Petőfi Sándor madarai

Ha már Arany és Tompa madárvilágának egybevetése érdekes és tanulságos volt, érdekes Petőfi madárvilágának belevonása is.

Arany, mint tudjuk, a madárvilággal szemben is alföldi típus; teljes józansággal nézi és teljes magyarossággal alkalmazza madáralakjait; éles vázlatot adva róluk, néha csöndes, jóízű humorát is festik azok. Ha a bűn fölött a hollót, a varjút megkárogtatja, a hőst a sassal hozza kapcsolatba, úgy ezt költőileg szépen, de minden érzékenység nélkül, bizonyos magyaros józansággal teszi.

Tompa madárvilága kissé romantikus, kissé szentimentális, itt-ott elégikus is, anélkül, hogy azt a határvonalat átlépné, ahol a magyaros fölfogás végződik s az idegen kezdődik.

E két határ között forrong Petőfi madárvilága – mert mint egész lénye, madárvilága is forrongás, mely csak itt-ott s úgyszólván csak egy-egy költemény idejére csendesedik le.

De mielőtt, hogy ennek közelebbi méltatásába belemennénk, lássuk Petőfi madáralakjait.

Arany és Tompa után a Petőfi madárvilágába bemerülve, sajátságos érzés szállja meg a kutatót.

E madárvilágon át is bepillanthatunk Petőfi lelkületének izzó lényébe, mely magával ragad, sodor, röpít; néha csak egy hajszálon múlik, hogy a kutatás fonala el nem szakad.

Ugyanaz a madár, mely úgyszólván csak az imént zengte el zöld lombok enyhében a szerelem legszebb dalait, most a hasonlat eget ostromló szárnyán a csillagvilágba kerül, hogy az ember szerelmét a szférák zengésével egyesítse, majd leszáll a földre, hogy a harc trombitájává alakuljon!

Mintha egy kráterbe tekintenénk. Most nyugszik, kéreg borítja, és ezt a kutató keze baj nélkül állja, de ahogy belsejében a tűz lobog, olvaszt, heve nőttön nő; ahogy repedésein át beférkőznek a kornak mind hatalmasabb lüktető eszméi, jelszavai. És bekövetkezik a feszülés. A kéreg megreped, a láva a repedésen át kifelé tódul és megalkotja az első fumarólát, amelyből a füst, a gőz sziszegve tódul kifelé, hogy a hegy fölött gomolygó felhővé alakuljon.

A morajába, süstörgésébe be-bevegyül a madárdal!

De ez az első kitörés, mely csak hírnöke a bekövetkezendő nagynak, nem bocsátja szárnyaira, amint a kutató várná, a hamvaiból feltámadó fénikszet, nem vijjogtatja meg a hegy fölött kerengő sasokat, nem károgtatja meg a szakadékokban tanyázó hollósereget, hogy a romlott, bűnös világra küldje, hanem abból a gomolygó füstfelhőből kibontakozik és ég felé ered a pacsirta, mint a népszabadság tavaszának hirdetője!

Csalogányok és pacsirták a költemény címe – 1846. És a kutató a cím után ítélve, azt várja, hogy a tavasz feslő pompájába kerül, vetések közé, melyek még nem hányták ki a fejöket, de amelyeken az enyhe szellő már végigfuthat, hogy hullámzás támadjon a nyomdokán; a vetés szélén pedig majd ott lesz a csalit, éppen virágzó galagonyával, ahonnan majd kiszól, kicsattog a csalogány fölséges éneke, hogy talán versenyre keljen a pacsirtával, mely a selymes vetésből éppen ég felé tart.

De nem úgy van!

 

Ugyan még meddig zengitek,
Ti holdvilágos emberek,
A régi kort,
Mit elsodort
Hullámaival már az enyészet?
 

És ekkor a maradiság düledező romjain meghuhogtatja azokat a holdkórságosokat a vércsékkel s a bagolyfiakkal, elmondja őket az idők „halottrablóinak”, és – hogy babérjaikon a penész, a halotti szag.

Ő mást dalol, egészen mást:

 

Én tégedet köszöntelek,
Te a beteg
Emberiségnek orvosa, jövendő!
 

