A minap, hogy egyik legrégibb keletű s talán legártatlanabb és legmaradandóbb kedvtelésemnek hódolva egy szép képeskönyvben lapozgatok, szinte elállt a lélegzetem, amint a növények életéről szóló eme díszes könyv egyik lapján azt olvasom, hogy az eddig ismert leírt, osztályozott és rendezett növényfajok száma meghaladja a másfélszázezret. Uramfia, Mekkora káptalan annak a botanikusnak a feje, aki ezt a 150000 fát, füvet, gombát meg a többi istencsodáját mind eszében tudja tartani. Szédülni kezdtem az ilyen szörnyűséges tudománynak már csak az elgondolásától is. Másnap aztán egy kedves jó ismerősöm, aki nálamnál valamivel többet konyít a botanikához, azzal nyugtatott meg, hogy azon a 150 000 féle növényen szépen meg is lehet osztozni, s hogy elég, ha a botanikusok mindenike behatóan csak egy-egy parcelláját ismeri ennek a rengeteg egésznek, a többit illetőleg pedig csupán az egyes családokat, osztályokat és rendeket jellemző típusoknak és az egész rendszer vázának áttekintésére szorítkozik.
Így kell tennünk mentől előbb az etnográfiai s ezen belül különösen a folklorisztikus kutatás napról napra geometriai haladvány szerint táguló területén s ismerettárgyainak ugyanily arányban emelkedő garmadájával is, ha nem akarjuk teljesen elveszíteni azt a fonalat, amely biztos kalauzunk lehet ebben a mindegyre kaotikusabb tömegbe gyülemlő zsibvásárban.
De talán a folklór szétágazó s annyi más tudományszakkal érintkező ismeretanyagának egyik provinciájában sem sürgetőbb a rendszerezés, tájékoztató áttekintés, elkülönzés, csoportosítás, összefoglalás és lajstromozás szüksége, mint a mesék vizsgálatában, ahol egészen a legújabb időkig alig történt egyéb ily irányú kísérlet annál az egynél, melyet Hahn követésre méltó, de vagy 25 éven át, követők nélkül maradt buzgalmának köszönhetünk. Hahn ugyanis görög és albán meséinek (Lipcse, 1864) terjedelmes bevezetésében negyven egynehány tipikus mesére próbálta leszűrni a saját gyűjteménye darabjaival együtt ezeknek keze ügyébe eső párhuzamait. Az utóbbiak dolgában persze kissé szűk volt még – s a hatvanas évek közepe táján nem is igen lehetett sokkal tágabb Hahn látóköre annál, amelyre jeles elődeinek és mestereinek, a Grimm-testvéreknek, mesegyűjteményük III. kötetében (1856., 3. kiad.) leltározott ismerete kiterjedt.
Grimmék s az ő nyomukon induló osztrák tudós alapvető munkálatai óta annyira kiszélesedett s úgy benépesült e látókör, hogy ma már a Hahn-féle típusok legnagyobb részéből csak a föléjük írt szinte konvencionálisokká vált címek és nevek maradtak épségben; az e címek alá csoportosított motívumok kerete azonban hol tágult, hol szűkebbre szabódott, vagy egy másik típus általánosabb értékűvé lett sémája alá került az időközben ismeretesekké vált és itt-ott már lajstromozásra jutott párhuzamok rengeteg szaporulatához képest.
Ebben a lajstromozásban a legtöbb érdemet eddig a Londoni Folk-Lore Sotiety szerzette magának, amely 1878-tól 1883-ig negyedéves, 1883-ban és 1884-ben havi s innentől fogva ismét negyedéves (1878-1883: Folk-Lore Record I-V; 1883-1890. Folk-Lore Journal I-VII; 1890-től Folk-Lore című) folyóiratában ismételten rámutatott a mesék áttekinthető elemzésének, az ezen elemzés útján kihámozott motívumok regisztrálásának és az egy típushoz tartozó mesék összes változataiban előforduló közös vonások kiemeléseinek, valamint a nem közösektől váló elkülönzésének égető szükségére.
