A népköltés a néplélektan tárgykörében*

I.

Ha csupán a magyar és a vele műveltségi érintkezésű indogermán kultúrnépek szűkebb körében maradunk, a népet, nemzetet jelentő szavak eredeti értelmeként leginkább két fogalom köré kijegesedett jelentés világlik ki. Az egyik (pl. a latin populus, német Volk s talán a magyar nép) csakis a tömeg, a sokaság fogalmát ragadja ki a népet jellemző vonások közül, tehát valami merőben külső vonásnál állapodik meg. A másik (pl. a latin gens, natio, a magyar nemzet, a szláv narod) már kissé mélyebbre hatol, és az okfejtésnek legalább kezdetleges fokát mutatja a népiség mivoltát kutató emberi értelem munkájának útján. Ebben ugyanis már a közös származás tudatának vagy emlékének összetartó és egybefűző kapcsa jut kifejezésre, mely nemzedékről nemzedékre szállva, az ugyanazon ősöktől eredő, vagy ilyenekül képzelt egyéneknek mind tágabb körét foglalja magába.

A nép és nemzet e még pusztán antropológiai fogalmánál is többet fejez ki, mert már szellemi ismertetőjelet tesz meg a névadásnál döntő momentummá, a görög έθνος. Ennek tövében népként a közös életszokásúak, egy-erkölcsűek csoportját jelöli meg az itt meglepő mélyen járó görög nyelvszellem.

Midőn e szó a közös életszokásban ismeri fel az egy néphez tartozás egyik legjellemzőbb vonását, akkor a nép szó etnológiai értelmének mai tudományos meghatározásához egyengeti az utat.*

A néppel foglalkozó tudományok sorában ugyanis az, amely a népet alkotó és meghatározó tényezők összességét fejlődésük menetében egész a homályos kezdetekig kíséri, és a tanulmányozásukból levonható társadalom-élettani elveket is leszűri, szintén a közös életszokást foglalja, a közös nyelv és egyöntetű világnézet, hitvilág (mítosz) mellett, az egy néphez tartozás legkiemelkedőbb jegyeinek háromságába. Ez az egymással szerves egységbe olvadó három jelzék alkotja Wundt szerint a néplélek tartalmát is*, mind a háromnak közös életjelenségeként pedig legjobban a hagyomány útján való fönnmaradás, nemzedékről nemzedékre öröklődés domborodik ki, úgy, hogy akár bátran egybe is foglalhatjuk mind a hármat a hagyomány legtágabb értelmű szavában.

A néplelket összetevő hagyományok egyetemét pedig egy aránylag új keletű angol szó, a folklór jelöli legszabatosabban, amiért is elég rövid idő alatt nemzetközi polgárjogot nyert. E szót az angol folk (nem egészen az, ami a német Volk) és az elavult lore (csak körülbelül annyi, mint a német Lehre) szavak összetételéből William Thoms alkotta, vagy használta legalább legelőször mai közkeletű értelmében. Thomsnak Ambrose Merton álnévvel jegyzett cikke ugyanis a londoni Athenaeum 1846. aug. 22-iki számában a Folk-Lore szót ajánlja mindazon tárgyak összefoglaló elnevezéséül, amelyek a népszellem bárminemű nyilatkozatai és akármi tekintetben jellemző alkotásai. Mint ilyenek az etnológia roppant tág körű ismeretanyagához tartoznak, de azt, bár maguk is vajmi sokat és sokfélét foglalnak egybe, teljesen nem merítik ki. Az említett angol tudományos hetilap levelezője az ajánlott szó fogalomkörének tüzetesebb meghatározása céljából egyebek közt a szokások, hagyományos cselekvésmód, babonák, népdalok és közmondások (manners, customs, obseryances, superstitions, ballads, proverbs) kategóriáit sorolja föl, mint annak a hagyománynak az alkotóelemeit, ami nála körülbelül a popular antiquities (népies régiségek), popular literature (népies vagy inkább népi irodalom, népköltés) kifejezésekkel körülbelül egyértelmű. A fenti tárgyakban még annak is, amit ma a folklór szó alá foglalni szokás,* csak egy része van meglehetős rendszertelenül összeválogatva. De ennyi a csupán például idézett kategóriákból és az új szóval félig-meddig egyértékű régi elnevezésekből is kitetszik, hogy Thoms egyfelől a néphit és a rajta alapuló népszokás, másrészt pedig a népköltés összefoglaló elnevezéséül szánta a szerencsésen alkotott új műkifejezést. Ennek fő-érdeme rövidségén és képzékeny voltán kívül még az, hogy alkotórészei jellemző értelmi árnyalatban térnek el a velük rokon jelentésű people, nation és science, literature, szavaktól. Folk ugyanis az angolban ma már inkább csak azt a népréteget jelenti, amely alacsonyabb és elmaradottabb műveltségénél fogva még szorosabban ragaszkodik az ősi hagyományokhoz, az ilyenekben gyökerező vagy ilyeneket tápláló világnézethez és erkölcsökhöz. Másfelől a lore szó is, bár a német Lehrevel egytestvér, mégis más valami, mint a vele egyjelentésűnek látszó science, a szó valódi értelmében vett tudomány, vagy a tulajdonképpeni irodalom. Inkább csak azt a tudást és irodalomnak csupán fönntartással nevezhető költészetét jelzi, amelyet a szó valódi értelmében vett tudománytól és a műköltéstől éppen az különböztet meg, hogy évszázadokon, sőt néha évezredeken át a szájról szájra s nemzedékről nemzedékre szálló hagyományban él, fejlődik és tenyészik, és csak aránylag későn foglalják írásba. Ez többnyire csak akkor történik, amikor már kiveszőben van e hagyomány, vagy legalábbis ingadozni kezd az értelmi és erkölcsi alap, amelyen felépült, kifáradt a termőtalaj, amelyből éltető nedveit szívta.

A lore szóban tehát alkalmas megjelölését láthatjuk a népszellem amaz összes nyilvánulásainak, amelyek átöröklődésüknél és faji jellegüknél fogva mintegy ösztönszerűekké váltak vagy legalábbis a reflexmozgások természetét öltötték az idők folyamán magukra, s épp, mint ilyenek nemünk lelki életében hajdanta általános, de ma már egyéb műveltségi hatások által gyérített és részben átalakított jelenségsorozatokat alkotnak. Szemben állanak velük olyan gondolkodás-, érzés- meg cselekvésmódok, amelyek még ma is csak az értelmileg magasan kiemelkedő s előbbre haladott kisebbségnek sajátjai; de még ennél a kisebbségnél is minduntalan a régibb fejlődési fokozat eszméivel és érzelmeivel, hajlamaival és törekvéseivel keverednek. A folklore, vagyis a legtágabb értelemben vett néphagyomány, tehát a népről szóló tudományok körébe tartozik, mint e tudományok egyikének tárgya, nem pedig mint azoknak egyik ága, mint talán a német Volkskunde szóval elég gyakori összetévesztése és vele egyértelműként vétele alapján gondolni lehetne. A német Volkskunde szóval ugyanis valóban hol az Erdkunde, Pflanzenkunde stb. analógiájára a népről szóló tudományt (Kunde vom Volke), hol a nép tudását (Kunde des Vol-kes) jelölik. Helyesen azonban csak az utóbbit, amikor is az angol folklore szóval körülbelül egyértelműnek vehető.*

A népről szóló összehasonlító és oknyomozó tudomány nevéül mégis csak alkalmasabb a nemzetközi etnológia szó, amely második tagjában az etnográfia pusztán leíró feladatával szemben világosan megjelöli azt is, hogy a vizsgálatának tárgyai körébe tartozó jelenségek fejlődésének megismerését, okaik lehető felderítését, és törvényszerűségének kimutatását is feladatai közé sorolja. Ily értelemben sokan az antropológiával egynek is veszik.

