Az Akastyán-hegyről*

Csokonai Vitéz Mihály a Dorottya Előszavában, ahol egyebek közt a ma ponyvairodalomnak nevezett népies históriák nagy kelendőségéről szól, ezeket mondja (1813. évi bécsi kiad. I. 50. l. ): „Hát még a’ szép Királyfi, a’ gyémánt buzgánnyal, a’ tátos lóval? ’s több illyen álmélkodásra méltó Jelenések szinte az Akastyányi hegyig; melly 50 Mértföldről, az egy erős Griff-madáron kívül, mindent magához szippant?”

Világos, hogy itt a népmesékből is eléggé ismeretes mágnes-hegyre céloz az enyelgő költő, akinek valamely olyan mese vagy história lebeghetett lelki szeme előtt, mikor e sorokat irta, amelyben ez az ősi csodadolog a nem kevésbé ősi és csodás griffmadárral kapcsolatos.

További útbaigazítást az Akastyán-hegy geográfiai hosszúsága és szélessége iránt egy másik, még nagyobb költőnknél lelünk, akinek erre vonatkozó adatát Tolnai Vilmos volt szíves emlékembe visszaidézni. Arany János, nem is kevésbé nevezetes helyen, mint a Toldi Szerelme V. éneke 5. szakában, így énekel a Toldiért sértődve epedő Piroskáról:

Ott van, ki szeresse, ott az, ki gyűlölje:
Nincs távol, akárhol, maradása tőle;
Mint az Akastyán hegy, griffmadarak honja,
Száz mérföldnyirül is maga felé vonja.

Ugyancsak Arany János, költeményének e soraihoz szóló 8. sz. jegyzetében (Összes művei, II. köt. 540.1.) ezzel a magyarázattal kíséri a nála már kerekszámmal száz mérföldről vonzó Akastyán-hegyet: „Akastyán-hegy. Népies geográfia szerint, mely a Brunszvik históriából szivárgott népünk közé. Mágneshegy a tenger közepén, mely minden hajót s egyéb közeledő tárgyat magához ránt.”

Ezzel a dolog már jóformán rendben is van. Még csak egy kérdés szorul felvilágosításra: Miképp jelentheti az Akastyán (ha tulajdonnév) – vagy az akastyán – (ha köznév) – a mágnest? Erre sem valami nehéz a felelet. Csak bele kell néznünk az első teljesebb történelmi német szótárba. Legjobban tesszük, ha mindjárt a Grimm-félét vesszük elő – ott megtaláljuk az agstein szó alatt (I. 190. l. ) a következő fontosabb és minket különösen érdeklő adatokat: „Agstein, m. succinum, XenTpov. Der Bernstein wurde im Mittelalter oft mit Achat, Gagat und Magnet vermengtund danachbenannat; wie der Magnet das Eisen, zieht der Bernstein den Halm an etc.” [A borostyánkövet a középkor folyamán gyakran achát- és gagatásvánnyal, valamint mágnessel elegyítették és nevezték el; ahogyan a mágnes a vasat, a borostyánkő a fűszálat vonzza magához.] Tehát ha az akastyán szőröstül-bőröstül a német agstein v. agtstein átvétele, amiben kételkednünk már az eddigiek után is alig lehet, akkor tulajdonképpen a. m. borostyánkő. Egy testvér e szóval nemcsak eredete, hanem átvételi alakja szerint is-; mert az akastyán szakasztott úgy aránylik oz agstein (tájejtési akstan) alakhoz: mint a borostyán a bernstein mellett tájszólási és régibb borstein, ill. borstan-hoz.

A mágnes jelentést illetőleg is teljesen megnyugtató a Grimm-testvérek magyarázata, amint azt a középkor naiv ásványtani munkái, az ún. Lapidariusok és más hasonló, mesékkel, babonákkal elegy természetrajzi munkák számos adattal igazolják. Nem is kell tehát a Grimmék azon kissé furcsa, mert szörnyen anakronisztikus további tudákos megjegyzését komolyan számba vennünk, amely szerint a mai természettudomány a mágnesség, és az elektromosság közt közel rokonságot ismer. Ha valóban úgy is van, mi köze ehhez az ó- és középkor természettudományának? Nyilvánvaló, ugyanis, hogy az Akastyán-hegy csudálatos tulajdonságai ebben, és nem a mai természettudományi belátásban gyökereznek. Ugyanitt keresendő a borostyánkőnek a mágnes vasérccel való összetévesztése is, aminek alapján az agstein = akastyán a mágnest, és így az Akastyán- v. Akastyány-kegy a mágnes hegyet jelentheti.