Valamennyire is kielégítő formulárét azonban e több oldalról megvitatott és megvilágított követelmény teljesítésére csak meglehetősen hosszú vajúdás után adott az angol társulat, folyóirata 1889. évi 2. füzetében (Folk-Lore Journal VII. köt. 169. l.), ahol előbb kiosztván az angol nyelven hozzáférhető mesegyűjteményeket a lajstromozásra önként vállalkozók közt, mindjárt meg is kezdi a felállított séma szerint – úgy amint éppen a szétküldött rovatlapok beérkeznek – a tabulációt. A következő füzetekben a munkát egyelőre egészen az 1890. évi 1. füzetig folytatta az a néhány buzgó tag, akit a lajstromozás ezen módjának megindítója (L. Gomme) maga köré csoportosított. Legutóbb azonban, úgy látszik, megcsappant a munkához való kedvük még az ilyesmik megoldására kiválóan alkalmas angoloknak is. Jó része lesz ebben alighanem annak a finom szkepszisnek is, mellyel A. Lang, a Folk-Lore Society ez idő szerinti elnöke, székfoglaló beszédében (Folk-Lore I. köt. I. füzet, 1890. március) e sziszifuszi feladattá nőni fenyegetőző vállalkozást kommentálta.
S valóban nem csoda az olyan szellemes és minden egyoldalú pedantériától annyira idegen, mondhatnám, művészi temperamentumú s a dolgok folyását a kiváltságos lelkes magasb és szelídebb iróniájával tekintő igazi tudós részéről, aminő a Custom and Myth, a Myth, Ritual and Religion [Szokás és mítosz, Mítosz, Rítus és vallás] s annyi más jeles mű szerzője. Igazán természetesnek találom, ha az ily felsőbb álláspontú szemlélője a völgyfenéken nyüzsgő targoncások keserves kínlódásának, némi előkelő kicsinyléssel, és jó akaratú szánalommal nézi azt a nagy erőpazarlással folyó munkát odalenn, amelynek legnagyobb részét a tökéletlen szerkezetű gépek egyes részei közt lévő szerfölött nagy súrlódás emészti meg. Ne sajnáljunk egy kis számvetést tenni, s azonnal látni fogjuk, minő óriási munkába fogott a londoni F. L. S. midőn a néhány lelkes vállalkozó közt kiosztott 77 gyűjtemény mintegy 3000-re tehető meséjének az alábbi rovatok szerint váló feldolgozását megindította. Nem kevesebbről, mint arról van szó, hogy e kerek számmal 3000-re becsült mese mindenikét a nyomban következő, szándékosan a legrövidebbek közül kiválogatott példa mintájára elemzik, s aztán a szétszedett részeket ismét többféle szempontból eszközlendő csoportosításnak vessék alá Gomme úr önkéntesei, akik – mellesleg ne felejtsük el megjegyezni – e pusztán gépiesnek csak látszó, de nem csekély tudást, ítélőtehetséget és mindenekfölött szigorú lelkiismeretességet kívánó munkájukkal az építésnek csak azt a hálátlanabb részét végezik, amelynek a pilótázáshoz és alapvetéshez hasonlóan semmi látszata sincs, bár elengedhetetlenül szükséges előfeltétele a rajta nyugvó mutatós alkotmánynak.
Lássuk pl. a Szalmaszál, Tüzes üszök és Babszem csipetnyi meséjének tabulációját, a Folk-Lore Journal VII. kötete mellékletének 39. lapjáról. (Rövidségén kívül még azért is választottam épp ezt a mesét, mert mint Arany László Eredeti népmeséinek. 23. sz. darabjával párhuzamosat, nálunk is ismertebbnek lehetett föltételeznem.) íme tehát az illető (15. számú) táblázat tetemesen rövidített fordításban:
A mese címe. – Szalmaszál, Tüzes üszök és Babszem.
Dramatis Personae. Vénasszony, – Szalmaszál. Tüzes üszök. – Szabólegény.
