XXXVI. Torda város az 1848/49-iki szabadságharcz alatt.

A midőn 1848. tavaszán Pozsonyban megalkottattak a hazánk közjogi átalakulását intéző törvények, s ezekkel kapcsolatosan az Erdély egyesitéséről (uniójáról) szóló törvény is, mint Erdély többi törvényhatóságaiban, ugy Torda vármegyében s főleg ennek székhelyén, Torda városában is megindultak az uniót érintő hazafias mozgalmak. De az nem ment könnyen, mert habár Torda városa – lelkes polgárságával – minden időben a szabad eszmék góczpontja volt, a vármegye e tekintetben sok kivánni valót hagyott fenn s egyáltalában nem tartozott a szabadszellemű vármegyék közé. A 30-as években a br. Jósika Lajos, a 40-es években a gr. Thoroczkay Miklós főispánsága alatt a conservativ irány volt ott túlsúlyban, a szabad elveket és törekvéseket br. Kemény Farkas, br. Bánffy János, br. Kemény György, a honoratiorok közül Szabó Lajos ügyvéd, a jeles publicista és szónok képviselték, néhány fiatal ember és a városi lelkes polgárság képezték táborukat.

A midőn az Európát megrázó szabadsági áramlat elhatott bérczeink közé is és a korszellem követelményeinek mindig hódoló magyar nemzet régi aristokratikus alkotmányát demokratikus alapon átalakitá: nem lehet csodálkozni, ha az eszme hatalma nem hóditott meg rögtön minden szivet, s hogy voltak az ellenhatásnak itt-ott szórványosan kisebb fellobbanásai. Igy a conservativ Torda vármegyében is találkoztak olyanok, a kiknél a nemesi kiváltságok eltörlése, a közteherviselés, az urbériség megszüntetése, a protestáns autonomia elvesztése miatti félelem, némi ellenhatást idézett elő, a mit a reactionariusok igyekeztek a maguk és pártjuk javára kizsákmányolni, s ekként sikerült bizonyos unióellenes áramlatot létrehozni, a mely ha eleinte tettekben nem is nyilvánult, de nem mulasztá el alattomban az anyaországgal való egyesülés elébe torlaszokat emelni. Ily viszonyok közt nem volt könnyű ez áramlattal megküzdeni, mert élén azok álltak, a kik s megyei közélet terén a helyzetnek urai voltak.

Április hóban hivatott össze Tordára azon vármegyei közgyülés, a melyen az unio ügyében a vármegyének nyilatkoznia kellett. Nagy volt az izgalom nemcsak város, hanem vármegyeszerte. A conservativ párt megfeszitette erejét a szabadszellem távol- és a cselekvési tér megtarthatására; de a szabadelvűek is mindent elkövettek, hogy az unióhoz való csatlakozás által a vármegye becsületét, jó hirnevét megóvhassák, a mit csak ugy érhettek el, hogy Erdély mintamegyéjéből: a szomszéd Alsó-Fejér vármegyétől segélyerőt kértek. Nem is késtek a szabad eszmék lelkes hirdetői és elszánt bajnokai: br. Kemény Dénes, Szász Bároly, Zeyk József és mások személyében megjelenni. Mig más oldalról a maradók is becsőditették a vármegye mindkét kerületéből hiveiket és azon elemeket, melyeket a »nem adózunk« jelszóval tereltek unio-ellenes álláspontra s melyeknek fanatizált nagy tömege kétessé tette az eszme diadalát. Nagy volt a forrongás és izgatottság, unio-ellenes tiltakozást köröztek és irattak alá a könnyen félrevezethető tömeggel, s mindenféle hamis érvekkel és hirekkel igyekeztek a népet eltériteni a boldogulás utjáról.*Az unio-ellenes nyilatkozatot Zalányi nevű öreg, második gyermekkorban levő ügyvéddel iratták, ő azonban csak eszköz volt, értelmi szerzői s igy a felelősök, pedig magasabb polczon ültek.

Ily előzmények után nyilt meg a gyülés április 10-én az ó-tordai evang. református egyházban, melynek nyitott ajtai előtt tömörültek a be nem férők ezrei, zajosan kiabálva, hogy »nem kell unio«, mig a vezetők az irásbeli tiltakozást emelték magasra. De itt is nyilvánúlt a magyarságnak politikai érettsége s magasztos honszerelme, mert a mint Szabó Lajos inditványba hozta a vármegyének unio melletti állásfoglalását, a mint a szószékre lépett br. Kemény Dénes, hatalmas szava elterjeszté a szabad eszmék varázsát s ékesszólásának erejével megreszkettette a szivek nemesebb érzelmeit: azonnal mintegy varázsütésre átalakult a gyülés hangulata, az unio-ellenes tiltakozás vivői maguk tépték szét az irományt s darabjait a levegőbe szórták. És az a felbujtogatott tömeg, melytől Szabó Lajos – kit a szabad eszmék kovászának tartának – életét féltették, határtalan lelkesedéssel és egyhangúlag fogadta el az uniót, estve pedig fényes fáklyásmenettel tisztelték meg a vendégeket, kik előtt az önmagának és a hazának visszaadott nép fenkölt érzelmeit, a még reggel veszélylyel fenyegetett Szabó Lajos tolmácsolta. A vendégek br. Kemény Farkasnak a mostani megyeház helyén volt házában szálltak meg, mint a báró vendégei, ott a téren rögtönöztek emelvényt, melyre a vendégek fölléptek s Szabó Lajos üdvözlő beszédére egyenkint feleltek, a mi határtalan lelkesedést idézett elő az egész tért betöltő nép között, ugy, hogy ezt a szabad szellem valódi diadalünnepévé tette az önmagának visszaadott nép, a melyre oly mély behatást gyakorolt e nap, hogy az öregebbek még most is fellelkesednek annak emlékénél s elragadtatással beszélnek az újjászületés ez imposans emlékünnepéről.

A természetes medrébe terelt hazaszeretetnek e nagyszerű nyilvánulása után, Torda város és a vármegye nemcsak tántorithatlanul hű maradt a nemzeti ügyhöz, hanem azt teljes odaadással és áldozatkészen támogatta és védelmezte; különösen Torda városa – multjához hűen – az önvédelem erős harczaiban mindvégig tevékeny részt vett, s harczképes fiainak mindenikét odaállitá a honvédők soraiba. S mintha éreztetni akarta volna, hogy az unio mellett nemcsak lelkesedni, hanem azt megvédelmezni is kész. kezdetben mindjárt szervezte a nemzetőrséget. Torda városában magában három század gyalog és egy század lovas nemzetőr szereltetett fel; ezzel kapcsolatosan Túron és Komjátszegen, Járában, Egerbegyen, Gyéresen és az alsó járásban másik 5 század nemzetőr állittatott fel.

Nemsokára Udvarhelyszéknek Pálfi János és Sebessy István által vezetett 30-as küldöttsége érkezett Tordára, kiket a székely anyaszék azért küldött Kolozsvárra, hogy a főkormányzót, gr. Teleky Józsefet, az uniót véglegesitő utolsó erdélyi országgyülés összehivására felszólitsa. E küldöttség Tordán nemcsak lelkes fogadtatásra talált, hanem e város s polgársága is tömegesen csatlakozván hozzájuk, eredménye az lett, hogy a főkormányszék április 11-én elhatározta a szorgalmazott országgyülésnek május 29-re összehivását, s az udvarhelyszéki meghivót azonnal kézbesitette is küldöttségének.

Torda vármegyében is csakhamar megindultak a választási mozgalmak az erdélyi utolsó országgyülésre, s ugyanazon közgyülésen, melyen Torda vármegye uniót támogató követeiül, addigi ellenzéke két vezérférfiát, br. Bánffy Jánost és br. Kemény Györgyöt megválasztotta, Szabó Lajos augusztus 1-én felszólitotta a megye conservativ főispánját, gr. Thoroczkay Miklóst, hogy a változott viszonyok által álláspontja túl levén szárnyalva, főispáni állásáról köszönjön le. A különben társadalmi téren közkedvességnek örvendő főispán minden vonakodás nélkül eleget tett a közkivánalomnak, s a gyülés azonnal egy öt tagú jóléti bizottságot választott, mely ugy a vármegye, mint Torda város közigazgatásának vezetését rögtön átvette.

