| II. A dákok első érintkezései a rómaiakkal. | TARTALOM | IV. Traianustól Aurelianusig. (117–274.) |
Traianusnak a dákok ellen viselt hadjáratáról szóló forrásaink nem sokkal bővebbek, jóllehet maga írta meg Caesar módjára, viselt hadjáratának történetét, nem jutottak el azonban hozzánk. Megírta Traianus korát ezen kívűl Dio Cassius is, de könyveit csak egy késői XI-ik századbeli kivonatából ismerjük. Plinius panegyricumaiban a dicséreteken kívűl alig találunk egyebet. Van azonban más becses forrásunk, a Dáciában föltalált számos fölirat, melyekből ha nem is oly bőven, mint Dácia más részeiben, vagy pláne más római tartományokban, de elég érdekes és számos emlék került napfényre Szolnok-Dobokavármegyében is, a mint ezt lent bemutatjuk. Ezeken kívűl Traianus császárnak annyiszor emlitett oszlopa, ennek faragványai, domborművei.
Mily ürügy alatt inditotta meg Traianus hadjáratát a dákok ellen, nem tudjuk biztosan. Annyi bizonyos, hogy első szándéka nem az volt, hogy új terület megszerzésével nagyobbitsa a római birodalmat; erre csak akkor határozta el végleg magát, mikor belátta, hogy a dák szomszédság igen veszedelmes lesz a rómaiakra.
Az is bizonyos, hogy inditó oka az a megalázó állapot volt, hogy a rómaiak évi adót fizettek nekik. Vajjon úgy kezdődött-e, hogy mindjárt fölmondta az adózást, vagy más czímen, nem tudjuk.
Első hadjáratát tehát nem hóditási szándékkal inditja meg, a mit abból is látunk, hogy a legyőzött dákokkal békét köt. Rómába csak teljes diadalának tudatában tér vissza anélkül, hogy gondolna a meg nem hóditott területre.
Mielőtt Traianus első dák hadjáratát meginditotta volna, a következő előkészületeket tette meg. Hogy a közlekedést megkönnyitse, a már Tiberius császár alatt megkezdett út folytatásaként ezt egész a Vaskapuig hosszabbitja meg, a hol a hegyeket vágatja le s Montibus {178.} excisis, amnibus superatis, viam fecit.* Az út czélja, hogy a dunai élelemszállitó hajókról az élelmet könnyebben lehessen elszállitani. Ugyanis ez időben két hajó-osztály a classis pannonica és a classis moesica teljesiti a határ-felügyeletet, a melyek mellett élelem-szállitó hajóknak is kellett lenniök. Ennélfogva Viminaticumba (Kostolac) nagy mennyiségü élelmiszert szállittat, úgy Pannonia, mint Moesiából, mert ez a hely felelt meg a legjobban hadügyi müveleteinek, minthogy környékén több őrtorony volt.
A hadviselésre szükséges emberanyagot a moesiai és pannoniai legiókból állitotta elő. Az első hadjáratban a föliratok tanusága szerint a következő legiok vettek részt: a legio I. Italica, a leg. VII. Claudia s a leg. IV. Flavia, Moesiából azután a leg. XIII. gemina, melyet a leg. X. gemina vált fel s a leg. II. adiutrix Pannoniából. Ezen kívűl a segédcsapatok, összesen mintegy 50–6000 ember. E hadjáratban kisérték még Traianust, mint tábornokok Licinus Sura, Claudius Livianus a praefectus praetorio, később a harcz folyamában megjelent Lucius Quietus a mauretaniai lovasság főnöke és Laberius Maximus a későbbi consul.