Némi magyarázatra még csak az szorul, amit Grimmék nem világítanak meg teljesen, csak futólag érintenek, hogy miként kerül az achát a borostyánnal egybe? Mert hogy az agstein, agstein, közép felnémet agestein, ageststein, ófn. agistein csakugyan az agat+stein összetétele, az nem lehet kétséges. Erre valamivel tüzetesebben megfelel Weigand szótára (1875. évi kiad. I. 22. l.), ahol ezt olvassuk e szóról: „Bernstein, Magnet, agatstein, ein schwarzlicher Stein, in welchem das erste Wort der Zu-sammensetzung wol aus roman. (ital. span. ) die agata Achat stammt.” Ez az agata és gagate, középkori francia jagaz pedig nem más, mint a gör. -lat. achates és gagates. Ez utóbbi néven már Plinius is említ (Historia naturalis, 36, 34.) egy földi viasszal erősen kevert kőszénfajt, amelyet „fekete borostyánkő” néven éppúgy összezavarnak egyfelől az igazi achattal (erről Plinius i. h. 37, 54.), másfelől meg a borostyánnal, mint ahogy meg ezt a mágnessel tévesztik össze.

Az eddigiekből azt hihetnők, hogy a mi akastyán, illetőleg mivel azon a két helyen, ahol eddig láttuk, nagy kezdőbetűvel van írva és akár tulajdonnévnek is vehető, tehát Akastyán- v. Akastyány-hegyünk a németből került vendég, minthogy az értelmét legközelebbről a német nyelv világítja meg. A környezet azonban, amelyben találtuk, ez iránt némi kétséget támaszt; s ha tovább követjük az Aranynál elég világosan, de már Csokonainál is némi nyomra-vezetőleg megjelölt utat, akkor kétségünket teljesen, igazoltnak fogjuk látni.

Mert ha igaza van Aranynak, hogy e szó a Brunszvik históriából került népünk ajkára, amire már Csokonai is céloz, ha nem ily határozottan, akkor mi nem egyenesen német, hanem valószínűleg cseh közvetítő kézből kaptuk e szót. A Brunszvik históriája ugyanis a vele rendesen kapcsolatos Stilfridével együtt, amint mindjárt látni fogjuk, egy nagyon elterjedt, több más nyelvre is átültetett cseh népkönyv fordítása.

Mielőtt azonban ennek az igazolására térnénk, előbb látnunk kell, csakugyan benne van-e az Akastyán-hegy a mi Brunszvik-históriánkban? Arany János ugyan e kérdésben teljesén szavahihető tanú, de a módszer mégis azt kívánja, hogy magunk is utána járjunk a dolognak.

Századunkból öt prózai és egy verses kiadását néztük meg a  Nemzeti Múzeum ponyvairodalmi gyűjteményében e históriának, ún. két évszám nélkülit (nyomt. ebben az esztendőben): a  III. elegyes kötet 3. sz. és az V. hasonló colligatum 2. darabját. Továbbá egy 1856. évi budai (Bagó Mártonnál nyom.), egy 1859. évi debreceni és egy 1861. évi nagyváradit (nyomt. Mátyus Péter). Ebben az öt prózai, egymástól alig eltérő kiadásban majdnem mindig az Akastyáni hegy, v. az Akastyán-hegye, v. az Akastyán nevű hegy alakokban fordul elő. Csak a debreceni kiadás ír egyszer Akastyánt, egyszer Ákastyánt, majd Ákastyá-nit, a nagyváradi pedig egyszer akastyáni hegyeket, másszor Akastyán nevű hegyet. Az eltérések tehát csekélyek és alig számba vehetők. Ellenben nagyobb mértékben eltér már a verses feldolgozás, amely Nagykanizsán jelent meg évszám nélkül és Városy Mihályt vallja szerzőjének. Egyáltalán tudákosabb és szabadabb, de éppen nem szerencsés átültetése a régi naiv históriáknak, s benne a verselő az előtte alighanem érthetetlen Akastyán-hegyet mágnes-heggyé változtatja. Egészben véve azonban az eredeti história adataihoz simulva így ír róla (24. l.):

Közel ment a hajó a nagy mágnes-hegyhez,
Melyet világosság s iszonyú szag környez.
Ez a hegy a gályát magához ragadta,
S az az oda vonzás csak egy percig tarta.

