„A Szfinx találós meséjét – úgymond Laistner* – réges-régen megfejtette Oidipusz, s a kérdésével faggatódzó szörnyeteg nyomban a mélységbe veté magát, mihelyt Laiosz fia kitalálta, hogy az a teremtmény, amely reggel négy lábon jár, délben kettőn s este hármon, nem más, mint az ember. Ámde van a Szfinxnek még egy, ennél jóval fogósabb kérdése, amely az ő saját mivoltát feszegeti; s bármily sokan törték is eddig a fejüket azon, hogy vajon honnan ered s mit is jelent tulajdonképpen ez az emberfaló hibridalakulat, – mindeddig még senkinek sem sikerült e kérdésre teljesen kielégítő választ adnia.”
Kell-e mondanom, hogy az idézett német tudós a Szfinx e második, az elsőnél jóval fogósabb kérdésével a mítoszok eredetére és jelentésére céloz, melyek megfejtésére valóban annyi kísérlet történt már, amióta e kérdés egyáltalán aktuálissá vált, hogy erről a problémáról is bátran elmondhatjuk: „every key has been tried in this difficult lock” [minden kulcsot megforgattak már e nehéz zárban]*
Valóban, alig van a szellemi élet fejlődésének vizsgálata körében kérdés, mely oly régóta foglalkoztatná s annyiféle magyarázat kieszelésére ösztönözte volna az önmagáról eszmélkedő emberi lelket, mint a mítoszok eredetének és értelmének kérdése.
Mielőtt azonban e kérdés megfejtésére irányuló kísérletek főbbjeinek vázlatos ismertetésébe bocsátkoznánk, jöjjünk mindenekelőtt azzal tisztába, mi is a mítosz maga, amely a fönt érintett probléma felvetődésére okul és alkalmul szolgál.
A szó görög, a vele ma széles körben jelölt fogalom azonban általános emberi. De minthogy e fogalom nyelvbeli jegye görög földön született s öltött határozottabb értelmet: a szülőhazájában közkeletű jelentést kell előbb szemügyre vennünk, minekelőtte netán később nyert interpretációjának vizsgálatába kezdhetnénk.
A görög μνθος szó a homéroszi költeményekben még szót, beszédet jelent egyáltalában, s csak később tágul jelentésének köre a szinekdoché révén (a ném. Sage szóéval egyenlő úton) odáig, hogy a monda, rege, mese rokon fogalmainak jelölésére is használhatóvá lett. Mennyi maradt meg jelentésének e kitágulása korában is még abból az egykor élő tudatból, amelynek nyomait ma csak a tapogatódzó szófejtés sejti, midőn a μνθος szó alapértelmét a „zárni” jelentésű μνω igével juttatja kapcsolatba: azt itt nem feszegetjük, de a bennünket érdeklő kérdésre nézve ennek alig is van nagyobb fontossága.
Minket itt elsősorban az érdekel, mit értettek mítoszon a görög mitográfusok és mitológusok, s mit foglaltak e fogalom jegye alá? Hogy e kérdésre csak egy jellemző példával feleljünk, elég a Hésziodosz-féle Theogonia [Istenek születése] első 200 s egynehány sorára utalnunk, amelyekben olyan módon van a legősibb isteni dinasztiának az Uránosz és Gaia gyermekeinek s köztük kivált Kronosznak, apja elleni merénylete leírva, hogy Platón* ez elbeszélést már fölötte obszcénnek ítélte, amiért is az volt róla a véleménye, hogy ha már egyáltalában szónak kell róla esnie, csak vajmi kevesek szűkebb körében, valamely misztérium beavatottjai előtt kellene azt, vajmi kivételes körülmények korlátai közt fölemlíteni.
Sajátszerű egy dolog! A görög műveltség aranykorában tehát a még mindig uralkodó s elsőrendű állami intézményül elismert vallásrendszer egyik legsarkalatosabb hitágazata – mert a Hésziodosz-féle elbeszélést annak kell vennünk – a Platónnal egy értelmi színvonalon álló görög ember szemében már olyan valamit tartalmaz, ami nem való mindenkinek a szeme és füle elé! S ha nem való mindenki elé, mért hallhatják mégis ama kiválasztottak, ama beavatottak, ha nem azért, mert ők talán valami mást értenek rajta, mint a profán tömeg, amely csak a szószerinti értelmet fogja fel?
Elérkezett tehát – s előbb vagy utóbb minden mítoszra nézve elérkezik – annak az ideje, hogy Kronosznak Uránosz elleni eljárásán azok, akik nem sejtenek a Hésziódosz-féle elbeszélés mögött valami rejtettebb értelmet, bátran megbotránkozhatnak. S itt, a mítosznak a haladó művelődés mögötti elmaradása ily kirívó eseteiben áll elő rendszerint annak a szüksége, hogy fejtegetéseivel, rejtett értelme kihámozásával komolyan foglalkozzanak. A mítosz tehát tulajdonképpen csak akkor válik azzá, amit már a görög mitológusok rajta értettek, amikor nem az többé, ami eredetileg volt: egy bizonyos műveltségi állapotnak megfelelő vallásrendszer szerves tartozéka.
Előbb-utóbb ugyanis minden vallásrendszer elmarad, mint a múlt hagyománya, a haladottabb szellemi állapotú jelen mögött. E jelen azonban sohasem szakíthat oly gyökeresen a múlttal, hogy annak kivált oly mélyen az emberi lélekbe öröklődött hagyományai, aminők a vallásiak, onnan nyomban kipusztíthatók lennének, mihelyt az értelmi felvilágosodás velük több-kevesebb ponton ellentmondásba kerül. A ηινειν τα πάτρια τολμωγτος ουδεμòς [Midőn senki sem meri bolygatni az ősök örökségét] elve alapján itt is számos megegyeztetési kísérlet jő a mindinkább hitelüket vesztő ősi tanok még menthetőnek látszó része megmentésére. E kísérletek addig mesterkednek a mind szélesebb körben tarthatatlanokká vált mítoszok csűrésében-csavarásában, míg végre e fogás sem használ, s az idejétmúlt hitrendszer teljesen elcsenevészedik a törzzsel együtt, melyből életerejét szívta.
Így volt ez az antik pogánysággal a kereszténység első századaiban, amelyek alatt a hanyatló régi s a mind jobban kifejlődő és megerősödő vallásrendszer egymás elleni harca igen tanulságos a mítoszmagyarázatok történetét illetőleg is. E küzdelmek során ugyanis az új tan terjesztői s a réginek védői még egyszer összemérik mindazon fegyvereket, amelyeket a mítoszok rejtett értelme felkutatásában réges-régóta mesterkedő elmék századok hosszú során át kiélesítettek, s egyfelől arra használják őket, hogy velük a kereszténység részéről oly botrányosoknak bélyegzett pogány vallási tanokat rehabilitálják; másfelől pedig arra, hogy e mentési kísérleteket épp egymásnak ellentmondó voltukkal tegyék hiúkká.
