Herman Ottó a magyar múlt azon ritka alakjai közé tartozik, akikről nem sokkal haláluk után részletes életrajz látott napvilágot. A tanítványainak ifjabb nemzedékéből való Lambrecht Kálmán paleontológus készítette el: Herman Ottó, az utolsó magyar polihisztor élete és kora (Bp., 1920). Bár azóta nagyszámú tanulmányt, sőt újabb könyveket is írtak Hermanról, ennek a munkának az értékét és fontosságát senki sem haladta meg. Lambrecht nagy érdeme az is, hogy tüzetes szorgalommal lajstromba szedte mesterének nyomtatásban megjelent műveit. A bibliográfia hatalmas számot, 1140 tételt tartalmaz. Valószínű azonban, hogy ő sem tudott ennek a műnek a kéziratáról, melyet most kezében tart az olvasó.
Az eredeti címlapon az 1892-es évszám áll. Nyilvánvaló, hogy ekkor kezdte írni Herman Ottó. Néhány utalásból kiderül, hogy később félretette, majd ismét elővette, és tovább dolgozott rajta. Nem sokkal halála előtt fejezhette be.
A kézirat kalandos sorsot ért meg. Századunk második évtizedében a magyar néprajz vezéralakjához, a befolyásos és tekintélyes Sebestyén Gyula akadémikushoz (1864–1946) került, aki mint a Magyar Néprajzi Társaság alelnöke foglalkozott a néprajzi kiadványok ügyével, mivel ekkor a Társaság volt a magyar néprajz legfontosabb kiadói intézménye.
Egészen bizonyos, hogy Herman Ottó megjelentetés céljából nyújtotta át neki a magyar költők és a népköltés madarairól szóló kéziratot. Sebestyén gondolt is a nyomdai előkészítésre, mint ezt a 74. oldalon tett ceruzás jegyzete igazolja. Hermannak azonban nem sok tudomása lehetett írásának további sorsáról, mert 1914 decemberének legvégén, hetvenkilenc éves korában meghalt. Közben a néprajzi könyvek századelőtől föllendült kiadását a háború visszavetette, majd Sebestyén Gyula életpályája is megtört. A forradalmak alatti magatartásáért nyugdíjazták, tisztségeiről lemondani kényszerült, vidéki magányba vonult, Balatonszepezdre, ahonnan sosem tért vissza a tudományos életbe.
Sebestyén Gyula hagyatékában több idegen kézirat lappangott, a Herman Ottóé is. Valószínűleg idős korában sem tett le arról, hogy egyszer ismét alkalma nyílik munkáját folytatnia. Nem így történt. A második világháború alatt és a következő években az anyag egy része megsemmisült, másik része szinte az utolsó pillanatban a budapesti Néprajzi Múzeum adattárába került. Az Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága címet viselő kézirat Sebestyén Gyula orvos fiának, Sebestyén Lászlónak a birtokában maradt, családi irományok közé csúszva, anélkül, hogy tulajdonosa tudott volna róla.
Herman halála után fél évszázaddal, Sebestyén Gyula munkásságát kutatva akadt rá Schelken Pálma, akinek a kézirat megmentését köszönhetjük. Schelken Pálma teljesen zilált, szétszórt állapotban kapta kézhez az egykor Herman Ottó által aprólékos gonddal, gyöngybetűkkel letisztázott, kiadásra előkészített művet. Lapról lapra haladva féltő szeretettel és nem kevés fáradsággal állította helyre az eredeti egységet. Közben a hermani életmű áttanulmányozásával tisztázta, hogy valóban nyomdafestéket nem látott tanulmányról van szó. Hiszen neki is, akár Herman Ottó más tisztelőinek, az első percben szinte hihetetlennek tetszett, hogy annyi esztendő után bukkanjék föl az ismeretlenségből egy érdekes kézirat. A munka végeztével Schelken Pálma hírt adott a sajtóban fölfedezéséről (Magyar Nemzet, 1965. november 17.), és kiadásra ajánlotta ezt az írójára oly jellemző tanulmányt.
