1. Bérci sas. A. Az a jellemzés, mely a költő szavaiban rejlik:
|
mindenesetre nagy sasfajra illik, s nem hiszem, hogy Arany az Ossifragusra gondolt volna, mely halászó; inkább eredménye lehet az olvasmánynak, s annak is, hogy a „hegyi”, „kőszáli” sas a magyarságnál úgy, mint a németeknél a „Steinadler”, a köztudatban is él. Így az Aquila chrysaetos L. legalább föltehető.
2. Vércse. A. T. P. A költők a néppel együtt vércse alatt mindég a Tinnunculus alandarius Gm. nappal járó ragadozó madarat értik, mert jól ismerik. A madár lakott helyek kellő közepében és tornyokon, romokon fészkel, hozzá igen hangos madár, mely visításával, visongásával, a nyerítésre emlékeztető lármájával magára is vonhatja a figyelmet; hozzáadható még, hogy szántóföldek, tarlók, kaszálók fölött mindég ott függdös a levegőben, le-lecsap az apró prédára; szóval minden tekintetben föltűnő.
3. Kánya. A. P. Ezt a nevet Arany csak mint lónevét hozza fel; ellenben Petőfi némileg jellemzi e madarat:
|
Igaz, hogy ez a jellemzés reáillik minden, elevenre járó ragadozó madárra: de az is bizonyos, hogy a költő a nép szájáról vette a nevet, az alföldi nép pedig, ha némi ingadozással is, de legtöbbnyire a nagyobbik fecskefarkú, nappal járó ragadozó madarat illeti a „kánya” névvel, s így elfogadható a Milvus regalis L.
4. Héja. A. T. Ölyv. A. T. P. Őlű. A. Őlyű. T. Az ölyvvel és a héjával a költők is úgy vannak, mint a nép: hol a tyúkászó, hol a verebésző alakra alkalmazzák; amaz nagyobb, emez kisebb, de mind a kettőnek rabló-villogású szemcsillaga sárga, s a hím, kifejlődve hasa felől keresztbefutó sötét csíkokat mutat; hozzá mind a kettő a háztájon is megfordul. A költők nem szólnak a nagyságról, de érintik a prédát, s ez megengedi a fajnak legalább megközelítő meghatározását. Arany széles szárnyú héjának mondja, melynek csirkét rabolni célja; azt is mondja: galambját űzi, mint az ölyv; a Tompa ölyve is galambot tép össze; Petőfi csak költői képben szól az ölyvről. Erre – a préda nagyságára való tekintetből – az Astur palumbarius L. alapítható, mely még arról is nevezetes, hogy a háztájat leginkább felkeresi, s így nagyon föltűnő.
5. Karvaly. T. Ölyű. A. Héja. P. Tompa nem jellemzi a madarat, de azt a népies nevet használja, melyet Borsod magyarsága rendesen az Accipiter nisus L. fajnak ad. Arany és Petőfi, noha e név tekintetében szinonimát, tudniillik héja, ölyü alkalmaznak, jellemzést nyújtva mégis a mondott fajra döntik el a meghatározást; így Arany A lantos költeményben ezt mondja:
|
Petőfi ismét a Palota és kunyhó költeményben:
|
Mind a két költőnél a kis madár már magában is jellemző, de Arany szava dönt leginkább, mert az apró madaraknak hanyatt-homlok való széledése a bokrokba mindég az Accipiter nisus közeledését jelenti, mely prédáját ritkábban veri a magasban, mint ahányszor elkapdossa, s éppen az utóbbi körülmény az, mely a kis madarat ösztönzi, hogy a bokrok sűrűjébe meneküljön.
6. Füles bagoly. T. Ez egyike azoknak a madáralakoknak, amelyek bizonyítják, hogy a hegység hatással volt Tompa lelkületére, amennyiben tudniillik ez a madár fészkelése szerint hegyi faj, mely a síkra csak le-letéved. Különben az alak a köztudatban is él, és a fülesbagoly alatt a magyarság mindég baglyaink között a legnagyobbfajta Rubo maximus fajt érti.
7. Sívó bagoly. A. T. P. Az apróbb baglyok között a költők és a nép csak egyet különböztetnek meg teljes biztonsággal, mégpedig szava alapján, tudniillik a kuvikot; a többiekre nézve, amennyiben költőkről van szó, csak az vezethet és dönthet, amit a költő leírásképpen mond. A „sívó baglyot” egyikök sem említi; de a nevet már Miskolczi Gáspár (1691) használja, Arany pedig Bor vitéz című, igen kedves költeményében ezt mondja:
|
E „sívásban” találkozik a költő a régi magyar természethistorikussal, s azért választottam a nevet az Arany faja számára, természetesen csak erre az alkalomra. Hogy ez a bagoly a Syrnium aluco L., ez a következőkre alapítható: Arany a „bérci fok közt” jelöli a helyét, tehát nem lakott helyen; szerinte a bagoly „sí”, más helyen „huhu bagoly”; Petőfi odvakban szerepelteti, Tompa az erdőben. Az erdő, de különösen a „sí” és a „huhogás”, melyek a leghangosabb bagolynak valóban jellemzői, minden erőszak nélkül is a Syrnium aluco L. fajra mutatnak.