Ekkor azt kérdi a kutató: de a cím csalogányai, pacsirtái hol vannak, hol késnek, hogyan is tartozhatnak ide?

Íme, itt vannak!

 

És ti elkésett dalnokok,
Hallgassatok!
Hallgassatok,
Bár lenne oly szívszaggató
S egyszersmind oly szívgyógyitó,
Mint csalogányé szavatok.
 

Itt a fumarola, amint ezt a természetben is tapasztaljuk, egy pillanatra meglohadt, de ennek szintén természetes következménye az újabb feszülés, újabb kitörés, amely be is következik:

 

A csalogány az alkony madara,
Már vége felé jár az éjszaka,
A hajnal közeleg;
Most a világnak
Nem csalogányok,
Hanem pacsirták kellenek.
 

Ez Petőfi lelkülete. Költészetére nézve pedig egy madár sem annyira jellemző, mint a pacsirta; maga mondja A tavaszhoz című versében:

 

Hozd magaddal a pacsírtát,
Nagy mesteremet,
Aki szép, szabad dalokra
Tanít engemet.
 

És nemcsak dalának mestere, hanem képzeletének is mása, amint azt Képzetem versében mondja, mely parancsszavára:

 

„Szállj a magasra fel!”
Felszáll, s a légben mint
Pacsirta énekel.
 

De ha a természetben a vihar rohama, a förgeteg, az égi háború elhallgattatja a pacsirtát, hogy a helyreállott nyugodalom első napsugara ismét ég felé szólítsa, dalát kicsalja, úgy más e madár Petőfi költészetében. Lássuk egész sorozatát.

Az apostol-ban a szabadság madara, mely ha kimenekült a rabságból, sohasem tér vissza az ott élvezett jóléthez, mert neki több a szabadság. Majd a Mi kék az ég következik, mikor e kis madár dalával kicsalja a napot, és a nap gyönyörködve néz reája. Ezután lesz a költő képzelmének képe, hogy majd a fumarolából kiröpítve a jobb jövő hajnalán hallassa dalát; de mikor A kisbéres-nek az a kislány átnyújtja azt a virágot, amelyet lelke, szíve szerelmi zavarában gyom helyett kitépett, hát az a kisbéres érzelmeit oly szépen fütyüli el:

 

Hogy a pacsírták is tanulhattak tőle.
 

Azután elismeri a költő a pacsirtát a maga mesterének. Majd azt hiszi, hagy benn van már a férfikor nyarában, és ez:

 

Magával vitte a zengő pacsirtát,
Mely fel-felköltött piros hajnalon.
 

A kor eseményei fejlődnek, a társadalom háborog, minden élére van állítva és természetesen ráhat a költő lelkületére, mely úgyis egészen a koré – lantja folytonosan zeng. Ekkor azt vetik némelyek: Mit daloltok még ti, jámbor költők?

 

Tudhatnátok azt, hogy elenyészik
Mennydörgésben a pacsírtaszó.
 

Ám a Petőfi pacsirtája nem az a madár, melynek szava elenyészik a mennydörgésben, mert:

 

A pacsírta fönn a kék magasban
Istenének és magának zeng.
 

És ha kérdik: miért?

 

Hadd vegyűljön e zavaros földi
Zajba egy-két tiszta égi hang!
 

A költő egyarasznyi időre kikerül a tomboló harc zajából – 1849 –, lelke fölenged, más benyomások iránt is fogékonnyá válik.

E viszonylagosan nyugodt percekben is megszólal a pacsirta.

 

Pacsírtaszót hallok megint!…
Egészen elfeledtem már.
Dalolj, tavasznak hírmondója te,
Dalolj, te kedves kis madár!
 

És tovább:

 

Dalolj, pacsirta, hangjaid
Kikeltik a virágokat;
Szivem mily puszta volt és benne már
Milyen sok szép virág fakad.
 

És ezután még egyszer száll ég felé a pacsirta, Petőfi pacsirtája, vajon hol? A csatatéren!

 

Ki gondolná, ki mondaná,
Hogy e hely csatatér?
Hogy néhány rövid hét előtt
Itt folyt el annyi vér?
 