Miért mondható el, hogy a mű különösen rávall szerzőjére? Azért, mert szemléletesen tanúskodik Herman Ottó tudósi mivoltának egyik lényeges vonásáról, a sokoldalú érdeklődésről.
Herman több, egymástól távol álló tudományág történetében foglal el jeles helyet szervező és alapozó munkássága okán. A magyarországi madártani vizsgálatokat ő emelte európai rangra, és ő hívta létre nevezetes intézményét, a Madártani Intézetet. A Néprajzi Múzeum tárgyi anyagát az ő gyűjtései formálták át magyar jellegűvé. Örökké vitára kész szellemének köszönhető a magyar néprajz első tudományos vitája, mely kérdésföltevésével a következő évtizedek kutatásait is ösztönözte. Nem sokkal később egy másik vitában a hazai fizikai antropológia serkentőjeként lépett föl. Hazánkban ő kapcsolta először össze a régészeti és a néprajzi kutatásokat, ő kezdett először történeti néprajzi vizsgálatokat az életmód területén. Zseniális megsejtése és a kutatói szerencse találkozott az ősember magyarországi telephelyének első ízben történt feltárásakor. Úttörő jellegűek pókászati és halélettani munkái. Ezen kívül foglalkozott rovartannal, állattannal, állatvédelemmel és nyelvészettel. Majdnem két évtizedig volt ellenzéki parlamenti képviselő, és hozzászólt a kor szinte minden lényeges kérdéséhez, különösen kedvelve a gazdasági és azon belül is az iparügyi témákat. Végül tegyük hozzá, hogy tudását szinte teljes egészében önképzéssel szerezte, mert eredeti szakmája géplakatos volt.
Lambrecht Kálmán „utolsó magyar polihisztor”-nak nevezte, és azóta is szívesen emlegetik így méltatói. Herman polihisztorsága jelentősen különbözött a régi korok tudósaiétól, hiszen a XIX. század differenciált tudományosságában már egyetlen tudományszakot sem foghatott át egyetlen emberi elme, míg a középkor tudósai általában jártasak voltak koruk összes tudományágazatában, és ez a világ teljességét jelentette nekik. Herman nem is törekedett erre, az ő polihisztorsága csupán azé a természettudósé volt, aki a társadalomtudomány mezejét is kutatási területének tekintette.
Hozzá hasonló érdeklődésű tudós nem egy dolgozott a korabeli Európában. Mindenekelőtt az általa gyakran idézett német Rudolf Virchow, akivel személyes ismeretség is összefűzte, és akinek egész természettudósi munkásságát áthatotta az archeológia, az etnográfia és az antropológia kapcsolata. Jó barátja volt Ottó Finsch német ornitológus, a braunschweigi néprajzi múzeum későbbi igazgatója, aki szintén folytatott embertani tanulmányokat. Ide kívánkozik a neves etnológus, Bastian nevének említése is. A sort még lehet folytatni, de e néhány kortárs alakjának fölidézése is megérteti, milyen szellemben fogant a költészet és a madárismeret kapcsolatát taglaló tanulmány.
A mű bevezetője a természettudós és a társadalomtudós összefonódó érdeklődésének foglalata. Címe, A magyar szellem biológiai hajlandóságáról, a mai olvasó számára idegenül hat, de már a Beköszöntő szó-ból kiderül, és amint olvasni kezdjük, hamarosan még inkább megvilágosodik Herman szóhasználatának mai jelentése: hogy a magyar nép közel áll a természethez.
Herman már az első sorokban siet közölni, hogy a magyar nemzet karakterének ismeretéhez kíván új vonások föltárásával hozzájárulni. Mielőtt azonban tárgyválasztását végleg megindokolná, előad néhány gondolatot, melyek munkásságára nagy befolyással voltak. Idézi Darwin „alkalmazkodási tan”-át, amit ma inkább a kiválasztódás elmélete néven ismerünk. Herman híve volt annak a tévedésnek, amelyet különben nem egy kortársa vallott, hogy a darwini evolúciós elmélet nemcsak az élő természetre, hanem az emberi társadalomra is érvényes. Ebbe az irányba befolyásolta az is, hogy Buckle angol történettudóst tévesen értelmezve nem látott lényeges különbséget a természet és a társadalom életműködése között.
