Mint az első nagyobb magyar népköltési gyűjtemény, Erdélyi Jánosé, úgy a népmeséről szóló első magyar tanulmány is a Kisfaludy Társaság égisze alatt jelent meg. S ugyanaz az Erdélyi János, aki a Népdalok és Mondák három gazdag kötetét egybeállította, szerkesztette akkoriban a Kisfaludy Társaság folyóiratát, a Szépirodalmi Szemlét, amelynek 1847. évi II. kötete 8 r., 100., 117., 133., 152., 164., 181., 200., 213., 228., 321., 346., 360., 379. lapjain tizennégy cikkét felaprózva e tanulmány Henszlmann Imre tollából megjelent, miután kevéssel előbb, 1847. július 31-én, a Társaság ülésében felolvastatott. (L. Szép-ir. Szemle 94. l.)
A „sok olvasásra és kombinációra mutató” értekezés – amilyennek e dolgozatot bizonyára maga a folyóirat szerkesztője, a népköltési gyűjtemény körül fáradhatatlanul buzgólkodó Erdélyi János nevezi – egyelőre még vajmi csekély anyagát Gaal György és Mailáth János német nyelvű és a Népdalok és Mondák két magyar nyelvű kötetéből meríti a magyar mesékre vonatkozólag; míg az oláh meséket illetőleg Arthur Schott és Albert Walachische Märchen [Oláh mesék] (Stuttgart, 1845.) és tótokat nézve Jan Rimauski Slovenskje Povesti (Lőcse, 1845.) című gyűjteményeire hivatkozik.
Henszlmann a meséket a következő három osztályba sorozza:
1. Jelképes mesék, t. i. azok, amelyekben „homályosabban vagy világosabban a külső idomot és előadást nem tekintve, bizonyos, a mesét költött népnek vagy személynek vallásos hitét vagy a természetről képzett nézetét tárgyazó mag rejtezik”.
2. Jellemző mesék, vagyis mindazon népies elbeszélések, „mikben a természet vagy képzelődés egyik lényének jellemeztetése főelemnek tekinthető”. Ez osztályba számítja Henszlmann az állatmesét, megjegyezvén azonban, hogy ennek népies fajtájában „a didaktikai cél, az irány egészben sokkal kevésbé kitűnő, mint a művészeti költészet ugyane nemében”. Ugyanez osztályba tartoznak nála „mindazon sokszor inkább anekdotáknak tekintett elbeszélések, melyek által a nép többnyire szomszédait nevetségesekké tenni célozván, közel helységek lakosait, vagy más nyelven szólókat egyes vonásokkal jellemezni törekszik”. 3. A népköltészet azon neve, „mint a német Schwanknak (talán furcsaság, bohózat) nevez, miben a népnek többnyire nem gonoszság nélkül járó nedélye és szatirikus vonása jelentkezik”. Például itt a német Eulenspiegelt és az oláh Bakalát idézi.
Amint látható, e felosztásban a 2. és a 3. csoport nem különbözik elég élesen egymástól, s mind a kettőnek közös vonásaként Henszlmann sem mulasztja el kiemelni, hogy a „csodálatosba felöltöztetés” egyiknek sem lényeges jele. Megjegyzi továbbá, hogy számosával vannak az olyan mesék, „mikben mind a három felállított osztálynak vagy azok kettejének jellemvonásai összevegyülnek”. Ilyenkor szerinte a túlnyomó elem szerint kell a mesét osztályozni.