Ez az idézet egyben mindjárt fogalmat adhat arról, milyen kitűnő érzéke volt az átdolgozónak a népies hang és szín iránt.

Sokkal érdekesebb ennél s még az előbbieknél is értékesebb, mert jóval régibb, sőt ponyvairodalmi termékről lévén szó, amely vajmi hamar elkallódik, igazán tisztes régiségű az az 1730. évi pozsonyi kiadás, amely ugyanabban a Spajzer-féle nyomdában, „Spajzer Ferenc költségeivel” látott napvilágot, ahol 1751-ben a Haller-féle Hármas Istória második kiadása is (Spajzer Domonkos Ferenc betűivel) megjelent. (Spajzer legtöbb kiadványát, így a Hármas Istoriái is, később a Landerer cég vette át). Nos, ebben az 1730. évi kiadásban az Akastyán-hegy még jóval világosabb jelét viseli magán nemcsak a maga, hanem az egész história cseh eredetének. Itt ugyanis az összes tulajdonnevek, melyek a történetben szerepelnek, még jóval kevesebb jelét mutatják az új meg új lenyomatok útján hamar beálló elzüllésnek; habár bizony már itt sem teljesen ép valamennyi, amiből bátran következtetem, hogy ez az 1730. évi nyomtatvány sem az első kiadása históriánknak.

Illetőleg a két históriának. Mert a cím is elárulja, melyet csekély eltérésekkel a későbbi kiadások is ismételnek, hogy itt „Két Krónika” forog szóban úm.: Az első Stilfrid Cseh Országi Királyról. A Másik: Brunczvik Stilfrid fiáról, Csehek Királyáról. Alább majd látni fogjuk, hogy az eredetileg egy krónikának kettészakítása, éppen egyike azoknak a kétségtelen jeleknek, amelyekből krónikánk cseh származását könnyű kimutatnunk. Egyelőre azonban lássuk csak benne az Akastyán-hegyet.

26. l. „Itt már a Brunczvik Fejedelem nagy veszedelemben volt; és úgy írják felőle, hogy nem messze az Akstani hegyhez közelgetvén a Gályával hozzája,… és midőn már ötven mélyföldnyire voltak vólna közel a’ hegyhez, meg-üti őket felette igen nagy világossága, és rettenetes nagy erős szele, annak az Akstán névő hegynek, és egy szempillantásban őket magához voná” stb. 28–29. l. Brunczvik kérdi hű szolgáját, Baládot: „Édes kedves hív szolgám, miképen lehetne a’ meg, hogy én innend kimehetnék; mert én ennek előtte azt hallottam, hogy a’ ki az Akstán hegyhez jut, annak ott kell maradni, és azon a’ helen meghalni; arra felel Balad: Vagyon egy madár, kinek Griff a neve és annak olly szokása, hogy minden esztendőben egyszer ide az Akstán hegyhez repülvén el jő, és a’ mi dögöt talál mind fel fallya, ’s egy szempillantásban innend elviszi” stb.

Tehát mindig az Akastán-hegyről van szó, amelyet csak a história mind népszerűbb lette tördelt mind jobban a magyar ember nyelvéhez, csinálván belőle teljesen a borostyán analógiájára Akastán, v. Akastyány-hegyet. Fordítónk minden valószínűség szerint Akstánt, ill. Akstant, vagy legalább ehhez nagyon hasonló alakot talált eredetijében is, amelynek a cseh (ha ugyan nem tót) voltára vall sok egyéb mellett a 26. lapon lévő Zelátor nevű „sziget” is, „melly névnek magyarázattya, Gyönyörűséges”. Átveszik, itt-ott némi elcsavarással a későbbi kiadások is; így az első (Nemz. Múz. III. 2.), évszám nélküli kiadás Zelátolt ír (16.1.), a másik (Nemz. Múzeum V. 2.) Zelaót, a debreceni Zelátost (17. l.), a nagyváradi (20. l.) ugyanígy, s valamennyi „Gyönyörűséges”-nek magyarázza e nevet, aminthogy az eredetiben is körülbelül ez a jelentése.