Mindebből máris azt látjuk, hogy a mítoszokat már a bennük még hinni igyekvők is csak bizonyos allegóriai értelmükben tartották hihetőknek; továbbá, hogy ez az allegóriai értelmezés különféle lehetett s épp ezért nem is bírhatott oly meggyőző erővel, aminőbe a vele szembeszálló polémia elég ügyesén bele ne köthetett volna. Ebben a stádiumában tehát a mítosz már a hozzá még görcsösen ragaszkodók szemében is csak, mint allegória, tehát más minő értelmű, mint amilyen szövegű elbeszélés látszik menthetőnek és fönntarthatónak.
A kérdés mármost csak az, vajon ilyen allegória volt-e a mítosz eredetileg is? Egynek kivételével az összes mítoszmagyarázatok igennel felelnek erre a fontos és a mítosz mivoltát legközelebbről érintő kérdésre. Ezt az egy, a többitől eltérő mítoszmagyarázatot fejlődése hosszabb útján szintén lényeges változáson látjuk egészen odáig jutni, ahol ma áll; egy azonban elejétől fogva jellemzőn különbözteti meg a többitől, s ez az, hogy a mítoszt nem rehabilitálni, nem is mint mítoszt magát megérteni törekszik, hanem inkább azokat a szelleméleti körülményeket igyekszik felderíteni, melyek közt a mítosznak úgy, amint van, megszületnie lehetett, sőt úgyszólván kellett is.
Úgy, amint van, s nem úgy, amint később ezen vagy azon uralkodó szellemi divathoz képest magyarázták Mert a mítoszmagyarázatok valamennyien az illető kor uralkodó szellemi áramlatának felötlő jeleit viselik magukon; – annak az egynek kivételével, amely már azzal is elárulja a többitől e részben el ütő voltát, hogy többé-kevésbé módosulva harmadfélezer év óta ismételten fel-felmerülő a különféle divatos magyarázatokkal szemben.
Amiben ez a többitől annyira eltérő irányú mítoszmagyarázat legjobban különbözik a koruk szellemi divatjához alkalmazkodó értelmezésektől, az röviden körülbelül a következő két tételben fejezhető ki.
Az alkalmazkodó irányok szerint minden mítosz irracionálisnak látszó, de velejében racionális. A velük szemben haladó irány pedig abból a feltevésből indul ki, hogy minden mítosz racionális ugyan eredetében és az erre ható körülmények közt, de irracionálissá válik, mihelyt e körülmények tetemesen megváltoznak, s ilyenkor aztán a világ minden mesterkedésével sem tehető többé racionálissá, hanem ehelyett legfeljebb keletkezése körülményeiből logikusan levontnak tüntethető fel.
Ebből a kétféle felfogásból kiindulóan természetesen kétféle lesz az a cél is, amely az eltérő irányok előtt a mítoszmagyarázat feladataként lebeg. Amaz, amely minden mítosz mégoly ésszerűtlennek tetsző köntöse alatt is ésszerű magvat sejt és kutat s keresve persze talál is: e mag kihámozását, vagyis a mítosz eredeti értelmének megfejtését süti ki a vele foglalkozó tudomány céljául. Ellenben a másik irány beéri e tekintetben azzal, ha az emberi szellem fejlődésének azon stádiumáig eljuthat, amelyen a mítosz ügy, amint van, teljésen ésszerűnek mutatkozik, s így semmi további magyarázatra már csak azért sem szorul, mert hisz éppen maga akarja ezt vagy azt megmagyarázni.
Ne feledjük ugyanis, hogy a mítosz eredetében több valami puszta szellemes allegóriánál, aminek a legtöbb magyarázója bélyegezni szeretné, megfeledkezvén arról, amit pedig már elég rég helyesen felismert s az allegóriákat hüvelyezőknek szemére is hányt Euszebióisz (Kr. u. IV. sz.), ki Praeparatio Evangelica [Evangéliumi előkészület] című munkájában a következő négy kemény ellenvetéssel cáfolja le a pogány hitregék racionalista értelmezőit:
1. A racionális magvat hüvelyező magyarázatok egymásnak ellentmondanak. (Ez tökéletesen igaz s a mai hasonlókkal sem vagyunk különben, amint az alábbiakból majd eléggé kitűnik.)
2. Miért kellett a természeti tüneményeket (a magyarázók egyik nagy felekezete szerint a legtöbb mítosz racionális magvát) ilyen szubtilis, vagy részben obszcén allegóriákban (minő pl. a fenti idézett Uránosz és Kronoszra vonatkozó) kifejezni? (E kényes és a pogány hitregék apologétáit vajmi nagy zavarba ejtő kérdésre a magyarázati irányok mindegyike adott azóta részben legalább többé-kevésbé elfogadható feleletet; de csak a nem allegorikus, hanem – hogy úgy mondjuk – identikus magyarázati irány követői mutatták ki épp a „legbotrányosabb”, még pedig nem csupán obszcenitásuk, hanem egyéb vonásaik miatt is „botránkoztató” mítoszokat illetőleg e sajátszerű színezet tulajdonképpeni okát, s ebben a többi csak másodrendű oknak tekinthető tényező közös forrását. )
3. Miféle erkölcsi érzésű emberek lehettek a mítoszok alkotói? (E kérdés szorosan összefügg az előbbivel s a rá válaszoló felelet nemcsak az erkölcsi, hanem az értelmi diszpozíciókat is kideríti, amelyek a mítoszok keletkezését és minéműségét érthetővé teszik, ahelyett, hogy állítólagos rejtett értelmüket hámozgatnák.)
4. Lehetetlen, hogy a mítoszok megalkotói annyi belátással bírtak, amennyit nekik az allegóriákat hüvelyező mítoszmagyarázók tulajdonítanak; ha pedig csakugyan volt is annyi belátásuk, akkor honnan a kirívó ellenmondás, mely e magasabb szellemi fejlettségre valló belátás és azon primitív erkölcsi érzés közt mutatkozik, aminőt az allegóriák obszcén és kannibáli volta feltételezni enged? (Szintén tökéletesen helyes, mert hisz épp a fejlettebb korok tisztultabb erkölcsi érzése és finomabb ízlése botránkozik meg a mítoszok obszcénitásán vagy egyéb barbár vonásain, s hogy e botrányos külsőségeket legalább valami alattuk rejlő érdemesebb maggal rehabilitálja, azért eszeli ki épp e haladottabb kor magasabb fokú belátásának segítségével azokat a magyarázatokat, amelyek ha már a mítoszban eredetileg benne rejlettek volna, kár volt őket ilyen hozzájuk sehogy sem illő köntösbe burkolni, de már csak azért sem voltak benne, mert világosan kimutathatóan csak későbbi korok vívmányai. Pl. a Héra és Létó mítoszának oly értelmezése, mely szerint emez az éj, amaz a föld s a mítoszban mondottak ez alapon úgy értendők, hogy az éj a föld árnyéka!)