A jelképes mesét illetőleg Henszlmann ahhoz, az ő korában uralkodó némethez csatlakozik, mely a Grimm-testvérek elméletének mondható, midőn azt „minden ugyanazon fajból származó népek közös tulajdonának” tekinti. „Több száz különféle nép meséit vizsgálván” úgymond (85. l.), „és egymással összehasonlítván, bennem azon erős meggyőződés eredt, hogy a jelképes osztályba tartozó mesék valamennyiének ugyanazon egy őseredeti mese szolgált alapul, mire építé minden külön nép a maga meséit”. Ebben a merész feltevésben áll Henszlmann elméletének az eredetisége; a minden jelképes mese ősi magvául tekintett természetvallási szimbolikus tartalom azonban már ismét korának előtérben álló mitológiai iskolájától, a Grimm-félétől való átvétel. Ez a jelképes ősmese Henszlmann szerint „az úgynevezett négy elem körül forog, főhelyre tevén a meleget, mint főképpen életadót; ez elemek közti viszony és a természet álma télen, felébredése tavasszal az, mi körül a mesék magyarázata forog”. Kalauzai gyanánt e mag kihüvelyezésénél Henszlmann a két Schott testvért nevezi meg, kiknek oláh mesegyűjteményükhöz adott kommentárja tudvalevőleg a Grimmék elméletének továbbfejlesztése, s azzal a makacs következetességgel erőszakolja a mesterektől átvett formulát a sokszor vajmi mereven ellenszegülő tényekre, amely már a lelkes tanítványok mindenkor közös jellemző vonása.
Henszlmann ez elméletet még a Schotték példáinál is teljesebben látja igazolva a Rimauski-féle tót mesékben, melyeknek bő kivonata és aprólékos boncolgatása miatt egyébként meghaladott tanulmánya még ma is olvasásra méltó, kivált azoknak, akik e mesékkel eredeti nyelvükön meg nem ismerkedhetnek. Sajnálkozással említi dolgozatában Henszlmann, hogy a magyar mesék, melyek rendelkezésére állanak, „sem oly tiszták, sem oly jelentékenyek, sem oly sajátságosak előadási idomaikban, mint pl. a németek, tótok, de még az oláhok meséi is” (85. l.). Ennek egyrészt abban látja az okát, hogy „ismert meséink nem a közös gyökből, hanem más népek már meglévő meséiből eredtek”, aminek egy további bizonyítéka szerinte az, hogy sokkal bonyolultabb szövevényűek, mint más népekéi. Másfelől azonban nem mond le a reményről, hogy „vannak még eddig nem ismert és a közös gyökből eredt jelképes meséink”. És ezt a reményét arra alapítja, hogy a legeredetibb és legegyszerűbb magyar mesék az eddig ismertté lettek közül a Kisfaludy Társaság kiadta gyűjteményben foglaltak. Vagyis ez más szóval annyit tesz, hogy a Gaal- és Mailáth-félé feljegyzéseket ő sem tartja egészen megbízhatóknak, amennyiben a nép: igazi előadásmódjához szorosabban ragaszkodó feljegyzésektől tanulságosabb eredményt vár. Igaz, hogy mikor e tanulságot az ő elmélete, érdekében reméli, akkor olyannak véli, amely azt támogathatja. De jóllehet ebben csalódott, annyiban mégis csak igaza volt, hogy a feljegyzés pontosságával kétségtelenül egyenes arányban áll mindén népköltési termék tudományos célra való használhatósága és ebben nemcsak a tűnő-múló relatív becse, hanem egyúttal a maradandó abszolút értéke is. Mert az elméletek idő haladtával változnak, s az egyik a másiknak a romjain épül fel; de a lelkiismeretes pontossággal feljegyzett tények és megfigyelések minden rájuk emelt elméletnek adnak valami maradandó, becses alkotóelemet, amiből a később következő tanok legmegbízhatóbb részéül megint csak a helyesen értelmezett tények domborodnak ki.
Korszerű haladást mutat a Henszknann értekezéséhez képest a második, nagyobb szabású tanulmány, mely népmeséinkkel foglalkozik. Ez Arany Lászlónak ugyancsak a Kisfaludy Társaságban, még pedig székfoglalóul, 1867. május 29-én olvasott dolgozata, mely Magyar népmeséinkről címen a társaság Évlapjai IV. kötetében (Pest, 1870) jelent meg a 108–191. l.
