Mikulás, Krampusz és Cie*

Mikor e sorokat írom, asztalomon áll ez ősrégi jeles cég egyik oszlopos tagjának a legújabb kiadású ábrázolata. Mégpedig nem a többé-kevésbé tetszetős sablonok szerint dolgozó műipar, hanem a házi dilettantizmus egy olyan terméke, amely még megőrzött valamit az ezredéves hagyomány gyermeki őszinteségéből. Két pálcikára épített, hordó alakú törzse fekete macskaszőrbe van burkolva. A lábát alkotó pálcikák köré fényes, fekete papirosból fodorított forgácsok tapadnak, amelyeket alul megint egy-egy macskaszőrpamacs vált fel. Egyik vállától a másikig tarka papirosból szabott, aránytalan nagy szemű lánc húzódik, amely elül egészen a talpáig, hátul csak a derekáig ér le. Törzsét kékkel szegett ezüstszínű papíröv köríti, a hátán pedig tölcsérszabású, lángvörös puttonyt visel. Jobbjában nyírfavirgácsot tart, amely aranyfüsttel van bevonva. Kinyújtott balkarja is fenyeget: torzonborz ábrázatának koromfekete alapjáról pedig csak egy-két fehér meg vörös folt rí ki a szem, a száj meg az orr helyén. Fejét és karját még a derekát körítőnél is hosszabb fekete szőr fedi. Szóval, a fickót minden kétséget kizáróan Krampusznak vallja egész felszerelése. És mégis mérget mernék rá venni, hogy Mikulásnak mondaná a legtöbb fővárosi gyermek, amint a szeme elé kerülne. Viszont nemegyszer hallottam, hogy a tisztes, hófehér szakállú, teljes püspöki díszben álló Mikulásokat meg Krampuszoknak mondták az apróságok. S a velük lévő felnőtteknek a legkisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogysem a kicsikék e tévedését helyreigazították volna.

Pedig a jó Miklós püspök, akit – nem is tudom, miért kell nekünk magyaroknak a tótos „Mikulás” néven emlegetnünk, annyit mindenesetre megérdemelne, hogy ne tévesszék egészen össze a kíséretében járó, de eredetileg vele semmi kapcsolatban sem álló Krampusszal. Emezt csak a középkori szellemű pedagógia adta a gyermekek barátja és oltalmazója mellé, hogy a jóságos szent oldalán, aki a jó gyermekeket megjutalmazza, legyen mindjárt egy rideg porkoláb is a gonoszok megbüntetésére. A rossz gyermekek e réme, aki azonban ma már a jók jutalmazójával együtt hiú játékszerré süllyedt alá, tulajdonképpen jóval régibb és sokkal előkelőbb származású, mintsem a Mikulás melletti alárendelt szerepe sejteti. Egyike ez a pogány vallásrendszerek ama bukott nagyságainak, akik szerény inkognitójuk álarca alatt tudtak maguknak helyet szorítani a kereszténység keretében. Számuk légió, s épp a Miklós püspök köré csoportosult alakok közt találkozunk a legfényesebb múltúakkal.

Krampusz, akit a velünk szomszédos, alpesi tartományokban Bartl néven ismernek, Észak-Németországban egészen kiszorítja a Mikulást, és a Klapperbock kíséretében járó Knecht Rupprecht alakjában jelenik meg. Ez jóval tekintélyesebb az osztrák Grampus-Krampusznál vagy a német-tiroli Klaubauf-nál, s a maga nevében büntet és jutalmaz. Néha fehér lovon jelenik meg, mint Németországban több helyütt Miklós püspök is. E körülményen kívül a neve is (eredetileg Hruodperaht, vagyis dicsőséggel ragyogó) arra vall, hogy egy törzsből ered a germán Olympus legkedvesebb alakjával, a „ragyogó” Perahta istennővel, akit Perhta, Berchta, Bertha, Bertl, Bartl, Bartl stb. néven még ma is némi megkésett és félremagyarázott tiszteletben tartanak, kivált az Alpesek német vidékein. Más néven pedig egyebütt is. Mert az olasz Befana, egészen más eredetű neve ellenére is, ikertestvére a német Perhtának. A napjuk is egy, tudniillik Vízkereszt ünnepe, amely éppen egy hónappal esik a Miklósé után. Ennek az ünnepnek a görög nevéből (Epiphania) lett az olasz Befana, aki ma épp olyan csemegével ajándékozó és egyúttal virgáccsal fenyegető mumus, mint a Mikulással együtt járó, sőt vele sok helyütt már össze is zavart Krampusz vagy Knecht Rupprecht.