Az Euszebiósz kritikája alatt kínosan vergődő apologetikus mítoszmagyarázat tehát, amint láttuk, annak az értelmi és erkölcsi szükségérzetnek a szülötte, amely az embereket vallási életük fejlődése bizonyos szakában mindenütt arra készteti, hogy hitregéik és ilyenekben kifejezett hitcikkelyeik elhomályosult, vagy visszás elemeit a saját koruk uralkodó felfogásával valamiképp összhangba juttassák. Innen a kezdetleges mítoszmagyarázatok egy közös vonása és egyúttal alaptévedése, amelyre az imént már utaltunk: ti. az, hogy e magyarázatok mindig többé-kevésbé simulnak az uralkodó szellemi divatokhoz. A természettudományok fellendülése korában, az összes mítoszokban allegóriákat látó magyarázat önkéntelenül minden istenség mögött valami megszemélyesített természeti tüneményt vagy erőt sejt, és minden reájuk vonatkozó elbeszélésben természetéleti jelenségek és folyamatok epikus cselekménybe burkolt előadását látja. Történelmi és régiségtani kutatások virágkorában az ősidők történeti emlékeinek csökevényeit s a tódító hagyomány útján mesés túlzásokkal átszőtt maradványait keresik a mítoszokban; holott a filozofálásra hajlóbb elmék, kivált oly időkben, midőn erre az általános divat is serkenti őket, a hitregékben is a saját bölcseleti rendszerük elvont tételeit látják szemléltetőbb alakban kifejezve.
Mindezen törekvések közös jellemvonása az, hogy a mítoszmagyarázatot tárgyilagos talajáról teljesen alanyi alapra helyezik.
Az ókorban, amikor a mítoszok még a többé-kevésbé uralkodó vallásrendszernek részben még mindig szerves tartozékai valának s éppen ezért bizonyos hagyományos kegyelettel voltak elbírálandók, ez a törekvés még érthető, s így a belőle származott tévedések is menthetők. A tudományos mítoszfejtegetésnek azonban az ilyen apologetikus mellékcélú magyarázó kísérletekhez alig lehet köze, vagy legföllebb annyiban, hogy a hitregék eredeti értelmének kihámozására irányuló törekvésekről magának számot adván, ezekről az eltévesztett alapon álló igyekezetekről is tudomást vesz főleg azért, hogy tévedéseiken okuljon, s csak azt használja föl belőlük, ami a maga tárgyilagos alapon álló szigorúbb bírálatát is kiállja.
Semmivel sem tudományosabb azonban ezen apologetikus mítoszmagyarázati iránynál az a merőben polemikus álláspont, amelyet a keresztény egyházatyák az alkonyuló pogányság vallásrendszereinek meg-, vagyis inkább elítélésében elfoglalnak. S e tekintetben a helyesebb irányt sejtő Euszebiósz sem egészen kivétel; mert az ő tulajdonképpeni célja sem az, bár e célt mellesleg jól jelöli ki, de mégsem az, hogy a mítoszalkotó tényezőket fölismerve, a hitregék értelmét ezek alapján kiderítse, hanem csakis az, ami a többi keresztény mitográfusé, hogy ti. a pogány vallásrendszerek tanításainak képtelenségeit s egymásnak ellentmondó részleteit mentül szembeszökőbben csoportosítsa, és mentül cáfolóbb erővel domborítsa ki.
Már az eddigiekből is kitűnik, hogy a mítoszt, amennyiben valami megfejtendőt zár magába, rejtett értelméről nem egy későbbi, vele már értelmileg és erkölcsileg meghasonlott kor felfogása alapján, hanem lehetőleg annak a lélekállapotnak a fokáról kell vallatni, amely megteremtette. Más szóval, hogy a mítosz mivolta, értelme és fejlődése csakis azon szellemi állapot és az ezt előidéző, meghatározó életkörülmények, megértéséből világosul meg, amelyek létrehozták s bizonyos értelemben még mindig mítoszalkotók gyanánt működnek.
A mitológiára nézve igazán nagy szerencsének mondható, hogy a mítoszoknak – ha nem is éppen a keletkezése, de mindenesetre legalább a fejlődési miliője, a még mindig elég nagy számú primitív népfajoknál valósággal „in vili corpore” [erejük teljében] tanulmányozható. Ezeknél ugyanis még meglehetős teljességgel együtt találjuk mindazon tényezőket, amelyek más, fejlettebb műveltségű népek már nem egészen szerves állapotú mítoszait is megteremtették.
Szervesnek neveztük már föntebb is az olyan mítoszt, amely még teljesen „racionalis” és egyébként is összhangban áll a benne még feltétlenül hivők gondolkodás- és érzésmódjával. Műveltségtörténeti okokból abban a sajnálatos helyzetben vagyunk, hogy épp a leggazdagabb mítoszrendszerű népek (pl. a görögök és rómaiak) hitregéit majdnem kivétel nélkül csak oly korok feljegyzéseiből ismerjük, amelyekben azok a szó ily értelmében már nem voltak szervesek. Az ily feljegyzésű mítoszok pedig, még ha nem járul is hozzájuk teljesen öntudatos és szántszándékos magyarázó törekvés, akkor is mindig magukon viselik már annak a későbbi kornak a szellemi habitusát, amely nem teljesen világos és kommentálásra szoruló hagyományként bírja már őket egy régibb időből; olyanból, amikor még ily magyarázatra nem lévén szorulva, már csak ezért is valamivel másképp adták őket elő.
Mert nézzük csak a dolgot kissé közelebbről. Mikor és többnyire mily körülmények közt került valamely mítosz feljegyzésre? E feljegyzést a szó legtágabb értelmében véve, ide számítjuk természetesen annak oly módjait is, aminők a mítoszokat kifejező, vagy csak rájuk célzó emléktárgyak, sőt szertartások is. Éspedig ezeket tekintjük a mítoszokról szóló vallomásaik közül a becsesebbeknek, a közelebbi tanúknak. Ámde már ezek is csak bizonyos fenntartással és nagyon óvatos kritika ellenőrzése mellett szólaltatandók meg a mítosz értelmét illetőleg. Mert ami elsősorban azokat, a tárgyi régiségeket, illeti, ezek bármely primitív technikával készültek is, mindig bizonyos idő folyamán fejlődött s a hagyomány merevítő hatása ellenére is némi változásoknak alávetett, sőt idegen hatásoktól sem ment stilizáló művészettel ábrázolják a mítoszt, s ennek ilyenformán már csak azért sem adhatják teljesen azt a képét, amely őskori megalkotói előtt lebeghetett. Ugyanez áll némiképp a szertartásokról is. Ezekbe is önkéntelenül mind többet visz bele a mítosz eredeti jelentésétől idegen elemekből a haladó értelmi és erkölcsi fejlődés; mégpedig nemcsak olyképpen, hogy a szertartás értelme módosul az azt végzők és szemlélők szemében, hanem akként is, hogy e módosulás lassanként szinte észrevétlenül átalakítja magát a rituálét is, amely így mind jobban közeledik a neki adott értelmezéshez, de egyúttal mind jobban távolodik attól, amit eredetileg kifejezni hivatva volt.
