A madárnemek és fajok dolgában költőkkel szemben, még ha annyira klasszikusok is, mint a magyar triász, egyedüli érősség és szilárd alap a népies elnevezés; de még ez is csak bizonyos fajokra nézve, sőt a nemek sem mindég biztosak. Így a sas, a sólyom sok tekintetben csak gyűjtőnév, bizonyos csak az, hogy nappal járó ragadozó madár; így vagyunk a bagollyal is. Már a keselyű vagy saskeselyű valamivel biztosabb, nyilván vultur; hasonlóképpen a rigó, cinke, fajd, ruca, búvár, sirály, halászmadár is, de sőt a vihar- vagy vészmadarat is ide sorolhatjuk, noha ezek az irodalomban nemzetközileg közkeletűek, s költőink innen merítették.
A fajok között rendkívül ingadozó a bérci sas, a kánya, a héja, az ölyv és szinonímái: úgy a baglyok, a rigó, a gém, a vadlúd, a gyöngyvér, a fajdok – a süketfajd kivételével –; kétséges a vízityúk is, mely lehet Gallinula, de Rallus is. De ezekkel szemben áll a fajoknak egész sorozata, amely a népies név alapján teljes biztossággal meghatározható, sőt akad közötte akárhány, amely országosan egy és ugyanazon név alatt ismeretes; és akad olyan is, mely – noha neve tulajdonképpen egy nemet illeme – mint például a pacsirta, az mégis egy fajjal van összeforrva, s így biztosan rámondhatjuk, hogy Alanda arvensis L.
De amennyire Arany, Tompa és Petőfi leíró értékkel bíró szavainak kétségkívül becse és hitele is van, a népies név és a költő leíró szava együttvéve még a kétségesebb fajok meghatározását is több esetben lehetségessé teszi. Így a héja, ölyü, ölyv, ölü az Astur palumbarius és Accipiter nisus között ingadozik, felváltva is alkalmazva van; a két faj eldöntése legalább megközelítőleg úgy sikerül, ha prédájára vagyunk tekintettel: az előbbi nagy, erős madár, mely tyúkot, galambot öldös, a másik félakkora s az apró madarat hajhássza; ezt a döntést még az is támogatja, hogy mind a kettő lakott helyeken vagy azok közelében garázdálkodik, tehát leginkább föl is tűnik.