És tovább:

 

A légben akkor itt zugó
Golyók röpűltek el,
A légben most fejem fölött
Pacsírta énekel.
 

Petőfi utolsó pacsirtája Szászsebes csataterén szállott ég felé – azután eltűnt örökre, megölte a Szörnyű idő…

Lássuk Petőfi csalogányfát még azon túl is, amit már tudunk róla, hogy tudniillik az alkony, a megnyugvás madara, de madárszabadság dolgában édes pajtásával, a pacsirtával is tart, mert a kalitból kimenekülve, otthagyja örökre a rabság eledelét, amint ez Az apostol-ban áll:

 

… ellenben a csalogány s pacsirta
Ha megnyílt börtönének ajtaja,
Ott hagyva… eledelt
Elszáll örökre.
 

De mielőtt ez a csalogány a szabadság madarának színét öltené, már 1843-ban emelgeti szárnyát, ám csak úgy, hogy berkit el nem hagyja, dala pedig bús, amint ezt a Megúnt rabság költeményéből olvashatjuk:

 

S lettem völgy ölébe
Rejtezett berek,
Melyben csalogányok
Búja kesereg.
 

Nem Petőfinek való! Ő arra akar szállani:

 

Merre a szabadság
Végtelenje von!
 

Ez a csalogány ezután mint a szerelem dalnoka, madara sem állhat meg, mert:

 

Az én szerelmem nem a csalogány,
Kit fölkeltett a hajnalszürkület,
Hogy édes ének szóljon ajakán.
 

Nem! Az ő szerelme:

 

… rengeteg vadon;
A féltés benne, mint haramja áll.
 

Ekkor azonban a csalogány mégis hivatáshoz jut a Szerelmem zúgó tenger-ében, hol:

 

Partjáról a jövőnek
Csattog felém lágy ének…
Te énekelsz, remény, te kedves csalogány!
 

A csalogány ismét átalakul s a búval szemben az öröm madarává változik:

 

Oh, mikor én örülök!
Keblem egy édeni kert
S rózsa e kertbe szivem
. . . . . . . . . . . . .
S zeng körülötte…
A csalogány.
 

És amidőn száz alakba öltözik a költő szerelme, akkor vége van a szerelmes féltés haramjaságának s a költő maga lesz csalogánnyá:

 

Majd meg rózsalomb vagy, s én körüled
Csalogányként zengek éneket.
 

Ekkor szárnyra kel a csalogány s lesz hírnökévé annak, amit a költő az Egy gondolat bánt engemet páratlan költeményében előre rajzolt, tudniillik halálának. A csalogány itt bámulatos alakot ölt:

 

Ha az isten ekkép szólna hozzám
„Fiam, én neked megengedem,
Hogy úgy halj meg, mint magadnak tetszik”
 

A költő vagy-vagyra veszi még itt a dolgot; vagy őszkor haljon meg ének közben, szőke szép leány karjaiban és ez zárja le csókjával az ajakát…

 

De ha ezt nem engedné az isten,
Kérném akkor, hogy tavasz legyen,
Harc tavasza…
. . . . . . . . . . . . .
S lelkesítve zengjenek a harcok
Csalogányai, a trombiták
 

És amidőn ott a harcmezőn, szívében vérvirággal, ledől paripájáról, akkor a szép szabadság csókja zárja be ajkait.

Majd a kétségbeesés bántja, kerülgeti – és kérdi: „Mért vagyok én még a világon?” Hallotta ő már az éhezők nyögését, a dorbézolók kurjantását, a csalogány dalát, a rablánc csörgését; minden rossz reászakadt – az a vágya, hogy a förgeteg seperje el sírját, csontját, mindenét…

De mégis ébred, sőt lüktetni kezd az élet benne. El a csalogánnyal, az alkony madarával; hiszen az emberiség sínylődik, a föltámadás hajnala hasad: pacsirták kellenek!

De bevonul a költő szívébe a szerelem, a túlvilágokig ragadja boldogsága Augusztus 5-dikén, az eljegyzés napján:

 

Csillagok között röpülök,
Mindenik egy csalogány.
 

