Ha már Arany és Tompa madárvilágának egybevetése érdekes és tanulságos volt, érdekes Petőfi madárvilágának belevonása is.
Arany, mint tudjuk, a madárvilággal szemben is alföldi típus; teljes józansággal nézi és teljes magyarossággal alkalmazza madáralakjait; éles vázlatot adva róluk, néha csöndes, jóízű humorát is festik azok. Ha a bűn fölött a hollót, a varjút megkárogtatja, a hőst a sassal hozza kapcsolatba, úgy ezt költőileg szépen, de minden érzékenység nélkül, bizonyos magyaros józansággal teszi.
Tompa madárvilága kissé romantikus, kissé szentimentális, itt-ott elégikus is, anélkül, hogy azt a határvonalat átlépné, ahol a magyaros fölfogás végződik s az idegen kezdődik.
E két határ között forrong Petőfi madárvilága – mert mint egész lénye, madárvilága is forrongás, mely csak itt-ott s úgyszólván csak egy-egy költemény idejére csendesedik le.
De mielőtt, hogy ennek közelebbi méltatásába belemennénk, lássuk Petőfi madáralakjait.
Arany és Tompa után a Petőfi madárvilágába bemerülve, sajátságos érzés szállja meg a kutatót.
E madárvilágon át is bepillanthatunk Petőfi lelkületének izzó lényébe, mely magával ragad, sodor, röpít; néha csak egy hajszálon múlik, hogy a kutatás fonala el nem szakad.
Ugyanaz a madár, mely úgyszólván csak az imént zengte el zöld lombok enyhében a szerelem legszebb dalait, most a hasonlat eget ostromló szárnyán a csillagvilágba kerül, hogy az ember szerelmét a szférák zengésével egyesítse, majd leszáll a földre, hogy a harc trombitájává alakuljon!
Mintha egy kráterbe tekintenénk. Most nyugszik, kéreg borítja, és ezt a kutató keze baj nélkül állja, de ahogy belsejében a tűz lobog, olvaszt, heve nőttön nő; ahogy repedésein át beférkőznek a kornak mind hatalmasabb lüktető eszméi, jelszavai. És bekövetkezik a feszülés. A kéreg megreped, a láva a repedésen át kifelé tódul és megalkotja az első fumarólát, amelyből a füst, a gőz sziszegve tódul kifelé, hogy a hegy fölött gomolygó felhővé alakuljon.
A morajába, süstörgésébe be-bevegyül a madárdal!
De ez az első kitörés, mely csak hírnöke a bekövetkezendő nagynak, nem bocsátja szárnyaira, amint a kutató várná, a hamvaiból feltámadó fénikszet, nem vijjogtatja meg a hegy fölött kerengő sasokat, nem károgtatja meg a szakadékokban tanyázó hollósereget, hogy a romlott, bűnös világra küldje, hanem abból a gomolygó füstfelhőből kibontakozik és ég felé ered a pacsirta, mint a népszabadság tavaszának hirdetője!
Csalogányok és pacsirták a költemény címe – 1846. És a kutató a cím után ítélve, azt várja, hogy a tavasz feslő pompájába kerül, vetések közé, melyek még nem hányták ki a fejöket, de amelyeken az enyhe szellő már végigfuthat, hogy hullámzás támadjon a nyomdokán; a vetés szélén pedig majd ott lesz a csalit, éppen virágzó galagonyával, ahonnan majd kiszól, kicsattog a csalogány fölséges éneke, hogy talán versenyre keljen a pacsirtával, mely a selymes vetésből éppen ég felé tart.
De nem úgy van!
|
És ekkor a maradiság düledező romjain meghuhogtatja azokat a holdkórságosokat a vércsékkel s a bagolyfiakkal, elmondja őket az idők „halottrablóinak”, és – hogy babérjaikon a penész, a halotti szag.
Ő mást dalol, egészen mást:
|
Ekkor azt kérdi a kutató: de a cím csalogányai, pacsirtái hol vannak, hol késnek, hogyan is tartozhatnak ide?