Csak halmozódnak a meggondolni, és nagy óvatossággal megrostálni valók, midőn a mítoszok másféle, a szó szorosabb értelmében vett feljegyzéseire kerül a sor. Értvén itt ezeken a róluk szóló írott emlékeket. Ezek kivétel nélkül a mítosz keletkezésénél és szerves koránál jóval fiatalabb idők termékei lévén, már ezért is, sokkal többet tartalmaznák még az előbbi vallon-másoknál is azon kor uralkodó felfogásából, amelyben keletkeztek. Igaz, hogy egy részük legalább eléggé kegyeletes hagyomány révén szállt régibb időkből újabbakba. De még a hagyomány, a kegyelet és a legjobb szándékú konzerváló törekvés sem gátolhatja meg a mítosz ily úton való tovább haladásában azt az egészen természetes pszichológiai folyamatot, amely minden hagyománnyal együtt jár: ti. a benne tovább Öröklődő tartalom többé-kevésbé gyorsan, de időről időre biztosan bekövetkező megváltozását. Hozzájárul az itt figyelembe veendőkhöz még az a nagyon fontos körülmény is, hogy számos mítosz már nyilván oly feljegyzésben került szemünk elé; amely nemcsak hogy annak nem szerves korabeli, de nem is egyazon nép- és hitközösség tagjáé, amely közösségben legalább a kegyeletes megőrzés bizonyos lélektani alapját láthatnók. Görög források egyiptomi vagy szkíta istenségekről, római feljegyzések a kelták vagy germánok vallásáról, bizánci és arab kútfők a régi magyarokéról mind a maguk elfogultságával szólnak, amely mindig nagyon számba veendő, mikor az ily mitológiai források vallatására kerül a sor.
Ha a mítoszokat illetőleg csakis ilyen forrásokra volnánk utalva, akkor eredeti jelentésüket és a fejlődésükre ható tényezőket illetőleg aligha is juthatnánk el még csak addig a relatív valóságig is, ameddig újabban ez irányban mégis csak sikerült eljutnunk. S ha az ó- és középkor összes mítoszmagyarázói, meg az újabb koriak nagy része nem jutott is el még idáig sem, annak egyik fő oka kétségtelenül az is, hogy forrásaik majdnem kizárólag ily természetűek. Valamivel kedvezőbb helyzetbe csak ott jutott e tekintetben a mítosz bírálat, ahol csakugyan „in vili corpore”, a még szerves állapotú mítoszt magát sikerül megszólaltatnia. Ez pedig csakis a még közvetetlen megfigyelés alá eső primitív (vagy legalább éhhez elég közel álló) népeknél lehetséges. Természetes, hogy itt is csak a kellőképp iskolázott és minden irányban megbízható feljegyzőnek lehet előttünk oly hitele, aminő adatainak teljés hasznavehetőségét igazolja. Amiért is a vad és félvad népekről szóló régibb útleírások is csak igen csínján használandók; sőt az újabbaknál is szüntelen résen kell a kritikának állania s az egyiket szüntelen a másikkal, ahol pedig több párhuzamos feljegyzés nincs, az írót magát önmagával kell ellenőrizni. Vagyis arra kell folyton ügyelni, nem kerül-e egyik állítása egy másikkal ellentmondásba, aminek sokszor egy esetben való kétségtelen kimutatása összes többi vallomásait is gyanúsakká teheti.
A primitív népek mítoszainál tehát, föltéve mindig a feljegyzés teljes megbízhatóságát, – aminek erkölcsi garanciáin kívül ugyanazok a kritériumai, mint a természettudományi megfigyelésnek, – az ilyen még szerveseknek tekinthető mítoszoknál megleljük mindjárt azok szellemi légkörében azt a miliőt is, amely őket megteremtette. Az ily mítoszok éppen azért nem is szorulnak egyéb magyarázatra, mint arra, amelyet nekik az érzés- meg gondolkodásmódnak az egész, velük szépén egyező rendszere nyújt, aminek alapján termettek.
Ezt az érzés- és gondolkodásmódot egy szóval animizmusnak nevezi az antropológia lélektani része, az összehasonlító néplélektan. E szó ugyan elsősorban csak „lélekben, lelkes dologban való hit”-et jelent, de a vele ma úgy az etnológiában, mind az összehasonlító vallástudományban jelölt fogalom még némi magyarázatra szorul. Először is az animizmus többféle fejlődési fokait, másodszor pedig ehhez mért kiterjedését és végül leginkább a nevében kifejezett lélek-képzetet illetőleg.
Célszerűbb lesz mindjárt a legutóbbin kezdeni, mert ennek kifejtésével az első kettő úgyis önként megvilágosul. Az animizmus legalsó, legmélyebb fokán levő embert, a valódi ősembert, mint megfigyelésünk alá nem esőt, itt számba sem vehetjük. De igenis, a hozzá még elég közel álló vad vagy félvad embert, a még ma is élő primitív népfajok körében. Ennék a tüzetesebben megfigyelt és elemzett gondolkodás- és érzésmódjából számosra, még fejletlen gyermekével analóg vonás derül ki. Tekintetbe kell vennünk emellett természetesen mindig, a civilizáció légkörében növekedő gyermeknek mégis csak egészen más miliőjét, valamint a fejlett eszű vadembernek naivsága mellett is sok tekintetben a gyermek lelki tevékenységeit tetemesen meghaladó ítélő, következtető és elvonó képességet. Ez analógiák közül a legfeltűnőbbek egyike az antropomorfizáló felfogásnak az a majdnem szuverén általánossága, minden dologra való kiterjesztése, amelynek értelmében az ily ember igazán a saját mértékével mér mindent. Más szóval, a saját magán megfigyelt s legkönnyebben megfigyelhető szellemi folyamatokat tulajdonítja minden más dolognak is, s azok szerint képzeli el az abban vagy azon tapasztalt jelenségeket. Hogy csak pár egyszerű példával szóljunk: ami leesik, az lejön; ami árt, az rossz e szó erkölcsi értelmében, vagy haragjának, bosszúságának jeléül okoz ártalmat; a nap az ily felfogás alapján kel és nyugszik; a szélnek e világnézet kölcsönöz szárnyakat, a tűznek, amely az égő anyagokat felfalja, fogakat stb.
E felfogás alapján, az emberen kívül levő összes dolgok éppúgy és csakis úgy élnek és hatnak kifelé, elsősorban az emberre, mint ő maga. Ez az, hogy az ember nekik az ő saját lelkét tulajdonítja. Igen ám, de milyen ez a lélek? Olyan barbár és fejletlen, mint ő maga, s amilyennél másféle, életkörülményei közt, nem is lehet. Ne ütközzünk meg tehát azon, ha a lélekkel- való felruházás útján odáig jutva, ahol a lélek már ún. természetfölötti, vagy inkább csak „felsőbb” lényekbe is költözik, az ezekben is fölötte barbárnak, kannibálinak, szeszélyesnek, gyermekesnek, szóval egészen olyannak találjuk, aminő azé, akitől e „felsőbb” lények azt kapták. Bizony a barbár embernek barbárok alakjukra és természetükre, ennek következtében pedig cselekedeteikre nézve az istenei is.