Hogy az utóbb csakugyan a germánok főistene, Odhin-Wodan volt-e eredetileg, az ugyan nem egészen olyan bizonyos, mint a 2 x 2 = 4, de legalábbis oly valószínű, mint az összehasonlító mitológia legtöbb sejtése. Hisz vannak kétkedő mitologusok, akik Perahta istennőben sem hisznek és e nevet csak az Epiphania-ünnep ónémet fordításából alkotott, személyesítésnek tartják. De ez nem sokat változtat a dolgon, ha figyelembe vesszük, hogy azok a népszokások, amelyek Vízkereszt táján számos német vidéken még ma is a Perahta névhez fűződnek, nyilván semmi vonatkozással sincsenek a Vízkereszt keresztény ünnepére, hanem nagyon is pogány ízűek.

De hogyan kerül, azt kérdhetnők, ebbe a pogány s nagyobb részében germán társaságba a lükiai Patarából való szent püspök, aki Licinius császár alatt bebörtönözést szenvedett hitéért, Nagy Constantinus alatt azonban ismét kiszabadult s agg korában a niceai első egyetemes zsinaton (325) is részt vett? Először is azon a címen, hogy Miklós püspököt is a gyermekek barátjává avatja a róla szóló legendák közül különösen kettő. Az egyik azért is nevezetes, mert a szentnek e legendára vonatkozó ábrázolása lehetett annak az oka, hogy utóbb a szelíd lelkű püspök mellé állandó kísérőjéül a Krampusz került, sőt hogy még később ez ördögformájú fickó a Knecht Ruppreht alakjában, kivált protestáns vidékeken, a Mikulást egészen ki is szorította.

Az illető legenda röviden így szól: Két fiúcska egykor a messze Ázsiából Myrába ment, ahol Miklós akkoriban püspök volt, s a szent életű férfiú áldását akarták megnyerni. De későn este érkezvén a városba, egy vendéglősnél szálltak meg, aki pénzt látván náluk, kapzsiságból, feleségével egyetértve, éjjel orozva meggyilkolta őket és a füstölt hús közé, egy nagy kádba rejtette hulláikat. Másnap a püspök, akinek Isten e gonosztettet álmában tudtára adta, elment a vendéglőshöz, szemére lobbantotta bűnét, amire, a gonosztévő feleségével együtt térden állva esdekelt bocsánatért. A püspök e töredelmes vallomásra fel is oldozta őt, a két gyermeket pedig csodatévő erejével feltámasztotta, és óhajuk szerint megáldotta.

E csodatételre vonatkozik a szentnek az az ősrégi ábrázolata, melyen a teljes püspöki díszben álló tisztes aggastyán mellett egy alacsony kádat látni, ahonnan két, vagy némely képen három, gyermekfő kandikál ki. Ennek a képnek a félremagyarázásából keletkezett az a hiedelem, mintha a jókat jutalmazó püspök a rossz gyermekeket puttonyban vinné, vagy vitetné büntetésük helyére. E célra utóbb, az így félreértett monda teljes kialakulásakor, már egy kísérő is került melléje: a puttonnyal vagy zsákkal járó Krampusz, akinek ábrázolását a középkor derekán már tipikussá vált ördögképek mintájára szabták. Ehhez pedig leginkább az antik szatírok, e szőrös testű, kecskelábú és szarvú gonosz manók, szolgáltatták a főbb vonásokat. Csak még torzítani kellett rajtok egyet-mást a középkor bizarr képzelődése szerint, és megvolt az ördögnek századok hosszú sorára megállapított sztereotip alakja.