Íme, itt vannak!
|
Itt a fumarola, amint ezt a természetben is tapasztaljuk, egy pillanatra meglohadt, de ennek szintén természetes következménye az újabb feszülés, újabb kitörés, amely be is következik:
|
Ez Petőfi lelkülete. Költészetére nézve pedig egy madár sem annyira jellemző, mint a pacsirta; maga mondja A tavaszhoz című versében:
|
És nemcsak dalának mestere, hanem képzeletének is mása, amint azt Képzetem versében mondja, mely parancsszavára:
|
De ha a természetben a vihar rohama, a förgeteg, az égi háború elhallgattatja a pacsirtát, hogy a helyreállott nyugodalom első napsugara ismét ég felé szólítsa, dalát kicsalja, úgy más e madár Petőfi költészetében. Lássuk egész sorozatát.
Az apostol-ban a szabadság madara, mely ha kimenekült a rabságból, sohasem tér vissza az ott élvezett jóléthez, mert neki több a szabadság. Majd a Mi kék az ég következik, mikor e kis madár dalával kicsalja a napot, és a nap gyönyörködve néz reája. Ezután lesz a költő képzelmének képe, hogy majd a fumarolából kiröpítve a jobb jövő hajnalán hallassa dalát; de mikor A kisbéres-nek az a kislány átnyújtja azt a virágot, amelyet lelke, szíve szerelmi zavarában gyom helyett kitépett, hát az a kisbéres érzelmeit oly szépen fütyüli el:
|
Azután elismeri a költő a pacsirtát a maga mesterének. Majd azt hiszi, hagy benn van már a férfikor nyarában, és ez:
|
A kor eseményei fejlődnek, a társadalom háborog, minden élére van állítva és természetesen ráhat a költő lelkületére, mely úgyis egészen a koré – lantja folytonosan zeng. Ekkor azt vetik némelyek: Mit daloltok még ti, jámbor költők?
|
Ám a Petőfi pacsirtája nem az a madár, melynek szava elenyészik a mennydörgésben, mert:
|
És ha kérdik: miért?
|
A költő egyarasznyi időre kikerül a tomboló harc zajából – 1849 –, lelke fölenged, más benyomások iránt is fogékonnyá válik.
E viszonylagosan nyugodt percekben is megszólal a pacsirta.
|
És tovább:
|
És ezután még egyszer száll ég felé a pacsirta, Petőfi pacsirtája, vajon hol? A csatatéren!
|
És tovább:
|
Petőfi utolsó pacsirtája Szászsebes csataterén szállott ég felé – azután eltűnt örökre, megölte a Szörnyű idő…
Lássuk Petőfi csalogányfát még azon túl is, amit már tudunk róla, hogy tudniillik az alkony, a megnyugvás madara, de madárszabadság dolgában édes pajtásával, a pacsirtával is tart, mert a kalitból kimenekülve, otthagyja örökre a rabság eledelét, amint ez Az apostol-ban áll:
|
De mielőtt ez a csalogány a szabadság madarának színét öltené, már 1843-ban emelgeti szárnyát, ám csak úgy, hogy berkit el nem hagyja, dala pedig bús, amint ezt a Megúnt rabság költeményéből olvashatjuk:
|
Nem Petőfinek való! Ő arra akar szállani:
|
Ez a csalogány ezután mint a szerelem dalnoka, madara sem állhat meg, mert:
|
Nem! Az ő szerelme:
|
Ekkor azonban a csalogány mégis hivatáshoz jut a Szerelmem zúgó tenger-ében, hol:
|
A csalogány ismét átalakul s a búval szemben az öröm madarává változik:
|
És amidőn száz alakba öltözik a költő szerelme, akkor vége van a szerelmes féltés haramjaságának s a költő maga lesz csalogánnyá:
|
Ekkor szárnyra kel a csalogány s lesz hírnökévé annak, amit a költő az Egy gondolat bánt engemet páratlan költeményében előre rajzolt, tudniillik halálának. A csalogány itt bámulatos alakot ölt:
|
A költő vagy-vagyra veszi még itt a dolgot; vagy őszkor haljon meg ének közben, szőke szép leány karjaiban és ez zárja le csókjával az ajakát…
|
És amidőn ott a harcmezőn, szívében vérvirággal, ledől paripájáról, akkor a szép szabadság csókja zárja be ajkait.
Majd a kétségbeesés bántja, kerülgeti – és kérdi: „Mért vagyok én még a világon?” Hallotta ő már az éhezők nyögését, a dorbézolók kurjantását, a csalogány dalát, a rablánc csörgését; minden rossz reászakadt – az a vágya, hogy a förgeteg seperje el sírját, csontját, mindenét…
De mégis ébred, sőt lüktetni kezd az élet benne. El a csalogánnyal, az alkony madarával; hiszen az emberiség sínylődik, a föltámadás hajnala hasad: pacsirták kellenek!