A két krónika cseh eredetének bizonyítására elég lesz a cseh és a magyar népkönyv tartalmának s különösen a bennük szereplő személyek és főbb tárgyak neveinek összehasonlítása. Ennek céljára a magyar história kezemnél lévő legrégibb kiadását, az 1730. évi pozsonyit, mint az első átültetéshez még aránylag legközelebb, állót használom; a cseh népkönyv tartalmát pedig annak ama régibb, kézirati szerkezete szerint mondom el röviden, amelyet bő kivonatban Feifalik ismertet a bécsi akad. értekezései egyik régibb kötetében (Sitzungsberichte der phil. -hist. Cl. XXIX. 1859. 83. l.). E kézirati szerkezet, amelyet a prágai egyetem egy kódexéből előbb Hanka, utóbb Érben adott ki (a közelebbi utalásokat 1. Feifaliknál i. h. 84. l. jegyz. ), a XVI. századból való ugyan; azonban, mint az első rész prózára feloldott, de még mindig eléggé feltetsző, eredetileg alighanem verses alakjából következtethető, az a régibb cseh átdolgozás, melynek alapján készült, legalábbis a XV. századba tehető. A német eredeti pedig, amelyből a cseh népkönyv került, aligha lehetett későbbi a XIV. sz. első felénél. Mindjárt itt megjegyezhetjük, hogy ez a német eredeti szerkezet elveszett, vagy legalább eddig még nem került meg. Mert a braunschweigi Reinfrit kalandjainak azon középkori német feldolgozásai közül, melyeket Goedeke tárgyalt igen alaposan (különlenyomat az Archiv. des bist. Ver. für Niedersachsen, 1849. 170-285. lapjairól, Hannover, 1851.), egyik sem tekinthető a cseh népkönyv közvetlen forrásának, csak e forrással közös eredetű testvérszerkezetnek.

Hogy ismét a cseh népkönyvhöz kerüljünk vissza, ennek régibb kézirati szövege mellett van egy nem sokkal fiatalabb, 1565 óta számos lenyomatban elterjedt, valamivel rövidített, s egyebekben némileg eltérő nyomtatott szerkezete is, amelynek valamelyik kiadásában kell valószínűleg a mi Stilfrid és Bruczvikunk közvetlen eredetijét is keresnünk. Minthogy azonban e nyomtatott cseh népkönyvek egyike sincs ezúttal a kezem ügyében, egyelőre csak a Feifalik már említett kivonatára támaszkodhatom az alábbi egybevetésnél, amit annál jogosabban tehetek, mivel – amint épp ez összehasonlításból is kitetszik – az eltérések a kézirati és a nyomtatott cseh szerkezetek közt valóban nem lényegesek.

A két krónikának már a címe is annyira hasonló a cseh és a magyar szövegben, hogy rögtön emennek amabból való fordítását tételezheti fel. A magyar címet már láttuk az imént, azért itt csak a csehet idéztem: Dvě kroniky, o knižatech českých, prvni o Štylfridovi, druhá o Bruncvíkovi. Az egész eltérés abban áll, hogy míg a cseh cím fejedelmeket emleget s ezt mind a két hősről csak egyszer és összefoglalólag teszi: addig a magyarban mindenik külön-külön cseh királynak van mondva, az utóbbinál pedig még az is hozzá van téve, hogy az előbbinek a fia. Lehet, hogy a nyomtatott cseh szerkezetek e részben is jobban egyeznek a magyar átdolgozással.

A krónikák elejének, a rövidebbnek, a tartalma Stilfrid király kalandja a nápolyi király udvarában, ahol a dicsőségre szomjas fejedelem, nem lévén megelégedve címerpajzsának üstjével, vitézi cselekedeteivel arany mezőben szárnyaló fekete sast vív ki magának címerül. A nápolyi király, kinek országát az angol király pusztító hadjáratától Stilfrid megszabadította, neki akarja adni az országa felét; de Stilfrid ezt megköszönve, hazatér országába feleségéhez és Brunczvik nevű szép fiához, hová a nápolyi király is elkíséri őt, s látván a cseh királyfi daliás szépségét, odaígéri neki a saját szép lányát, ki később csakugyan a Brunczvik felesége lesz.

Nemcsak a főbb események, hanem a részletek is annyira egyeznek a két népkönyvben, a csehben és a magyarban, hogy erre nézve jellemző adatokul csak ama vitézek névsorát és jelzékeit iktatom ide, kikkel Stilfrid a nápolyi király udvarában megvív.