Evvel azután beköltözik a csalogány a szerelem berkeibe, a tomboló élet közepette – 1848 – a költő közelében marad, megszólal a csöndes otthonban s a Három madár között:

 

A második madár egy csalogány:
Elrejtve él a lombok alkonyán
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ez a csalogány szíved, kedvesem!
 

Kedvesének kedélye „egy kis cinege”, lelke egy „ifjú sas”. A csalogány itt meg is állapodott – A bokor a viharhoz szólva, kíméletre inti ezt, mert ő, a bokor:

 

Szentegyház vagyok én, e fészek bennem az oltár,
És ezen oltárnak papja a kis csalogány.
 

A szabadságharc kifejlődött, a szülői érzet ébredni kezd, a csalogány elhallgat, s csak a pacsirta szól tovább, míg a csatatér fölött ez is elzengi végső dalát.

Petőfi költeményeiben a csalogányt tizenkilencszer hozza fel, amint láttuk, a madár lénye a hangulathoz képest – úgy, amint, adtuk – sokszorosan szerepet cserélget, míg végre is költői felfogás szerint legtermészetesebb helyét, a szerelemben találja meg.

De a csalogánnyal felváltva vagy tízszer ott van a fülemile is, melyet egyenletesebben alkalmaz, rendszerint lágyabb, a szenvedélytől távol járó érzelmek, helyzetek és hangulatok festésére.

Így, mikor Szilaj Pista kitárja szívét-lelkét Lidijének:

 

Közelökben a fülemile szólt.
 

Az Est című költeményben:

 

Hallván a neszt,
Dalol vele
A fülmile
Lágy éneket.
 

És ez a fülemile a költő lelkévé válik a barna kislány ablakánál, mikor a felhő ereszkedik.

 

Ez a madár az én lelkem.
 

Mikor azután arról van szó, hogy „Tedd le, bojtár, a subádat”, akkor a madár a „bokrok furulyájává” változik:

 

Honnan jöttél, fülemile?
Akárhonnan, semmi gondom rája,
Csak te dalolj, bokrok furulyája.
 

Sőt, mikor Körösladány táján valami szikes területekre téved, Puszta föld ez neki:

 

Rajta bokor sincsen, ahol a
Fülemile-madár szólana.
 

De mihelyt ott a barna kislány, szerelme jut eszébe, nyomban csoda esik:

 

Mintha itten a szomszédomba
Fülemile-madár szólana.
 

Legvégül pedig Szerelemnek rózsafája alatt is csak azt veszi észre Petőfi, hogy:

 

Szerelemnek fülmiléje
Csattog a fejem fölött.
 

Petőfi mintha csak megsejtette volna, hogy a tudomány két fülemile fajt különböztet meg, úgymint a Luscinia vera Sund. fajt, mely lágyabb hangú és a Luscinia philomela Bechst., melynek dala erősebb, csattogóbb: a magyar fülemüle a tudományban is.

Noha az eddig mondottak már eléggé jellemző világot vetnek Petőfi költői, nyugtalanul, sokszor merészen szárnyaló felfogására, mégis – a teljesség kedvéért – jó lesz talán, ha még egy harmadik madárt, a sast is kissé elemezzük.

Petőfinek a kedves madarát csak nagy ritkán találjuk a föld közelében röpülve; rendesen a felhők fölött, majd a napba száll. De úgy, amint csalogánya a harc trombitái közé került, belé került a sas a szerelem berkébe!

Lássuk:

Már 1843-ban lökést intéz a rabság ellen a Megúnt rabság című költeményben. Volt ő romboló tűz és szelíd láng, volt zuhatag és méla csermely, és:

 

Voltam sziklahomlok,
Zordon és magas,
Hol lakott mennydörgő
Villám s büszke sas.
 

Volt minden: de a lány a régi; ez rabság – lerázza, mert a szerelem lánc – kedves, de mégiscsak lánc! Nem kell, mert a szabadság végtelenje vonja.

Szeme előtt kiterül Az alföld, az ő kedves „nyitott levele” és:

 

Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.
 