A magyar nép sajátosságát abban vélte felismerni, hogy az egyes népeket elegyítő, eltüntető, újakat szülő fejlődés során nemhogy természetes asszimilációs hajlandóságot árult volna el, hanem épp ellenkezőleg, ő maga vált asszimiláló tényezővé. Az élő világhoz való közelállása, „biológiai hajlandósága” segítette ebben – fejtegeti Herman.
A romantikus nemzetkarakterológia hívének mutatja az a megjegyzése, hogy a magyarságnak a mély gondolkodás (nem a felszínes) és a józan fölfogás volt a legfontosabb összetartó és vonzó ereje. Itt azonban jóval óvatosabb, mint hasonló tárgyban 1902-ben írt munkájában (A magyar nép arca és jelleme), legkevésbé sikerült könyvében, melyben egészében tudománytalan nézetrendszert igyekezett igazolni. Ez alkalommal legtöbbször hangsúlyozza, mily keveset tud még, mennyivel adósak a kutatások, hogy a magyarság lényeges vonásának tartott természethez való viszonyt hitelesen fölfedhesse. Kellő fogódzó hiányában folytonosan szűkíteni kell érdeklődését. Így jut – nem épp meggyőzően – a madár és az ember kapcsolatához, mely szerinte azért mérvadó a tárgyban, mivel a madár a röghöz kötött ember figyelmét legtöbbször vonja magára a természet élővilágából. Sorolja is a bizonyítékokat. A magyar nyelv mily éles megfigyelő erőről tanúskodik, és mily sokszor ruház föl madarakat találó emberi tulajdonságokkal, vagy fordítva, az embereket madarakéval.
Ezzel elérkeztünk a költészethez, a nyelvi kifejező erő csúcsához, hiszen „… a nép szellemének jellemző irányzatát a költő szellemén át nemesített, fejlettebb alakban látjuk meg s nyugodt lélekkel elfogadhatjuk szövétnekül a tudományos irodalomban is”.
Herman tárgyválasztása nincs minden előzmény nélkül. Hasonló érdeklődéssel átitatott tanulmánya: A madár a magyarság felfogásában (Emlékkönyv a Királyi Magyar Természettudományi Társulat félévszázados jubileumára. Bp. 1892. 331–352). Sokat foglalkozik az ember és a madár kapcsolatával legnagyobb sikerű könyvében: A madarak hasznáról és káráról (1. kiadása: Bp., 1901). Nagy kedvvel idézi mindannyiszor más természettudományi műveiben is a magyar népköltészet példáit és a régebbi magyar írók, költők írásait.
A magyar népköltészetnek a század elején csupán töredékét ismertük a maihoz képest. Igaz, az akkor meglévő, ma már klasszikusnak minősülő gyűjtemények, melyek Herman Ottónak példatárul szolgáltak, a legszebb darabokat tartalmazzák, ami némileg kárpótol azért, hogy földrajzilag a magyar nyelvterületnek csupán egy részét fogják át, és több műfaj nincs bennük képviselve. De nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a parasztok és halászok között számtalanszor megforduló Herman közvetlen élményből is sokat meríthetett.
Semmi sem emlékeztet arra, hogy az idős tudós ismerte volna a századelőn megújuló magyar irodalmat. Anekdotikus történet, pedig igaz, hogy nagyra tartott barátja, Pósa Lajos verseit 1911-ben Nobel-díjra akarta javasolni. Mivel irodalmi ízlése megmaradt a különben „hivatalosnak” számító nép-nemzeti irányzatnál, nem meglepő, hogy „a magyar költészet korszakot alkotó, megingathatatlan háromsága” költészetét vizsgálja.