8 Kuvik. A. T. Halálmadár. T. A nép babonájában e madár nagy szerepet játszik: akinek házára száll, akinek házán megszólal, az a halál beköszöntését várhatja. Már magában e babona is elég ok arra, hogy nép és költő erősen szárnyszegezze a madárra a szemét s hallgassa ki a szavát, amelyből azután a madár nevét is kölcsönzi, evvel pedig megadja a módot, hogy rámondhassuk a Carine noctua R. tudományos fajnevet is. Arany a Tengeri-hántás-ban a bűntudatot „kuvikoltatja” meg a temetőben, és igaz is, hogy ez a kis bagoly rendkívül szereti a magyar temető fejfáit, amelyekről jól ráleshet a prédára. Tompa Kuvik címen egész költeményt ír, melynek refrénje a madár hangja, s ugyanebben a költeményben áll az is:
|
és
|
9. Rikoltó bagoly. A. Itt is Arany az, aki a bagoly fajnemét, a „rikoltót” kínálja, s elég alapot nyújt arra is, hogy rámondhassuk: Strix Flammea L. Költészetének egyik ragyogó gyöngyében, a Családi kör címűben, amelyben – mint már tudjuk is – az állatvilág oly mesterien van alkalmazva, hogy megteremtse az est hangulatát, hol a zúgó éji bogár nekimegy a falnak, s nagyot koppan (Geotrupes), a földi békák szanaszét görögnek (leginkább Rufo), a denevér csapong (Chiroptera), a borjú, amint a jámbor tehén tőgyét döfögeti, a cica, amint bogarászni restellve, óvatosan lépdel s egyszerre a pitvarba iramodik, a kutya, amint a küszöbön állát a lábára nyugtatva – hever –, a „madárlátta kenyér”, amelyet az apróság kutat, a kis nyúl és legvégül a tücsök (Gryllus), mely átveszi csöndes birodalmát, mindez megokolja azt, miért fogadhatjuk el a „rikoltó”-t fajnévnek, és a meghatározást úgy, amint adva van. Arany csak akkor hozza fel a baglyot, amikor bizonyos arról, hogy ott is van s ott rikolt, és ahol pedig felhozza:
|
ott már az egész helyzetnél fogva a Strix flammea L. tanyázik, mert ha „kuvik” volna, a finoman figyelő költő minden bizonnyal ezt nevezi meg, annyival is inkább, mert ismeri.
10. Fecske. A. T. P. Semmi kétség, hogy a költők fecskéje nem más, minta Hirundo rustica L., az, amely annyira bizodalmas s az egyszer választott helyhez oly hűségesen ragaszkodó, hogy különösen a viskó szegény lakója háza barátját, áldását látja benne, és a szerencsétlenség tanyájának hiszi azt a házat, amelyet a fecske elkerül, gonosz lelkűnek azt az embert, aki a fecske fészkét házában nem tűri, azt leveri. Három költőnk fecskéje iránt még egy más okból sem lehetünk tétovábban: mind a három szerényke, kis ház gyermeke volt. A Hirundo rustica az, mely felkeresi a ház tornácát, ki s be jár a kamara betört ablakán, letelepedik az istállóba, alig egy-két arasznyira fejünk fölé telepedve, ficserikeli el a ház örege-ifja gyönyörűségére egyszerű dalát.
Aranynál a madár megnevezése nélkül is megtudjuk Vágy című költeményében, hogy a házi fecskét érti, amint az már a költő jellemzésében ki is van fejtve, de még jobban is meggyőz Háziuraság-a:
|
Tompa Pipacsok című költeményeiben mondja:
|
A Fent és alant címűben:
|
Ez rendkívül hű jellemzés, különösen a szegénység viskója tekintetében, hol a fecske csakugyan igen gyakran a kémény kalapos részébe építi fészkét, s ekkor rendesen azon a keresztrúdon ficserékel, amely – ha telne – húsfüstölésre való volna.
Petőfi végre így jellemzi Ősz elején:
|
Ennek a fecskének van föltűnően villás fecskefarka; homloka és felső begytája pedig szép gesztenyebarna. A Chelidon urbica L. teljességgel szóba sem hozható, mert noha ez is szereti az emberlakta helyeket, fészkét rendszerint csak magasabb épületek külső falára rakja; ezt csak éppen kimetszett farka s a fehér farcsíktája – még röpülés közben is – felismerhetővé teszi.
11. Parti fecske. T. Hogy Tompa ez alatt a név alatt a Cotile riparia L. fajt értette, ez kevésbé leíró szavaiból, mint inkább annak a vidéknek viszonyaiból következik, amelyen a költő élt vagy gyakran megfordult. A madár neve Küzdés című költeményében így áll:
|
Itt önkénytelenül is eszébe jut az embernek a régi írók lábatlan fecskéje, mely a magas tornyokon és romokon fészkelő, kormos színű, sarlós szárnyú, esős időben élesen sivító Cypselus apus L., amelyről az a hit van elterjedve, hogy annyira lábatlan, hogy a földre fektetve nem bír röpülésre felrugaszkodni.
De az a körülmény, hogy a költő kedves folyójának, a Sajónak helyen-közön szakadékos partjai a parti fecskének igen kedves fészkelő helyei, s ama vidék népe a madarat a költőtől használt név alatt meg is különbözteti, talán mégis a Cotile riparia L. javára dönti el a fajt. Ez a fecske kisebb; színezete szennyeses, fakó, s ezt már röpülése közben is észrevehetjük. Fészke a part szakadékaiba telepesen vájt lyukakban van.
12. Sárga rigó. T. Ezt a fajt Tompa a Népdalok sorozatban így említi:
|
Hogy ez az Oriolus galbula L., azt a név mellett még az a körülmény is erősíti, hogy „fák tetején szálldos”; mert valóban ennek a fajnak tulajdonsága, hogy a fák koronájában szeret tartózkodni, hol „jó a bíró”, vagy borsodiasan „szolgabíró” szavakkal festett énekét hallatja. A hím, érett korában, teste szerint ragyogó sárga színű, szárnya, farka fekete. Népies neve a sárga rigó és szolgabíró mellett még sármalinkó stb.
13. Holló. A. T. P. Úgy a népnél, mint a költőknél is sokszorosan és sokféleképpen emlegetett madár, mely élete módja és színe szerint feltűnő is, és mindég faja szerint Corvus corax L.
