Tompa Mihály madarai

Tompa Mihály költészetében a madár fontos szerepet játszik; nemcsak alkatrésze a jellemzésnek, nemcsak mozzanat, hanem sokszor a költemény főtárgya.

Így használja föl Tompa a gólyát, a solymot, a kuvikot, a szerényke pipist; ír a fecskéről és a gólyáról, az özvegy gólyáról, összegyűjti a madarakat királyuk, a sas előtt, hol rendre megszólaltatja őket; regét ír a bölömbikáról; az ő madara megoktatja fiait; a költő a tavaszt „pacsirta dalban” üdvözli, s így tovább. Némely helyen, így az ördögszekérről szóló népregében, érezhetően zsúfolja a madáralakokat.

Arannyal szemben, kinél a madár legtöbbször egyes mozzanatokat kidomborító alkatrész s mint ilyen mindössze néhány, de zseniálisan találó vonással van vázolva, Tompa a részletek embere is. Ott, ahol az egész költeményt a madárra alapítja, széles ecsettel teszi föl a kép alapszínét, mely azután a felfestett más színek alól mindég kitetszik: a madár úgyszólván ürügy emberi érzelmek, helyzetek festésére. Ebből a hajlamból ered a Tompa madarainak sokszor allegórikus természete.

Tompa forgathatta a természethistóriát is. Ez, szövetkezve avval a körülménnyel, hogy madarai néha valóban csak képzeleti helyzetekbe jutnak – mint például az a gerlepár is, mely A vándorláp-ról szóló regében a tündérleány szekerét röpíti –, a kutatót, ki Arany szellemét fölfogta, bizonyos aggodalommal tölti el; félni kezd az idegenszerűségtől, mely Tompa magyarosságát megcsorbíthatná. De ez az aggodalom fölösleges, mert a tündérleány gerléi az erdőbe kerülve ott a hűtlenségig jól találják magukat; a biológiai igazság tehát még itt is győz.

Tompa is mindig a népies alakot, annak népies nevét tartja meg, s az egész hatás, amelyet madárképeivel elért, amely – mint tudjuk s látni fogjuk – nemzet-politikai tekintetben megrázó, példátlan hatású volt, ezt a hatást a biológiai mozzanatoknak valóban mesteri fölismerésével és alkalmazásával éri el: a valóban jellemzővel, ami a köztudatban él, mert a nemzet szemlélődésének megfelel, s csak formát kíván, hogy mélyen hasson.

Tompa néhány vonásban érezteti borsodi, gömöri tartózkodását, a hegyet és az ezen álló erdő befolyását. Ismeri a fülesbaglyot, a süketfajdot, alkalmasint a „császármadarat” is; látta a tarka pintyet, a bükkös erdő e csengettyűjét, feltűnt neki a partifecske – nyilván a Sajó mentén, hol ez a madár a folyó partszakadékaiban seregesen fészkel; nem feledkezett meg a bankáról, mely Borsodban, Gömörben jobban tűnik fel, mint feltűnhetett Szalonta körül, hol akkoron még a régi madarak uralkodtak.

De mihelyt Tompa az Alföld felé fordul, madárszeretete – mert az csakugyan élt, lüktetett benne – rögtön eltalálja a helyes alapot: csak a valóban odaillő alakokat alkalmazza képeiben.

Alig egy-két hely az, ahol egy szóig, egy kifejezésig a Tompa tolla elcsúszik. Így a Temetői hangok ciklusában a Fejfa részben egy helyen ez áll:

 

Lombon zene csattog, a fülmile búg;
Itt éji sírok riadó ura zúg.
 

A fülemile „búgása” teljes lehetetlenség azért, mert a fülemile szava egyáltalában nem búgó; de még inkább azért, mert a búgást a magyarság országszerte a galambnak tulajdonítja, olyan értelemben, mint a pitypalattyot a fürjnek, a krúgatást a darunak, a hápogást a rucának stb.

Emellett a madarak megszólaltatása néha odáig ragadja, hogy a dal, az ének „ajkaikról” is hangzik, mint például Kikeletkor:

 

Dalolj hát, kis madár…
. . . . . . . . . .
Ajkaidról a táj, ha víg énekszót hall,
Felmosolyog hozzád…
 

Amiben Petőfivel rokon.