Majd odadörgi az utánzók felé, hogy a költés nem szekér, mely széles országutakon ballag.

 

Sas a költés: hol nem járt senkisem,
Ő arra indul fennen, szabadon.
 

S vajon az ő „képzete” mi lehetne más, mint a még sasok veszedelme is, ha ő úgy akarja!?

 

„Még följebb, képzetem!”
Vele a sasokat
Rendre megkergetem.
A sas mind elfárad,
De nem fárad ő el.
 

De mikor A hazáról szól, akkor a képzelet változik sassá.

 

A képzelet sebes szárnyú sas.
 

A csüggedés órájában, mikor a remény halaványodik, ez a remény madáralakot ölt. Ott szállott a magasban, ott szívta a mennyei tiszta léget:

 

Hol már a sas sem tanyáz!
 

És ekkor:

 

Jön a való, e zord vadász,
S lelövöldözi őket.
 

Szerelme sasmadár, mely vagy égbe száll vele, vagy széjjelszaggatja körmeivel szívét; de még másutt is, egészen szelíd alakban kerül majd a sas a szerelem körébe; addig is egy költői s épp annyira szép, mint igaz képben bámulhatjuk.

A hely Az elhagyott zászló című költemény; a kép az állhatatosságot festi, megvetve mindazt a szépet, lágyan-kedveset, ami a lírán a fecskéről valaha elhangzott. A kép ez:

 

Ha a fecskék ledérek
S éghajlatot cserélnek,
Mi sasok nem cserélünk.
 

A biológiai igazságnak igazi villanása ez a hely, mely ezen az alapon az összes költői tradíciókkal dacosan szembeszáll, az állhatatosságnak, mint nagy erénynek értelmében, és ama bizonyos mondás ellenében, mely azt mondja: ubi bene, ibi patria.

És most következik a sas a szerelem berkiben, a Három madár harmadika. Ez a sas a villámokkal egy tanyán lakik, tekintetét felküldi a napig; nyugodt időben alszik; de a viharban vadul üvölt, a vihar karjaiba dől és viteti magát:

 

Rémítő bátran, szörnyű sebesen.
 

Mindenki azt hinné, hogy az eget ostromló költő képzete a sas; ám nem úgy van:

 

Ez a sas a te lelked, kedvesem!
 

A szerelem heve ezt így mutatta neki.

Petőfi líráján zúg a boldogság madara, a kíváncsiságé: a szarka; a bosszúé: a holló; lelke szárnyai csattognak, sőt 1848. március 15-én:

 

Csattogjatok, csattogjatok
Gondolatink szárnyai.
 

Az érzemények dalszárnyon madárként szállanak; és kérdi: ha a vágy száll, miért nincs szárnyán égi toll? Mikor bizonyos emlék éri utol, kitépi a költő szárnyait; és reménye törött szárnnyal hanyatlik alá!

Úgy, amint a kutató Petőfi madáralakjait egyenként végig kíséri, reáragad bizonyos láz, bizonyos hevület, s világosan megérzi a költő képzeletének igazán szárnyaló szilajságát.

Petőfit megragadja a madárnak bizonyos biológiai sajátsága; de ő egy cseppet sem törődik a konvencionálissal s mindavval, ami a lírában úgyszólván már sztereotip, hanem a maga módja szerint használja fel a tulajdonságokat; és ameddig követtük: az egyéni felfogás képét láttuk inkább. Ezt a vonást erőssé tette a költő élete folyása, életkora; és ez a kor, eseményeivel, amelyben a költő élt, amellyel – és mondjuk egész valója szerint – egybe volt forrva. A nyomor, a küzdés minden faja, a szerelem s a hazafiság lüktetése néhány rövid év keretébe összezsúfolva – bámulattal töltik el a kutatót, hogy a költő nem roskadt össze, hogy agya egyáltalában kibírta.

És éppen azért, mert ez így volt, még nagyobb bámulat tölti el a kutatót azokkal a csendes, nyájas s teljesen a magyaros szemlélődés jellegével bíró madárképekkel szemben, amelyeket Petőfi mesterileg rajzolt, valahányszor az ő imádott magyar alföldje kitárult előtte.