Míg Henszlmann 1847-ben csupán 14 magyar nyelvű meséből vonta le következtetéseit, addig Arany László húsz évvel utóbb már 18 kötetnyi egész kis mesekönyvtárra s ebben nem kevesebb, mint 240 mesére támaszkodhatott. Értekezésének bevezetői része e kis könyvtár bibliográfiájával kezdődik, melybe a tulajdonképpen mesegyűjteményeken kívül Jókai Mór A magyar nép adomái c. könyve (Pest, 1856) is fel van véve, mint: amely az adomákon kívül nyolc mesét is tartalmaz. Elvétve a szerző egyéb antológiákba, folyóiratokba és gyermekek számára való könyvekbe elszórt mesét is figyelembe vesz, tehát amint látjuk, az összes akkori anyagra kiterjeszti vizsgálódását.
Ez a vizsgálódás a „mese” szó fogalmának meghatározásából indul ki, s a népet követve, mesének Arany László is „kiválólag az oly elbeszéléseket” mondja, „melyeket se az elbeszélő, se a hallgató igaznak nem tartanak, melyek sohasem megtörtént dologként, hanem mint költemények, gyönyörködtetésül járnak szájról szájra”. A mesének ezen meghatározásával szembe a „mondá”-ét állítja, amely szó ugyan a nép nyelvében ismeretlen, de a veje irodalmi nyelvünkben jelölt fogalom azért világosan él a nép tudatában, a „történet” vagy „história” szóval jelölve. (Id. h. III. l.)
Másfelől az adomától határolja el a mesét; itt azonban már a dolog természeténél fogva kevésbé éles a megkülönböztetés, minthogy a két műfaj határai sokszor-egészen összefolynak. Fejtegetésének ezen részét azzal zárja le, hogy először is a népmese „tárgya a természet felettibe, vagy legalább a megtörténhetőségen túl csapong s másodszor, hogy az elbeszélő nép maga is mint csupán költeményeket beszéli azokat el” (114. l.).
Maga is látja azonban e meghatározás hiányait, melyek sorában a legszembeszökőbb az, hogy némely esetben nagyon nehéz, még a nép eszejárásának az ismerete mellett is, eldönteni, vajon az illető az elbeszélteket hiszi-e, vagy. nem (uo.) Az olyan elbeszéléseket, amelyeken az alapjukul szolgáló babonás hiedelem élő volta még világosan feltetszik, Arany László a tulajdonképpeni népmesék közül kirekeszti, és amint látszik, a mondák közé sorolja.
Ez utóbbiak és a „rege” között, mint amelyekkel csupán az irodalmi nyelv él, élesebb megkülönböztetést tenni meg sem kísérelve, áttér a mesék osztályozására, melyben új módot követ, mivel sem az idegen, kivált német írók osztályozását, mint ami meséinkre nem illőt, sem a Henszlmann-félét kielégítőnek nem tartja. A hármas osztályozást azonban mégis átveszi tőle, csakhogy az ő második kategóriáját más tartalommal töltve meg, a következő három csoportba sorozza mesekincsüket:
I. jelvi mesék, a Henszlmann alkotta műszót megtartva, de azon megjegyzéssel, hogy e szó alatt nem akar minden esetben mitológiai elviséget érteni; 2. tanmesék; 3. furcsaságok. Osztályozását azonban nem akarja oly merevnek tekintetni, hogy annak keretein belül az egyes csoportok között lebegő átmeneti alakulatok, a bennük mégis csak felismerhetőn túlnyomó elem szerint ide vagy oda sorolhatók ne legyenek, (118.1.)
