A három költő méltatásának eredményé a következőkben foglalható össze.
Arany a madarak felfogásában realisztikus, mondhatni, hogy a madarat plasztikusan állítja elénk; szellemének úgyszólván érintetlen volta közel hozza a madár népies felfogásához, melynek magyarossága a biológiai elem uralkodó voltában van kifejezve. Megnyilatkozik Aranynál a madarak tekintetében is a specifikus magyar humor, mely néha szatirikus vonást is ölt.
Tompa felfogását a madarak tekintetében is bizonyos lágyság jellemzi, s a rege embere itt is az allegória felé hajlik. A hegyvidék levegője ráhatott lelkületére és érezhetően más alapszínt kölcsönöz neki, mint Aranynak a bihari síkság, inkább mezőség.
Petőfi a madarat szubjektíve fogja fel; képzelete izgékony lelkületének hullámzásához idomítja, magával viszi, ragadja; helyzetekbe küldi, kényszeríti; de egy-egy erősebb benyomás hatása alatt nyomban enged és érvényre jut nála is a biológiai elem.
Mind a három költő az alföldi madárképekben találkozik, mondhatni ölelkezik, és ami e képeket megkapóvá teszi, az a biológiai elemekben való hűség, a megfigyelésből merített igazság.
Arany bujkáló Toldija a valóságos nádast járja; az éhség utoléri, s ekkor a nádast lakó madarak fészkét töri fel, hogy tojásaikkal csillapíthassa éhségét.
Tompa az Ördögszekér-rege bevezetésében valóságos, ingó-lapos mocsarat s annak madáréletét festi.
Petőfi különösen a Kiskúnság-ban minden zsúfolás nélkül mesterien festi a tó madáréletét.
Arany rab gólyája teljesen hű és plasztikus madárkép, mely allegorizálás nélkül is megáll és erősen hat.
Tompa gólyájában a madárra magára vonatkozó minden mozzanat biológiailag hű, s a mesteri benne az, hogy a költő e hű képet a nemzet állapotával, helyzetével tudta viszonyítani.
Petőfi gólyája az ő, a költő madara, s ő azt fejezi ki, mi neki e madár.
A népköltés körülbelől harminchárom, a székelyeké, melynek zamata bizonyos fokig sajátos, körülbelől huszonkilenc fajt ölel fel. E népies termékekben a madár felfogása kongruens a három költő felfogásával, ami természetes is, mert hiszen a költők a népszellem alapjára helyezkedtek, úgy lényök, mint műműködésük szerint; sőt, a szó szoros értelmében egész mivoltuk szerint a népből keltek ki.
De ekkor előttünk áll az a kérdés: vajon nem hatott-e, és ha igen, mennyiben hatott azoknak a népfajoknak költészete, amelyekkel a magyarság századok óta együtt él, a magyar népköltésre s ezen át a magyarság klasszikusaira?
Az erre vonatkozó elemek a madarak tekintetében s amennyire ez ma lehetséges volt, összehasonlító alapon ki vannak fejtve*, s azokból kitűnt, hogy a magyartól a német felfogás teljesen idegen; a tót a magyarral csak néhány madárnév azonosságával áll kapcsolatban; az oláh felfogás mindkettőtől merőben elütő. Így áll ma a népköltés ügye.
Más a kérdés a magaslaton, ahol a képzettség is beléjátszik a dologba. Itt az összehasonlítás nagyon érdekes tanulságokat szolgáltat.
Amint tudjuk, Arany hozzányúlt Mirza Shaffyhez, és ekkor nyomban előkerült a fülemüle szürke kabátkája, s el volt mondva, hogy a fej bús lehorgasztása, a szürke tollazaton való bánkódás nem is lehetne soha a magyaros szemlélődésnek az eredménye. Az Arany túzokja gunnyaszt, gólyája féllábon álldogálva váltogatja lábfeleit; baglya a száraz ágról lesi az egeret, s ez mind biológiai igazság, a Mirza Shaffy-féle ráköltésnek ellentétje. Tompánál láttuk, hogy még az allegóriáiban is a biológiai igazság a sarokkő; sőt, ha a madarat emberi szóval is szólaltatja meg, ez nem irigyli a rózsától a színt, mint a Bodenstedt fülemüléje, hanem szavával elárulja gyarlóságait, amelyek azután biológiájának mozzanataival valóban egybe is vágnak. És ha Petőfi gémje a káka közt nyújtogatja nyakát, úgy ez is valóság, s jellemzi a madarat.