Amidőn magyar földön az akasztófa – Petőfi szerint – még így szerepelt:
|
akkoriban a pecérkedő cigány is az akasztófa táján putrizott, s így minden körülmény megvolt arra, hogy a holló az akasztófa táján tartózkodjon; ezen a soron azután a madár egybeforrott avval a szörnyű építménnyel, annyival is inkább, mert még a színe is – mely közszokás szerint a nép gyászoló színe – illett az egészhez. Hozzá a holló, mint rendkívül óvatos madár, élete módja szerint bizonyos homályba van burkolva. Mindezeknél fogva nem csoda, hogy ott, ahol komor hangulat megteremtéséről van szó, a holló mindég szerephez is jut. A szemmel való kapcsolatban a nép s a költő is gyakran átok gyanánt használja:
|
Arany: Toldi I.
|
Petőfi: János vitéz:
|
Ugyanott:
|
Amíg az esett állat még elég prédát nyújt a keselyűnek, ezek leginkább a törzsön lakmároznak, s ekkor a hollók bátrabbja az áldozat fejét szállja meg; nekiesik a szemnek, mely könnyen enged; ez az állás mindég feltűnő, s a holló így él a néptudatban, annál is inkább, mert a szem nemes rész, s ennek kivájása a borzalmasságot még fokozza. A keselyűk és hollók közötti viszonyra célőz Petőfinél – Lehel vezér – ez a hely:
|
De a holló képe némely vonásban mégis megenyhül, úgy mint a barna asszony haja is hollószín vagy hollófekete, és a nép bálványa, Mátyás király címerében ott van az aranygyűrűs holló.
14. Varjú. A. T. P. A nép szava és Arany célzása szerint „kálvinistavarjú is. Ez a tulajdonképpeni károgó a varjak s egyáltalában hollófélék között, és kétségkívül Corvus cornix L., melynek színe részben szürke is. A varjú inkább tolakodó, szemtelen természetével szerepel népnél és költőnél egyaránt; belékerült a példabeszédbe, melyet Petőfi teljesen a nép szava szerint így fejez ki János vitéz-ben:
|
Arany, mint tudjuk, Vörös Rébék költeményében a varjú „kár” szavát refrén gyanánt használja.
Ami a „kálvinista” jelzőt illeti, erre ugyancsak Arany Az elveszett alkotmány e helyén céloz:
|
Ebben a „minden vallásbeli”-ben benne van a pápista varjú is – melyről külön lesz szó – és a kálvinista, amelyről itt szólunk. A jelző onnan van, hogy a Corvus cornix L. társa a hollónak, amennyiben a dögre is reászáll, tehát húst is eszik, s így nem böjtöl; ezt már Kresznerics is följegyezte, aminthogy a köztudatban is így él.
15. Pápista-Varjú. A. Ez a faj Arany célzásából, amely varjú alatt a „minden vallásbeli” szóban benne van, önként következik. Ez nem más, mint az egészen fekete, rendesen a vetésekre járó és sáros orrú Corvus frugilegus L., mely majdnem kizárólagosan abból az elvetett magból él, amelyet orrával kiásogat. Az ezen a réven okozott kár az, amely a nép figyelmét e varjúfajra fordítja, s azt a hitet kelti, hogy a madár egyáltalában nem él hússal, tehát böjtöl, tehát „pápista”. A táplálék tekintetében általánossá vált hit azután úgy hozza magával, hogy például a dunántúli vidékeken a varjat eszik is.
16. Csóka. A. T. Úgy Arany, mint Tompa úgyszólván csak a nevet hozza fel, s ez alapjában véve elég is, mert a név hangfestő, s a köznép országszerte a Corvus monedula L. fajt érti és ismeri alatta. Ha Tompa csak olyat mond róla, ami sok madárra illik, tehát nem jellemző, tudniillik (Tavaszkor):
|
akkor Arany, mint legtöbbször, kevés szóval jellemez is, így a Bolond Istók első énekében:
|
A csóka eleven, mindég csacsogó madár, fia gyakran rabságba jut, s ekkor hamar szelídülve sok tekintetben csintalan, bohókás teremtés, ez vezethette a költőt is.
17. Szarka. T. P. Már magában a név is elég biztosíték arra, hogy a költő e madara a Pica caudata K. B. faj, mely a lakott helyekhez és környékükhöz való szívós ragaszkodásával, tarkaságával, cseregő szavával és szemtelen tolvajkodásával rászolgált arra, hogy általánosan ismerve legyen. Tompa a tolakodó-fontoskodás képében mutatja be A csalogány és a sas költeményében:
|
Petőfi kíváncsiságát emeli ki, ami e madarat jellemzi is, s azonfelül még úgy is adja, amint a népbabonában él. Az első hely Szécsi Máriá-ban áll:
|
A második hely: Barátimhoz:
|
Népbabona az, hogy mikor a szarka csereg (csörög), vendég jön a házhoz.
18. Seregély. A. P. Ez a sötét színű, fehér gyöngyös, rigó nagyságú, eleven és igen nagy seregekbe verődő madár is azok közé tartozik, amelynek népies neve mindenkor egy és ugyanazon fajra mutat, ez pedig Sturnus vulgaris L. Úgy Arany, mint Petőfi, a madár életmódjából vett jellemzéssel ismertetik meg velünk a fajt. Így Arany Toldi szerelme egyik helyén így emlékezik meg róla, mégpedig hasonlatképpen:
|
Ez biológiai és gazdasági tekintetben igaz kép. De a költő ifjú korában még tüzetesebben is foglalkozott a seregéllyel, mert hajlott korában is eszébe jut még, A tölgyek alatt:
|
Petőfi éppen olyan híven, de már igen jellemző helyzetben mutatja a madarat, noha szintén hasonlatnak használja, mégpedig A helység kalapácsa című elbeszélő költeményben:
|
A magyar alföldön, csak valamirevaló csorda sem képzelhető seregély-folt nélkül; a madár verőfényes időben nagy furfangosan a tehén árnyékában keresgél, közbe-közbe reá is száll az állatra, hogy mindenfélét leszedegessen róla, amit az állat szívesen el is tűr.