Éppen az ajak teljes hiánya – még morfológiailag véve is – az, ami a madarat jellemzi; hozzá még azt, ami a madár szája, a nép széltében az alakra épített hasonlatosság alapján orr-nak nevezi, sőt maga Tompa is ezt használja; és éppen azért az a „madárajak” a figyelmes olvasónak legott feltűnik.

De evvel a két megjegyzéssel s legfeljebb még a fülemilére vonatkozó eggyel vége is van a kifogásnak; minden egyéb a maga nemében jó, részben kitűnő, Tompa finom megfigyeléséről tanúskodó.

Vessünk most bárcsak egy futó pillantást is arra, ami Tompa madárképeiben szép és érdekes. Néhol igen finom dolgokra találunk.

Ilyen hely mindenekelőtt Az erdei lak című versenykölteményben az, ahol a pintyről emlékezik meg:

 

A kis csermelyt rácsos ajtajánál
Át sem kell röpülni a madárnak;
Habtalan fut, szótalan fut, benne
Tarka pintyek lépegetve járnak.
 

Aki a lombos erdő szépségeit élvezte, az el fogja ismerni, hogy az itatóra járó apróka madarak ott az itatón valóban egész kedvességökben tűnnek fel – különösen a „lépegetők”, amikor egy kicsikét begázolnak, farkukat megemelik, nehogy a vizet érje, aztán erre is tipegnek, arra is, hogy a legtisztább vízhez juthassanak.

És ezer ember között alig akad egy is, aki tudja, hogy a pinty nem ugrándozik, mint a veréb, hanem valóban kedvesen lépeget; de amikor aztán a költő így igazán mondja, legott sok embernek jut eszébe, hogy a kis pinty csakugyan lépeget, s hogy az csakugyan kedves egy dolog.

A pipishez című költeményében szép, megható és igaz vonásokkal jellemzi a szerény és különösen a szegény ember lakta helyekhez oly szívesen ragaszkodó madarat. Itt mondja:

 

Más madárka fészken s párosan pihen,
Te kerékvágásban s a rög enyhiben.
 

És tovább:

 

Ott vagy a küszöbnél, ahol születünk,
A barázdán, melyből vájjuk kenyerünk,
Hol futunk rohanva: jól ösmér az út,
S a temető halma, mely reánk borúlt.
 

Valóban ezek a szerény madárnak legkedvesebb tanyái, ahol télen-nyáron kitart; nagy bizalmasan pár lépésnyire várja be az embert, hogy azután nem is annyira elrepüljön, mint inkább kitérjen, s amint elhaladtunk, ismét arra a helyre visszatérjen, amelyről felzavartuk.

Igen finom megjegyzés az is, amelyet A puszpánghoz című költeményében e bokorra mond:

 

Fáradt madár szállása nem vagy!
 

ami teljesen igaz, mert az ágállás s még inkább a levélzet tömöttsége, csakugyan azt hozza magával, hogy a madár kerüli.

Még ennél is finomabb megfigyelés eredménye az a kép, amelyet a költő az Özvegy gólya állapotának leírásában nyújt. Mindenekelőtt tudja, hogy e madár szívósan páros, vagyis nemcsak egy költésre, hanem mindenkorra egyesül. Most a pár fele elmarad, fogságba esett; a másik fél visszakerül a fészekhez, s pár nélkül is anyáskodik! Kimegy a rétre:

 

De sietve visszafordul,
Mintha fészkén várnák,
Hol örvendve, kelepelve
Lebocsátja szárnyát.
 

De ez még nem elég. Az ösztön fölébred; a madárra reájön az a lüktető hőség, a költésnek – hogy úgy mondjam láza; és ekkor:

 

Tojás-költés idejére
Ő is lapul a fészkére;
Üres fészkét üli híven,
Üli éhen, szomjan;
 

És még ez sem elég, hanem Tompa megleste azt is, hogy ilyen madár ülés közben is folytonosan gondját viseli a fészeknek:

 

Be-benyúlkál az orrával
Hű anyai gondban.
 

Forduljunk más képek felé. Phaedrushoz illő állatmese az, amelyet Tompa A csalogány és a sas című költeményében ad, mely minden vonásával az illető madarakról valami jellemzőt mond. A sas az ítéletmondó hatalom, a csalogány – nyilván a költészet személyesítője – búsul, s elmondja baját, hogy a szárnyas nép nem érti, félreérti, sőt gúnyolja. A sas gyűlést rendel:

 

A szarka rögtön nagy gyűlést csereg,
S mind felgyűlnek…
 

Ekkor a csalogány elzengi dalát, egykori boldogságát s mostani bánatát, hogy párját nem leli. A sas bírálatra hívja fel a szárnyas népet, mely a csalogány dalát hallgatta.