A hadjáratot Traianus, a mint Plinius panegyricumából látjuk, melyet a 100-ik év szeptemberében mondott el, csak a 101-ik évben kezdte meg. Utját Viminaciumnak vette, mint a mely egyenlő távolságra esett úgy Moesia, mint Pannoniától. Ezen a tájon a Dunán át hidat veret az átkelésre. A híd elkészültével megtudakolja az istenek akaratát, s nekik áldozatot mutat be, majd hadi tanácsot tartva, hadserege élén átkel a Dunán. Túl a Dunán újra tanácskozik s megállapitja, hogy hadserege mely irányban induljon. Ezek után útját Tibiscum (Zsuppa) felé irányitja. Alig érkezik meg, egy bur követség jön eléje, mely egy latin feliratú nagy gombát nyújt átal neki. A feliratban arra kérik Traianust, hogy ne szegje meg a békét s térjen vissza országába. Azt mondják (Dio Cassius), hogy mikor a burok követségének feje meglátta Traianust, önkivületbe esett s lefordult lováról.
Traianus nem hallgat a figyelmeztetésre, hanem haladt egyre előre s nyomában mindent ellát erőditésekkel. A dákok erre mind beljebb húzódnak a hegyek közé s odahagyják lakásaikat s városaikat, egyuttal kémeket küldenek szét, a kik figyeljék meg, hogy merre veszi útját Traianus és hadserege? Végre Bersovia és Aixis mellett megy át, Tapae alá jut, a hol Domitianus hadvezére Tettius Julianus egykor a dákokat {179.} megverte. Itt találkozik először Traianus hadai élén a dák ellenséggel. A dákok odahagyják a síkságot, s a Temesen túl oly helyen telepednek meg, a hol hátban a hegy, előlről pedig a Temes folyó szolgál védőül. A harcz itt mindjárt meg is kezdődött s oly heves és véres volt, hogy a katonák mondása szerint elfogyván a sebek bekötözésére szükséges vászon, Traianus saját ruháit tépi le magáról s adja oda, hogy vele a katonák sebeit bekötözzék. A csata a dákok teljes vereségével végződött. A római hadsereg most halad föltartózhatlanul előre több apró csatározás közt.
Némelyek szerint Decebalus még az első tapaei ütközet előtt küldötte volna közönséges emberekből álló küldöttségét Traianushoz. Ha már egyet, a burokét elküldte s csak figyelmezteti, hogy ne kezdjen háborút, mintegy intve, hogy veszteni fog a csatában, nincs okunk föltételezni, hogy ezek után, míg csak legalább egy nevezetes csatát nem veszit, egy másik követséget is küldött volna Traianushoz, a mely most már békét kérjen, még ha Dio-ra is hivatkoznak. E szerint tehát a tapaei ütközet után küldötte Decebalus első követségét Traianushoz, de a melyiket, közönséges emberekből állván, megalázónak tartja, kérésével visszautasitja s folytatja szakadatlanul útját a dákok fővárosa felé.
E közben megérkezik egy váratlan segitsége, Lucius Quietus Mauretania kegyvesztett, becstelennek nyilvánitott egykori fejedelme alatt. Eljött hivatlanul s nem bánta meg, mert dicső hadi tetteivel rehabilitálta magát s később még Palaestina helytartója is lett.
Valószinü, hogy Quietus a hadjárat első évének végei felé érkezett meg, a mikor nehány apró csatározás után – beköszöntvén a tél – Traianus téli szállásra vonúl, miután mindenütt erős őrséget hagyott hátra. Az apró csatározások legjelentékenyebbje valószinüleg Tibiscum város ostroma és fölgyújtása volt. A föltartózhatlanul előrenyomuló Traianus elől a dák sereg mindjobban húzódik a hegyek s az erdőségek belsejébe, Traianus pedig mind közelebb jut a dákok fővárosa Sarmisegethusához.
A megijedt Decebalus most küldhette el első közönséges emberekből álló, békét ajánló követségét Traianushoz, melyet visszautasit. Azonban a háborút sem folytathatta, mert a szigorú tél téli szállásra vonulni kényszeritette.
{180.} Téli szállásra bizonyára Moesiába vonult s itt meg talán Viminaciumban töltötte a telet a következő év tavaszáig. Itt csinálta meg azt a haditervet is bizonyosan, hogy a mauretaniai sereg egész más oldalról támadja meg Decebalust.
