Összegzés

A három költő méltatásának eredményé a következőkben foglalható össze.

Arany a madarak felfogásában realisztikus, mondhatni, hogy a madarat plasztikusan állítja elénk; szellemének úgyszólván érintetlen volta közel hozza a madár népies felfogásához, melynek magyarossága a biológiai elem uralkodó voltában van kifejezve. Megnyilatkozik Aranynál a madarak tekintetében is a specifikus magyar humor, mely néha szatirikus vonást is ölt.

Tompa felfogását a madarak tekintetében is bizonyos lágyság jellemzi, s a rege embere itt is az allegória felé hajlik. A hegyvidék levegője ráhatott lelkületére és érezhetően más alapszínt kölcsönöz neki, mint Aranynak a bihari síkság, inkább mezőség.

Petőfi a madarat szubjektíve fogja fel; képzelete izgékony lelkületének hullámzásához idomítja, magával viszi, ragadja; helyzetekbe küldi, kényszeríti; de egy-egy erősebb benyomás hatása alatt nyomban enged és érvényre jut nála is a biológiai elem.

Mind a három költő az alföldi madárképekben találkozik, mondhatni ölelkezik, és ami e képeket megkapóvá teszi, az a biológiai elemekben való hűség, a megfigyelésből merített igazság.

Arany bujkáló Toldija a valóságos nádast járja; az éhség utoléri, s ekkor a nádast lakó madarak fészkét töri fel, hogy tojásaikkal csillapíthassa éhségét.

Tompa az Ördögszekér-rege bevezetésében valóságos, ingó-lapos mocsarat s annak madáréletét festi.

Petőfi különösen a Kiskúnság-ban minden zsúfolás nélkül mesterien festi a tó madáréletét.

Arany rab gólyája teljesen hű és plasztikus madárkép, mely allegorizálás nélkül is megáll és erősen hat.

Tompa gólyájában a madárra magára vonatkozó minden mozzanat biológiailag hű, s a mesteri benne az, hogy a költő e hű képet a nemzet állapotával, helyzetével tudta viszonyítani.

Petőfi gólyája az ő, a költő madara, s ő azt fejezi ki, mi neki e madár.

A népköltés körülbelől harminchárom, a székelyeké, melynek zamata bizonyos fokig sajátos, körülbelől huszonkilenc fajt ölel fel. E népies termékekben a madár felfogása kongruens a három költő felfogásával, ami természetes is, mert hiszen a költők a népszellem alapjára helyezkedtek, úgy lényök, mint műműködésük szerint; sőt, a szó szoros értelmében egész mivoltuk szerint a népből keltek ki.

De ekkor előttünk áll az a kérdés: vajon nem hatott-e, és ha igen, mennyiben hatott azoknak a népfajoknak költészete, amelyekkel a magyarság századok óta együtt él, a magyar népköltésre s ezen át a magyarság klasszikusaira?

Az erre vonatkozó elemek a madarak tekintetében s amennyire ez ma lehetséges volt, összehasonlító alapon ki vannak fejtve*, s azokból kitűnt, hogy a magyartól a német felfogás teljesen idegen; a tót a magyarral csak néhány madárnév azonosságával áll kapcsolatban; az oláh felfogás mindkettőtől merőben elütő. Így áll ma a népköltés ügye.

Más a kérdés a magaslaton, ahol a képzettség is beléjátszik a dologba. Itt az összehasonlítás nagyon érdekes tanulságokat szolgáltat.

Amint tudjuk, Arany hozzányúlt Mirza Shaffyhez, és ekkor nyomban előkerült a fülemüle szürke kabátkája, s el volt mondva, hogy a fej bús lehorgasztása, a szürke tollazaton való bánkódás nem is lehetne soha a magyaros szemlélődésnek az eredménye. Az Arany túzokja gunnyaszt, gólyája féllábon álldogálva váltogatja lábfeleit; baglya a száraz ágról lesi az egeret, s ez mind biológiai igazság, a Mirza Shaffy-féle ráköltésnek ellentétje. Tompánál láttuk, hogy még az allegóriáiban is a biológiai igazság a sarokkő; sőt, ha a madarat emberi szóval is szólaltatja meg, ez nem irigyli a rózsától a színt, mint a Bodenstedt fülemüléje, hanem szavával elárulja gyarlóságait, amelyek azután biológiájának mozzanataival valóban egybe is vágnak. És ha Petőfi gémje a káka közt nyújtogatja nyakát, úgy ez is valóság, s jellemzi a madarat.