 

S mond – felébredvén – az alvó bagoly:
Az ének tárgya nem elég komoly!
 

Itt a súly az „alvóra” esik, s célzás arra a szunyókálásra, amely a bagolynál nappal, nyugvó helyzetben oly jellemző.

 

A gólya ekkép ejté szavait: De szó, ami szó, mondott valamit…

 

A gólya megjelenésében van bizonyos komolyság, a nép komolyan veszi, tehát komoly szó is illeti meg.

 

És felkiált borzalt tollal a vércse:
– – - – - – - – - – - – - – - – - –
No bizony, tán mi ettük meg szegényt!?
 

Tompa tudja, hogy a vércse fészekrabló, s ha lehet, elkapja a kisebb madarat is.

A gerle nem szerencsés; de annál jobb a kakukk:

 

A kakuk így: családot emleget.
Nekem igaz nincs, hanem még lehet!
 

Ez arra céloz, hogy a kakukk nem neveli fiát, hanem idegen fészekbe tojik; mással nevelteti ivadékát – álnok madár, színlelő szó.

 

És a süket-fajd: tréfás, víg dala,
Jól megnevettetett, haha haha!
 

Itt a süketre tartozik a súly, ki véleményt szalaszt arról, amit nem is hallott; vonatkozik pedig a madárnak nevezetes tulajdonságára, hogy gerjedelmének van bizonyos mozzanata, amikor nem lát, nem hall; annyira, hogy a vadász megközelítheti.

 

A banka nem mondhatja néki: éljen!
Mert önfészkét, honát piszkolni szégyen.
 

Ez igen erős szarkazmus, mert tudvalevő dolog, hogy a banka fészke anyag és állapot szerint rút, annyira, hogy közmondásossá vált, sőt a „piszkos fészek” szólásmódja is alkalmasint innen veszi eredetét.

Ezekből látszik, hogy Tompa nemcsak nevek után indult, hanem jól reátanult a biológiára, s ennek mozzanataira alapította eszmemenetét.

Ott is, ahol érezhető, hogy Tompa – mondjuk – kirakja madárismeretét s a fajokat bizonyos tekintetben zsúfolja, ott is azon van, hogy a név mellé valami biológiai mozzanatot tegyen.

Ebben a tekintetben igen jellemző Az ördögszekérről című rege bevezető része, amely az alföldi rónaságot festi, különösen pedig a tónak madár- és növény-életét. Itt nem kevesebb mint tizennégy madáralakra találunk, mindegyiket természetének megfelelő helyen. Legelöl jár ez:

 

Ahol szemes túzok sétálgat a mezőn.
 

A túzok valóban szemes s jól jellemzi a mezőt. Innen a költő a vízhez fordul, melynek általános jellemzése:

 

Derék tavat talál gém s vadruca, ha jő.
 

Mire a madárkép részleteit így szövi tovább:

 

Féllábon állva itt búsúl az eszterág,
A víz színére nőtt széles lapun pedig
Ül tollaszkodva a bukó szárcsák hada,
A bíbic fenn kering, vagy lenn begyeskedik.
 

A gólya neve már legrégibb természetrajzi íróinknál – Miskolczi Gáspár, 1691 – eszterág és cakó; a Bodrogközön a nép szépiben így nevezi, értvén gólya alatt a fekete gólyát, melyről alább lesz szó. Tompa a biblia magyar fordításából is ismerhette, hol több helyen is említés van róla, s már Miskolczi is így idézi: Jeremiás 8.7. „Az eszterág az Égen megesméri az ő idejét”.

„A víz színére nőtt széles lapu”: a „vízi rózsa” – Nymphaea alba L. – népiesen vízitök levele, mely ott, ahol az állóvizeknek ez az ékessége buján tenyészik, csakugyan elbírja a szárcsa testét; minthogy pedig a rónavízen terjeng, a szemes szárcsa szívesen választja tollaszkodás helyéül, mert biztonságban érzi magát rajta.

A bíbic begyeskedése is jellemző, mert nyakát rendszerint behúzogatja s ekkor begyetája láthatóan kidűl. De haladjunk tovább.