19. Banka. T. Ezt a madarat, mely faj szerint kétségtelenül Upupa epops L., csak Tompa hozza fel A csalogány és a sas című költeményben, hol a szereplő madarak legtöbbjét az életmódból merített vonásokkal iparkodik jellemezni; a hely ez:
|
Az agyagszín-testű, feketén és fehéren-tarka szárnyú és farkú madár, melynek legyezőszerűen szétbontható és felállítható kontya van, táplálkozás, különösen pedig fészkelés szerint igen tisztátalan; fészkét hulladékokból készíti; tisztátalansága példabeszédben többszörösen is hasonlat tárgya, a nép száján pedig az enyhébb jelző az, amely „büdösnek” mondja. A költő célzása élesen jellemző: az hozakodik fel a fészekkel, akié a legundokabb – tudniillik sok ember is.
20. Rigó. A. Ez a madár már a nemek között is előfordul, s ha itt a fajt – Turdus musicus L. – meghatározom, csak azon a nyomon teszem, amelyet a nemnél felhoztam. Arany a Buda halála című eposzban így hozza fel:
|
A húrosrigó éneke nem változatos; a fekete rigóé lármás, nem egyenletes; a legszebb azé a fajé, amelyet fölteszek, és tény, hogy ennek a szava tűnik fel leginkább a népnek is; hozzá ez az, amely azokon a tájakon leginkább fészkel, ahol a költő benyomásait szerezte.
21. Fülemile. A. T. P. Csalogány. A. T. P. és Csattogány T. Ennek a madárnak a meghatározása a nehezebb feladatok közé tartozik, mert amilyen kétségtelen az, hogy a költők s a nép fülemile madara Luscinia, annál kétségesebb az, vajon a Sundevall faja vera, vagy a Bechstein philomela faja-e? Az utóbbit már az öreg Brehm, a német ornitológia apja, legelső és kitűnő összefoglaló művében (C. L. Brehm: Lehrbuch der Naturgeschichte aller europaeischen Vögel. Jena, 1823. I. p. 323.) többek között „magyar” fülemülének nevezte el, mely különösen folyó menti ligetekben s kiválóan éjjel is hallatja hangját, szavát, mely felülmúlja erőben a Luscinia vera szavát; de kevésbé olvadékony. Nálunk mind a kettő él; de a „magyar” faj gyakoribb. Ám a Sundevall faja is, bár ritkábban, de megszólal éjszaka is, s ez még inkább megnehezíti a dolgot. Költőinknél a fülemile majd zeng, majd csattog, majd dalol, említik reggeli, alkonyulati és éjjeli szavát, így Arany A magyar tánc-ban:
|
A bujdosó-ban:
|
Buda halálá-ban:
|
Ősszel:
|
A három költőnek a fülemüléről, illetőleg csalogányról szóló leírásos szavait összegezve, amint ez már Petőfi méltatásában érintve is van, föl kell tennünk, hogy nemigen volt tudomásuk, hogy két faj szavának szépségét hallották; pedig hallhatták, s ha én ennek dacára a költői fajt Luscinia vera Sund. írom, úgy ez arra van alapítva, hogy költőink olvasmány tekintetében mégis csak nyugoti Európa irodalmának hatása alatt állottak, amely tájon a Sundevall fülemiléje az uralkodó, s így ezt kell bizonyos tekintetben nemzetközi költői törzsökös alaknak elfogadnunk. Mind a három költő az ország fővárosában való tartózkodása alatt mindenesetre a „magyar” fajt hallgatta, mely a Duna mellékén uralkodó; de nem tehető fel, hogy bárcsak meg is sejtették volna, hogy ez a madár, amelyet hallgatnak, más, mint az, amely a nyugot poetáit elragadta.
Ami a csattogáson kívül a két madár közötti különbséget illeti, ez az, hogy a Luscinia vera hasafele begyestül egyszínűen szürkés, holott a Luscinia philomela, vagyis a magyar fülemile, mellén és begye táján bizonyos mértékben, de észrevehetően habos.
22. Pacsirta. A. T. P. Ha itt csak annyi állana is: Alanda arvensis L., kötve hiszem, hogy akadhatna valaki, aki a meghatározásba kétségeket vethetne; mert ha van madár, amelyről teljes joggal elmondhatjuk, hogy a nép köztudatába befészkelte magát, s így a népiesre súlyt fektető költő lelkületébe is, úgy a mezei pacsirta csakugyan ez a madár, és sokszorosan győzedelmesen vetekedik még a fülemilével is; a népnél minden bizonnyal győz. Nemcsak szavának szépsége, hanem az, hogy „ég felé” emelkedve hallatja, hogy ez akkor hangzik föl, amikor a természet élete ébred, felújul – ez az, ami a legegyszerűbb ember kedélyét is megragadja és annyival inkább a nemzete szellemétől áthatott költőét, ki természetszerűen fölfelé törne, ha emberi szervezete megengedné s nem kötné megmásíthatatlan törvényével a röghöz.
Különösen az, hogy a pacsirta – költőileg kifejezve – „dalszárnyán” emelkedik – sőt furakodik – az égbe, ez ragadja meg a kedélyt, és éppen azért, mert ez olyannyira mély és olyannyira általános hatás.
23. Pipis. A. T. Alanda cristata. Tompa írja A pipishez című költeményében:
|
És tovább:
|
Szóval mindazok a biológiai mozzanatok, amelyekre a költő épített, hívek s valóban a madár tulajdonságai.
Arany is Bor vitéz című sajátságos-kedvesen hangzó költeményében alighanem a pipist – melynek kontyos pacsirta is népies neve – értette az „úton ballagó” kis pacsirta alatt:
|
Ez a föltevés annyival is inkább kínálkozik, mert éppen az Alanda cristata fajnak, vagyis a pipiskének szokása, hogy az úton ballagó ember előtt egy darabig maga is ballag, s csak mikor az ember már beérte, emelkedik szárnyra, hogy egy kis kanyargóval újból az úton teremjen.