Amidőn a szabadságharc eszmeáramlata már lüktet a társadalomban – a költőben már régóta –, 1848-ban a puszta téli képe tűnik fel lelke előtt, s ez a fogékony lélek nyomban megszólal.

 

… a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közül,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.
 

És lefesti a természet álmát, a tanya csöndéletét a téli nap világosságánál, mely nap:

 

Alant röpül… mint a fáradt madár.
 

Merő csend, a teljes téli álom. A társadalom életétől messze eső táj ez, s csak alkonyat táján tűnik fel a ködben a betyár alakja:

 

Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…
Háta mögött farkas, feje fölött holló.
 

Mikor már a márciusi napokban elindult az események lavinája és úgyszólván az egész világrész megrázkódik, minden élére van állítva, sőt a szabadságharc eszméje már utat talált a puszták tanyáiba is, ekkor forró nyár derekán, Petőfi reátekint az ő Kiskunság-ára, igazán szívéhez szorítja, s lelke egész lényével rajzolja képét:

 

Testi szemeimet
Behunyom, és lelkem szemeivel nézek.
 

Ez a kép azután madár nélkül csonka egy kép lehetne csak, bele is rajzolja őket szépen, minden zsúfolás nélkül, éppen, amint kell:

 

Egy ér nyúlik végig, meg se mozdul habja,
Csak akkor loccsan, ha egy-egy halászmadár
Szárnyával megcsapja.
 

Nem kerüli el szemét a fövenyes fenék, rajta a lusta pióca, sem a vízszínen cikázva, majd gomolyogva futkosó Gyrinus-bogár, és azután:

 

Szélén a sötétzöld
Káka közt egy-egy gém nyakát nyujtogatja.
Közbe hosszu orrát üti víz alá a
Gólyafiak anyja.
Nagyot nyel, és aztán
Fölemeli fejét s körülnéz kényesen,
A vízparton pedig töméntelen bíbic
Jajgat keservesen.
 

Úgy, amint a puszta téli képén eszébe jut a haris harsogó szava, a prücsök szerény cirpelése és ezeknek hiányával teremti meg a hangulatot, viszont a nyári képen szemébe ötlik még a Gyrinus bogár, a pióca is; a Sterna lengő alakja életet ad a levegőnek, s a bíbic, ekkoron már szárnyrakelt fiaival, ott „jajgat”, hogy a még nem egészen kitanult ivadékot óvja, figyelmeztesse.

De még tovább is van, mert ugyanabban a lüktető korban, majdnem közvetlenül a Talpra magyar elzengése előtt, Vácra vetődik a költő, s nyilván valami véletlen eszébe juttatja édesanyja tyúkját. Legott elfogja a kedélyesség, ennek az a faja, amelyre csak az tehetett szert, aki a magyar asszonyt jól ismeri, és tudja, hogy a közsoron milyen meleg viszony fejlődik ki a jó gazdasszony és a jó öreg tyúk között; hogy az a tyúk a családbeliek szemében úgyszólván kegyelet tárgya.

 

Ej mi a kő! tyúkanyó, kend
A szobában lakik itt bent?…
 

Szabad annak mindent, még a ládára is felülni, és ha úgy fordul, „kotkodálkodni” is, de meg is becsülje ám magát:

 

Iparkodjék, ne legyen ám
Tojás szűkében az anyám!
 

Ezekben kicsillan a magyaros szemlélődés hajlama, nemcsak, hanem alakot ölt és megtestesül. Ez a háborgó tűzlélek meg-megáll, nem éri be avval, ami legszembeszökőbb, hanem jól odanéz, hogy szemébe akadjon a kis prücsök, a futóbogár, az araszolva haladó pióca és a tyúkanyó minden körülménye.

Hogy ez valóban úgy van, ezt kiolvashatjuk Petőfi A gólya című költeményéből. Bevallja:

 

Nekem… legkedvesebb
Madaram a gólya,
Édes szülőföldem, a drága szép alföld
Hűséges lakója.
 