Régi útszéli igazság, hogy az ember a maga képére teremti a maga isteneit, s hogy ezek vele lépést haladva fejlődnek. Igen ám, de fejlődésük mögött többé-kevésbé elmarad a kultusz, mely mindig konzervatívabb, mint az istenek természetéről az ember művelődésével együtt változó fogalmak. S elmaradnak a régi istenekre vonatkozó s egy vagy más úton, emlékekben vagy kultuszban megrögzített mítoszok is. Vagyis itt áll elő annak a fönt már érintett szükségnek az érzete, hogy a fejlettebb ember és az ő még mindig fejletlen, de a hagyomány merevítő hatása miatt egykönnyen nem is fejleszthető istenei közt egyfelől, másfelől meg ez istenek és a róluk már derengő magasztosabb fogalmak közötti ellenmondás valamiképpen kibékíttessék. Innen a magasabb fejlettségű népeknél, amelyek nem jutnak el elég korán e fejlettséggel arányos vallásrendszerig, az a kiáltó ellentét a haladottabb elemek egész szellemi állapota, gondolkodása és érzülete – meg a hagyomány szentesítette kultusz tartalma és alakja közt.
Ez azon stádium, amelyben már a Homérosz nevéhez fűződő költemények, de még inkább a Pindarosz ódái és Platón dialógusai, némely helyütt világosan elárulják, hogy az istenek és a róluk regélő emberek egymástól mindjobban elidegenedtek, ezek amazoknak megértéséhez mind több kommentárra, mindegyre mesterkéltebb magyarázatokra szorulnak. Igyekszik is e mind jobban tátongó űrt a fenti szükségérzettel majdnem egyszerre megszületett mítoszmagyarázat több-kevesebb szellemességgel áthidalni. De minden mesterkedése rendesen azon feneklik meg, hogy racionálissá akarja tenni azt, ami a mítosz keletkezése és szerves állapota korában csakugyan az is volt; de mihelyt már magyarázatra szorul, nem az többé s ilyenné a változott, továbbfejlődött szellemi állapot körében és azzal összhangban nem is tehető.
De ez nem is feladata a mitológiának, amely egyelőre beérheti azzal, ha sikerült kimutatnia, hogy még mindig megvan s így bátran föltehetőleg még nagyobb mértékben megvolt, sőt valamikor éppen általános lehetett az olyan szellemi állapot, aminőnek talaján természetszerűleg fejlődhettek a később oly irracionálisakká lett mítoszok. Ez állapot nagyjában, amint láttuk, a primitív népek gondolkodás- és érzésmódja, elvonó és következtető eljárása. Márpedig erről a fokról emelkedett fel az antropológia tanítása szerint a legműveltebb nép is, számos ezredév lassú fejlődésének hosszú útján. A mitológia bevezető tanulmánya tehát a primitív népek lélektana.
A szó valódi értelmében „barbár” ember lelkületének ismerete alapján érthetők meg a műveltebb népek mítoszai is, amelyekben csak addig érthetetlen és visszatetsző a sok kannibáli, obszcén és egyébként botránkoztató csökevény, amíg arra nem gondolunk, hogy valaha e népek is kannibálok és másként is oly színvonalon voltak, amelyen az ily részletek egészen jól beleillettek az uralkodó érzés- meg gondolkodásmód teljesen logikus rendszerébe. Zeusznak atyja ellen elkövetett s a Hésziodosz-féle Theogonia imént említett helyén leírt merénylete, mely a Platón korabeli átlagos műveltségű görög embert már annyira megbotránkoztatta, hogy mindenképp valami rejtett allegorikus értelmet keresett mögötte, abban a korban, amikor e mítosz keletkezett, mindenesetre egészen jól hozzáillett ez istenségnek akkor még teljesen egységes és nemcsak önmagával, hanem a benne hivőkkel is teljesen harmonikus jelleméhez. De persze az a Zeusz, kit a Periklész-korabeli görög az olümpiai templom krüszelefantin szobrában, mint a fenség legmagasztosabb ábrázolatában sem bálványként imádott többé, hanem csak a művészet legtökéletesebb alkotásában érzéki képbe foglalt szellem-erkölcsi lényként, mint az emberek és istenek mindenható és bölcs urát tisztelt: az a Zeusz már sehogy sem illett bele a róla még mindig közszájon forgó mítoszok keretébe; köztük kivált az olyanokéba, amelyek a legocsmányabb fajtalanságok hőse, kannibáli vérengzésre kész zsarnok, bármily állat vagy élettelen lény alakját is magára ölteni képes varázsló és szemfényvesztő stb. gyanánt szerepeltetik.
Ezeket az ellentmondásokat, amelyek hovatovább mind kiáltóbbakká lesznek, sem a lampszakoszi Metrodórosz természet-életi, sem az Euhémerosz ridegen történelmi, sem a szentatyáknak az ördög fondorlatai által meghamisított ős kinyilatkoztatással előhozakodó vagy a neoplatonikusok mindenütt jelképes filozofémákat látó magyarázatai el nem oszlatják. Érthetőkké csak annak az önként kínálkozó föltevésnek az alapján válnak, amely a Zeuszról s a többi istenekről szóló visszataszító mondákat egy ilyeken még nem botránkozó barbár kor szülötteinek tartja; a Pheidiász vésőjével alkotott remekmű előtt áldozó görög ember Zeuszát pedig ugyanazon fejlődés eredményének ismeri el, amelyen ez a görög ember maga is átment, amíg a pápuák vagy a legvadabb néger törzsek szellemi állapotából és életkörülményeiből a Periklész Athénjának műveltségéig fölemelkedett.
Mindebből már az is következik, hogy a mitológiai okfejtés feladata sokkal bonyolódottabb ott, ahol hosszú fejlődés nagy és kanyargós útja van az illető nép mögött, amelynek hitregéit elemezzük, mint, az olyan népeknél, aminőkből a mai napság fejlettebb nemzetek a kultúra többé-kevésbé magas fokára emelkedtek. Ilyenekül tulajdonképpen a ma élő primitív fajok közül még a legmélyebben álló sem tekinthető ugyan: mert az az ősember, aki gondolkodásában és érzületében a mítoszalkotó képesség és készség teljes mértékét tüntetné elénk, ma már sehol sem «található. De mindenesetre megvan, mint már érintettük, a hozzá még elég közel álló „vad”, vagy „félvad” ember, kinek szellemi állapota még nagyon jó kulcsot ad kezünkbe a legtöbb mítosz keletkezésének megértéséhez.