 

A sűrű nádasban zúgás-búgás közül
A hápogó gácsér nyers lármája kiszól;
Míg a tojásivó, körmös sas elveri
Az ülős madarat meleg tojásiról.
 

Az a „hápogó gácsér” a tőkeruca, melynek legerősebb hangja van a mi rucáink között; a „tojásivó körmös sas” – a Circus alkalmasint aeruginosus L. –, mely napon át szünet nélkül a nádasok fölött lebeg, kering, függ, le-lecsap, valóban fészekrabló és a tóságot jellemző madár.

Tompa folytatja:

 

Vándor lápokra a nemes kócsag megűl,
Majd mint fehér fátyol gyorsan messze lebben,
Helyére azután fekete gólya száll,
Gyöngyvér s karakatna jön, megy nagy seregben.
 

Ez a sorozat igen jól van megválogatva; csupa óvatos madár, mely, hacsak lehet, nem ül ki a partra, hanem fölkeresi a szigetséget, ahol pedig van, az ingó láp el-elszakadozó, úszó foltjait. Itt láthatjuk azt is, miért nevezi Tompa ebben a költeményében a gólyát „eszterág”-nak, nyilván azért, mert a fekete gólyát is beleszövi, és igen valószínű, hogy ezt a Bodrogközön gyűjtötte magának.

Kiválóan óvatos, és ha már szárnyra kél, messze repülő madár is a nemes kócsag – Ardea alba L. –, melynek jelzőjét azért teszi oda, hogy megkülönböztesse faj- és szín-rokonától, a kisebb „fattyú kócsag”-tól.

A következő helyen Tompa tévedésre adhatna okot:

 

Itt nő a kardos sás…
. . . . . . . . . . .
Iromba jércéit a vízi tyúk viszi
Sűrű torsa közt a zúgó nádasoknak.
 

A „jérce” a nyelv közhasználata szerint az anyányi tyúkot jelenti, s valaki könnyen azt hihetné, hogy a vízityúk is poligámiában él, amint ezt a háziról tudjuk; de már Páriz–Pápai szótára is reátanít, hogy a „Jérce: Hühnlein” is, tehát „csirke”, Tompa így a fiait vezető, tehát „kotlós vízi tyúkot” értette.

A befejezés ez:

 

Vakvarjúk ülnek a parti égerfákra
. . . . . .
…a tó zsibongva zúg…
Zúgása messzeszól a csendes tájakon.
 

Tehát az utolsó vonásig hű, mert a „vakvarjú” – nyctiardea nycticorax L. –, noha gémféle, csakugyan nagyon szereti a fákon való megtelepedését, ahonnan – bevárva a teljes alkonyt – leereszkedik a tóságba, hogy éji vadászatát megkezdhesse.

Az egyes madáralakok között A sólyom-ról mondja:

 

Kősziklák közt, biztos helyre
Van a sólyom fészke rejtve.
 

Tovább:

 

És a hím a puszta kőszál
Magas ormán űlvén, őrt áll.
 

Ezek mind élethű vonások. Igaz, hogy azután költőileg színezi a sólyompár viszonyát, az ölyv, a karvaly beavatkozását, mely összecsapáshoz vezet; de bizonyos, hogy az, amit alapnak vett, biológiailag hű mozzanat.

Amikor a bűnös haldoklik, Tompánál is a madár az, amely megteremti a hangulatot:

 

Csillagtalan, sötét az ég,
Az óra már éjfélt ütött;
Kiabál a halálmadár
Rozzant, szegény viskó fölött…
 

Ekkor leírja a vívódást, s minden versszaknak refrénje „kuvik, kuvik!” A madár belévonása nélkül a költemény sokat vesztene hatásából.

Két madár láttára elborul a költő lelke – az egyik a galamb, a másik a fecske; amaz a bizodalom, emez az ifjúság, gondtalanság képe, s hogy a házra mit jelent e két madár, azt a költő találóan így fejezi ki:

 

… puszta ház,
Hol nem lakik nyájas galamb sem a
Víg fecske nem tanyáz.
 

Itt emlékszik meg Tompa a színről:

 

Két madaram volt, az egyik fehér,
A másik fekete.
 

Tudniillik a galamb és a fecske; ezenkívül a pintyről és a harkályról mondja azt, hogy „tarka”.