Gondolja, hogy talán azért oly kedves neki, mert együtt növekedett vele, mert a madár már bölcsője fölött is „kerepölt”. És elmondja, hogy mint vette szemügyre kedves madarát:

 

Én udvarunkon a nádkúp oldalánál
Húztam meg magamat
S némán szemléltem a szárnyokat próbáló
Kis gólyafiakat.
 

És elgondolkozott, hogy miért nincs az embernek szárnya – mit ér a messzeség, mikor ő a magosba vágyik! Sőt, megharagszik az őszre, mely gólyabarátját elcsalja tőle; szomorodott szívvel nézi gyülekezését, távozását – ifjúsága tűnését látja ebben; de mikor a tél elmúlik, akkor lelke ünnepel, s viszi a szomszéd határba „gólyavárni”.

Innen szövi ifjúsága hányódásának képét, és belemerül a puszta képébe, mely neki oly szép, oly bizodalmas, és végre:

 

Mostan is kedvelem és ugy tekintem én
A gólyamadarat,
Mint egyetlen valót, mely egy átálmodott
Szebb korból fönnmaradt.
 

Semmi kétség, hogy Szalontán, hol a költemény kelt, ugyanaz a gólya hatott reá, amely ott álldogált féllábon a csonka torony tetejében, amely Petőfi legigazibb barátját, Arany Jánost is képének megrajzolására ragadta. Meg kell jegyezni, hogy Petőfi, de láthatólag a hasonlat ösztönzésére, szín szerint is rajzol: a gólya

 

… egyszerű, mint magam… félig feketében,
Félig fejérben jár.
 

Petőfi éppen úgy, mint Arany, nemcsak híréből, hanem közvetlen szemlélődésből ismerte a darvak vonulási módját, s amíg Arany a rendet csupán szóval festi:

 

Egy daru, ék csúcsán, a falka vezére –
 

addig Petőfi egy betű kínálkozó alakjával le is rajzolja Hazámban című költeményében.

 

Rég volt, igaz, midőn…
. . . . . . . . . . . . . . .
Fejem fölött….őszi légen át
Vándor darúid V betűje szállt.
 

Mint tudjuk, Petőfi rajzolgatott is, és talán ez vitte a darvak V betűs rendjének betűs rajzára is.

A madár Petőfinél sokszorosan, majdnem legtöbbször hasonlat tárgya. Kedvesének kedélye egy kis cinege, szerelme csalogány, lelke ifjú sas, az öreg Szemere Pál egy fa, melynek elhullott ugyan a levele, sőt koronáját már a hó lepte el, de ez nem baj, mert:

 

… rajta vígan zeng a cinege
 

tudniillik, a kedély, a maga épségében.

A hasonlatból támadt kútgém, melyről már Aranynál volt szó, Petőfinél nevezetes körülmények közé jut, mégpedig A csárda romjai című költeményben:

 

Pincéje beomlott, a kút is mellette,
Honnan az ostorfát valaki elvitte,
Csak az ágas és a gém van még épségben,
Egy mogorva sas űl a gém tetejében.
Legmagasabb hely a pusztán a gém vége,
Azért ült föl a sas ennek tetejébe.
 

A sas tehát a gém tetejébe kerül! A magyar kút és a gém, mint tartozéka, annyira egybeforrnak, mint egységes fogalom, hogy csak a természethistóriai elemzés választhatja szét; de talán a népdal is, mely azt mondja:

 

Kútágasra szállott a sas.
 

Azonban kétségtelen, hogy valamint Aranynál és Tompánál, úgy Petőfinél is világosan tapasztaljuk, hogy a biológiai elem határozottan uralkodik, még ott is, ahol a költőt képzelete a felhők közé, azok felibe ragadja. Ahol pedig a kép a költő kedélyét, mint élő valóság érinti, meg is szólaltatja, és ekkor Petőfi felfogása teljesen megfelel annak, ami a magyaros szemlélődésre nézve jellemző. Ezekben Petőfi, mint maga is alföldi, közelebb áll Aranyhoz, mint a hegység felé is vonzódó Tompához; egész lénye a szubjektivitásra hajlik, így legtöbbször ez érvényesül a madár felfogásában is.




Hátra Kezdőlap Előre