Ez a három magyar klasszikus pedig tagadhatatlanul a képzettség magaslatán állott. Ezért kiválóan érdekes például a német Schillert Arannyal, Tompával és Petőfivel szembeállítani, kínálkozik pedig az összehasonlításra a daru.
Mind a három magyar költő jól odanézett a daru dolgának, ezért nemcsak azt tudta meg, hogy ősszel elvonul, tavaszkor megjön, hanem azt is, hogy vonulás közben sajátságos rendet tart.
Arany szerint:
|
Petőfi szerint:
|
Tompa hozzáadja a hangot, s tegyük hozzá, a kellemes hangulat keltése érdekében, az Alföldi képek-ben:
|
Sőt a daru hangjáról más költő még azt is mondja:
|
És az valóban úgy is van, hogy a vonuló darvak szava inkább andalító, mint bármi más; a magyar embernek a hang, mint maga a madár is, kedves.
Schiller egyik költeménye, mely a költő harmadik, tehát virágzási korszakához tartozik: Die Kraniche des Ibycus*, a darvakat szerepelteti; sőt, ezeken sarkallik a költemény menete és végső kifejlődése is.
Ibükosz, a görög költő, Korinthosz felé halad magánosan, hogy részt vegyen a kocsik és költők versenyében; eléri Poszeidón berkét, melynek csöndjét semmi sem zavarja:
|
Tehát a költő nem mondja meg a darvak vonulási rendjét, mert a raj – Schwarm – fogalmát ornitológiai tekintetben nem a V-szerű rend, hanem például a seregély valóban rajszerű tömege adja meg; sőt, a „Geschwader” sem jelenthet V-rendet, a „szürkés” jelzővel különösen nem, mert csak tömeget vagy sereget, falkát jelenthet, melynek mint ilyennek szürkés a színe. Pedig az a V-rend elhatározó, mihelyt a daru „nach Südens Wärme (zieht)”.
A költőt a berekben két gyilkos támadja meg: csapásaik alatt elbukik, és ekkor:
|
Itt tehát, a magyar felfogással teljesen ellenkezve, megtudjuk, hogy a daru szörnyen, vagy félelmetesen krákog vagy károg – „Krähn” tudniillik úgy a kakas kukorékolására, mint a varjú (Krähe) károgására is vonatkoztatható.
A két gyilkost azután a színpad fölött elvonuló darvak árulják el:
|
Itt a darvak „serege” már nemcsak feketés, hanem hemzseg is, ami bizonyára teljesen kizárja azt a vonulási rendet, mely e madarat olyannyira jellemzi.
A biológiai igazság alapján azt a jellemzést, amelyet Schiller a vonuló darvakra alkalmazott, a károgó hanggal együtt, minden jóravaló magyar költő a varjúra vagy hollóra alkalmazta volna, amelyre, az egy szín kivételével, valóban reá is van szabva.
Ibükosznak a darvak krúgatása nem is lehetett rettenetes, hiszen tanúi voltak esetének, nem reá nézve, hanem gyilkosaira nézve idézték elő a Nemezist, krúgatásuk tehát csak az utóbbiakra nézve lehetett rettenetes.
A madártani tudás a költészettel – a legtisztább német szellem szerint – különösen Baldamus madármeséiben ölelkezik*.
A Die Rache der Kleinen címűben a kis fecskéket így írja le: „Die kleinen glänzend schwarzen Schwälbchen mit den schneeweissen Höschen und Westchen”, ami magyar felfogás szerint – ha már a fecske név egymagára nem találna elegendő lenni, különben az – éppen csak: „fekete, fehér hasú és gatyás”* lehetne, mert a „Fényes fekete fecskécske a hófehér lajbicskával és nadrágocskával” a magyar észjárásnak bizony monstrum.