E jóléti bizottság tagjai voltak: Szabó Lajos, talán Betegh Gábor alispán s alkalmasint Tarsoly Gergely főjegyző*Tarsoly Gergely szintén tordai nemzetőr-százados volt, a hősileg harczolt szabadságharcaink alatt, az 50-es években a Török-Gálffy-féle összeesküvésben részt vevén, börtönre vetették, a honnan megtörten, elbetegesedve szabadult ki, sok évi szenvedés után, s a fogságban kifejlődött őrültség tünetei közt halt el Tordán. (a más kettőt nem sikerült kipuhatolnom). Ezek közt szakmák szerint osztották fel a teendőket. Legtevékenyebb és legbuzgóbb Szabó Lajos a hadügyi tárcza vezetője volt; ő egyfelől a haza, vármegye és város védelmére vonatkozó ügyekben folytonos érintkezésben volt a kolozsvári honvéd parancsnoksággal és Vay Miklós kormánybiztossal, másfelől a magyar hadügyminister, Mészáros Lázárral, kinek rendeletére a sorozást ugy a város, mint Torda vázmegye hozzáférhető részében gyorsan végrehajtotta. Tulajdonképen Torda városában nem volt sorozás, hanem inkább toborzás, mert e hazafias város hadköteles fiai önként tódultak a magyar zászlók alá s egy részük a Kossuth-huszárokhoz, a másik a 12. honvédzászlóaljhoz osztatott be. Nem ily könnyen ment a vármegye oláhok által lakott vidékén, hol a sorozó bizottság – melynek elnöke Szabó Lajos, orvosa dr. Posonyi Antal volt – nem egy helyt találkozott tettleges ellentállással is, mit katonai karhatalommal kellett fékezni.

De Torda város felfogta azt, hogy a mult kötelez; átértették hősöktől eredő s hajdan is fejenként harcztérre szállt lakói, hogy ily rendkivüli körülmények között többet kell a kötelességnél teljesiteniök s igy hadköteles fiaik kiszolgáltatása után már április hóban 3 század nemzetőrséget alakitottak önkéntes aláirás útján. Az első aláiró a leköszönt főispán, gróf Thoroczkay Miklós volt, ki nemzetőrségi ezredes czímet nyert. Őrnagynak a lelkes br. Kemény Farkas neveztetett, ki tulajdonképen lelke s a csaták vészeiben elszánt vezére volt a tordai nemzetőrségnek, a mely nem elégedett meg a helyi biztonsági szolgálat teljesitésével, hanem – miként alább látni fogjuk – belerohant a csaták vizeibe is, a midőn a haza üdve azt kivánta. Kemény Farkas kinevezett segédtisztje Szász Mózes főhadnagy volt, de a tordai nemzetőr századok tisztikara választás útján töltetett be. Egy előre hirdetett napon az összes szavazati joggal biró polgárok összesereglettek Torda főterén, a piacz negyedből való I. század megválasztott századosa lett id. Velits Lajos gyógyszerész,*A Velits-család felsőmagyarországi Lászlófalváról származott Tordára. főhadnagya Schilling József, hadnagyai B. Nagy Ferencz és Székely László. A Varga-utcza negyedből alakitott II. század századosa lett Gálfy József megyei pénztárnok, ennek lemondása után Tarsoly Gergely, főhadnagya Nagy Miklós, hadnagya Tóth Károly ügyvéd (a másik nevét nem tudhattam meg) alkalmasint Vajna Miklós. Az új-tordai negyedből alakitott III. század századosává nagy lelkesedéssel Szabó Lajos választatott meg, de ő többnemű s hasznosabb elfoglaltására és felsőbb megbizatására hivatkozva, kérte a polgárságot, hogy mást tiszteljenek meg bizalmukkal, minek következtében Lengyel Ádám városi tanácsost választották meg századossá; főhadnagygyá Lengyel Istvánt, hadnagyokká Koródi Lászlót és Vajna Lászlót. Később a Szeben ostrománál elesett Kovácsi János százados vezetése alatt az új-tordaiból egy IV. nemzetőr század is alakult, a mely utóbb vadászszázaddá alakitva, hős halált szenvedett, vitéz századosa vezetése alatt osztozott a honvédők véres dicsőségében és vészeiben, sőt Csipkés Albert szolgabiró századossága alatt egy V. század is alakult, a melyben Velits Károly, Velits György, Salamon József, Szigethi Sándor voltak mint tisztek beosztva. Ugyanekkor Tordán alakult egy lovas nemzetőr-század is, a melynek századosa (szindi) br. Kemény Pista, hadnagya Lendvay István volt.*Torda értelmisége ez időben oly nagy volt, hogy nemcsak saját nemzetőrségét látta el értelmes, képzett tisztekkel, hanem még más honvédzászlóaljakhoz is nagy járulékot juttatott. Igy a XI. hős zászlóalj egyik századosa, később őrnagya, tordai Szigethy Miklós volt, még e zászlóaljban Tordáról mint tisztek szolgáltak: Timár Gábor, ifj. Velits Lajos, Velits György, a XXX. honvéd-zászlóaljban a tordaiak közül tisztek voltak: Veress József, Vajna Miklós, Székely Márton, Szigethy Sándor, Nagy Miklós, Salamon József; ezeken kivül mindkét zászlóalj legénysége közt igen sok tordai volt. A hogy a századok megalakultak, rögtön hozzákezdettek azok katonai kiképeztetéséhez, a mi nagy buzgalommal folyt. A századok naponta kivonultak gyakorlatra vig zeneszó mellett, mert Vajna Miklós főhadnagy zeneértő levén, egy katonai zenekart szervezett és oktatott be, mely a zászlóaljat rendesen Rákóczy-indulóval vezeté ki, nem kevésbé fokozva a lelkesedést. A katonai kiképeztetést nagy mértékben könnyitette Beke József százados, ki – két század háromszéki székelylyel Tordán állomásozván – mint jeles készültségű katona,*Beke József, mint a kézdi-vásárhelyi katonai intézet igazgatója, kitünő katonai szakember volt, s kiváló tehetségei következtében csakhamar honvéd-ezredessé léptettetett elő s mint ilyen, igen nagy szolgálatokat tett a haza ügyének. A dévai fegyverletételnél ő és Szigethy Miklós őrnagy volt parancsnok. A szabadságharcz leverése után sok évig Josefstadtban szenvedett. a tordai nemzetőr-tisztek beoktatását maga vezette, mig a legénységet altisztei által gyakoroltatta be a fegyverforgatásba s más szükséges ismeretekbe, ugy, hogy nemcsak városukat fedezték az oláhok támadásai ellen, hanem mint képzett katonák nemsokára messze vidékeken hordozták végig osztrákoktól elszedett fegyvereiket*Néhány fegyvert eleinte kaptak Vay Miklós kormánybiztos útján Fejérvárról, de nem annyit, a mennyire szükségük volt; ezen ugy segitettek, hogy elvették a fegyvert az osztrákoktól. Ugyanis szeptember közepe tájalt Tordán egy erős század Károly Ferdinánd gyalogság volt beszállásolva, a midőn ezek indulás készen a piaczon sorakoztak, a tordai nemzetőrök fegyvertelenül körülállták, s egy adott jelre minden nemzetőr átnyalábolt egy osztrák bakát s a következő perczben már minden fegyver nemzetőr kézben volt. A lefegyverzett század tehetetlenül dühösködő tisztjeivel visszatért Kolozsvárra a kormánybiztosnál panaszkodni. Br. Vay Miklós meg is rendelte, hogy az elvett fegyvereket vigyék be Kolozsvárra; de a tordai nemzetőrök többé ki nem adták kezeikből, sőt nemsokára a haza védelmére kellett használniok. Meg is lakoltak érte, mert a midőn a kolozsvári futás után Tordát az osztrákok megszállták, első gondjuk volt az elvett fegyverek visszakövetelése; de visszaadni nem lehetett, mert azokat a magyar táborral kiment nemzetőrök magukkal vitték, s igy a szegény városra 11,000 frt sarczot vetettek. s dicsőséggel fenlengő zászlaikat,*A tordai nemzetőr-századokat kezdetben a havas felől Tordát, Toroczkót és Járát fenyegető oláh táborok fékentartására s a vagyon és élet biztositására használták a mezőségi részekben. Azonban október 15-én az új-tordai III. század őrnagya, br. Kemény Farkastól rendeletet kapott, hogy Felvinczen jelentkezzék Bene őrnagynál, ki e század fedezete alatt a maros-újvári sópénztárt Felvinczre szállitotta. Innen azonnal az oláh táborok által körülözönlött Nagy-Enyed védelmére vezényeltettek, a hol az Enyedet fenyegető muzsinai és szentkirályi oláh táborokat (az aranyosszéki nemzetőrök és 2 század Károly Ferdinánd segélyével) szétszórták, s mintegy két hétig voltak őrségen Enyeden, mig nem a XI. honvéd-zászlóalj egy százada és a Kossuth-huszárok egy szakasza föl nem váltotta. Ez csak felavatása volt a tordai nemzetőrségnek, a mely alkalommal bár először voltak tűzben, méltó utódaiul bizonyultak Bethlen Gábor fejedelem hős testőreinek, a kiket – a mint el volt mondva – jutalmul Uj-Tordára telepitett volt és Nagyvárad hősvédőinek, kiket Apafi telepitett Ó-Torda és Egyházfalvára. Nemsokára még nagyobb tér nyilt számukra eredetük és hősiességük tanusitására. s nemcsak a havasok felől fenyegető oláhok ellen fedezték Toroczkót és Járát, hanem nemsokára városuk védelmére is használták fegyvereiket; mert, ugy látszik Torda feldúlatása benne volt a General-Commando programmjában. Hegyalja feldúlatása után egy nagy oláh tábort vezetett Axentie a Keresztesmezőre. Tordán akkor csekély erő volt s azért id. Velits Lajos, id. Szigethy Sándor és Henczi Lajosból álló küldöttség ment eléjök, s élelemmel ellátva, mindenféle cselfogásokkal visszatartsák mindaddig, mig Kolozsvárról Fornszek János százados vezetése alatt egy század honvéd jött Torda segitségére; a Járamenti nemzetőrség is visszavezényeltetett épen jókor, mert Axentie csóvákkal ellátott oláhait már előre tolta a város felgyujtására; de a hogy ezek az Aranyos hidjánál csatasorba felállitott honvédeket és nemzetőrséget megpillantották, bátorságuk azonnal inukba szállt s eszeveszetten futottak szét Jára és Nagy-Enyed felé, a hol, a tordai nemzetőrség által követve, szétszórattak s igy Tordán nyugalom állott be.