De bevonul a költő szívébe a szerelem, a túlvilágokig ragadja boldogsága Augusztus 5-dikén, az eljegyzés napján:
|
Evvel azután beköltözik a csalogány a szerelem berkeibe, a tomboló élet közepette – 1848 – a költő közelében marad, megszólal a csöndes otthonban s a Három madár között:
|
Kedvesének kedélye „egy kis cinege”, lelke egy „ifjú sas”. A csalogány itt meg is állapodott – A bokor a viharhoz szólva, kíméletre inti ezt, mert ő, a bokor:
|
A szabadságharc kifejlődött, a szülői érzet ébredni kezd, a csalogány elhallgat, s csak a pacsirta szól tovább, míg a csatatér fölött ez is elzengi végső dalát.
Petőfi költeményeiben a csalogányt tizenkilencszer hozza fel, amint láttuk, a madár lénye a hangulathoz képest – úgy, amint, adtuk – sokszorosan szerepet cserélget, míg végre is költői felfogás szerint legtermészetesebb helyét, a szerelemben találja meg.
De a csalogánnyal felváltva vagy tízszer ott van a fülemile is, melyet egyenletesebben alkalmaz, rendszerint lágyabb, a szenvedélytől távol járó érzelmek, helyzetek és hangulatok festésére.
Így, mikor Szilaj Pista kitárja szívét-lelkét Lidijének:
|
Az Est című költeményben:
|
És ez a fülemile a költő lelkévé válik a barna kislány ablakánál, mikor a felhő ereszkedik.
|
Mikor azután arról van szó, hogy „Tedd le, bojtár, a subádat”, akkor a madár a „bokrok furulyájává” változik:
|
Sőt, mikor Körösladány táján valami szikes területekre téved, Puszta föld ez neki:
|
De mihelyt ott a barna kislány, szerelme jut eszébe, nyomban csoda esik:
|
Legvégül pedig Szerelemnek rózsafája alatt is csak azt veszi észre Petőfi, hogy:
|
Petőfi mintha csak megsejtette volna, hogy a tudomány két fülemile fajt különböztet meg, úgymint a Luscinia vera Sund. fajt, mely lágyabb hangú és a Luscinia philomela Bechst., melynek dala erősebb, csattogóbb: a magyar fülemüle a tudományban is.
Noha az eddig mondottak már eléggé jellemző világot vetnek Petőfi költői, nyugtalanul, sokszor merészen szárnyaló felfogására, mégis – a teljesség kedvéért – jó lesz talán, ha még egy harmadik madárt, a sast is kissé elemezzük.
Petőfinek a kedves madarát csak nagy ritkán találjuk a föld közelében röpülve; rendesen a felhők fölött, majd a napba száll. De úgy, amint csalogánya a harc trombitái közé került, belé került a sas a szerelem berkébe!
Lássuk:
Már 1843-ban lökést intéz a rabság ellen a Megúnt rabság című költeményben. Volt ő romboló tűz és szelíd láng, volt zuhatag és méla csermely, és:
|
Volt minden: de a lány a régi; ez rabság – lerázza, mert a szerelem lánc – kedves, de mégiscsak lánc! Nem kell, mert a szabadság végtelenje vonja.
Szeme előtt kiterül Az alföld, az ő kedves „nyitott levele” és:
|
Majd odadörgi az utánzók felé, hogy a költés nem szekér, mely széles országutakon ballag.
|
S vajon az ő „képzete” mi lehetne más, mint a még sasok veszedelme is, ha ő úgy akarja!?
|
De mikor A hazáról szól, akkor a képzelet változik sassá.
|
A csüggedés órájában, mikor a remény halaványodik, ez a remény madáralakot ölt. Ott szállott a magasban, ott szívta a mennyei tiszta léget:
|
És ekkor:
|
Szerelme sasmadár, mely vagy égbe száll vele, vagy széjjelszaggatja körmeivel szívét; de még másutt is, egészen szelíd alakban kerül majd a sas a szerelem körébe; addig is egy költői s épp annyira szép, mint igaz képben bámulhatjuk.