A mese rövid tartalma. – 1. Öregasszony szalmával tüzet rak, hogy babot főzzön mellette. A babnak fazékba öntése közben egy szem a tűzhely alá gurul az ott heverő szalmaszál mellé, hová csakhamar egy darabka tüzes szén is esik. Beszédbe elegyednek s elhatározzák, hogy
2. Mindketten szerencsésen elkerülvén végveszedelmüket, ezen túl elválhatatlan pajtások maradnak s újabb veszély: elől menekülendők, elvándorolnak. Patakhoz érkezvén, a szalmaszál keresztül fekszik rajta s átereszti magán a tüzes üszköt, mely elégeti s ezzel fele útjában saját vesztét is éri.
3. A parton álló babszem ezen akkorát nevet, hogy megpukkad bele. Arra menő szabólegény megkönyörül rajta, s nála lévő fekete cérnával összevarrja. Azóta látni minden babszemen e varrás nyomát.
Az események betűrendes sorozata.
Babszem edénybe öntés közben leesvén, megmenekül a megfőléstől (1).
Babszem mások balesetén nevettében megpukkad; szabó összevarrja (3).
Babszemek varrás nyomát viselik magukon, mert… (3).
Szalmaszál elkerüli elégését, kicsúszván tüzet rakó vénasszony ujjai közül (1).
Szalmaszál hídként szolgál tüzes üszőknek, mely elégeti, s maga is vízbe esik (2).
Tüzes üszök elkerüli elhamvadását, leugorván a tűzhelyről (1).
Forrás. – Grimm, Kinder- und Hausmarchen (angol ford. London, 1884. 18. sz. mese, I. köt. 76. l. )
A gyűjtemény közelebbi megjelölése: – vajon:
1. Eredeti-e, vagy fordítás-e? Hunt Margit fordítása.
2. Ha szóbeli közlés közvetlen felvétele, kiteendő a mesélő neve.
3. Egyéb megjegyezni valók.
A már nyomtatott meséknél a közlő esetleges jegyzetei. Grimmék jegyzetei (az angol fordításban 1. az I. köt. 357. s köv. lapjait).
A táblakészítő jegyzete. – A fönti mese az állatok és növények egyes sajátságainak okát adó (etiológiai) mesék sorába tartozik.
Ez egy minimális terjedelmű s a lehető legegyszerűbb szerkezetű mesécske táblázatos feldolgozása, amelyben az összehasonlító apparátust a forrás jegyzetére való egyszerű utalás helyettesíti. Jóval nagyobb munkát ad s a fönti példa terjedelmének sokszor a tízszereséig is földuzzad egy átlagos, ún. tündérmese dépouillement-ja [átvizsgálása]; kivált ha a regisztráló maga már a párhuzamos meséknek utána s e kutatásában valamire való könyvtár áll rendelkezésére. Mondjuk, hogy csak egy ismertebb példát idézzünk, olyan irodalmi szertár, aminővel Emmanuel Cosquin dolgozott lotharingiai meséi (Contes popalaires deLorraine [Lorraine-i népmesék], 2. köt. Paris, Vieweg, 1886) kiadása és kommentálása közben, ahol 84 darab, egyetlen faluban gyűjtött meséhez 171 más mesegyűjteményből keresgélte össze a párhuzamokat; a folyóiratokról s egyéb, a jegyzeteken belül ritkábban idézett forrásokról nem is szólván, csak azt a könyvjegyzéket vévén számba, mely a munka végén összeállítójának nemcsak óriási szorgalmáról és bámulatos türelméről, de egyúttal oly kedvező anyagi viszonyairól is tanúskodik, aminőkkel minden tizedik folklorista sem dicsekedhet. S még ehhez a bőséges, a mesehasonlításban eddig páratlan s még egy Benfey vagy Reinhold Köhler apparátusához mérve is imponáló irodalomjegyzékhez is száztíz olyan könyvnek felsorolásával járul Stanislaus Prato, a Cosquin munkáját ismertetvén (Tradition [Hagyomány], Paris 1889 dec. III. köt., 12. füz.), amelyeket a Montiers-sur-Saulx-i mesék kiadója elmulasztott számba venni. Prato példáját követve különben a pótlást és kiegészítést majdnem ad infinitum lehetne folytatni, mert minden valamire való ismerője a meseirodalom egy-egy provinciájának jó csomó újabb könyvcímmel gyarapíthatná a Cosquin-féle lajstromot, amely könnyen érthető okokból korántsem lépett s nem is léphetett fel a teljesség követelésével.