Ez a három magyar klasszikus pedig tagadhatatlanul a képzettség magaslatán állott. Ezért kiválóan érdekes például a német Schillert Arannyal, Tompával és Petőfivel szembeállítani, kínálkozik pedig az összehasonlításra a daru.

Mind a három magyar költő jól odanézett a daru dolgának, ezért nemcsak azt tudta meg, hogy ősszel elvonul, tavaszkor megjön, hanem azt is, hogy vonulás közben sajátságos rendet tart.

Arany szerint:

 

Egy daru, ék csúcsán, a falka vezére.
 

Petőfi szerint:

 

Vándor daruid V betűje szállt.
 

Tompa hozzáadja a hangot, s tegyük hozzá, a kellemes hangulat keltése érdekében, az Alföldi képek-ben:

 

Átvonuló daru egyet-egyet krúgat.
 

Sőt a daru hangjáról más költő még azt is mondja:

 

Magasan repül a daru, szépen szól.
 

És az valóban úgy is van, hogy a vonuló darvak szava inkább andalító, mint bármi más; a magyar embernek a hang, mint maga a madár is, kedves.

Schiller egyik költeménye, mely a költő harmadik, tehát virágzási korszakához tartozik: Die Kraniche des Ibycus*, a darvakat szerepelteti; sőt, ezeken sarkallik a költemény menete és végső kifejlődése is.

Ibükosz, a görög költő, Korinthosz felé halad magánosan, hogy részt vegyen a kocsik és költők versenyében; eléri Poszeidón berkét, melynek csöndjét semmi sem zavarja:

 

Nichts regt sich um ihn her, nur Schwärme
Von Kranichen begleiten ihn,
Die fernhin nach Südens Wärme
In graulichten Geschwader ziehn.
 
(Semmi sem mozdul körülötte,
Csak kísérő darvak raját
Látja, amint szürkés tömegben
Vonul melegebb tájra át.)
 

Tehát a költő nem mondja meg a darvak vonulási rendjét, mert a raj – Schwarm – fogalmát ornitológiai tekintetben nem a V-szerű rend, hanem például a seregély valóban rajszerű tömege adja meg; sőt, a „Geschwader” sem jelenthet V-rendet, a „szürkés” jelzővel különösen nem, mert csak tömeget vagy sereget, falkát jelenthet, melynek mint ilyennek szürkés a színe. Pedig az a V-rend elhatározó, mihelyt a daru „nach Südens Wärme (zieht)”.

A költőt a berekben két gyilkos támadja meg: csapásaik alatt elbukik, és ekkor:

 

Und schwer getroffen sinkt er nieder,
Da rauscht der Kraniche Gefieder;
Er hört, schon kann er nicht mehr sehn,
Die nahen Stimmen furchtbar krähn.
 
(Nehéz sebben aláhanyatlik,
A daruszárny zúgása hallik;
Hallja, de nem láthatja már,
S oly szörnyen károg a madár).
 

Itt tehát, a magyar felfogással teljesen ellenkezve, megtudjuk, hogy a daru szörnyen, vagy félelmetesen krákog vagy károg – „Krähn” tudniillik úgy a kakas kukorékolására, mint a varjú (Krähe) károgására is vonatkoztatható.

A két gyilkost azután a színpad fölött elvonuló darvak árulják el:

 

Und finster plötzlich wird der Himmel:
Und über dem Theater hin
Sieht man in schwärzlichtem Gewimmel
Ein Kranichheer vorüberziehn.
 
(Az ég sötét lesz hirtelen, majd
A színpadot homály fedi:
Darvak feketés serege hemzseg,
És árnyékát reá veti.)

 

Itt a darvak „serege” már nemcsak feketés, hanem hemzseg is, ami bizonyára teljesen kizárja azt a vonulási rendet, mely e madarat olyannyira jellemzi.

A biológiai igazság alapján azt a jellemzést, amelyet Schiller a vonuló darvakra alkalmazott, a károgó hanggal együtt, minden jóravaló magyar költő a varjúra vagy hollóra alkalmazta volna, amelyre, az egy szín kivételével, valóban reá is van szabva.

Ibükosznak a darvak krúgatása nem is lehetett rettenetes, hiszen tanúi voltak esetének, nem reá nézve, hanem gyilkosaira nézve idézték elő a Nemezist, krúgatásuk tehát csak az utóbbiakra nézve lehetett rettenetes.

A madártani tudás a költészettel – a legtisztább német szellem szerint – különösen Baldamus madármeséiben ölelkezik*.