Alaposan átolvasta Arany, Tompa és Petőfi költeményeit. Az sem meglepő, hogy hány alakban és helyzetben ismerte föl bennük a madarakat, hiszen ennek volt tudósa, annál inkább ámulatba ejt, hogy kalauzolásával kibontakozik a jeles költők természetrajzi tájékozódása elsősorban, és mai szóhasználattal etológiai tudása: ki mennyire ismerte a madarak viselkedését. Különösen Arany János finom megfigyelései ragadhatják meg az olvasót, úgyannyira, hogy már szinte elkészül külön elméletével, mi szerint Arany bizonyára hű természetbarát lehetett, szemlélődő alkat, aki csendben sokáig figyelemmel hallgathatta a madarakat. Herman azonban nem ad helyet ilyenfajta messze kalandozásoknak. Őt az érdekli, mennyire hiteles a költők természeti leírása. Meg is rója Tompa Mihályt pontatlanságáért, mert nem a fülemüle búg, hanem a vadgalamb.
A természettudós nem tagadja meg magát. A mű szerkezete valamelyest hasonlít a természetrajzi leíró tanulmányok szerkezetéhez. Előbb a költőket vizsgálja meg a madarak kapcsolatában, aztán a madarakat veszi számba a költők nyomán. A sok szempontú megközelítés gyakran ismétlésekbe viszi, és a vége felé megbomlik a tanulmány egységes szerkezete is. A különfajta függelékek ötletszerűen csatlakoznak. Látszik, hogy több részletben, hosszabb ideig írta a tanulmányt.
Mindezek azt is tanúsítják, hogy Herman Ottó élete végén, hanyatló korszakában készült el az Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilágá-val. Mögötte voltak az 1870–80–90-es évek, legtermékenyebb szakaszai. A század legutolsó éveinek, de különösen élete utolsó másfél évtizedének termése megfáradt, öreg, olykor dilettáns tudós alkotásai. A művek tiszteletre méltóak, nem hiányoznak belőlük az ötletek, a fordulatok, a szellemes gondolatvezetés, de a korábbi lendület már megtört, az eredetiség erősen megfogyatkozott. Lambrecht Kálmán így jellemezte ezt az időszakot: „A messze világító fárosz kialvóban volt.”
Ha szigorú tudományos érdek szerint vizsgáljuk, ennek a tanulmánynak madártani tanulsága nincs, az irodalomtörténészek számára pedig aligha jelent lényeges elemet egy életmű mérlegelésénél, hogy az illető költő mennyire és milyen pontosan ismerte a madárvilágot.
Igazságtalanok volnánk azonban Herman Ottó szelleméhez, ha ily szigorú tudósi szempontok szerint méltatnánk minden bizonnyal nagy kedvvel írt művét. Minden különcsége, excentrikus megjelenése és viselkedése ellenére sem zárkózott be a tudomány fellegvárába, sőt amit írt, többnyire úgy készítette el, hogy a nagyközönség, a közművelődés számára is hozzáférhető legyen.
Sokáig kallódó műve szerfölött érdekes olvasmány azoknak, akik szeretik a költészetet és a madarakat. Nem azért, mintha külön örvendeznénk annak, amit szerzőnk mindenképpen bizonyítani kívánt, hogy a magyarság és jeles költői hűségesek a természethez. (Bizonyára még sok költőről és sok népről el lehet mondani ugyanezt. Herman Ottó nem is állítja, hogy csak a magyar népet és a magyar költőket jellemzi ez a vonzó tulajdonság.) Megfogja az olvasót Herman leleményessége, nyelvi érzékenysége, természetrajzi–történeti–etnográfiai tudása, mellyel mindezt körbefonja. Stílusa annyi esztendő után ma is könnyed, olvasmányos. Az idő múlásával ugyan különösen a bevezető részben sok vitatható akad, de egészében vitathatatlan a munka művelődéstörténeti érdekessége, melyért valóban érdemes ma is kézbe venni.
Kósa László