24. Pinty. T. P. Magának a névnek határozottan hangfestő volta is reátanít, hogy ez Fringilla Coelebs L. Hívogató füttyje „pinty-pinty-pinty” hangzású, tiszta csengésű, hozzá az első, mely a lomberdőben fogad s végig kísér rajta. Tavaszkor a hím szép színű. Homloka fekete, feje teteje és nyakszirtje szépen szürkéskék; a farcsík tája zöld, a hasfél borszín vöröses; sötét szárnyán fehér tükör folt, mely különösen röpülés közben szemet szúr, s ezért mondja Tompa Az erdei lak-ban:
|
Petőfi csak példabeszéd alakjában hozza fel Az apostol-ban:
|
25. Veréb. A. T. P. Úgy a nép szemében, mint a költőknél, szóval közfelfogás szerint a szemtelenség, tolakodás, tolvajkodó kártétel minta madara; természethistóriailag Passer domesticus L. Arany példabeszédszerűen hozza fel Vojtina levelei öccséhez költeményében:
|
Buda halála:
|
Tompa mindég a madár biológiai mozzanatait tartja szem előtt, így: Pusztán:
|
Pipacsok:
|
Ugyanott:
|
Petőfi hasonlata is biológiai mozzanatra van alapítva: Meddig alszol még, hazám? című költeményében:
|
Amit a három költő mond, az valóban találó vázlata annak a képnek, amely a verébről a köztudatban él. Fürdik a porban, baglyas fészke inkább tanya, reáveti magát az érő gabonára, pusztít az asztagon, csipog és tolakodva szemtelenkedik.
26. Tarka-Harkály. T. A madarat Tompa hozza fel Az erdei lak című költeményében, faj szerint való meghatározása csak hozzávetés: Picus major L. A költő így hozza fel:
|
Szín szerint négy tarka harkályunk van olyan, hogy tarkaságát a fehér és a fekete szín éles ellentéte alkotja meg. Ezek közül az alig veréb nagyságú P. minor L. fajt, úgy a valamivel nagyobb P. medius L. fajt is ki lehet zárni, mert kopácsolásának ereje nem olyan, hogy az erdő hangvilágát festhetné; marad tehát a nagy tarka harkály, melynek farcsíkja és háta fekete, és a fehér hátú – Picus leuconotus Bechst –, melynek farcsíkja és háta fehér; mind a kettő hallhatóan és gyorsan kopácsol. Ám az utóbbi a ritkaságok közé tartozik, holott a fekete hátú Picus major L. valamennyi harkály között a leggyakoribb, tehát ennél a körülménynél fogva el is fogadható.
27. Kakukk. A. T. Mind a két költő egyebek között úgy is hozza fel a madarat, amint az a népbabonában leginkább él, tudniillik azt hiszi a nép, hogy a madár szavának ismétlésével megjósolja az életnek hátralevő éveit annak, aki kérdezi. Ez a babona kor és nemzetközi régiség. Ez azután nyilván Cuculus canorus L., aminthogy neve hangfestő voltánál fogva is az.
Arany a babonára akkor céloz, amikor Télben című költeményében mondja:
|
Tompa ugyanerre azt mondja Az erdei lak-ban:
|
De Tompa még egyebet is felhoz, tudniillik a kakukk ama biológiai sajátságát, mely kétségtelen, hogy tudniillik fészket nem rak, hanem más madár fészkébe tojik, avval nevelteti fel ivadékát; mind a két hely gúnyos hasonlat.
Csalánok:
|
A csalogány és a sas:
|
28. Galamb. A. T. P. Így egyszerűen, hozzátétel nélkül mondva, galamb alatt mindig a Columba livia, domestica auct. értendő, mégpedig az a törzsalakja, mely a fél- vagy egészen vadon élő anyafaj testi tulajdonságait megtartja, tehát sem borzas, sem golyvás, sem gatyás stb. stb. És különösen a fehér színű az, mely mélyen bevette magát a köztudatba, hitben és szeretetben egyaránt; ott az isteni lélek képe, itt a szűziesség mintája. A magyarság lelkületében oly mélyen él, hogy galamb és szerető azonos fogalom. Mozgásának kecsessége, tisztaságszeretete, fiainak gyöngéd ápolása, fegyvertelen volta mind oly tulajdonságok, amelyek az ember szemében elfedik azt az indulatosságot, amely mégiscsak él benne; szóval nép és költő a galamb képébe foglalja össze a szépet, a jót, a szerelmet, hűséget és mindent.
29. Vadgalamb. T. P. Ez alatt mindig Columba oenas L. értendő, mert a nép is pontosan megkülönbözteti, s ez az, mely különösen erdőszéleken, itatói közelében magas fákra száll s ott hallatja szavát, amelyen valóban a bensőség színe van: mintha a mellkas legmélyéből jönne. Ez a hang a búgás, és a költők majdnem kizárólagosan evvel kapcsolatosan alkalmazzák a vadgalambot.
Így Tompa: Éji violák:
|
Petőfi: Járnak, kelnek stb.:
|
Ugyanott:
|
Az erdei lak:
|
Talán nem szükséges külön kifejteni, hogy Petőfi első idézetében is csak vadgalamb érthető, mert erdőről van szó, s a jelzőt a sor technikája nem fogadta be.
30. Gerle. A. T. Gerlice. A. T. Gilice. A. Ez a madár faj szerint legkevésbé sem kétséges: Turtur auritus G. R. Gr. A közhit azt tartja, hogy a gerlepár annyira ragaszkodik egymáshoz, hogy ha az egyik fél elpusztul, a másik is bánatában meghal, s talán ezért van az, hogy a költőknél a szerelmi bánat madara, jelképe s egyáltalában mindennemű bánattal, búval hozzák kapcsolatba; hozzá a föltétlen szelídség képe.