És hogy milyen mélyre hat a különbség, ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint a fecske – Hirundo rustica – szavának utánzása. A magyarságnak két változata van – lehet talán több is –, az egyik:
|
Gyorsan s a fecske hanghordozása szerint elmondva, különösen kislányok szájában valóban teljesen fecske „ficserékelés”; vonatkozik pedig a fecskefiúk etetésére, s arra a szigorra is, amelyet a vének a kicsinyekkel éreztetnek; tehát biológia.
A változat ez:
|
Ez hangfestés tekintetében gyengébb; de nyilván a fészek tartalmára, anyagára vonatkozik, tehát biológiai jellegű.
Evvel szemben Baldamus három rendbeli németet is ad, amelyek közül az egyik a második magyarral bizonyos fokig rokon, tudniillik, hogy amikor a fecske elment, akkor hagyott, s mikor vissza
került, semmit sem talált; de az, amit német értelemben hagyott, az sehogy sem tartozik a fecske biológiájához, úgymint
|
A többi sem jobb, mert az egyik ködmönfoltozásról, a másik esőről, az ezért járó háláról szól.
Nehogy messze kerüljünk, térjünk immár más irányba.
Szorosan véve a dolgot, vannak a magyar költők madarai között is ingadozó, homályosabb alakok. Egyike a legnevezetesebbeknek például a hattyú, mely leginkább mint hasonlat sokszorosan szerepel. A szép nő teste „hattyúfehér”, néha a nyaka is „hattyúnyak”, noha ez már ingadozik, mert az alak is belejátszik; ami pedig csak igen ritka költőnél – vagy talán egynél sem – hiányzik, az a hattyúdal. Nem lehet azonban föltenni, hogy a költők a hattyúfajok között különböztetnének, s biztosra vehetjük, hogy mindig a hattyúnak szelídített, kerti tavainkon élő faja, a bütykös orrú Cygnus olor lebeg szemeik előtt, mely a hasonlatoknak színre vonatkozó sorozatára nézve teljesen meg is állja helyét; de már a hattyúdal erre a fajra semmiképpen sem vonatkoztatható. Az úgynevezett éneklő hattyú nálunk csak elvétve s mindig mint az északi sarkvidékről hozzánk vetődő vadvendég akad; orratöve sima, tudományos neve Cygnus musicus L., s ez az, mely vonulás közben „kilin-kong”-szerű szavát hallatja, mely csengő, kellemes, és ha nagyobb falkától ered, mindenesetre föltűnő és sajátságos hatású. Némelyek e hangot trombiták lágyabb hangjához, mások harang- vagy csengettyűszóhoz hasonlítják, s bizonyos, hogy erről a hattyúról szól az a monda, hogy halála előtt gyönyörű dalt énekel. Brehm mondja is, hogy a haldokló vadhattyú hangjai szépek – tehát erre a fajra vonatkoztatható a hattyúdal is.
A három költőnél éppen úgy, mint a népnél is, ingadozik a sas, a sólyom, a héja, az ölyv, ölyü vagy ölü; a kuvikon kívül – talán a Tompa fülesbaglyát is ide értve – a baglyok különböző faja, s alapjában véve csak azt vehetjük biztosra, hogy a nappali vagy éjjeli ragadozók melyik csoportját értik. Így vagyunk a rigó, cinke, fajd, vadruca, búvár, viharmadár, sirály, halászmadár dolgával is, sőt néha a gém is ide tartozik. Csak egy-egy biológiai adat az, mely a kutatót biztosabb ösvényre vezeti, amint ezt alább majd meg is látjuk.
Haladjunk még tovább.
A három költőnél éppen úgy, mint a népnél, alig megszámlálhatók azok a vonatkozások, amelyek a madárra tartoznak, tőle erednek. A madár a szabadság, a gond nélkül való lét, a kedvesség, a hűség, a szerelem s a családi boldogság gyakori képe; a költő is sokszorosan irigye a madár sorsának, különösen röpülése, fészke, szava az, mely a költőt kiváló módon irigyévé, de bámulójává is teszi.