Különben Tordán szabadságharczunk első időszakában, az önvédelmi szervezkedés mindent háttérbe szoritott, a jóléti bizottság közös ülésein kivül semmi másféle gyülések nem tartattak, a fegyverzaj elnémitotta még az igazságszolgáltatást is, a magánügyek szüneteltek, legfölebb a büntető igazságszolgáltatás intézte az elhalaszthatatlan ügyeket; azonban a szabadság eszméje még e téren is javitólag hatott, a rend és a vagyonbiztonság a városban s egyáltalán a magyarok által lakott vidékeken oly példás volt, hogy igazságszolgáltatásnak szüksége nem látszott.

Azonban a szabadság e rövid derűjére csakhamar rákövetkezett a zsarnokság sötét zivatara, Erdélyt elveszté a vezér tehetetlensége és az intézők gyámoltalansága.

Kolozsvárott és Enyed környékén akkortájt oly ereje volt tömöritve a magyar ügynek, hogy jobb és erélyesebb vezénylet mellett könnyen vissza lehet vala tartani az alulról nyomuló Puchnert és visszaűzni a Dézs felől betört Urbánt. Azonban a szamosujvári csatát a rosz intézkedések elveszték, a minek következtében a tordai négy nemzetőr-század is Baldácsi által Kolozsvárra rendeltetett a magyar seregek erősitésére. A győzelem varázsát vivék ezek magukkal, mert a XI. honvédzászlóaljjal ők is részt vettek a szamosfalvi harczban (október 16-án), hol a kelepczébe került Urbán csúfosan megszalasztatott; de e győzelem daczára a félénk vezér elnöklete alatt tartott, bátorságot vesztett, hadi tanács elhatározta ugy Enyed, mint Kolozsvár feladását, s az Enyedet megszállva tartott gr. Mikes Kelement is felrendelvén, sietve kivonultak Kolozsvárról s egész Erdélyt feladva, szabad zsákmányul dobták oda az osztrák zsarolásnak s az oláhok kannibáli kegyetlenkedéseinek, a mit osztrák tisztek vezetése és fedezete alatt hajtottak végre »ad majorem Austriae Gloriam«.

A tordai nemzetőrség, őrnagya br. Kemény Farkas vezénylete alatt, a sereggel szintén kivonult Kolozsvárról; de ők s bátor vezérük az általános rettegés közepette sem veszték el hitöket s nem a szétoszladozásra, hanem az izmosodásra és tömöritésre gondolva Bánffy-Hunyadon az alsó-fejérvármegyei, aranyosszéki és kolozsvári menekültek harczképeseivel egy teljes zászlóaljjá egészitve ki magukat, erdélyi szabad csapat elnevezés alatt szervezkedtek s ugy húzódtak Csucsára, hogy résztvegyenek Erdély visszahóditásának dicsteljes küzdelmeiben.*Az erdélyi »szabad-csapatnak« – br. Kemény Farkas a haditörvényszék elnökévé neveztettvén ki – egy ideig őrnagya Szentpáli Jenő volt; de nemsokára Kemény ismét visszatért, átvette a zászlóalj vezényletét s Zilahon nagy ünnepélyességgel szenteltetett fel – Szilágy lelkes hölgyei által varrt – zászlója. E zászló nemsokára győzelmes csatákon lengett magasan, mert a hogy Bem tábornok megkezdé Erdély visszafoglalását a központba beosztott szabad-csapat Sibotnál volt előőrsi állomáson, a midőn deczember 25-én Binder őrnagy a Jablonczi osztálylyal és a Mikás által vezetett 15,000 főből álló oláh táborral megkezdette a támadást; de a vitéz tordaiak azt nemcsak feltarták, hanem, a támogatásukra siető Bethlen Gergely és Czecz csapatainak segélyével, vissza is nyomták s következő napon Szurduknál csúfosan megszalasztották a császáriakat. Ez volt Torda önkénteseinek hősökké felavató vérkeresztsége, ennek köszönhették, hogy a midőn Bem Kolozsvár visszafoglalása után beszterczei hadműködésére serge javát (elitjét) vette maga mellé, választása a többek között a tordai szabad-csapatra is esett, kiket a csaták hevében tanult meg nagyra becsülni s igy az részt vett Bem bethleni (deczember 28.), beszterczei (deczember 31.) és 1849. január 3-ki tihurczi győzelmében, a midőn Urbánt Bukovinába visszakergette. Innen Bem br. Kemény Farkast Naszódra küldötte szabad-csapatjával, honnan a rend helyreállitása után a vezér ismét magához vonta, (a II. század ) kivételével, mely Bánffy János vezetése alatt őrizetül Naszódon maradt) s M.-Vásárhely felé nyomulása alkalmával hátvédét a tordai szabad-csapat alkotta. A gálfalvi csatakor Gálfalvát tartották megszállva, honnan Erzsébetvárosra rendeltettek. Azután részt vettek a szelindeki és szebeni csaták vészeiben, a hol Kemény Farkas alezredessé neveztetvén, vezérében csapatja is kitüntettetett. Bem vizaknai szorult helyzetében Kemény Farkast a Magyarország felől várt Beke ezredes elibe küldötte; de a tordaikat – mint legmegbizhatóbbakat – visszatartá táborában, s igy azok részt vettek a vizaknai, szerdahelyi, szász-sebesi és szászvárosi csaták véres dicsőségében, a döntő piski csatában is a hid vivásánál az elsők közt voltak, a midőn lováról lerántott alezredesüket (Keményt) csak nagy erőfeszitéssel és önfeláldozással tudták az ellen kezei közül kiszabaditani. A szabad-csapat 1849-ben a LXXV. honvéd-zászlóaljá alakittatott s tisztikara is változáson ment át, mert Kemény Farkas ezredessé neveztetvén, a zászlóalj őrnagyává Juhász József (addig az I. század századosa) lett. Az I. század egyik hadnagya Pávai, a II. század századosa br. Bánffy Ferencz, a III. század századossa Szarvadi Lajos, főhadnagya Magyari Pál, a IV. század századosa Bittzen nevű kolozsvári könyvkereskedő, főhadnagy Salamon József (Salamon Ferencz testvére a ki a szelindeki csatában esett el), hadnagya kolozsvári Bányai Sámuel, később Tordai József (ki mint abrudbányai unitárius lelkész halt el), Erdély kitisztitása után az LXXV. honvéd-zászlóalj a fejérvári vár ostromához rendeltetett s ügyünk elbukásával Zsibónál tette le a fegyvert, de csak kevesen, mert elhulltak ők a hős fiak dúló csaták alatt s kevés került közülök vissza Tordára.