Aranynál: Kertben:
|
Ugyanott:
|
A bujdosó:
|
Rákócziné:
|
Tompánál Népdalok:
|
Petőfi egyszer sem említi, mintha lelkületének hevével nem fért volna meg a gerlice szelídsége, bánatossága.
31. Páva. A. P. Népdalban a páva többszörösen fordul elő; költőink közül Arany csak hasonlatképpen, Petőfi éppen csak tollát hozza fel, Tompa nem szól róla; de semmi kétség, hogy ez: Pavo cristatus L.
Arany: Buda halála:
|
Petőfi: Mi vagy keblem:
|
32. Pulyka. A. Ez Meleagris gallopavo L., s az, amit Arany e madár mérgelődéséről mond, világot vet a költő megfigyeléseinek tüzetességére. A hely A Jóka ördöge című költeményben áll:
|
Ez az úgynevezett „pulykaméreg”-nek igazán reálisan festett képe.
33. Kakas. A. T. P. Tyúk, Jérce, Csirke, Csibe. Ez Gallus domesticus L., illetőleg Gallina és Fullus. A kakas mind a három költőnél s leginkább a népbabonának megfelelő alakban, tudniillik szavával szerepel, mely kukorékolás vagy Petőfi szerint kukorítás is. Van előszava, másod- és harmadszava, amikor a néphitben a rémjárásnak vége van. A hitben is mint Péter apostol figyelmeztető madara szerepel.
Az előszót Arany említi az Éjféli párbaj-ban:
|
Tompa a Temetői hangok-ban:
|
Ugyanott:
|
A kakas az éberség képe és a hajnal hirdetője is, mind a kettőnek van biológiai alapja is.
Tompa: Néprománc:
|
Petőfi: A táblabíró:
|
A tyúkot Arany példabeszédszerűen szerepelteti A Jóka ördögében:
|
Petőfi Éjszakáim-ban céloz a tyúkok sajátságára, hogy tudniillik kora alkonyatkor alvásra fölpántolnak:
|
A csirkét is Arany a közmondás formájában hozza elő A betyár költeményben:
|
Végre a csibét ugyanő jellemző hasonlat képében mutatja A tetétleni halmon:
|
A gazdaságban aratáskor az a maradék, melyből már nem lehet kévét kötni, kis rakásba jön, s ez úgy viszonylik a kereszthez vagy kalangyához, mint a csibe a tyúkhoz, ezért hasonlat révén csibe a neve; hasonlóképpen a futóhomok kis rakása, mely nem mehet még halom számba, csibe.
34. Fürj. A. T. P. A fürj igen jellemző szavának, mely fajhang számba megyen, köszöni a költők s a nép figyelmét, s tegyük hozzá, szeretetét is. Elég a hang leírása: „pitypalaty”, hogy reámondhassuk teljes megnyugvással, ez: Coturnix dactylisonaus Mey. Ez a hang annál vonzóbb, mert télen nem hallható – a fürj messze jár akkor –, s csak akkor szólal meg, amikor a természet teljesen föléledőben, fölújulóban van.
Arany sokat tudott a madár életéről, mint e költő méltatásában már ki is van mutatva, ismerte a „vá-vá” mellékszólamot is; különben Buda halála eposzában és Az első lopás című költeményben a madár futását is jellemzi, az előbbi helyen mondván:
|
az utóbbin:
|
Tompa ismerte a fürj meglippenését és a hőségtől való pihegését A vándor lapról szólva:
|
Ezenkívül a madarat alak szerint is jellemzi A halász és az aranyhal-ban:
|
Petőfi csak Az őrült-ben hozza fel:
|
35. Süket-Fajd. T. Nem lehet föltenni, hogy ez a madár csak olvasmány révén jutott volna Tompa tollára; Borsodban és Gömörben a madárnak van híre s ritkaságképpen – különösen Gömörben – lekerül a havasról úri asztalokra is. Tompa A csalogány és a sas költeményben a madár egyik biológiai sajátságára céloz, amint ez már a költő általános méltatásában ki is van emelve; a faj kétségkívül Tetrao urogallus L.
36. Fajd. T. Ez a faj csak hozzávetőleg Tetrao bonasia L., a Királyhágón inneni részek császármadara, a székelység magyaró tyúkja. Tompa Diósgyőr című népregéjében hozza fel, hol fölismerhetőleg az alsóhámori tavat és a Szinva forrását is rajzolja:
|
Akár reákérdezett, akár hallotta a madarat, ott csak a Tetrao bonasia él.
37. Strucc. A. P. Ez a madár: Struthio camelus L., költőinkhez leginkább olvasmány útján, de közmondás révén is kerül. Petőfi az igen elterjedt példabeszédet A sivatag lakói című költeményben föl is használja:
|
Arany Katalin-ban hozza fel:
|
Ez egy általános biológiai vonás, hogy tudniillik a lábon üldözött állat megszorulva körvágással iparkodik még valahogy menekülni.
38. Túzok. A. T. Szilárdan álló madárnév, mely mindig az Otis tarda L. fajt illeti. Hogy Arany jól ismerte, azt már a költő általános méltatásából tudjuk, s az ott felhozott jellemzéseken kívül még kétszer találkozunk vele, mind a kétszer közmondásos alakban úgymint: Írjak? ne írjak?
|
Azután: Bolond Istók II:
|
Tompa igen helyesen e madár szemességét emeli ki, amint az már az általános méltatásban érintve is van.
39. Bíbic. A. T. P. Ez is egy és ugyanazon fajhoz szilárdan hozzákötött népies madárnév, a faj: Vanellus cristatus L. Félig-meddig jól megírt magyar alföldi tájleírásból el sem maradhat, amint ez a három költő általános méltatásából is eléggé kitűnik.