A Die Rache der Kleinen címűben a kis fecskéket így írja le: „Die kleinen glänzend schwarzen Schwälbchen mit den schneeweissen Höschen und Westchen”, ami magyar felfogás szerint – ha már a fecske név egymagára nem találna elegendő lenni, különben az – éppen csak: „fekete, fehér hasú és gatyás* lehetne, mert a „Fényes fekete fecskécske a hófehér lajbicskával és nadrágocskával” a magyar észjárásnak bizony monstrum.

És hogy milyen mélyre hat a különbség, ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint a fecske – Hirundo rustica – szavának utánzása. A magyarságnak két változata van – lehet talán több is –, az egyik:

 

Kicsit a kicsinek, nagyot a többinek, ha nem
Kell üsd pofon, hogy szeme vicsorrro-gyiiiik!
 

Gyorsan s a fecske hanghordozása szerint elmondva, különösen kislányok szájában valóban teljesen fecske „ficserékelés”; vonatkozik pedig a fecskefiúk etetésére, s arra a szigorra is, amelyet a vének a kicsinyekkel éreztetnek; tehát biológia.

A változat ez:

 

Mikor én elmentem, szénát szalmát eleget
Hagytam, de most semmi sincs!
 

Ez hangfestés tekintetében gyengébb; de nyilván a fészek tartalmára, anyagára vonatkozik, tehát biológiai jellegű.

Evvel szemben Baldamus három rendbeli németet is ad, amelyek közül az egyik a második magyarral bizonyos fokig rokon, tudniillik, hogy amikor a fecske elment, akkor hagyott, s mikor vissza

került, semmit sem talált; de az, amit német értelemben hagyott, az sehogy sem tartozik a fecske biológiájához, úgymint

 

Als ich fortzog, als ich fortzog,
Waren Truhen, Kisten, Kasten schwerer –
Als ich wiederkam, als ich wiederkam,
Waren Truhen, Kisten, Kasten lerer!
 

A többi sem jobb, mert az egyik ködmönfoltozásról, a másik esőről, az ezért járó háláról szól.

Nehogy messze kerüljünk, térjünk immár más irányba.

Szorosan véve a dolgot, vannak a magyar költők madarai között is ingadozó, homályosabb alakok. Egyike a legnevezetesebbeknek például a hattyú, mely leginkább mint hasonlat sokszorosan szerepel. A szép nő teste „hattyúfehér”, néha a nyaka is „hattyúnyak”, noha ez már ingadozik, mert az alak is belejátszik; ami pedig csak igen ritka költőnél – vagy talán egynél sem – hiányzik, az a hattyúdal. Nem lehet azonban föltenni, hogy a költők a hattyúfajok között különböztetnének, s biztosra vehetjük, hogy mindig a hattyúnak szelídített, kerti tavainkon élő faja, a bütykös orrú Cygnus olor lebeg szemeik előtt, mely a hasonlatoknak színre vonatkozó sorozatára nézve teljesen meg is állja helyét; de már a hattyúdal erre a fajra semmiképpen sem vonatkoztatható. Az úgynevezett éneklő hattyú nálunk csak elvétve s mindig mint az északi sarkvidékről hozzánk vetődő vadvendég akad; orratöve sima, tudományos neve Cygnus musicus L., s ez az, mely vonulás közben „kilin-kong”-szerű szavát hallatja, mely csengő, kellemes, és ha nagyobb falkától ered, mindenesetre föltűnő és sajátságos hatású. Némelyek e hangot trombiták lágyabb hangjához, mások harang- vagy csengettyűszóhoz hasonlítják, s bizonyos, hogy erről a hattyúról szól az a monda, hogy halála előtt gyönyörű dalt énekel. Brehm mondja is, hogy a haldokló vadhattyú hangjai szépek – tehát erre a fajra vonatkoztatható a hattyúdal is.

A három költőnél éppen úgy, mint a népnél is, ingadozik a sas, a sólyom, a héja, az ölyv, ölyü vagy ölü; a kuvikon kívül – talán a Tompa fülesbaglyát is ide értve – a baglyok különböző faja, s alapjában véve csak azt vehetjük biztosra, hogy a nappali vagy éjjeli ragadozók melyik csoportját értik. Így vagyunk a rigó, cinke, fajd, vadruca, búvár, viharmadár, sirály, halászmadár dolgával is, sőt néha a gém is ide tartozik. Csak egy-egy biológiai adat az, mely a kutatót biztosabb ösvényre vezeti, amint ezt alább majd meg is látjuk.