Az alatt, mig Bem megkezdte a visszahóditásnak csodás harczait, a védtelenül maradt Erdélyben iszonyatos jelenetek fordultak elő. A feladott Enyedet csakhamar megszállta Losenau ezredes rendes sereggel és egy nagy oláh táborral, melyet Gratze százados vezényelt. E sereg nyomult Torda felé; útját ártatlan legyilkoltak vére és lángokba borult falvak jelölték; Décse, Inakfalva felégetése után Aranyosszék székhelye, Felvincz következett, a melyet porráégettek s honrekedt lakói közül (leginkább a nőket, gyermekeket és aggokat) 200-at november 13-án legyilkoltak. Enyed, Felvincz, Miriszló, Tövis s a többi közbeeső magyar községek népe, mint hajdan a tatárjárások alkalmával, menekült, javait szabad prédául hagyva hátra az oláh rablóknak, kik a mit el nem vihettek, elégették. E roppant menekülő nép jajveszéklő asszonyaival, siró gyermekeivel mind Tordára torlódott, iszonyú dolgokat beszélve az oláhok vad kegyetlenségéről.

Tordára húzódott az aranyosszéki nemzetőrség és alakuló félben levő honvédség is pár ágyuval Pócsa János székely huszárőrnagy vezetése alatt, a mi a tordaiak bátorságát feltüzelte s hogy Felvincz szomorú sorsától meneküljenek, de főleg, hogy az odamenekült szerencsétlen népet a felkonczolástól megoltalmazzák, ellentállásra s utolsó emberig való

önvédelemre szánták el magukat. Már sorakoztak nemzetőrei az Aranyos-hidnál, hogy a Gratze által vezetett és a Keresztesmezőn táborba szállt oláh táborra törjenek; a nagyon népes közgyülés az ellentállást hangoztatta, Torda lelkes népe vonakodott az oláhok előtti gyáva önmegadástól. Összeült a hadi tanács, hol azonban Pócsa ellenezte a harczot, mert a gyakorlatlan, még soha harczban nem volt nemzetőröket és ugy is csekély számú újoncz honvédeket nem tartotta alkalmasnak a rendes császári haderővel való szembeszállásra, bár az oláhok szétkergetését ő is könnyű feladatnak tartá, de a velük levő s nyomukban járó császári katonasággal való mérkőzést annyival inkább kizártnak mondá, mert neki a fővezér br. Baldácsitól rendelete érkezett a rögtöni Kolozsvárra vonulás iránt s igy, bár fájdalmasan, de nem maradhat a tordaiakkal, a mire különben kész lett volna. Ennek kijelentése után seregét összegyüjtve, kiadta az indulási parancsot. A tordaiak, midőn az ágyukat a piaczra felvonulni látták, örömrivalgásban törtek ki; de a midőn meglátták, hogy azok nem az ellenség irányában, hanem Kolozsvár felé fordittatnak, az ágyuk elébe vetették magukat s azok elvitelét meg akarták gátolni s csak akkor kezdettek engedni, mikor Pócsa – elvonulási rendeletére hivatkozva – a rájuk való kartácsolással fenyegette. Pócsa elvonult s vele tovább a menekülteknek szerencsétlen elgyötrött, roppant karavánja. A magára hagyatott szegény Tordára nem maradt más, mint az önmegadás felett alkudozásba bocsátkozni, hogy bár minő áldozatokkal is a várost a feldulástól megmentsék. A gyülés alkudozó követtséget választott. Nyugalmazott százados Henczi Lajos,*Henczi Lajos testvére volt a budai vár védőjének, ő Torda város egykori hires főhadnagyának Osztrovich Józsefnek vette el leányát, s igy Tordára telepedvén, testestől-lelkestől derék magyar emberré vált. Őt november havában a magyar kormány nevezte tordai térparancsnoknak, tisztét önkéntesen a magyar sereg elvonulása után is folytatta s az ő jó tanácsainak és közvetitésének köszönhetni leginkább Torda megmaradását. Andrássi Ferencz kath. lelkész, Szokolai gör. kath. esperes és Nagy György tanácsos személyében s irásba tett föltételekkel elinditották a Gratze kapitánynyal való alkudozásra, ez azonban föltétlen megadást, a fegyverek rögtöni kiadását és 10,000 frt arany-ezüstben fizetendő hadi sarczot követelt Torda megkiméléseért. Henczi Lajos szemrehányásaira, hogy nem szégyenli egy császári tiszt ily népséggel szövetkezni s iszonyú pusztitásaikat, gyilkosságaikat elnézve, bűnrészessé lenni; de főleg a midőn Gratze kivánsága szerint tetemes rum, rozsolis, kifli és báránybőr-bunda rögtön kiszolgáltatott, a vezér dühe kissé csendesült s a midőn a nemzetőrség fegyvereiből némi csekély részt kiszolgáltattak*Legnagyobb részét a Kemény Farkas által Kolozsvárra vezényelt nemzetőrök magukkal vitték. s a kivánt 10,000 forint hadi sarczból (többet összegyüjteni nem lehetvén) 4,000 frtot arany és ezüstben kézhez adtak, Gratze Tordát megkimélve, elvonult táborával Kolozsvár felé. Azonban Gratze látszólagos kimélete Torda irányában csak kényszerűségi erény volt; mert sem ő, sem oláh pajtásai, sem későbben Prodán nem azért kimélték meg azt Enyed és Felvincz szomorú sorsától, mintha emberiségi érzet szállta volna meg, hanem azért, mert Puchnertől szigorú rendeletet kaptak, hogy Tordát – a hol sok katonai és kincstári épület s nagy mennyiségű só volt raktározva – kiméljék. A 10,000 frt hadi sarczból is csak azért engedett, mert tartott attól, hogy ha késik e sarcz az Egerbegy és Gyéres lefegyverzése és feldulására ment Losenau alezredes – mint felette álló tiszt – kezére kerül; tehát e zsákmányféltés volt hasznára Tordának. Losenau is nemsokára követte Gratzet Kolozsvárra, mert a Szamosfalvánál megszalasztott Urbán a Torda körül levő haderőnek gyors odavonulását rendelte el; de Baldácsi fővezér ép oly gyorsan feladta Kolozsvárt, mint a mily gyorsan futott Urbán Szamosujvár felé s igy Gratze és Losenau minden küzdelem nélkül vonulhatott be a capitulált fővárosba.