40. Daru. A. T. P. Ez is egyike a legszilárdabban álló népies neveknek. A tudományban: Grus cinerea L. Rendkívüli óvatossága életmód szerint teljesen elvonhatná róla a figyelmet; de szemetszúró vonulási rendje, krúgató mély hangja, kapcsolatban avval, hogy vándormadár, mozgása tehát az évszakokkal találkozik, nagyon is feltűnővé teszi. Igen érdekes, hogy mind a három költő csak a vonuló darvat hozza fel, s leginkább az ősszel járó bánatosabb hangulat festésére használja; Arany és Petőfi pedig, amint ezt már az általános méltatásból tudjuk, a vonulás rendjét is lefestik.
Arany darvai.
A falu bolondja:
|
Hiú sovárgás:
|
Ez őszi hangulat és célzás a daru egyhangú, krúgató szavára.
Buda halála:
|
Ez, mint tudjuk, az ék alakú vonulási sorakozás festése. Tompa darvai.
Harangszó:
|
Alföldi kép:
|
Levél egy kibujdosott stb.:
|
Petőfi darvai.
János vitéz:
|
Lehel vezér:
|
Hazámban:
|
Látom kelet stb.:
|
41. Gém. A. T. P. Amit a három költő a gémről jellemzőt mond, az tulajdonképpen a vékony nyakú fajok mindenikére reáillik; de minthogy a kócsagfélék színük szerint elválaszthatók, az apró fajokat rejtőző életmódjuk alapján kirekeszthetjük, itt az döntendő el, vajon a szürke gémet – Ardea cinerea L. vagy a vörös gémet – Ardea purpurea L. – értsük-e? Azon az alapon, hogy az előbbi az, amely gyakrabban száll boglyára, fára, mint Arany mondja:
Vásárban:
|
továbbá, hogy világos színe feltűnővé teszi, holott a vörös gém határozottan szín-mimikri, melyet különösen a nádasok vöröslő töve szinte elnyel, láthatatlanná tesz, és végre, hogy gém alatt a nép leginkább a szürkét érti, el lehet fogadni, hogy a költők gémje is Ardea cinerea L.
42. Kócsag. T. P. Kolcsag. A. Ezt a fajt teljes mivoltában csak Tompa hozza fel Az ördögszekérről szóló népregében, s a népies névnek a „nemes” jelzővel való kapcsolata kétségtelenné teszi azt, hogy itt az Ardea egretta L. faj érvényes. Arany csak mint a magyar kalpagot díszítő tolldíszt hozza fel a nevet „kolcsag” formában:
Toldi I:
|
Petőfi költői hasonlatra használja a kócsagtoll sugaras foszlottságát:
Szécsi Mária:
|
43. Bölömbika. A. Bölömbika T. Vizibika, Nádibika A. (a „nádi búbos” kirekesztésével). Ezt a madarat a költők éppen úgy, mint a köz, csak hangja után ismerik, de ez annyira fajhang, hogy a madár mivolta iránt nem támadhat kétség; ez Botaurus stellaris L., a bagolyszínű, vastag nyakú gém Aranynál:
Losonczi István:
|
Az elveszett alkotmány:
|
Aranynál a bölömbika és nádibika csak a Toldi szerelmé-hez csatolt glossariumban fordulnak elő.
Tompánál:
A Bölömbika:
|
Ugyanott:
|
A halász és az aranyhal:
|
Ebből látszik, hogy csak a hang az, amely a költőt vezeti; magával a madárral csak úgy van, mint a köznép legnagyobb része: nem ismeri, amint ez a kirekesztett „nádi búbos” tárgyalásából 44. alatt ki is fog tűnni.
44. Vakvarjú. T. Nádi búbos. A. A vakvarjú neve oly madárra alkalmazva, mely határozottan gém, sajátságos jelenség, s a madár, melyre a nép e nevet ruházza, mindég a Nyctiardea nycti corax L. Tompa említi Az ördögszekérről című költeményében:
|
s magában az, hogy a költő fákra ülteti, bizonysága annak, hogy csakugyan a vakvarjút érti, mely valamennyi gémszerű madár között leginkább megszállja a fát, s amikor az ágon lekucorogva még nyakát is bevonja, szóval gubbaszt, távolabbról valóban emlékeztet a varjúra, még szín szerint is, és itt kereshetjük leginkább a „varjú” eredetét; ami a „vak” jelzőt illeti, ez nem vonatkozik a szemre, mely föltűnően nagy és csillag szerint pompás rubin színű, hanem alkalmasint a madár szavára, mely így hangzik: „bak-vak”, innen még német népies neve is: Quackreiher. A madár háta, fejebúbja, nyakszirtje fekete, zöld fémű; a többi rész szép szürke, hasa rozsdás leheletű fehér, feje búbján három, vagy ritkán négy szalagszerű, fehér tollból alakuló bóbita van, mely nagy ritkán vagy egészen, vagy egyes toll szerint fekete is. Ez utóbbi körülményekből lehet következtetni, hogy Arany „nádi búbos”-a, melyet a vízibikával hozott kapcsolatba, tulajdonképpen vakvarjú lehetett; természetes, hogy a vízibika, amelyet a bömbölő hang alapján nevez meg, helyes marad.
45. Gólya. A. T. P. Ez alatt a költők a Ciconia alba L. fajt értik, s mind a három költőnek egyaránt igen kedves madara, melyről biológiai alapon nagy szeretettel részletes képet adnak. Arany költeménye, A rab gólya, rendkívül finom jellemzése a rabmadárnak. A madár szárnya el van metszve, tűnődik féllábon állva:
|
Messze szeretne látni: nem engedi a fal, s így orrát a szárnya alá dugja; ég felé nem néz, mert ott szabad gólyák szállnak. Várja a szárny növését, így éri meg az őszt: ekkor hallja a vonuló darvak szavát, ösztöne ébred, megkísérti a fölszállást egyszer-kétszer, mindhiába, a szárny tolla kuszált… – rossz emberek mindig újra elmetélik.
Tompa gólya-költeménye, mint tudjuk, biológiai alapon épülve politikai eseménnyé vált; Petőfié reátanít, hogyan figyelt a költő. Tompa Az ördögszekérről és A karcsai templom költeményeiben a nép száján ma is élő s a régibb íróknál gyakran található „eszterág” nevet is alkalmazza:
|
A harmadik népies név, „cakó”, a költőknél nem fordul elő.