Az ilyenről jóeleve le kell mondania mindannak, aki a sors egyéb kezdeményein kívül még a Szentlélek pünkösdi ajándékával nincsen megáldva. (Mert hol az a Mazzofanti, aki a világ minden zegének-zugának azt a száz s egynéhány nyelvét értené, amelyen az eddig napvilágot látott mesekincs közölve van?) Az általánosabban ismert tolmácsnyelveken is hozzáférhető mesék száma ugyanis még mindig vajmi csekély a csupán eredetiben olvashatókéhoz képest. Csak a minket legközelebbről érdeklő példák mellett maradván, milyen potomság mindjárt az a kis töredéke saját mesekincsünknek, amelyet a külföldi összehasonlítás tárgyává tehet! A magyar mesék eddigelé legbővebb és leghasznavehetőbb fordítása a Folk-Lore Society [Néprajzi Társaság] kiadásában megjelent Kropf és Jones-féle gyűjtemény. (The Folk-Tafes of the Magyars… [A magyarok népmeséi] London, 1889. de 1886-ra szóló tagilletménye a kiadó társulatnak), mely Kriza, Pap, Erdélyi és Merényi meséiből mindössze 53 darabot tartalmaz. Mi ez (s még hozzá – Kriza és Pap meséit nem számítva – milyen gyarlón és hiányosan jellemző mutatvány nemcsak mennyiség, de minőség tekintetében is) ahhoz mérten, amit eddig közlésre jutott meséink hatszázat meghaladó tetemes összege a nemzetközi tudományos búvárlat számára mind az alak, mind a tartalom szempontjából jelentene: ha e szép szám tizenegy-tizenketted része nem lenne hét pecséttel lezárt titok a reá méltán kíváncsi külföld szakkörei előtti
Pedig hol állunk még a mesegyűjtés terén s mennyire megelőztek bennünket e részben a nálunknál kisebb nemzetek is! Csak egyébként is utánzásra méltó rokonainkat, a derék finneket említem, akiknél többet a kis nemzetek egyike sem tett – és a nagyok közül is csak bajosan akármelyik is – a folklór tudatos, módszeres és eredményes művelése, feldolgozása és a nemzetélet javára való értékesítése dolgában. Elég csak az összehasonlító irodalombúvárlat nagy kárára oly korán elhunyt idősb Krohnra és hozzá méltó fiára, Karlra hivatkoznom, kik közül az előbbinek lankadatlan szorgalma új világot vetett a népies epika műhelyére s nem egy balvéleményt oszlatott el az eddig nem minden célzatosság nélkül bizonyos romantikus ködbe burkolt néplélek titokzatos szövőszékét illetőleg; míg az ifjabb ez idő szerint az állatmesék filiációjának bonyolódott kérdéseiben elsőrangú tekintély s amúgy is, mint a folklorisztika első egyetemi tanára, igen üdvös propagatorius működéssel járul hozzá nemcsak saját szaktudománya érdekeinek, hanem egyúttal nemzete közreműködésének fellendítéséhez is.
De ne sopánkodjunk a munkások csekély száma miatt, mikor így is az a dolognak legalább a látszata, mintha inkább „embarras de richesse”-ről [a bőség zűrzavara] panaszkodhatnánk a mesék tekintetében, mint az anyag gyér voltáról. Persze, hogy inkább csak látszata a dúsgazdagságnak az, ami nálunk e téren is úgy, mint sok máson uralkodik. Mert ha szigorún megrostáljuk, a magunk. eddig mintegy 600-ra tehető kiadott meséjét (a folyóiratokban szétszórtak közül csak a Nyelvőréit számítom), a folklorisztika magasb követelményeinek mindenben megfelelő csak vajmi kevés akad közöttük. Ilyeneket inkább, majd csak a közeli jövőtől várhatunk, amikor már a mesegyűjtés tulajdonképpeni céljaival és feladataival ismerősebb, a módszerben jártasabb és egyébként is jobb előkészültségű gyűjtők fognak ez ügy szolgálatában buzgólkodni. Azonban eddig kiadott mesekincsünk hasznavehetőbb része (mint a Kriza, Arany L. Arany-Gyulai, Kálmány Lajos, Pintér gyűjteményei s a Nyelvőr meséinek java tömege) máris jókora feldolgozni való anyaggá gyülemlett, s minthogy még a selejtesebb részét sem szabad teljesen elhanyagolnunk, az ebből levonható tanulságokkal együtt, már eddig is szép áttekintést s nagyjában helyes következtetéseket enged.