Téli szállását a következő 102-ik év tavaszán hagyja Traianus oda, hogy a háborút újra folytassa Decebalus ellen. Hadseregével a Dunán hajóval kel át s Plinius szerint maga is evezőt vesz kezébe s evez, mint akármelyik katona, hatalmasan szelve a Duna hullámait. Nemsokára újólag ott van, a hol első hadjáratának szinhelye volt. Itt első ízben a dákok szarmata lovasságával találkozik, s erős küzdelem után megfutamitja. Azonnal e harczi siker után egy másik dák hadsereg ütközik meg a german segédcsapattal. A győzelem itt is a rómaiak részére dől el s a dák vezér maga is öngyilkos lesz. E veszteség hírére egy dák törzs küldöttsége jelenik meg Traianus előtt s bejelenti, hogy föltétlenül meghódol a nagy imperatornak.
A többi részeken azonban a harcz szakadatlanul folyik s a római sereg minden akadályokon át folytatja útját a dákok fővárosa felé. A rómaiak útja járatlan őserdőkön, mesterséges akadályokon vezet át, melyek mellett a dákok seregének mind elszántabb támadásait is föl kell fogniok. Végre a római hadsereg a főváros előtti utolsó erőditéshez ér s elfoglalja ezt is, Maximus pedig Traianus tábornoka elfogja a dák király egyik nővérét s megtalálja a várban a Fuscus vezértől elvett hadi jelvényeket.
Ennyi veszteség után szánja végre rá magát Decebalus, hogy egy új előkelőkből álló küldöttséget meneszszen Traianushoz, a mely tőle békét kérjen s vele a béke föltételeiről tanácskozzék.
A dák követség föltételei olyanok voltak, hogy Traianus nem fogadhatta el, hanem folytatta tovább a harczot. Ekkor már a mauretaniai lovasság is akcióba lépett s a megállapitott másik oldalon rátámad a dák hadseregre, melyet a rómaival összeműködve az erdők sürüjébe kergetnek. Az erdőséget, melyet a dákok mesterségesen zártak el, ostrommal kellett bevenni a rómaiaknak, akár csak egy várat.
A mint az erdőségen is áttöri magát a római hadsereg egy kiterjedt mezőségre jut, melyen a dákok szép és kitünően megerősitett fővárosa feküdt. A dákok nem vonulnak fővárosuk falai mögé, hanem egy nyilt utolsó és legelszántabb harczban kisérlik meg hadi szerencséjüket. A győzelem most is a rómaiaké s Traianusnak nyitott, akadálytalan útja van Sarmisegethusa felé. Most azonban maga Decebalus jön el Traianushoz s föltétlen békét kér tőle.
Traianus az előtte térdre borúlt Decebalusnak Dio Cassius szerint ily béke föltételeket szabott: „a dák király adja vissza mindazon fegyvereket, gépeket és mestereket, melyeket a rómaiaktól kapott, adja ki a szökevényeket, rombolja le várait, hagyjon oda minden elfoglalt területet, {181.} a mi országa határán kívűl van, ismerje barátja és ellenségének a rómaiak barátait és ellenségeit s végre ne vegyen szolgálatba egy római polgárt vagy katonát se.”
Decebalus a reá nézve igen súlyos föltételeket látszólag őszintén fogadta el s maga Traianus, miután dák részről tuszokat vesz maga mellé, a kiket Rómába visz s Sarmisegethusában őrséget hagy hátra, visszatér Rómába, a hol diadalmenetet tart s fölveszi a „dacicus” melléknevet.