Legtágabb értelmében véve ugyanis az antropológia az ember testi és szellemi természetéről és életéről szóló tudomány, tehát mindazon ismereteknek rendszere, amelyek az emberre, mint természeti és történelmi tényezők fejleményére vonatkoznak. Valamivel szűkebb jelentésében csak azoknak az emberi életjelenségeknek vizsgálata, melyek az embert csupán történelmi élete kezdetéig kísérik. Még szűkebb értelmében pedig pusztán az ember testének leírása, tekintettel faji jellegére és e jelleg kifejlődésének természeti előfeltételeire. Első értelmében az antropológia az etnológiáéval azonos cél szolgálatába szegődik, minthogy az ember tapasztalati megfigyelés körébe eső testi-lelki tulajdonainak összességére a természeti tényezőkön kívül a társas együttélésnek is nagymértékű fejlesztő hatása van.

Célszerűbb mégis az etnológiát az antropológiától megkülönböztetni s inkább melléje, mint alája rendelni. Az utóbbit tette pl. Georg Waitz, akinél az antropológiának az etnológia csak egy alárendelt fejezete. Ernst Heilborn* Heinrich Schurtz* ellenben Friedrich Müllerrel (Allgemeine Ethnographie §. I.) megegyeznek abban, hogy az antropológia szerintük az embert, mint a Homo Sapiens állattani fajnak egyedét tekinti, tehát az embernek veleszületett testi és lelki (!) tulajdonságaival foglalkozik; holott az etnológia az egyes emberben már bizonyos társadalmi egyesülés tagját nézi.*

Friedrich Kaindl az antropológiát, amely nála német néven Völkerkunde, az etnológia (Völkerwissenschaft) alapvető tudományának tekinti, míg a folklórral egyértelmű Volkskunde szerinte az etnológiának az az ága, mely e tudomány induktív-összehasonlító módszere számára a szükséges anyag nagy részét beszerezni van hivatva. Az antropológia s mellette még a földrajz Schurtznál is (i. h. 3. s köv. I.) az etnológia alapvető tudománya; míg mindazok az ismeretágak, amelyek az ember valamely tulajdonságával vagy tevékenységével foglalkoznak, tehát a nyelvtudomány, jogbölcselet, erkölcstan, statisztika, illetőleg ennek demográfiai része, az etnológia segédtudományai. Vele való kapcsolatukból kiszakítva persze mindenik önálló tudomány is, aminthogy csak oly ismeretrendszer lehet egy másik segédtudománya, amely már önmagában is megállja a helyét, bár viszont maga is mások segítségére szorulhat némely vonatkozásaiban. Az ismeret tárgyainak egymással való sokszoros összefüggésénél fogva különben is mindenik tudományág annyira összefonódik a többiekkel, hogy hol ez szorul amannak, hol meg amaz ennek a segítségére; bármelyik juthat a többivel szemben középponti helyzetbe, vagy lehet egy másiknak, mint középpontinak, a küllője.

A tudományok elnevezésében tárgyuk mellett olykor meg van jelölve a szempont is, amelyből e tárgyat tekintik, vagy legalább a mód, ahogyan e tárggyal foglalkoznak. Az utóbbit látjuk az etnográfia (néprajz) és az etnológia (népisme, néptan) elnevezésben, amely megkülönböztetésre, mint az imént láttuk, Hunfalvy Pál nem vetett nagy súlyt. Ellenben Friedrich Ratzel *elválasztja a leíró néprajzot a kutató népvizsgálattól, s az utóbbinak céljául az előbbiben leírt jelenségek okainak felderítését tűzi ki. A magyar néprajz szó szerint csupán az elsőre illik, de nálunk, legalább a Néprajzi Társaság és a Néprajzi Múzeum nevében, Hunfalvy Pált követve e szót valamivel tágabb értelemben vesszük; mert vele éppúgy, mint az említett társaság folyóiratának címével, az Ethnographiával, felöleljük az etnológia kiterjedtebb körébe foglalható összes ismerettárgyakat és szemléleti módokat: a szorosan vett népleírást meg a népet jellemző testi-lelki tulajdonságok, népéleti jelenségek okainak kutatását is; a pusztán leíró mellett az összehasonlító és oknyomozó módszerrel dolgozó diszciplínát is.

Éppígy a népköltés szót is többféle értelemben lehet és szokás is használni. Szorosabban véve csak a néplélek összes költői, tehát a nyelvben nyilvánuló művészi alkotásait kellene rajta értenünk. De mikor a folklór szóval egynek vesszük, akkor ezeken kívül az egész szóbeli hagyományt alája foglaljuk, nem pusztán a költői alakba öntöttet, hanem a néphit és népszokás minden olyan elemét, amelynek a nép nyelvében valamelyes nyoma lelhető, vagy amely a nép lelkének művészi alkotó képességével valaminő viszonyban van; ami a szűkebb értelemben vett népköltést bárminő irányban kommentálja, magyarázza és a benne nyilvánuló néplelki működések megértetéséhez, törvényszerűségük felismeréséhez hozzájárul.

Mindez pedig az imént már szóba került néplélek tartalmát alkotja. A vele foglalkozó tudományos vizsgálat végső eredményeinek, a megfigyelt jelenségek ok- és okozati kapcsolatában felismert törvényszerűség megállapításának, a tömérdek egyedi vonásból a tipikus átlagok kihüvelyezésének a néplélektanban van a helye. Ez az egészen új, mindenesetre a legifjabb ága a filozófiai diszciplínáknak már 1860 óta önálló folyóirattal követelt magának létjogot,* de áttekinthetőbb rendszerbe csak napjainkban foglalta a lelki életjelenségek induktív alapon való vizsgálatának, a pszichofizikának nagy mestere, Wilhelm Wundt, kinek Völkerpsychologie című nagy munkájához a tervvázlat már 1888-ban megjelent,* míg az alapvető munka maga csak most van megjelenőben. Eddig a nyelvről szóló első s a mítoszt és vallást tárgyaló második könyv látott napvilágot összesen öt vaskos kötetben (1900–1909), az első és részben már a második könyv is időközben tetemesen bővített és átdolgozott második kiadásban. De már a tervvázlatból és az első résznek bevezetéséből is elég világosan kitetszik a szerzőnek a néplélektan tárgyáról és feladatáról, valamint követendő módszeréről való felfogása.

A néplélektan tárgyai Wundt szerint az emberi öntudat azon tényei és jelenségei, amelyekben az emberi pszichének az állatitól lényegesen különböző mivolta a társadalmi szellemélet eredményeiben mutatkozik. Ezek az eredmények olyanok, amelyek létrehozatalára az egyes embert már egyszerűen az az egy körülmény is képtelenné teszi, hogy azok őrá, mint egyesre nézve teljesen fölöslegesek vagy legalábbis nélkülözhetők lettek volna. Ilyenek mindenekelőtt a nyelv, és a nyelvben mint szervében élő, vele együtt fejlődő fogalmi gondolkodás; továbbá az öröklődés által mintegy második természetté váló hagyományos szokás (έθος, Sitte); nemkülönben a nyelvvel és szokással párhuzamosan alakuló, velük folytonos kölcsönhatásban, csereviszonyban álló ősi világnézet, amelyet jobb szó híján a mítosz nevével jelölünk, midőn ezen az etnikus vallást, bölcseletet, tudományt, illetve inkább csak tudást (az angol lore, a német Kunde) értjük.

Mindezek egyfelől mélyen belenyúlnak az imént folklórnak nevezett hagyománykincs tárgykörébe, sőt azt tetemes részében födik; másfelől pedig az egyedi pszichológia tapogatódzásainak ígérnek az eddigi eredményeknél biztosabbakat, amennyiben ez az egyéni tapasztalat és önmegfigyelés szűk korlátain túllépve, a szükségképp társadalmi légkörben fejlődő lelki jelenségek induktív vizsgálatából gyarapíthatja a maga ismeretanyagát.