Cseh kézirat:M. (Pozsony 1730.).
1. Simforian z Levštitu (Levštiku).1. Simphoriánus (8. l.).
2. Lipolt (ausztriai herceg).2. Lipoldus (Ausztriai fejed. 9. l.)
3. Rudolf.3. Nincs megfelelője.
4. Typartit (görög herceg).4. Tripartitus Görögöknek Fejedelme (9. l.).
5. Theobaldus (őrgróf).5. Theobaldus (10. l.).
6. Opacani Tristram.6. Opatsani Tristam v. Trisztam (10. és 11. l.).
7. Pitopas z Mezihradí.7. Pétopasz v. Pitopász (11.és 12.).
8. Adrián (afrikai főúr).8. Adrianus Affricai Úr (12.).
9. Brynda (Tas őrgrófja).9. Brinda (12. l.).
10. Benedictus (tyrusi fejed.).10. Benedek Tirusnak Fejed. (13. l.).
11. Nadérspan (egy magyar úr).11. Nagy András Magyarok Ura (13. l.).
12. Žibřid (Tenemark fejedelme).12. Sibrid Temariai Fejed. (14. l.).

E két névsor egyezése szembetűnő. Csupán a harmadik helyen említett Rudolf esett ki a magyar átdolgozásban a fordító gondatlansága miatt a sorból, aminek nem szándékos voltát már az is elárulja, hogy azért a magyar átdolgozás is tizenkét ellenféllel vívatja meg Stilfridet. Nevezetes a két névsorban még a 11 vitéz, kinek a csehben kétségtelenül a magyar nádor-ispánból lett nevét a magyar fordító nem értvén meg, Nagy Andrást csavart el belőle. Megemlítem még, hogy a magyar krónika neveiben gyakoribb a latinos -us végzet, mint a csehben, aminek aztán kiegészítéseképpen a magyar fordító rendesen -e végű vocativusi alakban szólíttatja fel viadalra a vitézeket, Így: Stilfriáfe, Simphoriáne stb. Ez azonban a cseh eredetiben is gyökerezhetik, minthogy a szólító eset hímnemű szavaknál ott is -e végű, ha jól tudom.

Épp így egyeznek a többi főbb személyek nevei is az első krónikában. A nápolyi királyné mind a két szövegben: Astronomus, az angliaié Cs.: Filosofus, M-.: Philisophus. A nápolyi király leányáé Cs. M.: Neomenia. Egyeznek néhány kivétellel a zászlók színei is, melyek alatt Stilfrid a cseh szövegben 12, a magyarban eggyel kevesebb vitézzel viadalra kél. Nevezetesebb eltérés csak az első lobogónál van, de itt sem a színben (Cs. M.: fehér), csak abban, hogy a cseh szöveg szerint a lobogón szt. Vencel, a magyar fordításban pedig szt. László képe van. A csehben harmadiknak említett vörös zászló a magyarban hiányzik, a 6. a csehben égszín, a m.-ban világoskék, a 7. a cs.-ben bíbor, a m.-ban szederjes, a 9. a cs.-ben fakó, a m.-ban ég-’ szín, a 10. a cs.-ben szürke, a m.-ban „ősz sziny” (13. l. ), ami körülbelül mindegy; a 11. a cs.-ben skarlát, a m.-ban bíbor, a 12. végül amott oroszlán képével díszes, a magyarban alighanem félreértésből „Oroszlán színű” (15. l.).

A második krónika valamivel hosszabb az elsőnél. Amaz a magyar szövegben a 3-22., emez ugyancsak a 23-48. lapra terjed, de számba veendő, hogy a négy utolsó lap jóval sűrűbb szedésű, mint a többi. De nemcsak hosszabb, hanem sokkal változatosabb és érdekesebb tartalmú is. Míg amabban alig van egyéb a végtelenül egyhangú viadaloknál, melyekből mindig Stilfrid kerül ki győztesen; addig emez Stilfrid fiának, Brunczviknak, aki atyja halála után ennek trónjára kerülj csodás kalandokban gazdag útját mondja el. Brunczvik ugyanoly okból és céllal hagyja el ifjú nejét, Neomeniát, mint annak idején az apja, ő is dicsőséget akar magának és országának szerezni; mint előbb az atyja az üst helyett sast, ő meg most a sas helyébe oroszlánt szerez magának címerállatul. Az igazán mesébe illő kalandokat, melyekben a hős feltűnően passzív szerepű, mellőzöm, csak ismét azt jegyzem meg, hogy nemcsak az események sorrendje, hanem a szereplők és az említett helyek nevei is majdnem teljesen egyeznek a cseh és a magyar előadásban. A Zelátort már láttuk az imént. Magyar szövegeink, mint említettük, mindig Gyönyörűségesnek fordítják e szép rétet vagy mezőt, melyet a cseh eredeti kivonatában Feifalik „Freudenin-sel”-nek értelmez.