Az első csoportba Arany László a rendelkezésére álló meseanyagból 170 darabot, tehát az egésznek jóval nagyobb részét számítja, s az ide tartozó mesékben ötféle elemet különböztet meg, amelyek elseje a tisztán költészeti alkotás, másodika a keresztény vallás tanainak befolyása az egyes részletekre, vagy egész mesékre is, harmadika egy többé ki nem kerekíthető mondakör maradványai, negyedike és ötödike pedig az árja és altáji népek ős vallásának homályos töredékei.(126-127.1.) Az elsőn nem csupán azt az alakító befolyást érti, „mely a mesék előadási modorára, vagy szerkezetére gyakorol módosító hatást”. De röviden erre is kitér és magyar meséink egyik legjellemzőbb stílusbeli sajátságának, amellyel leginkább eltérnek szerinte a szomszéd népekéitől, Henszlmannt követve ő is a bonyolódottságot tekinti. (129.1.) Ehhez mindenesetre sok szó fér, mert egyrészt éppen az ő korában még szerte divatozott mesefeljegyzési mód mellett a magyar nép meséi sokkal bonyolultabbaknak tetszhettek, mint amilyenek rendesen a nép igazi előadásában; másrészt pedig nem hiányoznak a velünk szomszédos népek és ezek rokonainak meséi között is olyanok, amelyek a bonyolítás szinte művészi tökéletességére nézve a mieinkkel bátran mérkőzhetnek. Ilyenek elsősorban a szlávok és az oláhok meséi, még a jobb és előadás tekintetében megbízhatóbb gyűjteményekben is.
A költői produkció azonban, amelyről Arany László itt szól, a mesék előadásánál jóval többet ölelve föl, „középhelyen áll a pusztán külső alakítás és azon valódi anyagalkotás között, melyet egy őskor vallási költészete vitt végbe s melyet mitológiának nevezünk”. (131.1.) S nyomban utána: „E produkció abban áll, hogy a nép folyvást teremt új- és új részleteket, valódi új anyagot told a mesékbe”. Ezt a szerző alkalmas példákkal is igyekszik igazolni, ami után a keresztény elem feltüntetésére tér át, a 141. lapon igen tanulságosan igazítván helyre Kriza egy tévedését a Megölő Istefán (Vadrózsák 477.1.) és még néhány mese székely eredetét illetőleg.
Arany László értekezésének a fő érdeme s kivált a Henszlmannéhoz mérten nevezetes módszertani haladása éppen abban áll, hogy a mesék vándorlásának Benfey óta mind több figyelemben részesülő tényét mindenütt számba veszi, s anélkül, hogy e tény alapján az említett német tudóshoz hasonlóan ismét kizárólagos elméletet állítana fel, a másik, vagyis a puszta öröklés teóriáját is kellő értékére szállítja le. Éppily józan mérsékletet tanúsít a mitológiai elméletek nagyon önkényes magyarázataival szemben is, amelyekről igen helyesen jegyzi meg (125.1.), hogy valamennyi csak többé-kevésbé sikerült, de egyoldalú és hiányos feltevésnek tartandó.
A tanmeséknek két faját különbözteti meg; az elsőn azokat értve, „melyek valamely erkölcsi vagy élettapasztalati oktatás magvát foglalják magukban”, a másikon pedig azokat, „melyek valamely lényt (állatot, növényt stb.) jellemeznek”. (149.1.) Az utóbbiak tehát körülbelül mindazt felölelik, amit etiológiai mondának szoktunk ma nevezni, s így már túl terjeszkednek némileg azokon a határokon, melyeket az értekező a mese fogalmának meghatározásában e műfaj köré vont.
A tanmesék csoportja, mint minden népnél, a magyarnál is jóval szegényebb az elsőnél, s itt ismét helyesen figyelte meg Arany László, hogy az „Aesopus-Phaedrus-féle… modorú fabuláknak a népköltés nemigen barátja. Nemcsak maga a nép nem alkot hasonlókat, hanem a különben annyira ismert s elterjedt Phaedrus-, vagy a francia La Fontaine-, vagy a magyar Fáy-féle mesék sem tudtak soha, és egy népnél sem közforgalomba jutni”. E kétségtelen ténynek az okát is jó helyen keresi az értekező; de nyíltan hagyja azt a kérdést, hogy eredetükben az ilyenféle, utóbb csak irodalmi életű mesék mégis milyen viszonyban állhattak ősi forrásukkal, a legkezdetlegesebb népeknél is föllelhető állatmesével, amelyből a népszellem helyenként valóságos ciklikus sorozatokat, az állateposz kísérleteinek tekinthető alakulatokat fejlesztett, mint pl. a finneknél?