A madár szava igen közelről érinti a költők – s tegyük hozzá, minden ép lelkű ember – kedélyvilágát; annyival is inkább, mert akkor hallatja legsűrűbben, legbensőbben, amidőn szeret, amikor az egész természet is téli álmából ébredve megifjodik s minden élőre éltetve hat. A költő is saját legbensőbb és legnemesebb ösztöneit így érzi, tehát nem is csoda, hogy a madarat oly bensőséggel fogadja szemlélődései körébe; hogy ez a legmagyarabb költőknél oly kiváló vonás, ez alighanem abban is gyökerezik, amit Grossinger, a magyar madarászatnak múlt századbeli avatott – fájdalom, latin – írója így fejezett ki:
„Anoplissimum est Hungaria Aviarium”, amihez azután még a biológiai hajlam is hozzájárult.
De a költő és a nép különböztetnek is. Nem minden madár a kedvesség képe, a szeretet vagy irigység tárgya; és különösen az életmód az, mely a megítélés dolgában dönt.
Hiába tarka, cifra-bóbitás a banka: piszokban turkál, a fészke ronda, szennyes, ezért nem kedves. Hiába tarka, részben ércfényű a szarka: tolvajkodik, szemtelenkedik, ezért ez sem nem kedves. A holló rászáll a dögre, vájja a szemét is: ezért az akasztófa, a bűn, a bosszú madara. A varjú sorsa hasonló.
A keselyű lomha, falánk, csak dögre száll: nem kedves.
De más a sas, a sólyom; ezek merészen támadnak az élő prédára, fegyverzetük hatalmas: a költő saját fajának hősi voltát látja bennük. A vércse ismét más: aprót gyilkol, fészekrabló; nem kedves.
Most pedig vessünk még egy futó pillantást egy tüneményre, mely a biológiai szempontra nézve nagyon becses és jellemző, s amelyben a három költő a néppel ölelkezik.
Hiába kapta a természettől valóban ragyogóan szép tollazatát a jégmadár – Alcedo ispida L. –, hiába versenyez vele a szalakóta – Coracias garrula L. –, hiába győzi le mind a kettőt színezetének pompájával a piripio vagy gyurgyalag – Merops apiaster L. –, a nép ismeri ugyan, de nem fogadja be költészetébe, s a magyaros szellemben író költő sem emlékezik meg róluk: mert életök módja homályos. Még a természetrajzokat forgató s felsorolásokra hajlandó Tompa sem karolja föl ezeket, s a parti fecskén túl nem ragadta hajlama. Márpedig a Merops és az Alcedo is partokba vájt lyukakba fészkelő madár, éppen, mint a parti fecske, s ha Tompa az utóbbit befogadta, nyilvánvaló, hogy a madár fecske volta vitte reá; szóval reá származtatta annak a nagy szeretetnek egy részecskéjét, amellyel ő – éppen úgy, mint kedves magyarsága is – a kunyhók kedves, hűséges madárlakója iránt viseltetett.
Könnyen megérthetjük immáron azt is, hogy miért áldoz mind a három költő annyi szeretettel és bensőséggel a gólyának, a régi magyarság „eszterág”-jának és „cakó”-jának; nyilván azért, mert ott fészkel az emberi család tűzhelye fölött; egész élete ezért egy nyitott könyv, amelyből a boldog ember saját boldogságát, a boldogtalan pedig boldogtalanságát olvashatja ki.
A három költőnél az alakok összessége hatvannyolc, amelyek közül tizenkettő neme, ötvenhat ellenben faja szerint is megkülönböztethető. Így a három költő a magyar madárvilágnak körülbelül egy ötödét karolta fel, s az alakokra való tekintetből kimondhatjuk, hogy ez a természethez vonzódással viseltető magyar ember ornitológiája is.
A három költőnek van huszonkét közös alakja; Arannyal szemben van Tompának huszonkét alakja, de Tompával szemben Aranynak is van tizenegy faja. Petőfi két költőtársával szemben két alakot hozott be.