Mindenesetre elérkezett máris annak az ideje, hogy mesekincsünkkel a nemzetközi összehasonlítás, lajstromozás és elvonás napról napra sürgetőbb munkájából mi is kikérjük a reánk eső részt s azt legjobb tudásunk és igyekezetünk szerint, becsülettel teljesítsük. Eközben azonban pillanatig se szüneteljen a további gyűjtésnek még csak ezután valóban hálás és kellőképp méltánylandó munkája, amelynél nem lehet eléggé melegen a finnek e téren is utánzandó példáját ajánlanunk. Vikár Béla legközelebb megjelenendő somogyi gyűjtése, amelyre mint az e részben nálunk első mutatósabb kísérletre hivatkozhatunk, máris valóságos revelációképpen derít fel egyes oly pontokat, aminők a gyűjtés, feljegyzés és közlés eddigi hiányos módjai mellett a dolgok természete szerint teljesen árnyékban maradtak, vagy hamis világításba kerültek.
Legközelebbi teendőink tehát a mesevizsgálat terén, amint a fentiekből, azt hiszem, önként következik s könnyen levonható, röviden összefoglalva ezek lesznek:
1. Minthogy mesegyűjteményeink közül a legrégiebbek sem nyúlnak vissza régibb időbe századunk harmadik tizedének elejénél (Gaal s Mailáth gyűjteményeinek első, német nyelvű kiadásai: 1822-1825), meséink életének történetéből jóformán csak az arasznyi jelen és alig múlt az, amit úgy ahogy ismerünk Utána kell tehát még oly szórványos és jelentékteleneknek látszó nyomdokaiknak is járnunk a régibb irodalomban, s találni fogunk szorgalmas kutatás mellett ilyeneket sokszor ott is, ahol legkevésbé várnók. Nagy és fáradságos munka ez, de szerencsére olyan, amelynél mindig talál a kereső valamit s nemegyszer Saulként egy hitvány szamár után járva, ha nem is éppen a királyi koronát, legalább ilyennek a gyöngyét. Meséink számos, eddigi homályos és érthetetlen vonása, egy-egy gyakran előkerülő, de mindeddig magyarázatára váró név csak ily úton lesz felderíthető. De hasznát fogja látni ennek a folklór portája felül kiinduló cserkészetnek a velünk amúgy is atyafiságban álló nyelvtudomány és műveltségtörténelem, sőt a szorosabb értelemben vett természettudományok is, amelyeknek a mi disciplínánk busásan vissza szokta fizetni azt, amit tőlük hébe-korba kölcsön kér. Ez az egyik.
2. A nép ajkáról való gyűjtést tovább is folytatni kell, mint már futólag előbb is érintettem, mégpedig az eddigi gyűjtés alapos kritikájából meríthető tanulságok értékesítésével. A népies hagyományok ellesése, feljegyzése és közlése ugyanis egyike a legnehezebb feladatoknak és számos oly tulajdonságot követel, amelyek a legritkábban találkoznak egy emberben. De azért mégis csak találkoznak olykor. E tulajdonságok legeleje a vizsgálat vagy valamely irányú vallatás alá fogott népnek vagy néptöredéknek előzetesen szerzett oly ismerete, amely kiterjed annak saját színezetű nyelvjárásán túl az eszejárására, érzületére, életmódjára és szokásaira, ízlésére, hajlamaira s minden rendű jó és rossz tulajdonaira. Hogyan? Hisz e filius ante patrem [fiú az apa előtt] – hajlandó talán valaki mondani. Márpedig a dolog úgy van, hogy a látást és hallást mindenben, de különösen a finomabb szerkezetű tárgyakra s a tünemények komplikáltabb sorára nézve csak hosszas gyakorlat útján lehet eltanulni. Röviden: ethnographus nascitur et fit. [az etnográfus születik és lesz] Éleslátás, és hallás azonban csak az előfeltétele a minden tekintetben kielégítő feljegyzésnek, amelynél a sztemográfiában való lehető legnagyobb és még a tájszólási finomabb árnyalatok visszatükrözésére is kiterjedő jártasság az egyik fő-kellék. E nélkül a legjobb esetben s az illető dialektussal még oly jól ismerős, beleszületett s vele élő gyűjtő is csak átlagos és nem egyéni, csak sematikusan általánosító felvételt nyújt, aminőnek az értéke pedig a tudomány aranymérlegén már ma csak talmi számba megy.