Midőn a nyelvben, hagyományos szokásban és a mítoszban látjuk az emberi szellemélet azon nyilvánulásait, amelyek csakis a társas együttélés fejlesztő és nevelő elemében képzelhetők el, ezzel az etnológia tárgykörének szorosabb összetartozásban és egymásra való kölcsönhatásban álló három részletét jelöltük meg. Ezek a szelleméleti nyilvánulások az emberiségnek népekre tagoltságában, egy-egy nyelv és irodalom életével jellemződnek a legszembeszökőbb módon. A nyelv és irodalom, mint a népszellem legjellemzőbb alkotásai és egyúttal alakítói, tudvalevőleg egy, az etnográfiánál és etnológiánál sokkal régibb tudománynak, a filológiának tárgyai. Ez a név a klasszikus ókor örökségeképpen azoknak a nyelveknek és irodalmaknak kezdetleges tanulmányozása korából szállott korunkra, amelyeket a görög-római műveltség nagy nevelő hatásának kellő megbecsüléséből folyólag jó sokáig, egészen a legújabb időkig a behatóbb tanulmányozásra egyedül érdemeseknek tartottak. A görög és római nép nyelvét, irodalmát és művészetét, magán-, vallás- és államéletét, szóval egész műveltségét, lelkének egész gondolati, érzelmi és akarati tartalmát, amennyiben az a reánk maradt emlékekből utángondolhatólag és utánérezhetőleg visszaállítható, a filológia (az említett népekre szorítkozólag a klasszika-filológia) foglalja a maga tanrendszerébe. Ez a filológia tehát a fentiek alapján nem egyéb, mint két, sokáig kiváltságos népnek a dolog természete szerint – holt nyelvekről és kihalt népekről lévén szó – holt betűre és néma emlékekre szorítkozó s ennyiben korlátoltabb etnológiája.

Ugyanezt az ismeret- és tárgykört mások a legtágabb értelemben vett műveltségtörténelem neve alá is foglalják. Eljárásuk annyiban jogosult, amennyiben az ember, társas életében kialakult lelki jelenségek és ilyenekben gyökerező anyagi és szellemi alkotások és intézmények, melyeket a kultúra nevével szokás egybefoglalni, mind történelmi fejlődés eredményei. Ily alapon tehát az összes néplélektani tárgyak egyúttal az egyetemes műveltségtörténelem körébe is tartoznak. Csakhogy a néplélektan inkább csak a művelődésnek a tömeglélek jelenségeiben adott alapfeltételeit vizsgálja: a műveltségtörténelem pedig már az ezen feltételek alapján megindult időbeli fejlődést igyekszik ok- és okozati kapcsolatában feltüntetni. Eszerint a műveltségtörténelmi kutatás oknyomozás útján a jelenből visszamenőleg a tömegpszichológiához vezet; ez pedig végső eredményeit az egyetemes műveltségtörténelem tanulságaiból szűri le azzal a további céllal, hogy e tanulságokból aztán megállapítsa a társaságban élő ember lelki működésének törvényszerűségét. Ehhez képest a nép- vagy tömegpszichológia alig egyéb, mint az oknyomozóvá és bölcselkedővé mélyített világtörténelmi szemlélet: Montesquieu és Herder úttörő munkásságának gyümölcse.*

Ezzel el van döntve az a kérdés is, vajon az etnológia a természet- vagy a történettudományok körébe tartozik-e? Tárgyának testi oldalánál fogva s e tárgy összes, testi és lelki életjelenségeinek természeti előfeltételei (lakhely, éghajlat, ásvány-, növény- és állatvilág) tekintetében a természettudományok segítségére szorul; de mivel főképpen az embernek, mint társaságban élő lénynek, mint valamely nép tagjának történelmi fejlődés útján szerzett tulajdonait vizsgálja, ezekre való nézvést inkább a történettudományok körében van a helye; sőt azonos a legmélyebb alapozású, legtágabb körű és legmesszebb előre-látású történettudománnyal.

A föntiekből kitetszik, hogy a nép- vagy tömegpszichológiává bővült lélektan ugyanolyan viszonyban van az embernek, mint egyednek és társadalmi lénynek leírásával (antropológia és etnográfia), továbbá az ezt oknyomozólag kiegészítő történelmi kutatással (etnológia), mint amilyenben a biológia áll a többi szerves lények leírásához és fejlődéstanához; vagy amilyenben a fizika és kémia a kozmográfiához és az ebből önállósított geográfiához és geológiához. Az ily értelemben vett pszichológia tehát árra törekszik, hogy a nyelv, mítosz és ethosz három kategóriája sorában feldolgozza az emberi szellem fejlődésének a történelmi búvárlat útján felderített s az összehasonlítás segítségével megvilágított elemi tényeit. Az első, a nyelv, itt természetesen nem pusztán, mint a szorosabb értelemben vett nyelvtudomány tárgya, hanem mint az irodalom, tehát az összes nyelvbeli gondolat-, érzelem- és akaratközlés eszköze szerepel. Az irodalom e legszélesebb fogalmában a költészet mellett a tudomány is benne van. Amannak a művészi ábrázolás célját szolgáló, eszközei az esztétikában, emennek alapélvéi a metodikában találják rendszerüket. Az esztétika azonban nem csupán a nyelvbeli kifejezés művészi formában jelentkező részének, a költészetnek, hanem a többi művészeteknek is elvtudománya. Ezek között a képzőművészetek a mítosszal vannak a sokszoros kölcsönhatás viszonyában. A mítosz és vallás pedig az összehasonlító vallástudományhoz vezet, mint elvtudományhoz. Az ethosz kategóriában találnak elhelyezést a társadalmi rend, kormányzat és az anyagi életszükségletek megszerzésére és gyarapítására, fönntartására és elosztódására irányuló munka története, amely részleteiben, mint jog-, állam-, és gazdaságtörténet ágazik el; mindezek alapelveit pedig a jogbölcselet, államtan (politika) és közgazdaságtan foglalja rendszerbe.

Ezek és részben már a mítosz meg a vallás akaratszabályozó tartalma együttvéve a néplélek etikai jelenségeit teszik ki, melyeknek az értelmi fejlődésével párhuzamos törvényszerűsége, amint az a megfelelő elvtudományok végső következtetéseiben összegeződik, némi előrelátást enged, és ehhez képest teendő társadalmi intézkedéseket javasol. A társadalmi élet erőműtanából levonható ezen végső következtetéseket, amennyiben a múlt tanulságai és a jelen kívánalmai a jövőt alapozzák, a szociológia értékesíti. Hogy ekként több ezredéves tapogatódzás után végre a legtágabb értelmű társadalmi élet tüneményeinek elemzése és mechanikája is beleilleszkedik az egzakt tudományok keretébe, az kiválóképpen az Auguste Comte és Herbert Spencer nevéhez fűződő bölcseleti, pozitivizmus főérdeme. Az ő nyomaikon indulva aztán, az időközben tetemesen fölhalmozódott néplélektani vizsgálati anyag első, nagyobb szabású rendszerbe foglalását, a fent vázolt program alapján Wundt kísérlette meg. Még be nem fejezett nagy művének eddig csupán a két első része van előttünk, s az öt kötet mindenike az emberi elme összefoglaló képessége által megközelíthető tökéletességnek, kivált ily magas életkorban, vajmi ritka mértékét mutatja; s habár a feldolgozott óriási anyag nagy része, a dolog természete szerint, nem volt elsőrendű forrásokból meríthető és így nem is mindig és minden részletben teljesen megbízható, azért egészében mégis a legbámulatosabb alkotások egyike lesz, ha a nagynevű tudósnak hatalmas tervezetű épületét a még hiányzó harmadik résszel tető alá juttatnia sikerül.

II.

Mindezek előrebocsátása után most már talán felvethető a kérdés, megilleti-e a népköltést a középponti hely a néplélektan tárgyainak körében? A válasz e kérdésre elsősorban attól függ, vajon a népnek alkotó, vagy csak átvevő, áthasonlító (asszimiláló) és hagyományozó szerepe van-e a népköltésben?