A hely Az elhagyott zászló című költemény; a kép az állhatatosságot festi, megvetve mindazt a szépet, lágyan-kedveset, ami a lírán a fecskéről valaha elhangzott. A kép ez:
|
A biológiai igazságnak igazi villanása ez a hely, mely ezen az alapon az összes költői tradíciókkal dacosan szembeszáll, az állhatatosságnak, mint nagy erénynek értelmében, és ama bizonyos mondás ellenében, mely azt mondja: ubi bene, ibi patria.
És most következik a sas a szerelem berkiben, a Három madár harmadika. Ez a sas a villámokkal egy tanyán lakik, tekintetét felküldi a napig; nyugodt időben alszik; de a viharban vadul üvölt, a vihar karjaiba dől és viteti magát:
|
Mindenki azt hinné, hogy az eget ostromló költő képzete a sas; ám nem úgy van:
|
A szerelem heve ezt így mutatta neki.
Petőfi líráján zúg a boldogság madara, a kíváncsiságé: a szarka; a bosszúé: a holló; lelke szárnyai csattognak, sőt 1848. március 15-én:
|
Az érzemények dalszárnyon madárként szállanak; és kérdi: ha a vágy száll, miért nincs szárnyán égi toll? Mikor bizonyos emlék éri utol, kitépi a költő szárnyait; és reménye törött szárnnyal hanyatlik alá!
Úgy, amint a kutató Petőfi madáralakjait egyenként végig kíséri, reáragad bizonyos láz, bizonyos hevület, s világosan megérzi a költő képzeletének igazán szárnyaló szilajságát.
Petőfit megragadja a madárnak bizonyos biológiai sajátsága; de ő egy cseppet sem törődik a konvencionálissal s mindavval, ami a lírában úgyszólván már sztereotip, hanem a maga módja szerint használja fel a tulajdonságokat; és ameddig követtük: az egyéni felfogás képét láttuk inkább. Ezt a vonást erőssé tette a költő élete folyása, életkora; és ez a kor, eseményeivel, amelyben a költő élt, amellyel – és mondjuk egész valója szerint – egybe volt forrva. A nyomor, a küzdés minden faja, a szerelem s a hazafiság lüktetése néhány rövid év keretébe összezsúfolva – bámulattal töltik el a kutatót, hogy a költő nem roskadt össze, hogy agya egyáltalában kibírta.
És éppen azért, mert ez így volt, még nagyobb bámulat tölti el a kutatót azokkal a csendes, nyájas s teljesen a magyaros szemlélődés jellegével bíró madárképekkel szemben, amelyeket Petőfi mesterileg rajzolt, valahányszor az ő imádott magyar alföldje kitárult előtte.
Amidőn a szabadságharc eszmeáramlata már lüktet a társadalomban – a költőben már régóta –, 1848-ban a puszta téli képe tűnik fel lelke előtt, s ez a fogékony lélek nyomban megszólal.
|
És lefesti a természet álmát, a tanya csöndéletét a téli nap világosságánál, mely nap:
|
Merő csend, a teljes téli álom. A társadalom életétől messze eső táj ez, s csak alkonyat táján tűnik fel a ködben a betyár alakja:
|
Mikor már a márciusi napokban elindult az események lavinája és úgyszólván az egész világrész megrázkódik, minden élére van állítva, sőt a szabadságharc eszméje már utat talált a puszták tanyáiba is, ekkor forró nyár derekán, Petőfi reátekint az ő Kiskunság-ára, igazán szívéhez szorítja, s lelke egész lényével rajzolja képét:
|
Ez a kép azután madár nélkül csonka egy kép lehetne csak, bele is rajzolja őket szépen, minden zsúfolás nélkül, éppen, amint kell:
|
Nem kerüli el szemét a fövenyes fenék, rajta a lusta pióca, sem a vízszínen cikázva, majd gomolyogva futkosó Gyrinus-bogár, és azután:
|
Úgy, amint a puszta téli képén eszébe jut a haris harsogó szava, a prücsök szerény cirpelése és ezeknek hiányával teremti meg a hangulatot, viszont a nyári képen szemébe ötlik még a Gyrinus bogár, a pióca is; a Sterna lengő alakja életet ad a levegőnek, s a bíbic, ekkoron már szárnyrakelt fiaival, ott „jajgat”, hogy a még nem egészen kitanult ivadékot óvja, figyelmeztesse.