3. A további gyűjtéssel párhuzamban kell haladnia mind a már eddig összehordott, mind a meglevőhöz folyton hozzájáruló újabb anyag feldolgozásának. Mégpedig egyszerre két irányban. Mint egyebütt, úgy itt is joggal várhatjuk a legszebb eredményeket a munkafelosztás elvének alkalmazásától, ha abba jól átgondolt terv szerint egy szerves középpontból intézkedő vezetés önt éltető lelket. Az egyik irányú munkásság szervezésére, amint az imént láttuk, történtek már bizonyos előkészületek. Ezek s a róluk két különböző szempontból mondott bírálatok együttvéve máris szolgáltatnak annyi tanulságot, amennyi egy célravezetőbb, az eddigi javaslatok valamennyi jó oldalát egyesítő s minden egyoldalúságát, vagy egyéb hibáját óvatosan kerülő újabb tervezet kidolgozását tetemesen megkönnyíti. A mesék tabulaciójának vagy inventálásának a Folk-Lore Society részéről ajánlottnál célszerűbb módját értem, aminőnek megállapításában jó hasznát fogjuk venni egyfelől Charles Ploix (Repue des Traditions populaires [Népi hagyományok szemléje] IV. köt., 503. l.), más oldalról Lang bíráló megjegyzéseinek. {Folk-Lore I. köt. l. füz., főleg a 8. lapon.) Amaz a következő rovatokat ajánlja: A mese címe után 1. személyek; 2. események; 3. tárgyak; 4. helyek; 5. időpontok. Az utóbbi pedig az alábbi kategóriákba szeretné beosztva látni a mesék szétboncolt elemeit: 1. természetfölötti (csodás) események; 2. szokásokat jellemző vonások; 3. nem csodás események; 4. természetfölötti, emberi és állati szereplők; 5. az emberek további osztályozása a) rokonsági fokozatuk, b) társadalmi állásuk s foglalkozásuk és c) nevük szerint. Amily világosan kikandikál a Ploix javaslatából a mögötte nem elég ügyesen ravaszkodó mitológia meteorológica: éppoly szembetűnő az antropológiai iskola vezérének a másik lajstromozással kifejezett célzata. A meséknek motívumokra való szétszedése, tehát a táblázatos lajstromozás legelemibb s egyúttal leglényegesebb része egy vagy más alakban mindkettejüknél megvan, s ennyiben találkoznak közös kiindulópontjukkal, az angol társulat Gomme-féle javaslatával, amelyet teljes pártatlansága ajánl leginkább a mi szemünkben. Másrészt félreismerhetetlen, hogy mind a Ploix, mind a Lang módosított rovatolási módja több oly momentumra is kiterjeszkedvén, melyek a F. L. S. táblázatában figyelmen kívül maradnak, lényegesen hozzájárul kellő szakértelemmel való érvényesítés mellett a mesekincs feldolgozásának megkönnyítéséhez. A Lang-féle lajstromokban pláne már jóformán készen és rendbe sorakoztatva találja a szociológia vagy a néppszichológia búvára mindazt, amit evolucionisztikus elméletéből folyólag a népmesékben keres. Egyet azonban okvetlenül észre kell vennie bárkinek is, aki e lajstromok akármelyikét a feldolgozandó mesék óceánjához méri. S ez az, hogy a lajstromozási munka oly szűk körben való kiosztása, mint azt az angol társulat eszközölteti, semmiképp sem vezethet kielégítő eredményhez; Nem pedig sok mellékesen kívül két fő okból. Ezek egyike az, hogy az a 71, angol nyelven is olvasható mesegyűjtemény a benne lévő vagy 3000-re tehető mesével csak jelentéktelen töredéke az eddig összehalmozott egész mesekincsnek. A másik – s ez tán még az előbbinél, is nyomósabb – az, hogy fordítások, sokszor igazabban szólva valóságos ferdítések, részben kivonatok után csak vajmi hiányos tabulációt lehet készíteni, amelyből sokszor éppen az fog hiányozni, aminek az előtte fekvő anyagból következtetni kívánó, speciális kutatási tárgyára vonatkozással, legtöbb hasznát vehetné. Ha már a följegyző is vajmi sokat és sokszor vét azzal az utána jövő feldolgozó érdeke ellen, hogy számos, neki apró-cseprőnek és jelentéktelennek látszó vonást elejt gyűjtés és leírás közben: mennyivel inkább ki van e vétség akár önkéntelen, akár szándékolt elkövetésének téve a fordítók legnagyobb része, kik eddigelé a legtöbbször éppen nem folklorisztikus célok szolgálatában készítették s vajmi sokszor a saját egyéni, vagy nemzeti ízlésükhöz szabták átdolgozásaikat.