A legvegyesebb anyag torlódik össze az értekező alkotta csoportok harmadikában, amely a magyar néphumor sikerült jellemrajzává szélesedik ki, mikor a jórészt nemzetközi elterjedésű anyagnak sajátszerű nemzeti színeződését azzal a kongeniális érzékkel ismeri és tünteti fel Arany László, amely az ő legbecsesebb apai örökségének tekinthető.
Tanulmányáról még ma is elmondhatjuk, hogy még mindig a legbecsesebb mindazon dolgozatok sorában, amelyek a magyar népmeséről írattak; hogy tele van mélyreható és termékenyítő gondolatokkal, amiben egyenlő mértékben osztozik a szerző széleskörű irodalmi tájékozódottságával az ő józan, ízről-ízre magyar észjárása, érzése és ítélete.
Arany László értekezése óta nagyobb tanulmány a magyar népmeséről, csak egy jelent meg: Pintér Sándor bevezetése tizenhárom palóc meséjéhez (Losonc, 1891), mely azonban csak „jóbarátok számára ötven példányban” látván napvilágot, szélesebb körben aligha lett ismeretessé.
Pintér elég nagy feneket kerít 66 lapnyi dolgozatának, amelyből, az igaz, 10 lap az ajánlólevélre esik; de már ebben is kimond egy-két tételt, köztük olyant is, amelyhez vajmi sok szó férne. Ilyen a többi közt a szerzőnek az a meggyőződése (10. l.), hogy „Élő nemzetünk családtörzsei között… a palóc nép, habár ezer esztendőnél régebben érintkezik a szláv családhoz tartozó néptörzsekkel, még meséjében is legközelebb áll ősi eredetéhez”. Azt is állítja egy lappal előbb a nagy faj szeretettől megvesztegetett ítéletű szerző, hogy igen sok germán és szláv mesét olvasott át, de ezeket a mieinkkel összevetve, azon meggyőződésre jutott, „hogy azoknak alapgondolata a mi népünk meséitől, egészen különbözik”. Kár, hogy nem fejti ki bővebben, mit talált ama germán és szláv mesékben alapgondolatul. Sőt a magyar népmesének szerinte minden más népétől annyira elütő jellemét sem domborítja ki világos körvonalakkal. Mindössze abból következik az ő meggyőződése szerint ez a nagy eltérés, hogy „mi sem a latinokkal, sem a görögökkel, sem más történelmileg ismert népekkel rokonságban nem vagyunk, nemzeti géniuszunk semmi más nemzet géniuszával nem rokon; de még szomszédságunk is – bármily messze tekintsünk vissza az ember művelődésének történetébe – újabb keletű, mint népmeséink alakulása” (31. l.).
Ennek megértéséhez persze tudnunk kell, hogy a szerző a népmese eredetéről saját elméletet alkotott magának, amely szerint „minden nép meséjének forrása saját egyéniségében szellemi erejében van, indító oka pedig, hogy véghez vitt cselekményét tőle telhetőleg maradandóvá tegye”. A mese tehát nemcsak őskori történelem, hanem az őskor története is egyúttal, ha ugyan jól értettük a szerzőt, aki e gondolatát a 40. lapon elég homályosan így fejezi ki: „Talán a népmese nem egyéb, mint a nép gyermekkori eszével szóba foglalt azon időbeli saját története, melyet ma férfikorát élő ugyanazon nép mesél”.