A népköltés s a néphagyomány többi elemeinek figyelembe vétele első idejében, az iránta mutatkozó érdeklődés legkezdetén, a fenti kérdésre abban a szellemben válaszoltak, amely ez érdeklődés természetével, forrásaival és céljaival leginkább megegyezett; tehát ugyanabban a romantikus szellemben, amely a népköltésnek s a néphagyománynak eleinte inkább csak esztétikai szempontú értékelésével szorosan összefügg. A néphez, mint minden eredeti, tősgyökeres szellemi nyilvánulás, minden igazi művészet és jellegzetes költészet hamisítatlan forrásához* azért tért vissza ez a szellemi irány, mert egy előző iránnyal ellentétben olyasvalamit várt és remélt tőle, aminek szükségét élénken érezte, s amit az elhagyott úton hiába keresett. Az elernyedt műköltészet s a többi, szintén vértelen művészetek felfrissítésére, megifjítására azért folyamodott ez az iskola a természetesnek, az erőnek és igazságnak ehhez az üdítő kútfejéhez, mert őszintén hitte, hogy mindazok a bűvös hatások, amelyeket e forrásnak tulajdonított, csakugyan benne rejlenek, és csak meríteni kell belőle, hogy mindaz a csoda, amire ezt a forrást képesnek tartotta ez irány, csakugyan be is következzék. Természetes, hogy a nép szellemének ilyen értékelése, ilyen felfogása, az e szellem képességeiről táplált ilyen csodahit mellett a népet kellett a legnagyobb, sőt az egyetlen igazi költőnek, az istenséggel majdnem egyenlő, azt legalábbis megközelítő alkotó tehetségnek és erőnek, a legnagyobb, sőt az egyetlen művésznek tartani. Hozzá képest minden idők egyes költői és másfajta művészei – ha nem is éppen kontárok – legföljebb csak szerencsés utánzók és ennek az egyetlen igazi teremtő erőnek a tolmácsai vagy töredékei. Minden idők és népek nagy költői e tanítás értelmében csak azért és annyiban voltak nagyok, csak abban és az által alkottak nagyot és maradandót, örökbecsűt, mivel és amennyiben a nép lelkéhez sikerült férkőzniük, e lelket mintegy a magukévá tudták tenni, illetőleg az ő lelkük is ebből sarjadt vagy táplálkozott, mint növény a maga termő talajából. E felfogás értelmében a világ legnagyobb költői csak a maguk népének s e nép szellemének legjellemzőbb kifejezői voltak mindabban, ami értékeset alkották.

E tanítás sok igaz mellett, ami a mélyén rejlik, nem egy veszedelmes túlzást és félreismert, vagy helytelenül értelmezett tények alapján épült következtetést is tartalmaz. Igaz és megdönthetetlen alapon áll ti. benne az, hogy valamely nép a maga korokat és tereket átfogó nagy egészében természetesen nagyobb erőösszeget tesz ki minden irányban, mint annak bármely, még a legkiválóbb egyénei is egyenkint. A túlzás és a hiba csak abban van, ha a nép szó értelmét kellőnél szűkebbnek véve, azon csak az alsóbb, a csekélyebb műveltségű néposztályt értjük. Már pedig mikor népköltésről, néphagyományról és egyáltalán népéletről szólunk, akkor rendesen ebben az értelmében használjuk a nép szót.

Ha tehát nem az egész nemzet, hanem annak csak a saját életköréhez képest alacsonyabb műveltségű és szűkebb eszme-világú részét értjük, akkor a fenti következtetés mindjárt megdől; mert az alkotó szellemi erőt önkényesen olyan néposztályra és társadalmi rétegre korlátozza, amely ugyan sok jelességgel dicsekedhetik a többiekhez mérten, de semmiképp sem lehet ennek az alkotóerőnek a kizárólagos birtokában. Avagy azt tegyük fel talán, hogy a magasabb műveltség, a tágult szemhatár ennek az alkotóerőnek okvetlenül nem csupán a csökkentője, hanem egyenesen a megölője?… A népköltés romantikus túlbecsülésének korában némelyek nem állottak igen messze ettől az akkortájt igen tetszetős tanítástól, amely főleg azzal kellette magát, hogy a rafinált műveltségnek kivált az elernyedt, hanyatló koraiban a művészetek általában, különösen pedig a költészet, bizonyos elvénhedést, bágyadt utánzásra, modoros virtuózkodásra való hajlamot tanúsítanak. Az is igaz, hogy ezzel szemben éppen az egészséges reakció természetes jelenségeként szokott jelentkezni a népieshez, az eredetihez és jellegzeteshez való visszatérés, vagy egyelőre legalább az arra való visszakívánkozás, majd pedig ennek alapján a megkívánt jobbnak, sőt hovatovább az egyedül jónak túlbecsülése.

Ennek a valódi értéknél magasabbra becsülésnek még egy dolog félreismerésében, vagy föl nem ismerésében látjuk az okát. Az, amit a népköltés iránti érdeklődés első kezdetei korában népinek, jellemzőn népiesnek néznek és becsülnek, nem is mindig a szónak olyan értelmében vehető népi jellemvonás, amilyenben azt utóbb a fejlettebb, tudományos elemzés veszi. Mert ha ilyen lenne, aligha találná a túlságig mesterkélten, az agyon rafináltan megcsömörlött, de még mindig nagyon kényes ízlés olyan ínycsiklandozónak, hogy valami ingerlőbbre sóvár vágyát véle kielégíthetni remélné. Csakis azért tetszik meg neki annyira, mert habár nagyon különbözik attól, ami ellen benne orvosságot és üdítőt keres, attól mégsem üt el oly merőben, hogy ne tudna benne gyönyörködni. Amiért pedig gyönyörködtetőnek találja, az a megszokott tápláléktól elütő íz mellett is mindig még olyan valami, ami ugyan nagyobb vagy kisebb mértékben mutatja az immár eltompult ingerek egyik másik elemét, de még mindig csak ezeknek az elemeknek az eddigitől eltérő arányú keveréke. A népköltéshez való visszatérés tehát tulajdonképpen csak egy úgyszólván mennyiségileg és nem minőségileg másféle, talán csak régibb műköltéshez való elhajlás egy megunt, újabb műköltéstől, amely azonban elhasznált fogásainak megszokása folytán avulttá lesz, úgy, hogy vele szemben a régibb, már feledésbe merült, s a feledés porából kiásott kezd most az újnak ingerével hatni.

Jellemző példáit mutatja ennek a szelleméleti jelenségnek a népmesék vajmi szerényen kezdődő divatja Franciaországban, mely Charles Perrault e téren korszakot alkotó fellépésével indul meg; vagy Thomas Percy és Johann Gottfried Herder lelkesedése, amazé csak az angol és skót, emezé az egyetemes népköltészet balladai és lírai részéért: továbbá nálunk Erdélyi János buzgólkodása a magyar népköltés sokáig elhanyagolt mezején, melynek legszebb virágai régibb műköltésünk elvadult kertjeiből kerültek az útszélre, a kimerült talajból erdők s rétek kövérebb televény földjébe. Egyáltalában eleinte, mikor a népköltéssel leginkább a műköltés felfrissítése céljából foglalkozni, vele törődni kezdték, gyöngyeit koszorúba fűzni érdemes és érdekes dolognak látták, akkor még egyfelől alig tettek különbséget a nép szája íze szerinti műköltés és a tulajdonképpeni népköltés között. Másfelől meg abban az elfogultságban leledzett a népköltést illetőleg az általa uralkodó vélemény, hogy annak mögötte valami titokzatos alkotóerejű tömeglélek rejlik, amely az egyéni teremtő és alakító erő szinte teljes kizárásával, jóformán ösztönszerű biztossággal szövi a maga eszmeszálait; valami veleszületett törvényszerűséggel önti remek formába a hagyományos anyagot. Ami ebből igaz, az a műköltésre nézve is érvényes; ami pedig túlzás benne, az a népköltés terén sem igazolható. Egyáltalában arra az álláspontra kell ma már a művészi és így a költői alkotó és alakító lelki erők tekintetében helyezkednünk, hogy lényeges különbség az erők működésében a nép- vagy a műköltés terén nincsen. A népköltés termékei is egy-egy emberi elme kohójában születnek; csak abban térnek el nagyon jellemzőn a műköltés szülötteitől, hogy ennél rendesen meg tudjuk a születés helyi és időbeli s egyéb körülményeit állapítani, míg a népköltés gyümölcseit illetőleg ezek iránt sokszor a legnagyobb bizonytalanságban maradunk, s kivált a szerzőt csak a legkivételesebb esetekben ismerjük; mert hiszen ha ismernők, akkor bátran a műköltés rovatába is könyvelhetnék a  szülöttét.