Ezekből immár kettő következik. Először is az, hogy a tabulációt a maga meséire nézve minden nemzet kebelén belül az e munkára leghivatottabb, a taglalandó mesék genuin szellemével teljesen ismerős, de egyébként is jól előkészült – s ami a fő – minden elfogultságtól ment, minden egyoldalú elmélettel szemben tárgyilagos kritikát gyakorolni tudó egyének végezzék. Szigorú és nehezen teljesíthető követelmény ez, tudom; de hát az igazi, csak az igazságot kereső tudomány nem is a mindenki többé-kevésbé úri kedvtelése vagy nem úri kenyere. Ezt a munkát tehát magyar meséinkre vonatkozólag nekünk magyaroknak kell elvégeznünk, mégpedig mentül előbb, de mégis mentül jobban. A másik – és ennek megemlítése visszavezet oda, ahol az imént a további gyűjtéssel párhuzamosan megindítandó kétirányú munkásságról szóltam – a másik pedig az, hogy e mellett a természetesen valamelyik világnyelven is hozzáférhetővé teendő táblázgatás és lajstromozás mellett ne mulasszuk el mesekincsünk legjavát, legjellemzőbb részét hű és még az aprólékosságokban is, lehetőleg gondos fordításokban a külföld szakköreivel is megismertetni. Azonban nem egészen úgy járva el e részben, mint ahogyan azt eddig némelyek tán helyesen tenni vélték, de éppen nem tették.
4. Végül az összehasonlításról kellene még szólnom, mint a mesevizsgálat óriási munkájának legnehezebb, legnagyobb apparátussal végzendő részéről. Itt csak az eddigi, inkább dilettánskodónak mondható eljárással való teljes szakítás és módszeresebb munkásság vezethet célhoz. De vajon látjuk és láthatjuk-e egyáltalában már ma a célt, ahová e nagy fáradsággal és vesződséggel járó hasonlítgatás vezetni fog? A gyengébbek kedvéért néhány erősebb lélek elég jóindulatú volt ilyen célt, vagy legalább olyanfélének a látszatát tűzni a párhuzamok miriádjai közt vezérfonalat keresők élé. S jól tették, akár Benfeyvel élükön Indiát, akár másokkal a Nílus völgyét, akár a még kétes világításban derengő őscivilizációk bármelyikét nevezzék annak a gócpontnak, amelybe az elméletük szerint onnan szétáradt sugarak ismét visszagyűjthetők; vagy véljék bár az antropológiai iskola híveivel a lényegében mindenütt egy primitív ember dadogó filozofálásában látni a hagyomány többi elemeivel együtt a mesék csíráit is: ez nem változtatja meg a szolid eszközökkel és tiszta lelkiismerettel dolgozó kutatás menetét, amelyben mindnyájunkat kielégítő célhoz ugyan – ezt előre láthatjuk – soha sem juthatunk, de amely azért a végtelen út közben nem egy érdekes kilátóponthoz s további lankadatlan kutatásra ösztönző eredményhez vezet.