Haladjunk még tovább.

A három költőnél éppen úgy, mint a népnél, alig megszámlálhatók azok a vonatkozások, amelyek a madárra tartoznak, tőle erednek. A madár a szabadság, a gond nélkül való lét, a kedvesség, a hűség, a szerelem s a családi boldogság gyakori képe; a költő is sokszorosan irigye a madár sorsának, különösen röpülése, fészke, szava az, mely a költőt kiváló módon irigyévé, de bámulójává is teszi.

A madár szava igen közelről érinti a költők – s tegyük hozzá, minden ép lelkű ember – kedélyvilágát; annyival is inkább, mert akkor hallatja legsűrűbben, legbensőbben, amidőn szeret, amikor az egész természet is téli álmából ébredve megifjodik s minden élőre éltetve hat. A költő is saját legbensőbb és legnemesebb ösztöneit így érzi, tehát nem is csoda, hogy a madarat oly bensőséggel fogadja szemlélődései körébe; hogy ez a legmagyarabb költőknél oly kiváló vonás, ez alighanem abban is gyökerezik, amit Grossinger, a magyar madarászatnak múlt századbeli avatott – fájdalom, latin – írója így fejezett ki:

„Anoplissimum est Hungaria Aviarium”, amihez azután még a biológiai hajlam is hozzájárult.

De a költő és a nép különböztetnek is. Nem minden madár a kedvesség képe, a szeretet vagy irigység tárgya; és különösen az életmód az, mely a megítélés dolgában dönt.

Hiába tarka, cifra-bóbitás a banka: piszokban turkál, a fészke ronda, szennyes, ezért nem kedves. Hiába tarka, részben ércfényű a szarka: tolvajkodik, szemtelenkedik, ezért ez sem nem kedves. A holló rászáll a dögre, vájja a szemét is: ezért az akasztófa, a bűn, a bosszú madara. A varjú sorsa hasonló.

A keselyű lomha, falánk, csak dögre száll: nem kedves.

De más a sas, a sólyom; ezek merészen támadnak az élő prédára, fegyverzetük hatalmas: a költő saját fajának hősi voltát látja bennük. A vércse ismét más: aprót gyilkol, fészekrabló; nem kedves.

Most pedig vessünk még egy futó pillantást egy tüneményre, mely a biológiai szempontra nézve nagyon becses és jellemző, s amelyben a három költő a néppel ölelkezik.

Hiába kapta a természettől valóban ragyogóan szép tollazatát a jégmadár – Alcedo ispida L. –, hiába versenyez vele a szalakóta – Coracias garrula L. –, hiába győzi le mind a kettőt színezetének pompájával a piripio vagy gyurgyalag – Merops apiaster L. –, a nép ismeri ugyan, de nem fogadja be költészetébe, s a magyaros szellemben író költő sem emlékezik meg róluk: mert életök módja homályos. Még a természetrajzokat forgató s felsorolásokra hajlandó Tompa sem karolja föl ezeket, s a parti fecskén túl nem ragadta hajlama. Márpedig a Merops és az Alcedo is partokba vájt lyukakba fészkelő madár, éppen, mint a parti fecske, s ha Tompa az utóbbit befogadta, nyilvánvaló, hogy a madár fecske volta vitte reá; szóval reá származtatta annak a nagy szeretetnek egy részecskéjét, amellyel ő – éppen úgy, mint kedves magyarsága is – a kunyhók kedves, hűséges madárlakója iránt viseltetett.

Könnyen megérthetjük immáron azt is, hogy miért áldoz mind a három költő annyi szeretettel és bensőséggel a gólyának, a régi magyarság „eszterág”-jának és „cakó”-jának; nyilván azért, mert ott fészkel az emberi család tűzhelye fölött; egész élete ezért egy nyitott könyv, amelyből a boldog ember saját boldogságát, a boldogtalan pedig boldogtalanságát olvashatja ki.

A három költőnél az alakok összessége hatvannyolc, amelyek közül tizenkettő neme, ötvenhat ellenben faja szerint is megkülönböztethető. Így a három költő a magyar madárvilágnak körülbelül egy ötödét karolta fel, s az alakokra való tekintetből kimondhatjuk, hogy ez a természethez vonzódással viseltető magyar ember ornitológiája is.

A három költőnek van huszonkét közös alakja; Arannyal szemben van Tompának huszonkét alakja, de Tompával szemben Aranynak is van tizenegy faja. Petőfi két költőtársával szemben két alakot hozott be.




Hátra Kezdőlap Előre