Ez pedig a köréje gabalyított ködburkolatából kihámozva nem egyéb, mint az antropológiai meseelmélet túlhajtása, amely a vándorlás tényét teljesen tagadja, és a népmesét az irodalomtörténet talajáról egészen a prehisztorikus emlékek sorába helyezi át. A másik irányban való túlzás, ha a földkerekség bármely két különböző pontján följegyzett két mese, vagy akármilyen hagyomány hasonlóságában a vándorlás kétségtelen bizonyítékát látja valaki, anélkül, hogy ennek nem is a valószínűségét, de akár csak a lehetőségét is számba venné. Épp ily merev és egyoldalú volt annak idején a mitológiai elmélet is, amely a közös ősnyelvi, ősvallási és erkölcsi talaj termékeinek tekintette az egymással rokon népek összes hagyományait, így a meséit is. Az igazság e téren sem oly egyszerű, mint akármelyik elmélet kizárólagos alapján állva, annak megalkuvást nem ismerő hívei vélik. Ha valahol, akkor itt, ilyen sok különnemű és más-más eredetű elemből alakult szellemi termékek vizsgálatánál kell több szempontot egymással egyeztetni, és a dolgokat lehetőleg sok oldalról vizsgálni, minden eshetőséget számba venni, semmiféle nagyon is egyoldalú és előfeltevésektől függő magyarázatban sem feltétlenül megbízni.
E ponthoz kapcsolva pár szóval kifejtem, mint vélekedem a népmesék eredetéről. Nézetem szerint e kérdések fejtegetésében az ún. eredetek és végső indító okok kutatásától idegenkedve, csupán a megfejthető és kimagyarázható jelenségek boncolgatására kívánom a vizsgálatot korlátozni. Ennél jó segítségnek tartom az említett elméletek bármelyikét is, ameddig a jelenségek okszerű kapcsolatának felderítésére elégséges; de azonnal megrendül a hozzávaló bizalmam, mihelyt olyan magyarázatot erőszakol a tényekre, amelynek azok kereken ellentmondanak. Nekem tehát jó a Grimm-féle elmélet addig, amíg csakugyan a nyelvi rokonság talaján álló és maradó analógiák megfejtéséről, s még hozzá olyanokéról van szó, amelyeket a nyelvtudomány és a történelem egybevágó tanúságtétele támogat. De jó a Lang-féle antropológiai elmélet is, amennyiben bizonyos kor- és népközi hasonlóságok vagy egyezések megfejtését kínálja, melyek magyarázatára sem a törzsrokonság, sem a vándorlás józanul még feltevésképpen sem kockáztatható. Természetes azonban, hogy mindaddig, amíg a vándorlás legalább is valószínű, még az öröklés lehetősége mellett is inkább amazt fogom először szemügyre venni, mint általában véve természetesebb, egyszerűbb és gyakoribb magyarázatát a hagyományok hasonlóságának. És csak a legvégső esetben folyamodom az ember természetének ősi közösségéből és az ősállapotok analógiáiból következő értelmezéshez, minthogy azzal mindig nagyon csínján kell bánni, mikor magasabb rendű, összetettebb és bonyolultabb jelenségekről van szó, amilyenek a népmesék is nagyobb részükben…
Bevezető értekezésében sokkal tágabb körű feladatot tűzött ki maga elé Henry Jones, a Kropf Lajos honfitársunkkal együtt kiadott angol nyelvű gyűjtemény előtt. E bevezetésben Jones a magyar néphagyományok összességéről, sőt a magyar nemzet múltjáról és eredetéről is igyekszik az angol olvasót röviden tájékoztatni, ami néhány kisebb tárgyi tévedést kivéve elég jól sikerül is neki. A népmesét a XIX-XXIV. lapon jellemzi a szerző, s az emberiség őskori közös öröksége mellett a magyar nép meséiben, azoknak rokon és nem rokon népekéivel való egybevetése alapján, melyről a mű becses jegyzetei tanúskodnak, kivált a következő elemeket látja kidomborodni. Először is a helyi színezetet, mely szerinte a legszembetűnőbb a székelyföldi mesében; majd a történelmi viszontagságoknak, elsősorban a török hódoltságnak emlékeit, melyek közé sorolja a meséinkben feltetsző keleti analógiák jó részét is. De nem feledkezik meg a keresztény vallás hatásáról és a középkori nyugati, romantikus irodalom termékeinek átvételéről sem, melyeknek csatornái népünk számára régebben a széphistóriák, utóbb pedig a legújabb korig amazok korcs ivadéka, a ponyvairodalom, valának. Végül megemlíti a nagy mesemondót és meseközvetítőt, a népmese vándorlásának és csereberélésének egyik legmozgékonyabb garabonciását: az obsitost, kit mintha csak arra szemelt volna ki a folklór dévaj manója, hogy minden egyoldalú meseelméletet csúffá tegyen a maga imitt-amott összeszedett tarka poggyászával.