46. Feketególya. T. Ezt a madarat Tompa Az ördögszekérről szóló népregében éppen csak felhozza:
|
Ott, ahol a madarat a nép ismeri, ez a név mindig a Ciconia nigra L. fajra van alkalmazva, mely igazi gólya, s fajrokonától abban különbözik, hogy óvatosan kerüli az embert és lakóhelyét; a test uralkodó színe barnásfekete, fémfénnyel, csak a hasa fehér.
47. Haris. P. Ezt a madarat is nép és költő leginkább csak harsogó szava után ismeri; de ez annyira fajhang, hogy biztosan az Ortygometra crex L. alakot illeti. Szava úgy hangzik, mint mikor mélyebb torokhangon ezt mondjuk: „két kés – két kés – két kés”, innen Kalocsa környékén kétkés a neve.
48. Vizityúk. T. Ez alkalmasint Gallinula chloropus L., mely sötét színe és alakja szerint is hasonlít a szárcsához; de homlokán a kis hold piros, lába ujjai pedig nem karajos talpúak. A többire nézve már az általános jellemzés illető helye felel.
49. Szárcsa. A. T. Ez is azok közé a népies nevek közé tartozik, amelyek faj tekintetében nem kétségesek, nép és költő mindig a Fulica atra L. fajt érti alatta. A madár sötét színű; homlok-holdja elefántcsont fehér, lábujjai karajosan talpasok. Arany éppen csak említi; Tompa A bölömbika, A vándor lápról és Az ördögszekérről szóló népregéiben a part kotorványán ülve, a vízen bukva és a vízilapun tollászkodva mutatja be.
50. Lúd. A. T. P. Liba. A. T. P. Ez alatt mindég a házi alak, Anser domesticus auct. van értve, mely a Naumann-féle Anser ferus (cinereus Mey) vad alaktól származik.
51. Vadlúd. P. A költő a madarat kétszer hozza fel: Az alföld és Falun című költeményeiben:
|
És:
|
Mind a kettő nyári kép, s érezhető rajta, hogy a költő közvetlen hatások benyomása alatt írta; és éppen azért, mert nyári vadludunk, mely itt fészkel is, az Anser cinereus Mey. (Ferus Naum.): el kell fogadnunk, hogy a költő vadlúdja alatt ezt a fajt kell érteni.
52. Gyöngyvér. T. Arany Buda halála eposzában a hős feleségét Gyöngyvér-nek nevezi, a jegyzetekben azonban kifejti, hogy a nevet nem az illető madár nevétől kölcsönözte, hanem a váradi regestrumban található Gyöngy, Gyönyörű női nevek formájára úgy csinálta. Tompa ellenben Az ördögszekérről szóló népregében határozottan madarat ért alatta:
|
Ez a név, mint madárnév él a nép száján, s minden régibb természethistóriai írónk is felhozza; így az igen lelkiismeretes Grossinger az Oedicnemust érti alatta; de ide vonja a Charadriust is; Földi ellenben a Himantopushoz adja, ezt Charadrius neven sorolva elő; ezek tehát nagyon ingadoznak. E pillanatban, amelyben a fejtegetést írom, a népies madárnevek gyűjteménye arra hajlik, hogy a gyöngyvér tulajdonképpen a „lilik”, vagyis a fehér homlokú kis. „lengyellúd” – Anser albifrons; ebbe egyelőre belé kell nyugodnunk, hozzátéve azt, hogy Tompát itt talán inkább a név, mint a faj ismerete vezethette.
53. Hattyú. A. T. P. Amint már tudjuk, a költőknél a madár képletes használata két fajra vonatkozik, anélkül, hogy a költők különbséget tennének. Arany felhozza a „hattyúfehér hajat”, „hattyú inget” (Toldi szerelme); „hattyú fehér testet” (Buda halála); Tompa ismer „tói hattyút” (A jávorfáról); Petőfi tóval kapcsolatosan hozza fel (Az apostol és Az én szerelmem); ezek és más helyek a kerti tavainkon szelídített állapotban élő, bütykös orrú Cygnus olor Gun fajra vonatkoztathatók. Arany és Petőfi felhozzák azután még a „hattyúdalt”, Tompa is A bölömbika népregében:
|
Természethistóriailag megállapított dolog, hogy a szép szavú hattyú nem az, amely szelídítve tavainkon él, hanem a sima orrú, különben szintén hófehér Cygnus musicus Bechst, mely messze éjszakon költ, hozzánk pedig csak télszakán betévedez. De bizonyosnak látszik, hogy a költőket csak az előbbi forma vezeti.
54. Gácsér. T. A költő Az ördögszekérről szóló népregében ezt is felhozza, a faj pedig népies vadász-mesternyelven mindig a tőkeruca (hímje), vagyis Anas boschas L.
55. Karakatna. T. Némely tájon határozottan a Graculus carbo L. népies neve. Sötét színű, egészen talpas úszólábú, test szerint lúd nagyságú búvármadár, melynek orra keskeny, a végén pedig horgosan lekonyuló.
56. Pelikán. P. Pellikán A. T. Mind a három költő ezt a madáralakot egy régi, elterjedt monda alapján szövi be költeményeibe; a monda állítja, hogy ínséges időben az anyamadár felhasítja mellét, hogy fiait saját vérével táplálhassa. Természethistóriailag véve a monda onnan vehette eredetét, hogy a madár, midőn már fiakat táplál, mellét bekeveri a halak vérével. A faj Pelecanus onocrotalus L. A jól megtermett ludat három négyszeresen is felülmúlja teste nagyságával; egészben lapos orrának alsó kávájához pedig valóságos bőrzsák tapad, mely igen nyúlékony s amely a madárnak háló gyanánt szolgál. Színe fehér, részben rózsaszínes lehelettel.