Torda magára maradt véderő, szervezet és hatóság nélkül s csak az isteni Gondviselés őrködött fölötte. Ha valami előadta magát, azt Szigethy Sándor intézte a város tekintélyesebb polgáraival, Henczi Lajos pedig mint önkéntes térparancsnok működött. Ily intézkedések pedig gyakran voltak szükségesek, ha nem is a belügyekben – mert Torda higgadt polgárai a rendet önmaguk közt föntartották – de a minduntalan mutatkozó és a várost fenyegető oláh táborokkal szemben. Egy ily nagy oláh tábor a havas felől jött Szindre, ezt egy (Dragos nevű megyei irnok által kivitt) nagy bocskor-szállitmánynyal elégitették ki; de különben is ez a tábor nemsokára szétfutott a Koppánd táji oláh molnárok előtt, kik lövöldözve s kiabálva siettek üdvözletükre, az oláh tábor azonban Kolozsvár felől jövő honvédeknek vélvén, ugy szétfutott, hogy még a Tordáról kapott új bocskorokat sem tudta felkötni. Egy másik, még nagyobb oláh tábor alólról jött Torda alá, Henczi Lajos ment a város küldöttjeként eléjök s a vezetőket részint ijesztgetések, részint igéretek által rávette, hogy népüket ne ereszszék be a városba. A város küldött nekik a nagy Berekbe pálinkát hordókkal, élelmi szereket, szalmát fekhelyeikre. Ott táboroztak a Berek kivágott fáiból gyujtott nagy tüzek mellett s lakmároztak. A pálinka bátorságot adott egy csapatnak estve a városba való betolulásra; már kezdték a zárt kapukat döngetni s a csóvákat gyujtogatni, a midőn Henczi Lajos kapitány katonatiszti egyenruhájában lóra ülve, kikorbácsolta őket a városból s bátor föllépésével elháritá a városra mért kiszámithatlan következményű oláh betódulást.*Henczi százados szénát, zabot, élelmi czikkeket gyüjtött nemcsak Tordán, hanem a falukon is, a nép önként engedelmeskedett rendeleteinek, mert ő azokat igy indokolta: »Meg kell ezt csinálni fiaim, mert ha az élelem nem fog kelleni az osztrákoknak és az oláhoknak, majd jó lesz a magyar sergeknek, melyek nem sokára éhesen térnek vissza.« Tordán még most is áldva emlitik, mint Torda egyik legnagyobb jóltevőjének, nevét.

Következő nap aztán ez a tábor s később egy harmadik is csendesen vonult át Tordán Kolozsvár felé. Mind e táborok Bem közeledtének hirére csirkékként futottak szét s tagjai egyenként bujkálva szökdöstek vissza a havasok közé.

Az oláhok rohanását hamar követte az osztrák hadsereg eszeveszett futása. Karácson másod napján vonult át nagy sietséggel Tordán Wardener tábornok Ferdinand-gyalogosokkal, bukovinai vadászokkal s egy könnyű lovas csapattal, űzetve a tordai születésű Székely Mózes nevű (mészárosból lett) huszár által, ki kardját villogtatva egymaga nyargalt át Tordán, kiáltozva: »Utánam ki magyar;« de bármennyire magyarok lettek légyen is a tordaiak, nem nyomulhattak oly hirtelen utána. Ő tehát egyedül rohant s Wardener utóseregéből négy Ferdinánd-gyalogost elfogva és lefegyverezve kisérte vissza Tordára s leszámolt velük – a tordai nemzetőrségből alakult LXXV., a XI. hős zászlóalj és Kossuth-huszárok élén nemsokára Tordára bevonuló – Czecz honvédezredesnek,*Ez a Székely Mózes csodaszerű bravurokat vitt végbe a hadjárat folyama alatt, egész hős mondakör veszi körül emlékezetét. Gyakran egy maga bevágott az oláhok közé s sergestől kisérte azokat foglyokként Tordára, oly rettegést idézve elő közöttük, hogy ha csak megmutatta magát, már szétfutottak, mert azt tarták felőle, hogy a golyó nem járja. Egyszer Kolozsvárról rendeletet vitt Tordára, a hová csak ugy juthatott, ha a Hármasnál levő oláh táboron át vágja magát; nem csak áthatott, de hat elfogott oláhot lova után fűzve vitt Tordára, a rendeletet pedig a városház grádicsán fellovagolva adta át a kormánybiztosnak. kit Bem azért küldött előre, hogy Tordát fedezze és Aranyosszékkel az egybekötést helyre hozván, a XXII. honvéd-zászlóaljat szervezze, a mit rövid időn foganatositott is nagy könnyűséggel, mert a derék tordaiak és aranyosszéki székelység önként tódult a zászló alá.*Mindenki megegyezik abban, hogy Czecz az akkor parancsnoksága alatt Tordán összpontositott nagy erővel megmenthette volna Nagy-Enyedet és Jarát a feldúlatástól; mindkét helyről felszólitva lett a segélyadásra, de megtagadta s csak két századot küldött Enyed pusztulásának hirére, hogy a még életben maradott lakosokat összeszedve Tordára szállitsák, a mit ezek meg is tettek.

Torda mint varázsütésre alakult át; az addig elfojtott hazaszeretet és áldozatkézség ismét föléledt s a rendes honvédek sorába már másodizben állitott fiatalság mellett ismét szervezte az idősebb polgárokból az annak mintegy tartalékát képező nemzetőrséget, illetőleg vadászcsapatokat. Ugyanis a mint Bem tábornok Kolozsvárt visszafoglalta és az osztrákokat onnan elűzte, br. Kemény Farkas az erdélyi szabad csapatnál alkalmazott dr. Pozsonyi Antalt azonnal Tordára küldötte, hogy szabad csapata megfogyatkozott sorait újabb önkéntesek által egészitse ki. Torda városa egész lelkesedéssel adta meg a véradót másodizben is a szorongatott hazának; polgárai – még az aggokat és gyermekeket sem véve ki – seregestül csoportosultak a zászlók alá oly számban, hogy nemcsak a Kemény Farkas szabad-csapatjában támadt rések töltettek be, nemcsak a XXII. honvédzászlóaljhoz adá meg járulékát, hanem új csapatok alakitására is bőven marad ajánlkozó.

Ez újabb nemzetőr századok megalakitását némileg késleltette az illetékességi összeütközés; mert az erdélyi kormánybiztos Beöthy Ödön, Záhi Ugron Istvánt kormánybiztosként küldvén Tordára, a vármegyére és városra kiterjedő hatáskörrel, a Tordán alakulóban levő nemzetőröket – vagy mint akkor nevezék, négyhónapos szabadcsapatokat – arra utasitá, hogy a kormánybiztostól függjenek, feladatukul pedig azt tűzte ki, hogy Torda városában a csendet és rendet tartsák fenn, vidékén az oláhokat fegyverezzék le, az elorzott vagyont igyekezzenek visszaszerezni, s egyáltalában a kormánybiztost nehéz feladatának teljesitésében támogassák, egyszersmind rendelte, hogy aranyosszéki s más menekülteket is bevegyenek. Mig ellenben az ugyanakkor tordai térparancsnokul kiküldött Széphegyi (Schönekker) őrnagy magának követelte a rendelkezési jogot, miután a fegyvereket és töltényeket ő szolgáltatta ki az újonnan alakuló csapatoknak.*Bár sok új fegyverre szükség nem volt; mert a tordaiak a kolozsvári futáskor fegyvereiket elrejtették, s bár az osztrákok halálbüntetés terhe alatt azok beadatását többszörösen elrendelték, ők azt nem adtak alá, hanem most, midőn a hazának szüksége volt, egész készséggel előszedték, s közülök legtöbben fegyveresen sorakoztak a kibontott zászlók alá. Az illetékességi összeütközés kérdése azonban könnyen elintéztetett, nemcsak azért, mert Széphegyi helyébe a bár erélyes, de megnyerő modorú és alkalmazkodób b. Eglofstein alezredes (szilágyi birtokos) neveztetett tordai térparancsnoknak; hanem főleg Torda város polgárainak áldozatkészsége által, a kik nemcsak a tervelt három, illetőleg négy század nemzetőrséghez adták meg feles számban a harczosokat, hanem azon kivül az 50 éven felül való öregek és a 16 éven aluli gyermekekből még három más tartalékszázadot, ugynevezett őrserget alakitottak, hogy azok Torda városában a rendet fentartsák és a kormánybiztos feladatának teljesitését is lehetővé tegyék. Ezen őrsereg századai teljesiték Tordán a közbiztonsági szolgálatot, ők őrködtek a hódolni nem akaró oláhok közt az élet és vagyonbiztonság felett, s azok nyujtották a karhatalmat a havasi részekre alakitott büntető, ugynevezett vérbiróságnak,*E vérbiróság elnöke volt Betegh Gábor, birái: Nagy Ferencz kolozsvári tanár, Székely Sámuel és Székely János tordai ügyvédek, ügyésze: Szente Ferencz, vádló és védő ügyvédei: Érsek Elek és Tóth Károly. a mely minden rémneve mellett is nagyon szeliden járt el, mert bár ezrivel voltak a Tordavidéki és havasi oláhok közt, kik rablásban, gyujtogatásban és gyilkosságban résztvettek, kik most az osztrákok elfutásával könnyen a magyar igazságszolgáltatás kezeibe adhatók voltak, mindazonáltal a tordai vérbiróság senkit sem itélt halálra; mert a magyar engesztelékeny és lovagias jelleme és néha túlzott nagylelkűsége a boszú fegyvereit nem suhogtatta s azzal nemcsak vissza nem élt, hanem azzal még nem is élt. A kormánybiztos segédcsapatai ekként az őrseregből kitelvén, br. Eglofstein a rendes nemzetőrség szervezéséhez egész erélylyel hozzáfoghatott és pedig két irányban folytatta toborzását: az először négy havi kötelezettséggel zászló alá állottakból négy századot a rendes honvédekhez osztott be, négy évi szolgálati kötelezettséggel, vagyis a nemzetőröknek felcsapottakból négy század mozgósitott rendes honvéd-vadász századot alakitott. Ezt a ministerium által vadász ezredek szervezésére leküldött Ormai ezredes segélyével és közreműködésével rövid idő alatt valósitotta. E négy század képezte a II. honvéd vadász-ezred II. zászlóalját. A hadügyminister által megerősitett tiszti névsor következő: I. sz. (mely Túron alakult) százados Tarsoly Gergely; főhadnagy Vajna Miklós; hadnagyok Szigethi Cs. Sándor, Reményi, utóbb Mara Károly. II. sz. százados Lengyel Ádám; főhadnagy Kóródi János; hadnagyok Lengyel István és Vizi Endre. A III. sz. százados Velits Károly; főhadnagy Csiki Antal; hadnagyok Ambrus József és Székely László. IV. sz. százados Csipkés Albert; főhadnagy Nagy Lajos; hadnagyok Bocz Samu, Jakab István. Ugyanakkor alakult Tordán egy 150 főből álló V-ik lovas század is (melyben a tordai polgárok saját lovaikon és szerszámzataikkal jelentek meg) a derék Pápay Lajos (alispán) századossága alatt, ki később őrnagygyá léptettettvén elő, Técsi Sámuel lett századosává, főhadnagy Nemes Miklós, alhadnagyok Finta Mihály és Szentkirályi Dániel.*Ez a lovas század a tordai, járai és toroczkói havasokon czirkált, utóbb a Gy.-Fejérvárat ostromló sereghez rendeltetvén, Borbándnál táborzott, s a szent ügy elbukta után hazatért. A tordai vadász-zászlóalj nemcsak gyorsan alakult meg, hanem ép oly gyorsan vonatott be a csaták vészeibe, mert Torda polgárai azért szervezték a tartalék-őrserget, hogy azok a helyi és vidéki közbiztonsági szolgálatokat teljesitve, ők, a harczratermettebbek tevékeny részt vehessenek a szabadságharcz dicsteljes és vészes küzdelmeiben, a mely vágyuk hamar teljesült; mert már május elején fölrendeltettek a havasokra, hol az oláhok guerilla-harczai vészeiben egész mértékben részesültek, sokan közölök életükkel pecsételvén meg mindennel daczolni kész honszerelmöket. *