E rövid, de egészben találó jellemzést a magyar népmese irodalmának a 80-as évek végéig terjedő vázlata és statisztikája követi, amelyből csak a Kálmány Lajos gyűjteményei hiányoznak. Értékük és érdemük szerint emlékezik meg ugyanitt a szerző Henszlmann és Arany László értekezéséről is. Az utóbbinak igen jó hasznát is vette a magyar meseirodalom épp idézett összeállításában.
Az elszórt értekezésekben, kivált iskolai értesítőkben található adalékokat mellőzve, szólnom kell azonban még a magyar népköltés azon általános jellemzéséről és népköltési gyűjteményeink azon történeti áttekintéséről, amely a Beöthy-féle nagy képes irodalomtörténet II. kötetében Dr. Sebestyén Gyula szakavatott tollából jelent meg s a harmadik kiadás 226–230. lapján a népmesét, a 253–257. lapon pedig a népmese irodalmát ismerteti. Ezen összefoglaló és céljához képest szűkszavú tömörséggel sokat mondó dolgozat már a tisztultabb nézetek világánál tekinti a magyar népmese eredetének kikutatására irányult kísérleteket, midőn ezek legtöbbjének meddőségéért nagyon helyesen azt a törekvést teszi felelőssé, „mely a specifikus nemzeti tulajdont nem a sok mindenből gyúrt anyag életre keltésében és nem a most élő mesevilág esetleges faji vonásaiban, hanem a mitológiainak sejtett alkotórészek eredetiségében keresi”. Alább pedig: „A mi agyafúrt pusztai népünk a mesealkotó erőnek egészen más irányban nyitott teret. Értjük a meseszövésben nyilvánuló kifogyhatatlan leleményt és a hasonló gazdagságú humort, tehát a képzelemmel versenyt csapongó elmeélt, ami egészen faji tulajdonságaiban gyökerezik, s a mi meséinknek is igen élesen elkülönülő faji vonásokat kölcsönöz.”
Ezzel a futólagos áttekintés fonalán egész a legújabb időkig jutottunk. Mielőtt azonban még e sorokat lezárhattam, a magyar népmese irodalmához egy igen becses külföldi járulék került, amely a Kropf és Jones-féle angol gyűjtemény mellett a legörvendetesebb és legértékesebb a hozzá hasonló célúak sorában.
Azt hiszem, sehol sem emlékezhetném meg e könyvről alkalomszerűbben és inkább a maga helyén, mint itt, ahol a puszta véletlennél talán valamivel mélyebben rejlő ok is azt akarta, hogy egy német nyelvű gyűjtemény zárja le egyelőre azt a nyolc évtizedre nyúló sorozatot, amelynek ugyancsak egy német munkácska volt az első szerény láncszeme.