E szerint tehát a népköltés nem lenne egyéb, mint rendesen névtélen, ismeretlen nevű költők alkotása? Csalódnék, aki azt hinné, hogy ezzel a magában helyes meghatározással a népköltés jellemző vonásai közül olyant emelt ki, ami azt a műköltéstől lényeges különbséggel, választja el. Hisz ekkor minden ismeretlen szerzőjű költemény a népköltés körébe lenne sorolható; tehát akár a legmesterkéltebb szonett, madrigál és szesztina [hatsoros, hatstrófás olasz versforma] is, ha alkotójának neve nélkül marad az utókorra. Ezt azonban senki sem fogja komolyan állíthatni. Másban kell tehát a megkülönböztető jellemvonásnak rejlenie. Aligha csalódunk, ha azt a népiség azon elemeinek erősebb kidomborításában keressük, amelyeket a műköltés is kiemelhet több vagy kevesebb erővel, de ezt mindig tudatosan és szántszándékkal teszi, míg ellenben a népköltésben ez a tudatosság, ez a szándékosság alig van meg, vagy csak oly csekély mértékben, hogy már az ösztönszerűnek és a tudattalan biztosságnak szinte elemi erejével működik.

Ami továbbá a népköltést a műköltéstől lényegesen különbözteti meg, az a hagyományok rajta jelentkező alakító és átalakító ereje, amelynek ugyan a műköltés termékein sem ismerhető félre teljesen némi nyoma; de ez rendesen mégis csak olyan csekély értékű, hogy alig jön számba, vagy csak kivételesen és nagy korhatárok közt nyújt számba vehetőbb, mérlegelhetőbb értékekét. A műköltés olyan termékei, mint az úgynevezett „naiv” eposzok, például a Homérosz nevét viselő görög hősköltemények, vagy a Nibelung-ének is mutatnak egyes részleteket, amelyeken meglátszik, hogy nem az eredeti fogalmazás szőtte, hanem a későbbi hagyomány toldta-foldta beléjük. De ezek éppen rikító színeikkel árulják el magukat, és korántsem válnak az egésznek díszesebbé tételére. Ellenben a népköltés termékein szabadabban dolgozó hagyományt épp az jellemzi, hogy az esetek túlnyomó számában csiszol, farag és javít az eredetileg durvább tömbön; lesúrolja a kezdetben érdesebb, idomtalanabb anyagot; kerekebb formába önti azt és mind több csínt és arányt visz belé, míg végre egész kis remekművé esztergálja ki a kézről kézre, illetőleg szájról szájra adás többé-kevésbé hosszú útján. Nem mintha ez a folyamat olyan törvényszerű lenne, hogy kivételt itt-ott ne szenvedhetne. De egészben mégis azok közé a szabályok közé tartozik, amelyeket a kivételek csak megerősítenek; amennyiben ezek a kivételek olyan körülmények zavaró hatására vetnek világot, aminők csak annál jobban feltetszővé teszik a szabályszerű jelenség élettani feltételeit s ezek oksági kapcsolatának törvényes rendjét.

De amiképpen egyfelől a népköltésben a meglévőt a jövő nemzedékre átszállító hagyománynak nagyobb szerepe és nagyobb játszótere van, mint a műköltésben, úgy másrészt a népköltés jobban függ a megelőző, a messze múltba visszanyúló hagyománytól, mint a műköltés. Ebben viszont az egyén tudatos alakító erejének és saját személyes értelmi, erkölcsi és művészi jellemének van nagyobb érvényesülésre alkalma, mint a népköltésben, amely inkább az átlagos, a tipikus gondolat- és érzésvilágnak a hagyományos díszítő elemekkel stilizáló kifejezése. Mindezek alapján mégsem mondható, hogy a különbség a kettő között bármely tekintetből olyan nagy és lényegbe vágó lenne, mint amilyennek a népköltésért való naiv lelkesedés korában, értékének túlságos felbecsülői a műköltés rovására hitték és tanították. E túlzásnak is megvolt azonban legalább az a haszna, hogy a sokáig érdemtelenül elhanyagolt népköltés s egyáltalán a népművészet és az egész népélet, mint minden nemzeti sajátszerűség és önálló létre való jogosultság alapja, olyanok részéről is figyelemben kezdett részesülni, akik addig rá sem hederítettek. Ezeknek az alvó érdeklődése felébresztésére okvetlenül kissé hangosabban kellett a harsonába fújni, s olyan szépségekkel és csodálatos erényekkel sem ártott a szegény félreismert Hamupipőkét, a népköltés sokáig sutban kucorgó tündérét, felruházni, amelyek részben csak az ő rajongó lovagjainak élénk képzeletében és szerelemtől megvesztegetett szemében voltak meg. Emberi értelmünk kedves gyarlóságai közé tartozik, s másrészt fajunk őskori gondolatszegénységének és jóra való restségének az emléke, hogy minden nagyobb szellemi előrelépésünk bizonyos heroikus nekilendüléssel kezdődik, amelynek fiatalos mohósággal felserkenő energiája rendesen túllő eleinte kissé a célon. Másfelől meg olykor a későbbi józan belátás szerényebb önmérsékléséből azt a tanulságos tapasztalatot vonhatjuk le, hogy a magasabbra kitűzött cél és a felcsigázottabb reménység nélkül még ezt a szerényebb eredményt sem értük volna el, mert illúziókban ringatódzni szerető természetünk mindig csak a többért tartja érdemesnek azt a munkát is elvégezni, amibe sokszor a kevésnek elérése is kerül. Néha azonban szerencsére fordítva is áll a dolog, s mint a bibliai Saul, aki apjának szamarait keresni indult s helyettük királyi koronát talált, a tudományok történetében sem egészen példátlan az eset, hogy a szerényebb polcra kitűzött célt követve, sokkal magasabbat sikerül elérnünk.

Így történt azokkal is, akik eleinte csak koruk agyon mesterkélt műköltészetének hajszálfinom cikornyáit megunva, azért fordultak a népköltés üdébb, erőtől duzzadó termékeihez, hogy a túlhajtott művészetet megint ősforrásához, a természethez kalauzolják vissza. A Montaigne-ek, Herderek és nálunk a népies-nemzeti irány úttörői aligha sejtették, hogy ezzel egy olyan szellemi mozgalomnak a sodrába kerültek inkább, mintsem azt megindították, amelynek ma már sejthető végcélja az, hogy valamikor, a távol jövőben az egész emberiséget egy egységes értelmi és erkölcsi kultúra testvéri kötelékébe foglalja. S ennyiben még az imént vázolt ifjúkori botlások és tüzeskedések sem maradtak üdvös következmények nélkül a népies hagyományok búvárlatának elég síkos terén. Itt, ha valahol, ismétlődött annak az alkimistának az esete, aki aranyat akart csinálni, s a porcelán gyártását sikerült feltalálnia, amivel csakugyan aranyat érővé-tudta varázsolni az agyagot. Hasonlót nemegyszer láthatunk a többi tudományok történetében is, de kevés tanulságosabb példát annál, amelyet a néppel foglalkozó tudományok rendszerének fokozatos kiépítése mutat.

Itt a helye, hogy már most ennek a rendszernek a történelmi alakulására is vessünk legalább egy futólagos pillantást. A népköltésnek a néplélek és a népélet egyéb nyilvánulásaihoz való sokszoros viszonya, velük benső kapcsolatban és szüntelen kölcsönhatásban állása mellett érezhető, hogy a népköltés behatóbb, okfejtő vizsgálata a népre vonatkozó tudományok fejlődésétől elválaszthatatlan, velük, bennük és általuk erősödött és nőtt nagyra, vált mind öntudatosabbá, jutott mind szilárdabb elvekhez és tett szert mind módszeresebb eljárásra.

