, mind a két hon megyéit felszólítván a végett, hogy Erdélynek a közelebbi, a magyarhoniak pedig a jelen országgyűlésen követeik által ezen terv létrejöttét eszközöljék.» «Ki érdemet dicsőit, önmagát dicsőíti, a törvényhatóság, mely ezt teszi s mely a hon boldogságát eszközlő útra elől lép, jelen s jövő polgárai számára fűz soha nem hervadandó koszorút.» Közép-Szolnok rendei gróf Széchenyinek a nemzet fölemelésére, {481.} boldogítására irányúló tervére, annak országosan s mihamarább leendő megvalósítására a két haza minden megyéjét a pártolásra fel is hívták.

BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS.

BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS.
Szilágy vármegye főispánja.*Báró Wesselényi Miklós, Szilágy vármegye főispánja. Vasárnapi Ujság 1901. évi 10. szám 152. l.

Báró Wesselényi Miklóstól van egy szép kis vers, mely jellemzi a nagy ember hangulatát. Egy franczia dáma emlékkönyvébe írta 1835-ben.*Gróf Kuun Géza levéltára Maros-Németiben. Egykorú másolat.

Szép hazádba térsz te vissza,
S téged ott enyhely fogad.
En hazámba, melyet védtem,
Élek, mint üldözött vad.
Midőn fészket bátran rak már
Erdők tollas lakosa,
Fészkemből ki vagyok zárva,
Hontalan a hon fia.

Wesselényi látogatói czímű versében Garay János 1846-ban mily meleg lelkesedéssel s hazafias részvéttel zengi:

{482.} Isten hozott Zsibóról,
Megfáradt vándorok!
Saruitok fűzőjét
Megoldni lángolok.
Szent, melyről eljövétek
S megáldandó a hely,
Mondjátok el: Zsibónak
Mártyrja mit mível?
Ki tőle jő – végtére
Tán mégis hoz vigaszt;
Ki róla mond örömhírt –
Nemzetnek mondja azt.
Látók a szenvedő hőst,
Hallottuk szent szavát,
Meleg baráti kézben
Érzettük hős karát.
De ő nem láta minket !
A sas merész szemét,
Mely a napot kiállta,
Éj üli, mély, sötét.
Éj, mely nehéz bilincscsel
Szegzé le földhöz őt;
Mely égi versenyében
Megtörte a dicsőt.
S most gyászosan lekötve
Zsibó szikláihoz,
All lelki, testi kínban,
Egy új Prometheosz.
Ki nagymerő kezekkel
Az ég szövétnekét
Lehozta, földerítni
A földnek éjjelét.
S ki, mert hozzá hasonlót
Nem tűrhetett az ég –
Kaukáznak bérczürébe
Sziklához kötteték.
Így Wesselényi Miklós,
Az éjnek ostora, –
E sanda istenségnek
Lőn üldött mártyra.

Majd elmondja, hogy óriási lelkét nem bírta széttörni s keblében megmaradt a naponként kigyúló égi szikra lángja, a honáért dobogó szív lobogása. Aztán búzdítja a látogatókat, hogy hirdessék, a merre négy folyónk zúg: Zsibón miként lelék a nemzet nagy fiát.

Annak a versnek szavaival végzem a nagy Wesselényiről való emlékezésemet, a mely jellemző szép ódával Berzsenyi id. Wesselényi Miklóst síratta el:

Tekints le hozzánk hős eleid közől !
Lebegj körültünk, légy szeretett hazád
Védlelke!…

A VAK WESSELÉNYI ALÁIRÁSA.

A VAK WESSELÉNYI ALÁIRÁSA.*A vak Wesselényi aláirása, Zsibón, 1848 jan. 17-én. Szilágyi Sándor A Magyar Nemzet Történetéből, IX. k. 383. l.