A havasokat körülzáró hadsergek viselt dolgai legkevésbé ismeretesek, hisz a történész, a ki azoknak feljegyzésére, a költői lelkű ifjú, a ki azoknak megdicsőitésére voltak hivatva: Kurz és Vasvári szintén e csatatereket festék nemes vérükkel, ép azért igyekeznünk kell legalább utólagosan azt, a mit kipuhatolnunk sikerült, a jövő történésze számára jegyzékbe vennünk. Ezt teszem én a tordai vadász-zászlóalj – megtudhatott – viselt dolgaival.

A tordai honvéd vadász-zászlóaljat már május 1-én a kisbányai havasokra vezette Eglofstein alezredes, kit később tordai Puhl Ignácz váltott fel a parancsnokságban. E zászlóalj a havast körülzáró magyar hadsereg balszárnyán állott, mig a korábbi tordai nemzetőrökből alakult LXXV. honvéd zászlóalj br. Kemény Farkas alatt a jobbszárnyon s igy Torda harcztéren levő összes csapatai résztvettek e veszélyteljes hadmenet minden fáradságaiban és nélkülözéseiben; mert e csapatok három hónapon át mindig szabad ég alatt tanyáztak az úttalan hegyek közt, rosszul élelmezve, ki voltak téve a guerilla-harcz folytonos zaklatásainak, szünet nélküli csatározások és meglepetéseknek. A csapatok elhelyezése következő volt: Velits Károly százada a szélső balszárnyon Lupáttól Nyirmezőig, a Bedellői havasokon Kovácsi János százada, a magy-oklosi keresztnél, Lengyel Ádám százada, a runki havason Csipkés Albert százada, a Gruju Gazsi havason Tarsoly Gergely tordai és Tarsoly Lőrintz turi vadász százada. A centrum vezére br. Eglofstein Béla tordai térparancsnok volt. A jobbszárnyé br. Kemény Farkas, a balszárnyé Trangus őrnagy. Nagyobb csatározásuk Podzsagánál volt, hol az oláhok az utat uralgó sziklahegyekre mellvédeket emelték s onnan lövöldöztek s hengeritettek szikla darabokat a tordai vadász-századokra, mig nem Lengyel Adám századával felkuszván a sziklák között, az oláhok balszárnyára nem vetette magát s őket szétszórva, el nem foglalta lőkészletüket, élelmi szereiket és marháikat. Odább ugyancsak a podzságai havasok egy másik magaslatán mintegy 4,000 emberből álló oláh tábor foglalt állást, melyet a tordai vadász-zászlóalj nagy bravurral támadott meg s a tizszeres számú ellent gyorstüzeléssel és rohamával szétkergetvén, táborukban nagy zsákmányra tettek szert.

Mind e csatározásokban a tordaiakból sokan sebesültek, de halottjuk nem volt, hanem a nagyobb véráldozat sem maradt el, mivel nem sokára vészes harczok követték ez előcsatározásokat. A hogy Bem tábornok az osztrákokat kiszoritotta Erdélyből, elhatározta a hódolni nem akaró s a nyugati havasokba visszavonult oláhoknak fegyverrel való megfékezését. Ezen expeditio vezénylete Zarzeszky lengyel származású ezredesre ruháztatott, a ki a helyi viszonyokkal és a tereppel ismeretlen lévén, fonák intézkedéseket tett, a melyek keserűen boszulták meg magukat. A főhiba az ellenség kicsinylése s igy elbizakodottságból eredett. Ennek volt következménye, hogy a havasok ellen nyomuló elég tekintélyes magyar haderőt nagyon hosszú vonalon szórták szét s igy minden ponton csak gyenge erővel küzdhettek a nagy tömegekben csoportositott oláhok ellen, kik az odavezető hegyszorosokat mindenütt előre megszállták és a természeti fekvés oltalmánál fogva minden gyávaságuk mellett is a csekély számú támadókkal szemben nagy nehézségeket görditettek, sőt sikerült nekük egy ponton a honvédeket kelepczébe is csalni. Ugyanis a tordai vadászok közül a legveszélyesebb ponton a Velits Károly százada volt elhelyezve, mert vele szemben állott a kakovai hegyen 2,000 oláhval táborzó Baritz tribun, mig oldalt tőle Axentie állott sokkal nagyobb erővel a kis-enyedi magaslatokon. Velits jelentésére Eglofstein egy honvéd századot küldött erősitésére Szathmáry Dániel százados és Kötő főhadnagy vezetése alatt, azon rendelettel, hogy Lupsáig nyomuljanak előre, a mi tekintve a távolságot és a szemben álló nagy ellenséges tömegeket, bajosan volt végrehajtható; mindazáltal megkezdették foganatositását. Szathmáry százada csatárlánczba oszolva, nyomta vissza Baritz hadosztályát egészen a kis-enyedi magaslatokig, itt azonban Axentienek Fejérvár alól ide nyomott s az Offenbánya és Enyed tájáról elüzött oláh táborok által erősödött, több, mint 10,000-re szaporodott oláh táborával találkoztak. Elszánt küzdelem fejlődött ki, a maroknyi kis magyar csapat bámulatos hősiességgel rohant az oláhok roppant tömegére; de az oláhok közt rendes határőr is nagyobb számmal s ezek jól fegyverezve és fegyelmezve levén, erősen ellentállottak; de ezeket is megtörte a hős honvédek rohama s visszavetette a hegyekre. Ekkor azonban Offenbánya felől másik oláh tábor tünt fel, mely a hátramaradt és elszakadt aranyosszéki nemzetőrség közt (A fővezértől rendelet érkezett az előre nyomulás megszüntetésére, a mit az aranyosszékiek megkapván, megállapodtak; de a rendeletet továbbitó futárt az oláhok ellövén, az nem juthatott el a Velits csapatához s igy az magára hagyatva tört előre) előre nyomulván, oldaltámadást intézett a honvédek ellen, kik szurony rohammal verték ezt is vissza. A mig ezekkel küzdöttek, addig az előbb visszaüzöttek a hegyéleken hátukba kerültek s minden oldalról körülözönölték a társaiktól elszakadt honvédeket. A helyzet nagyon válságos volt, mert a magyarok ereje mindössze Velits vadászszázada, Szathmáry honvéd százada, s egy félszázad – a többiektől elszakadt – aranyosszéki nemzetőrségből, tüzérségük emberek által vállon vitt két kis hegyi ágyúból állott, a melyekhez azonban alig volt néhány kartács töltényük. E 250–300 emberből álló csapatocskát 5–6,000 oláh vette körül, tehát minden egy honvédre 25–30 ellenfél jutott; ehhez még hozzájárult egy hirtelen leereszkedő köd, a mely a két szakaszszal csatárlánczban nyomuló Kötő főhadnagyot elboritá. Az oláhok ezt felhasználva, minden oldalról körülvették Kötő csapatját. Iszonyú szuronycsata fejlődött ki, melyben Kötő főhadnagy s csapatából többen elestek, mignem Velits Károly és Szathmáry két oldalról megrohanván az oláhokat, azok fegyvereiket elhányva eszeveszetten szaladtak szét; a győzelem ki volt víva, de Kötő és Ambrus hadnagyok s vagy 20 honvéd halálával lett megszerezve.