A Traianus diktálta szigorú és súlyos föltételeket, mint mondók, Decebalus csak látszólag fogadta el őszintén és föltétlenül. Nehéz is lenne ezt állitni róla. Hóditó és hazája függetlenségeért lelkesülő fejedelem volt. A békét nem véglegesnek, hanem csak szünetnek nézte, a mely alatt minden erejéből készülnie kell egy újabb, nagyobb, elkeseredettebb s igazán döntő harczra a rómaiakkal. De úgy látszik, hogy a rómaiak is gyanitották ezt, különben nehéz volna megfejteni, hogy mindjárt megtudták Decebalus készülődéseit, ha nem tartották állandóan szemmel a dákokat. Végső szorultságában egyezett Decebalus mindenbe, csakhogy kimeneküljön szorult helyzetéből s időt nyerjen új ellentállásra.
Túltéve tehát magát minden kötelezettségen, megszegi a békét, újra befogadja a szökevényeket, megerősíti várait, a szomszéd népeket szövetségre hívja föl, az ellenállókat megbünteti.
Mihelyt Traianus mindezekről értesül, a dolgot nyomban bejelenti a senatusnak, vele Decebalust a római nép ellenségének kiáltatja ki s maga meg elhatározza, hogy újra személyesen vezeti a háborút, melyet most a dákok birodalma és népének kiirtása nevében indit meg.
Ugy látszik, Traianus is biztos volt abban, hogy Decebalus nem tartja meg a békét s elővigyázatból, mindjárt első hadjárata befejezésével, hidat épittet a Dunán a mai Turnu-Severin romániai város táján, hogy szükség esetén mindjárt itt keljen át s folytassa útját Dáciába.
Ebből azt is látjuk, hogy Traianus egy második háború esetére haditervét is megváltoztatta már jó előre mert a mint a háborút a rómaiak megüzenték, ő e hidon kelve át, útirányát a vöröstornyi szorosnak veszi s egy nagy kanyarulattal először Apulum (Gyula-Fehérvár), innen Sarmisegethusa felé veszi útját.
A 104-ik év őszén indul el újra Traianus Dácia ellen. A telet Moesiában tölti s a hidépitési munkálatokat figyeli meg s egyéb nagymérvü intézkedéseket tesz. Összegyüjti a dák hadseregben már részt vett legiókat s azonkivül még hármat rendelt hozzájuk. Ezek voltak {182.} Troesmisből a legio V. Macedonica, Pannoniából a legio I. adjutrix s Hadrianus alatt a legio I. Minerva, Germaniából.
Traianus nagymérvü hadikészületeinek a dákok is hírét vették s közülök nehány törzs, mihelyt átlépte a Dunát, meg is hódolt, épp így tettek a szarmaták, a kik a második dáciai háborúban Traianus hadai mellett küzdenek a dákok ellen.
A mint Traianus hadaival átkelt s több törzs, köztük a most emlitett szarmaták hódolatát is fogadja, mindjárt elfoglal hadaival egy ma már bizonytalan fekvésü dák várat, s mint első hadjárata alkalmával most is megerősítve a maga mögött hagyott útat, folytatja útját Dácia hegyes belseje felé. Mielőtt ide ért volna, egy helyen, kiterjedt mezőségen gabonával bevetett területre talál. Ezt learatják, legalább ezt látszik igazolni a Traianus oszlopának egyik domborműve. Majd ismét egy megerősitett városra akadhattak, melynek őrsége részben azt akarja, hogy meghódoljon, másik része pedig, hogy megvédje a várost. E vita közben a rómaiak kézre kerítik a várost.
Decebalus most békét kér ujolag, de Traianus elutasitja kérelmével. Mikor pedig látta, hogy Traianus hajthatatlan marad, más alattomos és gonosz tervekkel próbálkozott meg, hogy Traianustól szabaduljon. Mikor még Moesiában volt hadaival, egy összeesküvőkből álló csapatot küld Traianushoz azzal a megbízással, hogy öljék meg. A terv nem sikerült s egy az összeesküvőkből kínpadon bevallja társait is. Majd mikor már Dácia földjén van, egyik kedvelt vezérét, Longinust békealkudozási ürügye alatt magához kéreti. Traianus mit sem gyanitva engedi hozzá vezérét, a kit Decebalus azonnal borzasztó kínhalála kilátásba helyezésével akar rávenni, hogy mondja el neki Traianus haditerveit, Longinus azonban nem árult el semmit, tehát más cselhez folyamodik. Megüzeni Traianusnak, hogy ha országából nem távozik s országát a Dunáig nem adja vissza, akkor kivégezteti hadvezérét. A rászedett Traianus épp azon töpreng, mikép mentse meg kedves emberét s teljesitse egyúttal uralkodói kötelességét s egy zavaros értelmű levelet küld Decebalusnak, melyen az eligazodni nem tudott; egy levele érkezik Longinustól, melyben ez arra biztatja, hogy ne tágitson egyáltalán, mert ő mérget vett be, hogy Decebalustól megmenekülhessen s hogy egyúttal ne vallhasson semmit se neki.