Csak azt kell vizsgálnunk, minő összefüggés van és van-e egyáltalában ilyen összefüggés az ily „vad”, vagy „félvad” ember hitregei képzetei s egyébként jelentkező gondolkodás- és érzésmódja, valamint ezek szerint igazodó cselekedetei között. S ezt vizsgálván, azt fogjuk tapasztalni, hogy e kutatott összefüggés igenis megvan, s ha már itt-ott hézagos kezd is lenni, még mindenesetre sokkal szorosabb, mint az olyan magasabb fejlettségű népeknél, amelyek mitológiai rendszereinek fejtegetésére és magyarázgatására elég régóta úgyszólván egészen a legújabb időkig a hitregék Összehasonlító és oknyomozó tanulmánya majdnem kizárólagos figyelmét fordította. E kizárólagosság és önkényesen megszabott szűk térre szorítkozás ellenében Csak elvétve terjeszkedett ki itt-ott már régebben is egy-egy szélesebb látáskörű és helyesebb érzékű kutató: az antropológiai mítoszmagyarázat megannyi félénken tapogatódzó elődje, akiknek sorából e helyütt csak a legkiválóbbat, Fontenelle-t akarom említeni.
A XVIII. század ez atyja, mint őt egyik legújabb méltatója helyesen nevezi, ama sárkányfogak mellett, amiket oly finom könnyedséggel és hanyag előkelőséggel hintett el, nem egy dúsan termő magot is vetett az emberi lélek fejlődését kutató tudomány talajába. De l’Origine des Fables [A mesék eredetéről] (Oeuvres Paris 1758, III. köt., 270. l.) című rövid értekezésében felveti a görögök mítoszait illetőleg azt a kérdést, miért és honnan a sok megbotránkoztató, sőt felháborító részlet ez isteni természetű állatokról és állati természetű istenekről szóló hitregékben, amelyek pedig évezredeken át annyi ember vallásos érzületének szubsztrátumát alkották? E kérdés maga nem új; hisz tudjuk, hogy már a görög műveltség fénykorának legkiválóbb elméi, egy Platónnal élükön, egy vagy más alakban szintén felvetették maguknak. De új vagy legalább is új irányba terelő a válasz, melyet a XVIII. század szellemes szalon-bölcselője rá ad, midőn a mítoszokat az emberiség ma szinte érthetetlen szellemi állapotából keletkezetteknek, és csakis ezen vad és fejletlen állapot gondolkodás- meg érzésmódjával egyezőknek mondja. „Nézzétek, úgymond, a kaffereket és irokézeket, ha meg akarjátok tudni, mifélék lehettek az őskor emberei, s még ekkor is gondoljátok még, hogy már a kafferek és irokézek mögött is hosszú múlt fejlődése áll, amelynek útján oly ismeretekre és bizonyos műveltségre (politesse) tettek szert, aminőjük az ősembereknek még nem lehetett.”
Ezen a nyomon és De Brosse egy sokáig feledés fátyola alá rejtett munkája (Les Dieux Fétiches, [Fétis-istenségek] 1760) csapásán indult tovább az angol Edward Burnett Tylor, valamint tőle függetlenül az előbb egy más iskola hívei közé tartozott Wilhelm Mannhardt. E nyomon haladnak az ő tanaik népszerűsítői: Julius Lippert, Gaidoz és Lang, kik főleg a közelmúltban még uralkodó meteorológiai mítoszmagyarázat, kizárólagossága ellen harcolva szedték elő Fontenelle kitűnő, csak az idő mostohasága folytan kissé berozsdásodott fegyvereit. E fegyverek különben ugyanabból az acélból vannak kovácsolva, amelyet, mint fönt láttunk, már Euszebiosz is sikerrel forgatott az alkonyuló pogányság apológétái ellen. Ezek még szintén ugyanarról az elhibázott alapról próbálták megvédeni a keresztény egyházatya támadásai ellen a mítoszokat, amelyre a meteorológiai mítoszmagyarázat újabb képviselői is helyezkedtek. Az ő kiindulópontjuk is az volt ugyanis, ami a lampszakoszi Metrodórosz ókori követőié, hogy ti. a mítoszokban csupa allegóriát kell látni; vagyis valami rejtett másféle értelmet, mint azok szó szerint mondani-látszanak. Erre az útra pedig csakis azon értelmi és erkölcsi szükségérzet csalhatja a mítosz-fejtegetőt, amely a hitregéket a maga korának vallásos meggyőződésével és bölcseleti felfogásával ellenkezőknek, össze nem egyeztethetőknek találván, ahhoz a fonák eszközhöz folyamodik, hogy jóval fejlettebb kor erkölcsi és értelmi színvonalán keletkezetteknek tünteti fel a mítoszokat, mint aminő azokat valóban szülte. Vagyis más szóval, a mítosz magyarázatot a maga tárgyilagos alapjáról egy teljesen alanyi szükségérzet talajára csempészi át, amelyen a tisztán tudományos, tehát csakis az igazságot és semmi mást nem kereső vizsgálatnak minden ily szubjektív óhajoktól idegen célját elérni egyáltalán nem lehet.
Igaz, hogy e tisztán tárgyilagos alapon rideg következetességgel megmaradni vajmi nehéz. Hisz már Fontenelle is ismeri, hogy a mítoszok nekünk „szinte érthetetlen” lélekállapot szülöttei; s való igaz is, hogy a legtöbb mítosz keletkezésére szükséges vagy legalább alkalmas értelmi és erkölcsi fokozat oly távol esik már a legrégibb mítoszmagyarázók és rendszerez ők (pl. egy Hésziodosz) világnézetétől is, hogy az ennek légkörében élő s teljesen hozzá szokott ember alig tudja magát ama mítoszalkotó feltételek közé visszaképzelni. Ezzel a szinte legyőzhetetlen nehézséggel állottak szemben és nem is igen tudtak vele megbirkózni már az ókori mítoszmagyarázók, az egyiptomi és hindu papok, utánuk és részben velük egyidejűleg a görög bölcselők; még később a keresztény egyházatyák, újabb időben pedig az előbbiektől megkísértett utakon több-kevesebb elmésséggel szerencsét próbálgató racionalisták, szimbolikusok és filológusok.
E három csoport közül az első kettőbe tartozó mítoszfejtegetők, akik kivált a XVIII. században és a XIX. elején (Greuzer és követői) keltették fel hamvaikból részben Metrodórosz és Euhémerosz, részben pedig a szentatyák elméleteit, tulajdonképpen semmi újjal sem járultak a régi kérdés megoldásához. A racionalisták papi csinálmánynak tekintették a maguk felszínes művelődéstörténelmi tudásával és szűklátókörű filozófiájával a mítoszok legnagyobb részét, mint a vallást egyáltalán: kisebb részükben pedig (Euhémeroszt követve) történelmi tényekre való elhomályosult és a hagyomány útján tódított visszaemlékezéseket láttak. Ez alapon aztán nagyon könnyedén végeztek a nehéz problémával. A szimbolikusok meg saját koruk romanticizmusához híven a régi keresztény elmélethez térve vissza, az ős kinyilatkoztatás többé-kevésbé elhomályosult jelképes burkolatát látták a mítoszokban, amelyek mögött szerintük az egy igaz vallás tanai rejlenek.