Minket itt legalább kiindulópontunk, az Akastyán-hegy érdekel, melyet az 1730. évi magyar szöveg Akstánnak ír. A cseh-ben ennek hora jakstynová és hora Akstein felel meg. A cseh nyomtatott kiadások nem lévén előttem, nem mondhatom meg, nincs-e azokban oly alak, amely a mi Akstánunkhoz még közelebb áll? Annyi tény, hogy ez a cseh Akstein tökéletesen egy a német Agsteinel, tehát egyik kétségtelen jele a cseh népkönyv, illetőleg az annak alapjául szolgált régibb verses feldolgozás német eredetének.

De hogy mi nem a németből vettük, az már azért is bizonyos, minthogy a két krónikának egy oly német szerkezete sincsen, amely a mi népkönyvünkkel egyeznék; holott ennek a cseh szöveggel való majdnem szószerinti egyezése szembetűnő. Sőt ami több, maga a történetnek két részre, apa és fiú kalandjaira való szakítása is, úgy látszik, a cseh átvétel és a cseh olvasó ízléséhez való alkalmazás műve. A braunschweigi Reinfritből lett Stillfrid (Stilfrid) ugyanis csak a cseh feldolgozásban lesz a saját maga megifjult másodlatának, egy Brunczviknak, az atyjává; holott a német szerkezetek csak egy Brünczwigket ismernek, aki persze maga Reinfried vagy Feinfrit s csak az országáról viseli a Brünczwigk nevet. Ebből azonban a csehben már a Reinfrit-Stilfrid fia lett, aki különben nagyjában ugyanolyan, vagy nagyon hasonló kalandok hőse, mint a német szerkezetek braunschweigi Reinfritje.

Igen érdekes és tanulságos lenne még a Stilfrid-Bruczvik krónikák cseh-morva-tót nyelvterületen való nagy elterjedését és kiváló népszerűségét tovább követni. Ez azonban sokkal távolabb esik ezúttal kijelölt tárgyunktól, amely tulajdonképpen csak az Akastyán-hegy nevének magyarázata volt eredetileg és csupán az ehhez fűződő, nem éppen érdektelen és kiválóan folklorisztikus érdekű népkönyv miatt vezetett át bennünket a nálunk is nagyon népszerű Brunczvik-historia e futólagos ismertetésére. Ebben egyúttal, legalább főbb vonalaiban igyekeztünk kijelölni azt az utat is, amelyen, ez összehasonlító irodalomtörténeti és mesevizsgálati szempontból is figyelemreméltó tárgy tovább követhető. Nyomozásunk eredményeképpen pedig egyelőre beérhetjük azzal, hogy az Akastyánnak, e Csokonai és Arany János révén már szinte apellatívummá lett vendégszavunknak családfáját kimutattuk. Eddig egyetlen szótárunk sem vette fel; valószínűleg azért, mert tulajdonnévnek tekintették, ha ugyan észrevették a szótárírók és anyaggyűjtőik. Ezen túl azonban már nem szabad teljesen mellőzniök, s ha más címen nem is, de legalább ugyanazon, amelynek alapján az Óperenciás tengert szókincsünkhöz számítjuk, ezt a jóval világosabb eredetű népmesei vagy népkönyvi szavunkat is leltároznunk kell.

Záradékul még megemlítem, hogy a Nyelvőr meséi közt is van egy Brunczviktól szóló (VI. köt. 421. l.), amely kétségtelenül a népkönyvön alapul, de annak csak elég ügyetlen és hézagos, sőt meglehetősen száraz kivonata. Jóformán az egész históriának csak a dereka van meg benne: Brunczviknak a hozzá hálából hűségesen ragaszkodó oroszlánnal való kalandja. A mágneshegy is előkerül mesénkben, de nincs neve; csak annyit tud róla a veszprém megyei mesemondó, hogy: „Az a hegy uján vót, hogy odaszíta a zembert”. A mágneshegyre azonban itt csak utóbb, már a hűséges oroszlánnal együtt jut Brunczvik; holott a krónikában mindjárt annak az elején jut a csodás hegyhez, s csak jóval később kerül össze az oroszlánnal, mikor már hű szolgája, Balád tanácsát követve, a griffmadárral magát a mágneshegyről elvitette.




Hátra Kezdőlap Előre