*

A győzelem daczára a kis magyar csapat helyzete nagyon válságos volt, az egész napi folytonos csatázásban kimerült és kiéhezett honvédcsapat átlátta, hogy a többiektől elszakadva önmagára van hagyatva a hogy más menedéke nincsen, mint az oláhokon magát átvágva, Enyed felé kisérleni meg a visszavonulást. Az éj beálltával meg is kezdték e tervük keresztülvitelét, az oláhok folytonos támadásai közt, a kiket azonban a két kis ágyú kartácsai a tömeges rohamoktól visszatartottak; de fatörzsek és sziklák mögé bujva azért folytonosan tüzeltek a tömegben vonuló honvédekre, kik egy hegytetőre érve táborba szálltak. Éjfél után a hold feljöttével az oláhok megújiták támadásukat, de az előörsök és az ágyuk tüzelésére visszavonultak. Azonban, a midőn hajnalban honvédeink ismét megkezdék visszavonulásukat, az egész oláh táborral találták magukat szemben; de ezen szuronyszegezve átvágták magukat s egész napon át csatázva az őket folyton körülrajzó ellenséggel, értek a kis-enyedi hidhoz, a hol egy végső elkeseredett tusában az oláhok visszaszoritva, éjjelre levonultak a feldúlt Nagy-Enyedre, mintegy 80 emberük elvesztése után. A századának csaknem felét vesztett Szathmáry Fejérvár alá vonult, mig Velits élelmezve századát, visszavezényelte oláh-lapáti állomására, a hol két nap mulva felváltatván, Kolozsvárra vezényeltetett, a honnan a század kiegészitése után, a Tordahasadéknél hadállást foglalt oláh tábor szétkergetésére rendeltetett, a mit Lengyel Ádám századával ritka bravurral teljesitett, a mint azt hátrább a Monasteria leirásánál előadom.

Julius végén a muszkák beütésekor a tordai vadász-zászlóalj nagyobb zöme a havasokról visszarendeltetvén, Marosujvár és Balázsfalvára küldetett, hogy a Nagy-Szebennel való összeköttetést fentartsák, honnan a muszkák által visszanyomatván, augusztus 16-án Tordán értek követve a muszkák által, kik a Keresztesmezőn foglaltak állást. E nagy muszka erővel mérközniök nem lehetvén, Eglofstein a tár- és élelmezési szekerek visszahagyásával megkezdette a visszavonulást, nem Kolozsvár felé – hol már muszkák voltak – hanem a hegyeken és Járán át Szász-Fenes felé, a hová Velits és Lengyel Ádám százada, a Monasteriától már azt előzőleg elrendeltetett volt. Velits Károly itt a Szász-Fenesen levő csapatokat magához véve, mint zászlóalj-parancsnok képezte hátvédét a Kolozsvárról kivonult Kemény Farkas és Gál Sándor-féle hadtestnek, melylyel augusztus végén érkeztek B.-Hunyadra, a honnan Velits azonnal visszarendeltetett Kőrösfőre, hogy a Jára felől vonuló Eglofstein csapatját B.-Hunyadra vezesse, a mit végre is hajtott. Következő napon, a midőn br. Kemény Farkas a szemlére kirendelt csapatok előtt a parancsnokságot Gál Sándornak átadná, a muszkák váratlanul reájuk csaptak. Velits rendeletet vett, hogy a hunyadi templomnál felállitott ágyukat szállitsa ki; meg is inditották, de az végtelen nehézséggel járt, mert a főút a menekülők összetorlódott szekerei által el levén foglalva, egy mellékutczán sikerülhetett csak a támadó kozákok visszaverésével. Az igy megmentett ágyukkal aztán Gál Sándor B.-Hunyadon kivül állást foglalván, az ismét hátvédül rendelt tordai zászlóaljjal visszavetette a muszkákat, sőt Hunyadot is visszafoglalta. Azonban ez utolsó győzelme volt a tordaiaknak, mert az egész muszka hadsereg megérkezvén, a magyar sereg megkezdette a visszavonulást Csucsára, a mely visszavonulást a vitéz tordaiak fedezték étlen, szomjan; mert Tordáról való távoztuk óta se élelmük, se pihenésük nem volt. Csucsáról Krasznán, Zilahon át Zsibóra huzódtak, hol a Nagy-Bánya felől jövő Kazinczy csapatjával egyesülve, ismét 6,000 honvéd és 60 ágyu volt együtt. Immár csatára s a muszkák visszaverésére készültek, a midőn jött Görgeinek önmegadásra felszólitó levele, minek következtében a zsibói magyar sereg letette fegyverét. De nem mind hódoltak meg; voltak sokan, a kik még e végkétségbeesésben is daczoltak s készebbek voltak inkább a halált választani, minthogy győzelmes fegyvereiket kiadják kezükből. Az ily legyőzhetlenek s azért halhatlanok csoportjában találjuk a tordaikat is. Az ő térparancsnokuk b. Eglofstein Béla ezredes, – a havason vivott hősi küzdelmekben példát adólag előlhaladó vezérük – volt az, a ki megmutatta, hogy a legyőzött is, miként lehet győztes, a midőn inkább golyót röpetett agyába, mintsem hogy megadja magát; Varga Imre tüzértiszt lőszerszekerére ülve röpitteti magát levegőbe, a huszárok közül is sokan előbb lovukat, azután magukat lőtték főbe. A tordai vadászok sem hódoltak, azok a közelkeseredés és csüggedés közepette sem tették le fegyverüket; hanem összeverve magukat, fegyveresen vonultak el a hegyeken s ezer viszontagság és nélkülözések közt érkeztek meg szülővárosukba. Itt azonban az osztrákok összefogdosták és besorozták, tisztjeiket bebörtönözték. Báró Kemény Farkas Zsibótól távozván, Szathmárban bujdokolt s onnan menekült külföldre. Velits Károly, Tarsoly Gergely Pestre huzódtak. Velits onnan Törökországba menekült (miért in efigie felakasztották), Tarsolyt befogva besorozták, a többieket, mint Lengyel Ádámot, Puhl Ignáczot, Csipkés Albertet s másokat folyton vizsgálták, börtönözték, kinozták. Szóval mindeniknek keservesen kellett honszerelmeért s a haza védelmeért meglakolni.