Már több köze van a tudománynak a harmadik irányhoz, amely annyival mindenesetre előbbre segítette a kérdés módszeres fejtegetését, hogy az összehasonlítást, bár egyelőre szűk és kissé önkényes kiszabott körben, szintén belevitte a mítoszok értelmét kutató vizsgálódásba. Az összehasonlító nyelvvizsgálattal ugyanis majdnem egy időben születik meg az összehasonlító mitológia is, amelynek atyjául Jakob Grimm tekintendő. Amit ő egyelőre a germánság körére szorítkozva megkísértett, azt folytatták az árja népek idő- és térbeli szélesebb határok közt mozgó etnikumára nézve, Adalbert Kuhn, Eduard Schwartz és Max Müller; s ezt hajtották veszedelmes; túlzásba az ő tanaik népszerűsítő, – egy Cox és Gubernatis, akik közül kivált emez szerencsésen, „ad absurdum” is vitte mestereinek még aránylag elég diszkrét tévedéseit.
E tévedések legfőbbjeit az ún. „filológiai” irányzat (etimológiainak is nevezhetők, eredményeinek túlnyomó része szerint pedig meteorológiainak) kivált két módszertani botlás révén követte el. Ezek elseje az, hogy jóllehet az összehasonlítás, tehát a mitológiában is egyedül helyes és szép sikerrel kecsegtető vizsgálati módszer volt ez iskola jelszava s az a bűvös kutatóvessző, mellyel e tudományág történetében igazán korszakot alkot -. sajnálatos szűkkeblűséggel ez összehasonlítást nyelvi téren igazolt, de a mítoszok körében semmiképp sem menthető korlátok közé szorította. Megmaradt ti. a mítoszok fejtegetésénél is abban a nyelvhasonlítási alapon kijelölt szűk körben, amelyet az indogermán népek nyelvi rokonságából kiindulva, mítoszaikat illetőleg is szorosan zártnak és a módszeres vizsgálat érdekében át nem hághatónak tartott. Ez pedig elemi tévedés. Mert a mítoszok minden nyelvi és faji rokonság, sőt minden történelmi nyomokkal igazolható kölcsönhatás nélkül is meglepő hasonlóságokat mutathatnak a legkülönbözőbb népeknél. Egyszerűen azon ismételten jelzett oknál fogva, hogy a mítoszokat létrehozó feltételek mindenütt és minden időben oly analóg szellemi állapot integránsai, amely az emberiségnek sem faji, sem nyelvi, sem más egyéb közösségéhez fűzve nincs, hanem csakis fejlődésfoki jelzékéhez van kötve.
A második alaptévedés az etimológiai fejtegetések velük született, úgyszólván alkati, gyengeségéből származott. Ezt a Platón Kratüloszában Szókratész ironikus dicséretére érdemesült tudományt talán nem egészen igazságosan érte az óta is elégszer a megbízhatatlanság többé-kevésbé komolyan emelt vádja: de mindenesetre van Voltaire ismeretes szállóigéje mögött is annyi igazsága, hogy szófejtésekkel sok mindent ki lehet magyarázni, csak egy kis ügyesség kell hozzá. S ennek az ügyességnek: nem kis mértékével dicsekedhetnek a meteorológiai (kivált a „szoláris”) mítosz magyarázat mesterei. Azóta persze, hogy egy ideig nagy keletnek örvendő elméletükbe mind több rést ütött éppen a szigorúbb lelkiismeretű filológia, tehát az a tudomány, amelynek kissé könnyed fegyvereivel ők is síkra szállottak, – azóta ez ügyeskedés nem egy tetszetős eredménye csillogó szappanbuboréknak bizonyult, s nyomába vesztek a szivárványszínű léggömböcskéhez fűződő következtetések is. Ilyenek sorából tucat számra idézhetnők a görög-latin-germán-szláv-litván-hindu párhuzamokat, amelyek a többi közt jórészt még abban a hibában is szenvedtek, hogy az egyik oldalon meglévő igazi tulajdonnévnek a másik félen csak valami nem is éppen mitológiai vonatkozású appellatívum vagy jelző, vagy egy-egy gyanús védai hapax-legomenon [egyetlen helyen előforduló adat] felelt meg; arról nem is szólván, hogy sok esetben az elmésebb párhuzamok és etimológiák egymást zárták ki, vagy legalább zavarták az illető „közös” indogermán istenalakról nagy nehezen megrajzolt ködkép körvonalait.
Hát még a védák, a hindu nép históriai korba eső vallási fejleményének e nagyon különböző természetű és értékű okiratai? Milyen kalandos feltevések fűződtek e könyvek korához, becséhez és tartalmához addig, amíg e homályos útvesztőbe is valamivel több világosságot nem vetett az újabb idők szigorúbb kritikájú vallás- és történettudománya! S hány merész következtetése a filológiai iskolának volt éppen e kalandos feltevések ingatag talajára felépítve, amelynek bomlásával természetesen romba kellett dőlnie a reá emelt büszke kártyavárnak is.
Az egzakt filológia kezdet óta fölötte bizalmatlankodó állást foglalt el az etimologizálást túlhajtó mítoszmagyarázó irányzat többnyire kétségtelenül igen szellemes, de nem mindig elég alapos egybevetéseivel és rendesen nem elég óvatos következtetéseivel szemben. Ugyanez az egzakt filológia volt különben az is, amely századunk elején mindjárt feltűnésekor megérdemlett kemény leckében és határozott visszautasításban részesítette a szimbolikusok (a Creuzer-féle iskola) még kalandosabb mítoszhüvelyezési kísérleteit. (L. különösen Lobeck, Agla-opbamus, 1829.) A szoláris elmélet gyengéinek feltárásában is az a szigorú históriai szellem és pontos szövegkritikai lelkiismeretesség vált be a délibábos egybevetések veszedelmes próbakövének, amely annak idején a neoplatonikusok késői utódainak módszertelen dilettantizmusát is kellő értékére szállította le.
S ezzel mindjárt rámutattunk a filológiának a mítoszmagyarázat terén végzendő valódi feladatára is, amely azért, mivel némely mítoszfejtegető irányok e feladatot illetőleg nem vallottak egészen helyes nézetet, még korántsem tévesztendő szem elől. Mert kétségtelen, hogy a mitológia az embertan demopszichológiai részén kívül a filológiától tanulhat a legtöbbet. Figyelembe veendő ugyanis, hogy a mitológia fent jelzett feladata a mítoszalkotó diszpozíciók felderítésével még koránt sincs kimerítve. Ennyivel csak ott érhetjük be, ahol igazán primitív vallásrendszerrel van dolgunk, aminő a szó legszigorúbb értelmében a ma élő legvadabb néptörzseknél is alig található már, mert ezek vallási képzetei is már bizonyos fejlődés eredményei, amelyek még az érintkezések folytán létrejött másodlagos rétegek beékelődésével is lehetnek tarkítva. Olyan vallásrendszer ti. amelyben még minden elem teljesen homogén és autochton, s ahol a mítosz még minden ízében egészen és szervesen beleillik az egyébként is kitetsző primitív gondolkodás- és érzésmód keretébe, ma már csak a fejlődés útján visszafelé haladó rekonstrukció elméleti alkotása.