Csak nemrég jelent meg Lipcsében a Dieterich-cég kiadásában egy XXI és 300 nagy nyolcadrét lapnyi csinos kötet, mely Ungarische Volksmärchen [Magyar népmesék] címen, nagyobbrészt Sklarék Erzsébet fordításában 48 magyar mesét mutat be a németül olvasó közönségnek, őszinte örömmel látjuk e szemelvényt, nemcsak a kiválasztott mesék, hanem az eléjük írt bevezetés (Geleitwort) miatt is, amely A. Schullerus hazánkfiának néprajzi téren jól ismert és elismert szakértelméről és tárgyszeretetéről tesz újabb értékes tanúságot. E bevezetés kétségtelenül a legmagvasabb mindazon jellemrajzok közül, amelyek eddigelé a magyar népmeséről idegen nyelven megjelentek; sőt mivel a magyar szakirodalmat is teljes mértékben és helyes mérlegeléssel aknázza ki, még a magyar olvasó is nagy tanulsággal forgathatja, ha meg akarja magát kímélni az összes előző dolgozatok átolvasásának nem éppen könnyű s nem mindig valami kellemes munkájától.
Schullerus a magyar népmese irodalmának rövid, de minden lényegeset felölelő át nézete után, mely bevallottan e sorok írójának dolgozatán alapul, mesekincsünk jellemzését kísérli meg, s itt mindjárt azt a kétségbe alig vonható tételt állítja kiindulópontul, hogy amolyan igazán autochton, őseredeti magyar mesék, amelyekben a pogány kor mítoszai tükröződnének, s amilyeneknek legalább a durva körvonalai nagyjában a magyarsággal rokon finneknél és lappoknál még találhatók, ma már nincsenek.
A kereszténység gyors és aránylag könnyű elterjedése népünknél nem a legutolsó bizonyítéka a többiek mellett annak, hogy már a honfoglaló magyarság teljesen érett volt a nyugati népek vallásának és műveltségének felvételére. Ezt pedig csak saját ősi pogány hitrendszerének nagyon züllött, több rendbeli monoteisztikus hatások által régóta ostromlott állománya teszi érthetővé. A keresztény kultúrával együtt a nyugat egyházi és világi irodalmának számos terméke került már jókor a magyar nép új honában módosult és alakult hagyományai közé. Az irodalmi forrásokból merített népmesék, kivált mondák s ezek közt is főleg legendák száma csakugyan alig kisebb nálunk, mint a többi európai népeknél. Hogy nálunk ezek mellé a nyugatin kívül erősen kidomborodó bizánci hatások is járulnak, a hazánk helyzetéből és történelmi viszontagságaiból könnyen kimagyarázható.
Az irodalmi források sorában kiváló hatásúnak tartja Schullerus a Hármas Istoria középrészéül magyar fordításban is elterjedt Gesta Komanorumoti amelynek ő még nálamnál is nagyobb befolyást tulajdonít népünk meséire. Nekem azonban eszem ágában sem volt a Gesta Romanorumnak népmeséinkre gyakorolt hatását a kellő mértéknél kisebbre becsülni. Csak e hatás közvetett vagy közvetlen nyomai tekintetében sürgettem Binder Jenővel együtt a szigorúbb módszerű egybevetést; főleg az oly dilettáns hasonlítgatásokkal szemben, amelyek e bonyolult kérdéseket inkább csak összezavarni, mint felderíteni alkalmasak. Ezek sorában korántsem számítom az oly józan ítéletű és nagy körültekintéssel dolgozó folkloristát, aminő Schullerus, kinek bevezetését és a mesékhez irt összehasonlító jegyzeteit magam is nemcsak nagy élvezettel, hanem tanulsággal is olvastam.
Amily áttekinthető és világos nála a magyar népmese elemeinek taglalása, éppoly tárgyszerű és helyes a mesekincs osztályozása is, valamint végül a magyar népmese eredeti és sajátszerű vonásainak abban való megjelölése, amiben azt már Arany László az ő nyomán pedig Sebestyén Gyula és e sorok írója is találja: ti. nem e mesék gondolatvilágában, amely csakugyan alig mutat nevezetesebb eltérést más népekéitől, hanem az előadás, szóval a külső és belső elrendezés, a meseszövés, a stílus, a fordulatok és sztereotip kezdő és záró formák nemzeti színezetében, amely népünk egyéb genuin alkotásainak jellemző vonásaival oly szembeszökőn egybevág.