A fecske Tompának különösen kedves madara, amelyről sokat tud mondani, mindég életmódjából merítve a mozzanatokat; különösen a vándorlás tünete ragadja meg a költő figyelmét; hogy a gólyával megérkezve első dolga az elrongyosodott, elszennyesedett fészket rendbehozni, azután ül a tojáson, majd gondoskodik öt-hat tagból álló családjáról, és alighogy a kicsinyek kiszálltak, vége a nyárnak, útra kelhet seregestől a dolgos madár…

 

No biz ezért fecske, gólya
Ide se jöttetek volna!
 

Tompa ismeri a fecske „gyülekezést”, azt a tulajdonságát, hogy a régi fészket felkeresi:

 

Visszatér a régi fecske;
Úgy illik a boldog kunyhó
Kéményébe, nagy fecsegve.
 

Akár jön, akár megyen, mindég közelről érinti a költő kedélyét, és érezzük, hogy kedves madarának minden dolgát apróra kileste; még azt is, hogy a kunyhónak még kéményén is ki s be szokott szállni.

A fülemilének leginkább szava, „dala” érinti közelről, ami különben a költők közös tulajdona; de más tulajdonait is említi, ahol nagyon elérzékenyedik – ami Tompának természete –, el is csúszik a tolla. Mint tudjuk a Fejfa költeményrészben a fülemile „búg”, a Márványszobor címűben pedig:

 

Hol letevék a költő hamvait:
Szegfű s demutka illatozva nyit,
Magvát barátja, a kis csalogány
ejté el porán.
 

A csalogány természetesen csak tolla közt, véletlenül fölszedve hozhatna magot, mert tisztán és kizárólagosan bogársággal él.

A pacsirta Tompánál is a tavasz, a természet megifjúdásának madara, és mint minden költőnél – mondhatjuk embernél is – a felszállás közben és „függtében” szóló szava az, amely Tompát is meghatja. Legszebb mondása talán az, amely a Tavaszi Pimpók-ban áll:

 

Szól a pacsirta, mint egy kis harang
Függ magasan a tiszta légben.
 

Csak az igazi madárszeretet szülhette Tompánál a megfigyelés hűségét, melynek biológiai irányzata kétségtelen, és csupán ezekből meríthette azt a bámulatos hatalmat, amelyet nehéz, válságos időkben éppen madárallegóriával gyakorolt.

Méltán leghíresebb ezek között A gólyához című, melyet 1850-ben, a szabadságharcot követő gyászos idők legszomorúbb évében írt, melynek megrázó hatására azok, akik akkor éltek, éltük fogytáig emlékezni fognak. A költő ezért üldözést is szenvedett.

Ez a hatalmas költemény pedig úgy kezdődik, mint akár egy idill:

 

Megenyhült a lég, vidul a határ,
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.
 

A gólya hazaérkezése a magyarságnál örvendetes esemény: a falu népe, apraja-nagyja, bizonyos örömmel látja s mondja egymásnak a hírt, mert hiszen a madár megérkezése biztos jel, hogy immár tavaszodik, „jobb idő jár”.

Tompa, ahogyan a képét költeménye elején szövi, megragadja vele a kedélyvilágot: annyival is inkább, mert aki el van tiporva, az minden szóban a szabadítót, vagy legalábbis a vigasztalót, a biztatót keresi, várja: a jobb időt.

És amikor a szív így megnyílt, fogékonnyá vált, ekkor odadörgi a szót:

 

Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsugár és síró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van s megdermedett.
 

És ekkor óvja a mezőtől, mert ott temető van; a tótól, mert vértől áradott; a toronytetőtől, mert tüzes üszökbe léphetnek; a háztól, mert alulról a kétségbeesés hangja, az ég felől a villám fenyegeti; mert honfi honfira vádaskodik, a testvér a testvért, az apát a fiú adja el, azaz: följelenti.

Ezt a költeményt a költő, mint mondani szoktuk, szíve vérével írta, a fájdalom eksztázisa érezhető, lüktet minden szavában; de azért gólyamadarát mégis mindvégig a biológiájának valóban megfelelő helyekre állítja, és az ezekben a mozzanatokban rejlő igazságnak nagy része van abban a hatásban, amelyet a költemény akkoriban gyakorolt, s amelynek legalább rezgését megérzi még az is, ki akkor még nem eszmélt, vagy akinek bölcsője a szomorú korszak legsutább szakán már innen ringott.




Hátra Kezdőlap Előre