A népköltés iránti általánosabb érdeklődés, amint már fentebb érintettük, az irodalmi romanticizmus szülötte; tehát azon irodalmi és művészeti irányé, amelynek hatása alatt – a klasszika-filológia mintájára – az élő nyelvek és irodalmak tudományos rendszerű és módszeres kutatását, az úgynevezett „modern” filológiákat látjuk kifejlődni.* Élő nyelvek és irodalmak lehetőleg teljes és minden irányban kimerítő tudományos feldolgozásáról, oknyomozó és genetikus élettanáról lévén szó, kikerülhetetlenné vált, hogy e nyelveknek tájszólásaikban legjobban megfigyelhető élete is mind behatóbb kutatás tárgya legyen. Már ebben is fölmerül minduntalan a vizsgálódás anyagának, a népnyelvi szövegeknek, nem csupán nyelvészeti, hanem egyúttal irodalmi szempontú értékelése is. A különféle nyelvi jelenségek egybevetése nem pusztán a nyelvi tények körében, hanem a nyelvet a művészi ábrázolás eszközéül használó irodalmi termékek terén is mind több alkalmat ád az össz is, összehasonlító diszciplínává lesz.

Ilyenné kell különben minden irodalmi, sőt; egyáltalán minden történelmi tanulmánynak okvetlenül válnia, mihelyt a maga feladatát mélyebbre alapozza; vagyis mihelyt a puszta leírással be nem éri, hanem a jelen hasonlító módszernek fölhasználására. A népköltés vizsgálata tehát önkéntelenül, mert a dolog természetéből folyólag az idők folytán és térben eloszlólag fejlődő sorát okaikból és fejlesztő körülményeikből, szóval a rájuk ható összes tényezőkből kívánja megmagyarázni, egyúttal pedig a belőlük kiinduló hatásokat is fontolóra akarja venni.

A népköltésnek tehát nemcsak a természettudományok körében fölserdült etnológiához van köze, sőt vele olyan szoros kapcsolata, hogy bizonyos értelemben ennek a tárgykörébe is tartozik, hanem a tisztán szellem- vagy történettudományi filológiákhoz is. Amannak a körébe alanyánál és részben ez alany által alakított tárgyánál fogva sorakozik, ami úgy értendő, hogy, a népköltésnek a nép először is az alanya, vagyis a megalkotója; de viszont a tárgya is annyiban, hogy benne a nép a maga lelkét, tehát önmagát, önmagának a legjellemzőbb vonásait, legmélyebb vágyait és törekvéseit tükrözi. Ezeknek a megértéséhez pedig elengedhetetlen mindazoknak a tényezőknek az ismerete, amelyek a nép lelkét alkotják, alakítják és módosítják; tehát az etnológia rendszerébe tartozó összes ismeretágak minden nevezetesebb tanulsága. Emehhez, a filológiához pedig, mint a költészet egyik fajtája, tehát a nyelvben, mint kifejező eszközében élő és vele ábrázoló művészet, mint az irodalomnak egyik jelentkezési formája tartozik, amely mint ilyen csakis a filológia kipróbált módszereivel vizsgálható és elemezhető. Ennek körén belül is az összehasonlító irodalomtudomány követelheti legközelebbről a maga vizsgálódási tárgyául, minthogy az összehasonlító módszer alkalmazását a népköltésnek kor- és népközi nagy számú és szembeszökő analógiái minden más irodalmi tárgynál hangosabban követelik.

Ennek az összehasonlító szempontnak az irodalmi jelenségekre nézve kívánatos érvényesülését és üdvös hatását a XVII. század nagy polihisztorai kezdik először hangoztatni. Gottfried Wilhelm Leibniznek oly sok téren úttörő és célkitűző lángelméje itt is megelőzte, amint mondani szokás, a maga korát; avagy helyesebben szólva, messze túlszárnyalta e kor átlagos felfogását. Pedig mint az ilyen korszakot alkotó nagy szellemek rendesen tenni szokták, csak az volt az ezzel éppen nem kicsinylett érdeme, hogy erős gyűjtőlencseként összefoglalta előző századok nagy gondolkodóinak e tárgyra elszórtan eső eszmesugarait s azokat későbbi idők útjaira vezette kalauzoló világul. Az ő vezérlő gondolatai azonban még inkább csak a nyelvnek, kevésbé az irodalomnak az összehasonlító bírálatához egyengetik az utat. Kortársa, Dániel Georg Morhof (1659-1691) azonban, Unterricht von der Teutscen Sprathe und Poesie (Kiel, 1682)című munkája második részében már nem csak a német, hanem az egész európai irodalom első összefoglaló áttekintésére tesz igen figyelmet érdemlő kísérletet. Morhof egyúttal azt is jól látja s meg is jelöli, hogy ez összefoglalásnak, ennek a nála még kezdetleges összehasonlító módszernek mi a tulajdonképpeni célja, midőn azt az irodalom tanulmányában azért tartja szükségesnek, „hogy az minél alaposabb legyen”: „damit solches desto gründlicher geschehen könne”, mint ő mondja.

Ha az ilyen rendszeresebb úttörő igyekezetek mellett még az ide vonatkozó elszórt, inkább csak ötletszerű eszmeszilánkokat is föl akarnók innen-onnan szedegetni, régibb korok íróinál is lelhetnénk egyet-mást, ami e szempont alá tartozik. Habár a XVI. század elejéig, amikor az antropológia neve elég jellemzően megszületik, böngészetünk vajmi szerény lenne, mivel addig a népies még jóformán egyértelmű volt a nemzetivel, ez pedig a nemzetközi magasabb kultúra egyházi jellegéhez képest ehhez viszonyítva körülbelül a vulgáris jelző alá esett. Már maga e szó is sejteti azt a kicsinylő véleményt, vagy fel sem vevést, amellyel a középkor alkonyáig, vagyis a vallásában még egységes középkori nyugat általános műveltségének megoszlásáig, e határozottan egyházi jellegű műveltségnek birtokosai a népszellem sajátszerű nyilatkozatai, tehát a népköltés iránt is viseltettek. Nem hiába állott már a biblia választott népével, az egyetlen igaz néppel szemben a népek (τά έθνη) megbélyegzett összessége. Valami pogány szag még a középkor második felében is odatapadt mindahhoz, ami sajátszerű jellemzőt a népek a maguk nyelvén énekeltek és regéltek, saját zamatú szólásmódjaikban, szokásaikban és erkölcseikben a régmúlt hagyományaiból megőriztek s minden irtás és üldözés ellenére is a kegyeletes ragaszkodás elfojthatatlan ösztönével ápoltak és az utókornak nemzedékről- nemzedékre, átadtak. Még jó, hogy a sok meddő igyekezet ez ősi pogány (έθνιχος) és világi (λαιχος) költészet kigyomlálására, legalább az ellene hangoztatott dörgedelmes tilalmak és feddések révén, egyet-mást számunkra is feljegyzett és megmentett belőlük.