De még tovább is van, mert ugyanabban a lüktető korban, majdnem közvetlenül a Talpra magyar elzengése előtt, Vácra vetődik a költő, s nyilván valami véletlen eszébe juttatja édesanyja tyúkját. Legott elfogja a kedélyesség, ennek az a faja, amelyre csak az tehetett szert, aki a magyar asszonyt jól ismeri, és tudja, hogy a közsoron milyen meleg viszony fejlődik ki a jó gazdasszony és a jó öreg tyúk között; hogy az a tyúk a családbeliek szemében úgyszólván kegyelet tárgya.
|
Szabad annak mindent, még a ládára is felülni, és ha úgy fordul, „kotkodálkodni” is, de meg is becsülje ám magát:
|
Ezekben kicsillan a magyaros szemlélődés hajlama, nemcsak, hanem alakot ölt és megtestesül. Ez a háborgó tűzlélek meg-megáll, nem éri be avval, ami legszembeszökőbb, hanem jól odanéz, hogy szemébe akadjon a kis prücsök, a futóbogár, az araszolva haladó pióca és a tyúkanyó minden körülménye.
Hogy ez valóban úgy van, ezt kiolvashatjuk Petőfi A gólya című költeményéből. Bevallja:
|
Gondolja, hogy talán azért oly kedves neki, mert együtt növekedett vele, mert a madár már bölcsője fölött is „kerepölt”. És elmondja, hogy mint vette szemügyre kedves madarát:
|
És elgondolkozott, hogy miért nincs az embernek szárnya – mit ér a messzeség, mikor ő a magosba vágyik! Sőt, megharagszik az őszre, mely gólyabarátját elcsalja tőle; szomorodott szívvel nézi gyülekezését, távozását – ifjúsága tűnését látja ebben; de mikor a tél elmúlik, akkor lelke ünnepel, s viszi a szomszéd határba „gólyavárni”.
Innen szövi ifjúsága hányódásának képét, és belemerül a puszta képébe, mely neki oly szép, oly bizodalmas, és végre:
|
Semmi kétség, hogy Szalontán, hol a költemény kelt, ugyanaz a gólya hatott reá, amely ott álldogált féllábon a csonka torony tetejében, amely Petőfi legigazibb barátját, Arany Jánost is képének megrajzolására ragadta. Meg kell jegyezni, hogy Petőfi, de láthatólag a hasonlat ösztönzésére, szín szerint is rajzol: a gólya
|
Petőfi éppen úgy, mint Arany, nemcsak híréből, hanem közvetlen szemlélődésből ismerte a darvak vonulási módját, s amíg Arany a rendet csupán szóval festi:
|
addig Petőfi egy betű kínálkozó alakjával le is rajzolja Hazámban című költeményében.
|
Mint tudjuk, Petőfi rajzolgatott is, és talán ez vitte a darvak V betűs rendjének betűs rajzára is.
A madár Petőfinél sokszorosan, majdnem legtöbbször hasonlat tárgya. Kedvesének kedélye egy kis cinege, szerelme csalogány, lelke ifjú sas, az öreg Szemere Pál egy fa, melynek elhullott ugyan a levele, sőt koronáját már a hó lepte el, de ez nem baj, mert:
|
tudniillik, a kedély, a maga épségében.
A hasonlatból támadt kútgém, melyről már Aranynál volt szó, Petőfinél nevezetes körülmények közé jut, mégpedig A csárda romjai című költeményben:
|
A sas tehát a gém tetejébe kerül! A magyar kút és a gém, mint tartozéka, annyira egybeforrnak, mint egységes fogalom, hogy csak a természethistóriai elemzés választhatja szét; de talán a népdal is, mely azt mondja:
|
Azonban kétségtelen, hogy valamint Aranynál és Tompánál, úgy Petőfinél is világosan tapasztaljuk, hogy a biológiai elem határozottan uralkodik, még ott is, ahol a költőt képzelete a felhők közé, azok felibe ragadja. Ahol pedig a kép a költő kedélyét, mint élő valóság érinti, meg is szólaltatja, és ekkor Petőfi felfogása teljesen megfelel annak, ami a magyaros szemlélődésre nézve jellemző. Ezekben Petőfi, mint maga is alföldi, közelebb áll Aranyhoz, mint a hegység felé is vonzódó Tompához; egész lénye a szubjektivitásra hajlik, így legtöbbször ez érvényesül a madár felfogásában is.