A Váradi-féle összeesküvés folytán Tordán is sokakat fogtak el, igy Veress Józsefet, Tarsoly Gergelyt, a ki börtönében megőrült, id. Velits Lajos gyógyszerész, Székely Elek, Csipkés Albert a hosszas hurczoltatás és kinoztatásban megtörve haltak el, mig sokáig szenvedtek tömlöczben Szigethy Miklós, Vajna Miklós, Timár Gábor, Velits György, Pápay Lajos, Székely Ádám, Szász Mózes s mások. Torda városnak a hazafias érdemekben ép ugy, mint a szenvedésekben oroszlán része volt; de ugy az egyik, mint a másik a hazaszeretet fölemelő példájaként lesz a történelem emlékkönyvébe bejegyezve.

Torda város ekként harczképes fiait mind a csataterekre küldé, otthon csak az aggok, gyermekek és asszonyok maradtak s ennek daczára Torda városa egészen szabadságharczunk végéig magyar uralom alatt volt, harczképes fiai ott voltak a honvédek soraiban s osztoztak az önvédelmi harcz szenvedéseiben és dicsőségében, osztoztak veszteségében, mert azon pár ezer tordainak, kik zászlóink alá sorakoztak, több mint fele hősies halálával áldozott a szabadság ügyének. A vadász csapatokba és lovas nemzetőrségbe beosztott idősebb polgárai is meghozták véráldozatukat a hazának, mert ott voltak a havasokat körülzároló hadseregben s részt vettek e vészterhes guerilla-harczok minden viszontagságában. Sőt 1849. juniusában, mikor a muszka interventio ténynyé vált, s Bem tábornok seregeinek szaporitását szükségesnek látta, Tordán Benő István őrnagy a 134-ik honvédzászlóaljat szervezte, s bár Torda harczképes fiai legnagyobb részben fegyver alatt s harcztéren voltak, mégis jutott fiaiból e zászlóalj számára is harczos, mert Tordán egész mértékben átérezték ama dallam értelmét:

»Ha még egyszer azt izeni,
Mindnyájunknak el kell menni.«

Nagy küzdelmek, csodás, hősiességgel kivivott győzelmek után kiszoritotta Bem az osztrákokat Erdély bérczei közül, s a minket 17 oldalról megtámadott, de mindenhol megszalasztott nagy osztrák hadsereg elvégre is kénytelen volt legyőzetését és tehetetlenségét bevallva, a muszka segélyéhez folyamodni. A három oldalról Erdélybe betört muszkákat is eleinte többször megverték Bem és a székelyek; de végre győzött a roppant szám. Augusztus havában Tordához is eljutottak a muszkák, s ott átvonuló hadcsapataiknak igen nagy mennyiségű élelmet, takarmányt, társzekereket kellett kiszolgáltatni; de különben humanus és kiméletes bánásmódot tanusitottak. Nem igy a nyomukban és védelmük alatt kullogó osztrákok, a kik durva módon kegyetlenkedtek a magyarokon, kik előtt nem régen futottak. Tordán tisztes előkelő polgárokat pofoztak és kardlapoztak, a városra 10,000 frt hadisarczot vetettek, s mivel a kiélt város azt rögtön össze nem tudta teremteni, a legelőkelőbb polgárokat összefogdosták, bebörtönözték és kinozták mindaddig, mig az utolsó fillérek kisajtolásával az előljáróság ki nem fizette. Elvonult, vagy ha csak pár huszár mutatkozott is, elfutott az egyik csapat, de jött helyébe egy másik, a mely ismét elől kezdette a zsarolást és a védtelenekkel való gyáva kegyetlenkedést, sőt még kedves fegyvertársaikat: az oláh tribunokat is rászoktatták, hogy a várost sarczolják és kiéljék. Ily viszonyok közt a szegény tordaiak megörvendettek, midőn Dieck orosz tábornok alatt ismét muszka csapat szállta meg Tordát. Az elkapatott oláh praefectektől és tribunoktól jöttek a rendeletek Tordához. Egy Bálint nevű praefectus fennelgő hangon irta, hogy 10 szobát rendezzenek be az ő és társai számára, mivel ő nemsokára megérkezik a megye közigazgatásának átvételére. Egy Csurilán nevű másiktól az a rendelet jött, hogy bizonyos szabott időben Tordán lesz 10,000 emberrel, legyen akkor kész élelem, meghatározott számú nyereg, kantár, pokrócz, bocskor stb. Egy harmadik több ezer forint, élelem, ruházat iránt rendelkezett s mindenik iszonyúan fenyegetődzve, hogyha kivánata nem teljesittetik, a földdel egyenlővé teszik a várost. Egy bizottság vitte e fenyegető leveleket a muszka tábornokhoz, a ki rögtön rendeletet küldött az oláhokhoz, hogy Tordára jőni ne merészeljenek, mert különben vele gyűl meg a bajuk, meghagyta, hogy adják be fegyvereiket, menjenek haza s lássanak békés foglalkozásuk után. A tordaiakat pedig felhatalmazta, hogy az ily műkedvelő zsarolókat, ha mutatkozni mernek, fogják el és zárják be s hogy ezt eszközölhessék, az őrsereg beszedett fegyvereiből egy biztonsági őrcsapatnak fegyvereket osztatott, sőt eltávoztakor a város kérelmére 60 kozákot hátrahagyott, hogy a közbiztonság felett őrködjenek, s az oláhokat, ha mutatkozni mernének, kikancsukázzák. Bekövetkezett itt is, mint országszerte mindenütt, hogy a vadnak és kegyetlennek festett s barbárnak nevezett muszka szelid és humanusnak tünt fel az osztrák czivilizátorok és szövetségeseik mellett.

A muszkák elvonultával ismét osztrák katonák szállták meg Tordát, velük jött egy Dorinde nevű kiszolgált katonatiszt s mint kerületi főnök (Bezirker) megkezdette működését, természetesen a szabadságharczban szerepeltek üldözésével, börtönbe hurczoltatásával és hadi törvényszék elé állitásával. Igen sokan voltak az elitéltek, a börtönök sötét czelláit benépesiték Torda hős fiai, még többen voltak az elmenekültek, kik saját hazájukban bujdostak vagy idegen földön sanyarogtak; legtöbben azok, kiket büntetésképen besoroztak az osztrák hadseregbe, mert Torda minden harczképes fia, a szabadság zászlói alá sereglett volt a haza hivó szavára, az ilyeneket besorozni el nem mulaszták az osztrákok, mert ott alkalmuk nyilt arra, hogy kinozzák s durva altisztek által kinoztassák s vérig boszantassák azokat, kik előtt oly sokat kellett nekik futniok. De épen e szenvedések, e gyötörtetés képezi e kiérdemesült hazafiaknak legszebb érdemkoszorúját, s Torda város történelmének nagy multjával összhangban levő, legfényesebb lapját, mert Torda város multjának varázsát épen az adja meg, hogy a magyar állami önállóságnak, a magyar alkotmányos szabadságnak, a magyar állameszmének mindig tántorithatlan hive és védője volt; a szabadság a polgárosodás egyik legmelegebb góczpontja, a kor eszméinek egyik kiváló előharczosa. Ezektől soha el nem tért, ezekért kész volt küzdeni s nem egyszer pusztulásnak kitenni magát. Ezek mindenkoron fennmaradó, hervadhatlan érdemkoszorúval fonják körül e város multját, élesztik jelenét, előkészitik szebb jövőjét.

A szabadság fényes korszakára jött a zsarnokság sötét, borzalmas korszaka az ő bitófáival, az ő börtöneivel, a mikor az idegen hatalom Tordát egyik kerület (Bezirk), s egyik kerületi törvényszék (Bezirks-Gericht) székhelyévé tette. A városnak ugyan szinleg meghagyták névleges tanácsát és polgármesterét; de azok csak arra szolgáltak, hogy a Bezirkerek parancsait teljesitsék és teljesittessék.

1861. május 6-án Torda város az 1848-iki alapon szerveztetett és választá meg tanácsát, mig az 1862-ki provisorium csak látszatát hagyta meg az alkotmányosságnak, bár a város és vármegye akkor kinevezett administratora, az egykor honvédként szolgált Zülich, a mennyiben lehetett, igyekezett enyhiteni a rendszer nyomását s különösen az emberekkel való jó bánásmódja által némi rokonszenvet tudott kivivni.

1867-ben Torda a rendezett tanácsú városok közé soroztatott, s igy a vármegyei hatóság lefolyása – az önkormányzat megszoritásával – itt is, mint másutt, érvényesült.