Annál bonyolódottabbá válik a mítoszelemzés munkája ott, ahol ez ősi összhang és egyöntetűség már tetemesen és oly szembetűnően meg van zavarva, mint a magasabb műveltségi fokon álló népeknél, aminők azok valamennyien, akiknek mítoszaival a- legrégibb idők óta legeslegújabbakig a mitológia, jórészt még a legfiatalabb összehasonlító mítoszfejtegetés is foglalkozott. Itt a mítoszmagyarázat annál közelebbről érintkezik a művelődéstörténelem egyéb ágaival s annál többet kénytelen tőlük tanulni, mentül magasabb műveltségi fok át-metszetéből való az illető mítosz, vagy a hozzája fűződő kultusz. A görög vagy római mítoszok pl. – hogy csak a legismertebbeket és legrégibb idők óta magyarázottakat említsük – legtöbbnyire oly korok emlékeiben, még pedig nagyobbrészt irodalmi (tehát már ezért is fölötte komplex) emlékeiben maradták ránk, amelyek már a maguk felfogásához idomítottak egyet-mást a hitregékből. E feljegyzések már önkéntelenül is kommentálják és bizonyos irányban magyarázgatják a mítoszt akkor is, midőn jóhiszeműen egyebet sem akarnak és látszanak tenni, mint az a maguk korának köztudata szerint leírni. S mentül későbbi korból válók e feljegyzések, vagyis a mítosz keletkezésének idejétől mentül nagyobb távolság választja el őket, annál több bennük ez önkéntelen és utóbb már részben szándékosnak is mutatkozó kommentálás, amely mindig az illető kor uralkodó eszmeáramlatának jellemző színét viseli magán.
Itt tehát már csak ebből a szempontból is szüntelen a legóvatosabb kritikát kell gyakorolni, amely egészben véve természetesen ugyanazon vezérelvek szerint igazodik, mint a filológiai és históriai bírálat. A filológiai mellett ugyanis, amely maga is az egyetemes történettudomány céljait szolgálja, ettől tanulhat legtöbbet a mítoszok értelmét kutató búvárlat, mégpedig azon műveltségi fok magasságához szabott arányban, amelynek átmetszetétől az illető mítosz való. Csakis a történettudomány szigorú kritikájával megrostált adatok világítják meg azon utakat, amelyeken egymással semmiféle genetikus kapcsolatban nem álló népek vallásrendszerei is kölcsönhatással lehettek és voltak is egymásra, s amely utakon a nyomozást megindítva, pl. nem egy közös indogermán tulajdonnak tartott mítoszban sémi kultúrhatás eredményét ismerte fel a behatóbb kutatás. (L. e téren különösen O. Gruppe: Die griechisehen Culte und Mythen in ihre Beziehungen zu den orieníalischen Religionen [A görög kultuszok és mítoszok a keleti vallásokkal való összefüggésükben] I. 1887.)
A mitológia e két említett segédtudományához harmadikul az előbbi kettővel amúgy is részben közös területű régiségtan csatlakozik, ezen itt különösen annak a tárgyi régiségekkel foglalkozó részét értvén, mint amelynek körébe a mítoszok és a rájuk vonatkozó kultusz anyagi emlékei tartoznak. Mind a hármat pedig, a mítoszalkotó tényezők felderítésének szánt antropológiai bevezető résszel egyetemben, megleljük az etnológia roppant tág körű tudományában, amely midőn valamely nép egész anyagi és szellemi élete megvilágítását és oknyomozó magyarázatát tűzi ki feladatául, ennek keretébe természetesen az illető nép vallásrendszerét is belefoglalja. Úgyhogy eszerint a mitológia tulajdonképpen míg tárgyát tekintve egyfelől az egyetemes vallástudománynak, addig alanyát nézve az etnológiának a kiegészítő része. Ebben is legszorosabban a folklór neve alá foglalt szóbeli hagyományok nyújtják anyagának jó nagy részét. De hozzájárul ez anyaghoz sok olyan dolog is, ami az elsősorban csak az élő hagyományt feljegyző folklorisztika szűkebb keretén térben és időben is túl esik.
Már az eddigiekből is kitetszik, hogy a mitológia első, alapvető része pusztán leíró; második, erre felépülő része pedig pragmatikus, tehát oknyomozó és okfejtő. Amannak elsőrendű segédtudománya a filológia; emennek útjait pedig a mélyebb rétegekben az etnológia néplélektani része világítja be, holott a magasabb fekvésűekben már a történelem adataira is támaszkodhatik. Amott a források helyes olvasásán és kritikáján fordul meg a dolog; emitt pedig leginkább azon, hogy a mítoszba valahogy olyat ne magyarázzunk bele, ami benne eredetének feltételei szerint nem lehet. De meg azon is, hogy a történelem kideríthető adataival is gondoljunk legalább is annyit, mint a mítoszokban előforduló nevek többé-kevésbé megbízható etimológiájával, amely vajmi gyakran oly genetikus kapcsolatok felfedezésére is csábít, aminőknek a história tanúságtétele határozottabban ellentmond. Nem mintha azért, mivel a mítoszok elemzésében a faji rokonság momentuma, mint a nyelvben legszívósabban élő ősi összetartozás egyik további, de már kevésbé biztos tanújele nem esnék épp oly súlyosan latba, mint a műveltségtörténelmi érintkezések külső hatása. Csakis az egyoldalúságnak bármely irányban egyaránt veszedelmes voltára kívántunk annak e sorokban ismételt kiemelésével ráutalni, hogy vajmi téves dolog a mitológia feladatát pusztán abban látni, amiben azok e feladatot kimerítve vélték, akik szerint numina sunt nomina [a kiválóságot a nevek teszik]. De viszont meg messze túlhaladná e feladat szabatosan körülírt keretét az, aki a mítoszt a régiek módjára rehabilitálni, vagy a szentatyák példáját követve az ún. ős kinyilatkoztatással valamelyes vonatkozásba juttatni törekednék; szóval minden áron olyas valamit akarna bele magyarázni, ami benne már létrejöttének feltételeinél fogva sem lehet. Hogy ebből az elemi tévedésből, amelynek egyik vagy másik irány felé szító árnyalatai, mint láttuk, még a legújabb mítoszmagyarázó kísérletek némelyikében is felütik fejüket – végre a komolyan tudományszámba vehető mitológia gyökeresen kigyógyult: az nem utolsósorban azoknak az érdeme, akik Fontenelle, De Brosse és még náluknál is jóval régibb Euszebiosz helyes sejtését, a korunkban nagyra nőtt antropológia tanulságai segítségével, szépen gyümölcsöző axiómává emelték a hitregék fejtegetésében.