Ettől fogva már Decebalusnak nem maradt egyéb tennivalója, mint a legvégső küzdelemre elkészülni. Fölhívja a szomszédos népeket, hogy szövetkezzenek vele függetlenségük megvédelmezésére s úgy mondják, hogy még a parthusok királyát is igyekezett megnyerni magának.
{183.} Minél beljebb hatol Traianus Dácia belsejébe, annál több akadályt talál útjában. A dákok hatalmas torlaszokkal láttak el minden egyes átjárót. A római hadak roppant erőmegfeszitéssel s Róma legrégibb idejére emlékeztető hősiességgel hatolnak czéljuk felé. A dákok is végső elszántsággal, semmitől sem riadva meg, küzdenek és halnak meg a véres csatákban.
De végre is hiába való minden erőlködésük, minden bátorságuk, Róma sasai győzelmesen szállnak le Sarmisegethusa füstölgő romjaira s a minden reményét vesztett dák nép és igazán hős, de barbár fejedelme öngyilkosságukkal szabadulnak a szolgaságtól. Decebalus kardjába bocsátkozik, a nemesség nagy része vagy önkénytes számüzetésbe ment vagy pedig versenyt issza a mérget. A számos csatát vesztett dák katonaság maga gyújtja most föl a városokat s Dácia szive puszta, élettelen lesz. Így került a híres dákok országa a rómaiak birtokába s lett egy fontos provinciájuk „Dacia Augusta”, fővárosuk pedig a büszke Sarmisegethusa Colonia Ulpia Augusta Dacia Sarmisegethusa nevet kapja ugyancsak mint főváros.
Az új provinciát Traianus egy praetori ranggal biró helytartóra bízza s az imperatori provinciák közé sorolja.
A nagyobbára elnéptelenedett tartományba a birodalom minden tájáról hoz be gyarmatosokat, a kik a földeket miveljék.
A teljes győzelmet aratott imperator, miután az első szükséges intézkedéseit megtette az új provinciában, visszatér Rómába s egy minden másokat, addigi és ezutániakat fölülmuló diadalmenettel üli meg nagyszerü győzelmeit, ezenkivül 123 napig tartó amphitheatrumi játékokat rendeztetett.
Uralkodásának többi éveiben a többi provincia gondozása mellett Dácia római provinciává szervezésével volt elfoglalva, melyet úgy látszik ő két részre osztott, úgymint Dacia superior és inferior. Az egész provincia a leg. V. Macedonica, a leg. I. adiutrix és a leg. XIII. gemina őrizetére maradt. Ez utóbbi a provincia kiüritéséig maradt Dáciában s székhelye Apulum (Gy.-Fehérvár) volt.
106-tól a hadjárat végétől, egészen Trajanusnak 117-ben bekövetkezett haláláig, nyugalom honolt Dáciában. Ez évben kezdenek mozgolódni a szomszéd népek s Traianus megfenyitésükre készül, de megakadályozza ebben hirtelenül bekövetkezett halála (117 aug.). Diadalainak emlékét a columna Traiana (Traianus oszlopa) őrizte meg maig számunkra.
| II. A dákok első érintkezései a rómaiakkal. | TARTALOM | IV. Traianustól Aurelianusig. (117–274.) |