S valóban, a középkori prédikátorok és moralisták jámbor törekvésének, amellyel nem fáradnak belé a sok pogányszagú népszokás és népköltési maradvány gyomlálgatásába, ennek a szerencsére mégis csak nem egészen sikeres buzgólkodásnak köszönhetjük a legbecsesebb középkori feljegyzéseket a kevéssel előbb keresztényekké lett nyugati népek emlékeiből. Még ennél is kevesebb, sajnos, az, amit az ókor a maga még jóval gazdagabb és színesebb hit- és hagyományvilágából reánk juttatott; kivéve természetesen az ókor két vezető kultúrájú és egyetemes világműveltség teremtésére jutott népét, a görögöt és rómait. De ez is csak a saját hitvilága emlékeit őriztette meg számunkra gondosabban legalább a költők által, akik azonban már a maguk haladottabb korának változott fölfogása és a saját egyéni alkotó tehetségük prizmáján keresztül szűrik az ősi hagyomány sokszorosan színeire bontott és megtört sugarait. Az igazi népies vallás és költés, a pezsgő népélet emlékei bizony a görögök és rómaiak szellemvilágának fönnmaradt alkotásaiban is csak vajmi gyéren szövődnek a hivatalos vallásrendszer intézményeibe és a magasabb értelmiség bölcselkedő elemeinek merevebb dogmáiba. De még ez hagyján! Nagyobb kárt szenvedett az etnológia az ókor két legműveltebb népének egy másik mulasztása folytán, amely abban áll, hogy görögök és rómaiak, bár elég alkalmuk kínálkozott a legkülönbözőbb fajú, nyelvű és életszokású nemzetek megfigyelésére, e téren örökké sajnálható közömbösséget tanúsítottak. Mennyi értékes etnológiai anyag pusztult el így, mennyinek veszett ki még az emléke is amiatt, hogy a görög és a római ember a maga fajtáján kívüli emberiséget egyszerűen a barbárok színtelen tömegébe sorolta és nemigen tartotta arra érdemesnek, hogy testi-lelki sajátságaikkal, annyiféle színű és jellegű népéletükkel, szokásaikkal és erkölcseikkel törődjék, ezeket leírja és így, az utókor számára megörökítse. Még Arisztotelész is, az ókornak ez a nagy enciklopédistája, csak vajmi kevés néprajzi megfigyelést szőtt bámulatosan sokoldalú tudományos munkásságába. Az ókori tudomány, mely tulajdonképpeni értelmében a görögöknél ő vele kezdődik, s a rómaiaknál, sőt az egész középkoron át sem igen megy túl rajta, egyáltalában szinte érthetetlen nemtörődömséggel tért ki az elől a hálás feladat elől, hogy földünk akkor még a mainál jóval tarkább néprajzi térképének legalább a kezdetleges vázlatát ránk hagyja.

A dolognak legelfogadhatóbb magyarázata az, hogy az ókori műveltség és társadalmi rend a rabszolgaság intézményén épült föl, ez pedig a másfajú népek emberszámba nem-vételén alapszik, csakis ebből meríti a maga nyugodt lelkiismeretét. Amíg tehát a kereszténység e tekintetben gyökeresen át nem alakította legalább a nyugati emberiség világnézetét, addig e téren alig is várhatnánk egyebet, mint a legnagyobb közömbösséget az uralkodó népfajtól különböző más nemzetek egyénisége, lelkülete és ennek jellemző nyilvánulásai iránt. Valami hasonló nem törődés mutatkozik még az egyfajúak kebelén belül is a különböző néprétegek sajátszerűen színezett életszokásaival, erkölcseivel és hagyományos viselkedésével szemben a magasabb társadalmi körök részéről. A görög és római ember, kivált a fejlettebb irodalmú alexandriai kortól kezdve, amint a nagyjában egyöntetű átlagos műveltségnek arra a fokára jutott, amelyen körülbelül a mi kultúránk körében a közepes tanultságú és értelmű társadalmi réteg áll, olyanféle önelégültséggel nézett le minden a maga fajtáján kívülit, a görög a rómait is és ez viszont a műveltségben mesterét, a görögöt is, mint ahogyan körülbelül az angol ember a maga gyarmatainak meghódított népfajaira, a yankee a négerre és kínaira, vagy a kínaiak ránk európaiakra, Kelet-India tisztavérű árjái az őket leigázó angolokra tekintenek. Képzelhető, hogy még mennyivel mélységesebb megvetéssel sújtotta Hellas és Róma büszke fia a hellenisztikus műveltség és a római állampolgárság kettős kultúrai kötelékének körén, kívül álló népeket és osztályokat, még ha az utóbbiak eredetük szerint vele egyfajtájúak voltak is, de társadalmi helyzetük miatt nem válhattak vele ugyanannak a műveltségnek és ugyanazoknak a polgári jogoknak részeseivé!

Hasonló volt körülbelül a viszony az ókor más művelt népei és a velük érintkező idegen fajok között, mint azt az asszír-babilóniai, az egyiptomi, a zsidó és más nevezetes ókori kultúrák emlékeiből következtetnünk lehet, amennyiben ez emlékek, ha még oly gyér, de mégis némi etnográfiai vonatkozást tartalmaznak. Ezekből legföllebb az egyes népfajok testi és egyéb külső megjelenésében felötlő különbségek iránti érzék és ezeknek a különbségeknek valamelyes jelzésére irányuló törekvés tűnik ki; a mélyebben rejlő, nyelvben, szokásban és hitvilágban, költészetben és erkölcsökben nyilvánuló különbségek iránti érdeklődésnek, ilyenek feljegyzésének azonban csak alig mutatkoznak itt-ott elvétve némi nyomai. Az a kevés, ami ilynemű kezdetleges jelenség az ókorból reánk maradt, Homérosz és Hérodotosz néhány becses adatán kívül már a Nagy Sándor korszakalkotó felfedező hadjáratán inneni időből való s a már említett Arisztotelész és epigonjainak, Ktésziász, Sztrabón és Plinius föld- és természetrajzi munkáiban található. A római világbirodalommal ismét tetemesen tágult szemhatár, bármenynyi új nép kerül is megfigyelések körébe, csak vajmi kevéssel gyarapítja az alexandriai műveltség föld- és néprajzi ismeretanyagát.

Július Caesar ugyan érint az ellene védekező kelta és germán fajokról egy-egy jellemző vonást; de sem ő, sem az első etnográfiai esszé szerzője, Tacitus, a maga romlott erkölcsű honfitársai elé tükörként állított Germaniaban, nem zsákmányolták ki eléggé a páratlanul kedvező alkalmat arra, hogy ezen akkor még oly pezsgő életerejű fiatal népek testi-lelki képét részletezőbb ecsetvonásokkal és jellemzőbb színekkel ábrázolják.

A középkor két utolsó századáig, habár a keresztes háborúk által némileg megint tágult, legalábbis az ókorban elért határokig újra kiszélesedett a földrajzi látáskör, de ebben alig haladt előbbre a néprajzi tudomány alapozása annál a foknál, amelyre a népvándorlás koráig szakadatlan láncolatú művelődési mozgalom juttatta. A nagy rázkódást, mely a nyugat-római birodalom összeomlásával a Földközi-tenger körüli kultúra-öv ércgyűrűjét szétrobbantotta, az ebben fölhalmozott ismeretanyagnak elkallódása követte, s ennek több százados hanyatlás és tespedés után csak a humanizmus hajnala, a XIV. század vetett határt. Ebben legalább az ókor szellemi kincstárának még meglevő romjai kerülnek újból napfényre, s bennük előbb csak gyönyörködve, majd rajtuk mind jobban épülve és erősödve, belőlük mind többét tanulva, lassacskán megint odáig jut az emberi tudás, ahol már az alexandriai műveltség korában egyszer állott volt. Erről a fokról aztán, egyéb erőforrásokból és fölfedezésekből is táplálkozva, csakhamar magasabbra emelkedik a tudományok és művészetek már öntudatosabb föléledése korában, mely egyúttal a legfontosabb következményű földrajzi fölfedezésekkel is gazdagítja nemünk ismerettárát.

Plano Carpini s a többi hittérítő ferencesek és dominikánusok, köztük a mi Julián barátunk és társai a XIII. században, kevéssel utóbb pedig Marco Polo útleírása a mongol fajról és ennek sajátszerű kultúrájáról hoznak meglepő hírt Nyugat-Európának, amely akkorig már teljesen elfeledte, hogy e népeket, legalább Indián át, már a Nagy Sándor expedíciója nyomában támadt szellemi mozgalom is a maga legszélső hullám fodraiba vonta. A renaissance, a vallási reformáció és a fölfedezések meg találmányok korának szellemi forrongása az ember és az emberi nem egészen új szempontú vizsgálatát teremti meg. Jellemző, hogy a XVI. század első évében jelenik meg először egy szerény latin munka homlokán az antropológiai szó, Magnus Hund Anthropologia sive de natura hominis [Antropológia avagy az emberi természetről] könyvének címében. Az embertan a földrajz keretében serdülő népleírással karöltve, amint a legkülönbözőbb korok és égaljak embereinek testalkotását, életmódját mindjobban megismeri, eljut lassankint nemünk fajok szerinti osztályozásának első kísérleteihez. (Blumenbach: Degeneris humani varietate nativa, [A különféle születésű emberfajokról] Göttinga 1776, 1781. és 1795.) Ekkortájt tűnik föl a népleírás tudományának a legáltalánosb elterjedésű neve, az etnográfia az 1791-ben Nürnbergben megjelent Ethnographische Bildergakrie [Etnográfiai képtár] címlapján.* Anyagát tetemesen növelte a XVII, és XVIII. század újabb nevezetes földrajzi fölfedezéseinek gazdag irodalma; az ötödik földrész, majd az ettől még tovább, keletre fekvő szétszórt szigetvilág, Polinézia, fokozatos megismerése, Cook kapitány (1769-1779) s az ő nyomában J. R. Forster világkörüli útjának néprajzi tanulságai.

Időközben a filológia tankörében már némi önállóságra vergődött, kevéssel utóbb, a XVIII. század végén pedig előbb bölcseletivé, majd összehasonlítóvá válik a nyelvtudomány is, és a maga részéről szintén hozzájárul az emberiség szellemi életének őskorát borító homály eloszlatásához. Herdernek a történetbölcselet új irányba vezérlő eszméi, amint tovább fejlesztik Schillernek és Kantnak a romantikusokkal egykorú epigonjai (Fichte, Schelling, Hegel), mélyebbre látó történelmi fölfogással világítanak be az események bonyolult szövevényébe, és az emberiség életében cél- és törvényszerűséget igyekeznek megállapítani. Javára válik e történelemfilozófiai iránynak a francia forradalomra következett társadalmi és politikai reakció is, amelynek, mint annyi más rossznak, szintén megvan a maga jó oldala. Amilyen szükséges átmeneti fokozat volt ugyanis a racionalizmus sivár és sekélyes világnézete, éppen oly hamar meghaladta ezt az álláspontot is a szüntelenül előre törtető emberi szellem. Mikor ennek a nagyon is józan ésszerűségnek ellenében a romantika s vele együtt megint az élet misztikus oldalainak fürkészése válik divattá, ezzel együtt a politikai fordulat is melegebb érdeklődést kelt a népek sajátszerű jelleme, történelmi hagyományai és egyéb középkori öröksége, a sokáig lenézett s lomtárba került ócska holmi iránt. A romantikából táplálkozik az ún. népies régiségek iránti általánosabb figyelem, amely Németországban a Grimm-testvérek, Angliában pedig leginkább Walter Scott nevéhez fűződik. Amazok előtt Herder* és a Göttinger Hain csoporttagjai, a két Schlegel és Achim von Arnimmal együtt Clemens Brentano,* az angol regényírónak pedig Percy püspök tört kiváló szerencsével.*

Igaz ugyan, hogy az érdeklődés e népköltési termékek iránt eleinte s még azután is jó sokáig nagyobbára csak szépirodalmi, majd azonban már legalább is filológiai szellemben nyilvánult. Ennek pedig már jóval korábban egyengették itt-ott, elvétve, az ösvényét másfelől is; így, kivált a racionalizmus hazájában, ahol talán legkorábban mutatkozik a népköltés értékének felismerése.

A poésie populaire [népköltészet]: első apológiáját Montaigne írja meg (Essais 1. 54.), s őreá hivatkozik később Herder is nép-dalainak bevezető tanulmányában Montaigne, kit méltán neveznek a maga százada Rousseau-jának még csak a természeteshez, az egyszerűhöz és őszintéhez való visszatérés nevében veszi pártfogásába a népköltészetet; De egyben már arra az analógiára is rámutat, amely műveltebb népek alsóbb osztályainak költészete és az ún. vad népek ilynemű kezdetleges kísérletei között észlelhető. Ezzel tehát az összehasonlító és genetikus irodalomtudomány és egyúttal a népek lelki életének bölcseleti elemzése számára állít föl útjelzőket Nem hiába olyan ellentétes egyébként is a XVI. század uralkodó áramlatával az ő mélyjárású, eredeti gondolkodása. Rousseau korához hasonlóan Montaigne százada is, a múlttal, a középkori hagyománnyal való erőszakos szakítás jegyében született kimúlása előtt pedig ez is, amaz is keserű rezignációba temeti meg nem valósult ábrándjait. De az ilyen visszaesések mindig csak látszólagosak. Csak, az illető kor szűkebb határain belül nem vehető jól észre, ellenben nagyobb távolból mindjárt világosan föltetszik, hogy a részleteiben alá s föl hullámzó mozgásnak egészben mégis csak folyton emelkedői az iránya.

Ezzel a vigasztaló tanulsággal zárhatjuk le a népköltés fokozatosan emelkedő értékeléséneke e futólagos áttekintését is. Annyi ugyanis, azt hiszem, könnyen fölismerhető belőle, hogy a múltba való visszatérés, a jelennek a múltból való megértésére irányult törekvés itt a szónak csak jó értelmében vett reakció. A néplélek mindenrendű alkotásainak mélyebb, tudományos-vizsgálata különben, amint egyfelől elválaszthatatlan a történelmi érzék erősbödésétől, úgy másfelől a természettudományi módszernek a szellemi élet jelenségeire való kiterjesztésével is szoros kapcsolatban áll. Akik tehát ennek a módszernek az élet és tudomány mind több ágában való érvényesülését, fajunk jobb és szebb jövője érdekében állónak látják, azok is nyugodtak lehetnek; mert aki a népi és nemzeti sajátságok megőrzését, megbecsülését és ápolását e sajátságok fejlődésének megértése alapján sürgeti, az egyben az egész emberiség oly irányú haladását munkálja, amely annak természetével és így rendeltetésével is a legjobban megegyezik.

A népköltés, néphit és népszokás e tanulmányból, más nemzetek hagyományának egybevetéséből ugyanis egy nagy tanulság szűrődik le. Az, hogy nemcsak „nyelvében él a nemzet”, mint a szállóigévé lett igazság, de csak féligazság hirdeti, hanem mindabban, amit részben a nyelv által, de részben egyéb úton is a nemzet lelke értékeset teremtett. Mindabban, amivel a maga sajátlétűségének tudatát, annak fenntartására irányult erős akaratát és törekvését jellemzően kifejezi. Tehát szokásaiban és erkölcséiben, történelmi viszontagságainak arra az önfenntartásra, a sajátlelkűség megőrzésére célzó minden mozzanatában azt biztosító minden intézményében is; eszerint politikái eszményeiben és törekvéseiben is mindaddig, amíg azok e célra irányulnak, azt soha el nem vétik. E cél pedig társadalomelméleti kifejeződésében a nemzeti függetlenség mellett elérhető legnagyobb egyéni szabadság és jólét, a nemzeti színezetű erkölcsi és értelmi műveltség alapján. Erre kell vállvetett munkával igyekeznie mindenikünknek. Ezt szolgálja csendes dolgozószobája szűk falai; közt a tudós, ezt a szószéken és az iskolában a pap és a tanító, erre törekedjék ekéjével a földmíves, pörölyével kezében a munkás, ecsetjével és vésőjével a művész; erre a közélet mezején a közügy bármely ágában a polgár, az államférfi és a tisztviselő; ezt fejezze ki legnemesebb virágaiban az irodalom; ennek szolgálatában szólaltassa meg lantját a nemzete lelkétől megihletett költő. S ha mindnyájuk egyesített, egy célra törekvő munkája az egymástól tanuló, egymáson épülő nemzedékek során közelebb jut a nemzeti ideál megvalósításához, azzal az egyetemes emberiségnek is megtette a tőle telhető legjobb szolgálatot.




Hátra Kezdőlap Előre