Ezt változtatgatja több-kevesebb leleménnyel a sokféle Krampusz és Bartl világszerte. Közös főbb vonásaik a puttony, amelyben a rossz gyermekeket magukkal cipelik szőrös kecske- vagy lólábuk, hosszú, kilógó tüzes nyelvük és a kezükben tartott nyírfa seprű: a középkori pedagógia latin nevű büntető eszköze, a virgács. Ahol aztán utóbbi időkben egy kis kedélyeskedő racionalizmus és kétkedő humor férkőzik e mumushoz, akit már a gyermekszobában is kezdenek kevésbé komolyan venni, ott a kéményseprő eléggé megszokott alakját ölti magára. Vagy még több bizalmat keltendő maga iránt az apró népben, annyira megy nyájas jóvoltában, hogy aszalt szilvából állíttatja magát össze, így egyesítvén a legegyszerűbben az édeset a hasznossal.

Mikulásnak és kísérőjének drámai elevenséggel való megjelenítése ma már mindinkább csak a falvak naivabb népének alsóbb, a hagyományhoz szívósabban ragaszkodó köreire szorítkozik, így van ez a német vidékeken a Knecht Rupprecht és a vele járó Klapperbock, vagy a Nicolo és Bartl ijesztő körjárataival is, amelyeknek divatból kijöttét nem is igen van okunk sajnálni. Hisz ami szép és kedves vonás a hagyományos szokásban van, az megmenthető és fenntartható e fölösleges rémítgetés nélkül is, amelynek nemegyszer káros hatása is lehetett a gyöngéd és minden ijesztgetés iránt vajmi fogékony gyermeki lélekre. Megmaradhat a cipőcskéknek, vagy ezek helyett a tányéroknak az ablakba vagy a kemence vállára való kitétele, azzal a jámbor várakozással, hogy amíg a kis ártatlanok angyalkákról álmodnak, addig eljön az éjszaka csendjében az ég szent követe, és túlvilági csemegével, a rosszak számára pedig nyírfavesszővel vagy egyéb kellemetlen meglepetéssel rakja teli a kitett cipőket és tányérokat. Olaszországban és német földön is sok helyütt annyira megy e részben a naiv gyermeki hiszékenység, hogy korpával, répával vagy egyéb takarmánnyal töltik meg előre a cipőket és tányérokat a szent püspök lovacskája, vagy szamárkája számára. S van aztán reggel öröm és tapsolás, mikor a figyelmesen odakészített abrak helyében a sok mindenféle drága, jó dolog szemükbe tűnik!

Mert azt már fönt is láttuk, hogy temérdek dolgának gyorsabb ellátására lóháton is jár néhol a nagy szent. Így is ábrázolják egyes népies képei, amelyek egyikén, az előttem lévőn, éppen az egyik ház kéményéről a másikra ugrat. Ahol ugyanis ajtót, ablakot zárva talál, oda a kéményen át, hatol be. Ez a módja a beköszöntésnek ugyan kevésbé illik a tisztes agg püspökhöz, mint a szurtos Krampuszhoz, aki nem hiába hasonlít annyira a kürtősöprőhöz. A Mikuláshoz inkább az ablakon keresztül való ajándékozás illik. Érre legalább a szent életében is találunk példát. Egy másik Miklós-legenda tudniillik elmondja, mint mentette meg egykor egy gonosz apának három hajadon leányát az őket fenyegető gyalázatból a jószívű püspök azáltal, hogy a szegény leányoknak hozományt dobott be éjjel észrevétlen az ablakon keresztül. Itt a kegyes férfiút a szűzi erény oltalmazójaként látjuk, s ez is egyik legkiválóbb címe mind a keleti, mind a nyugati egyházban igen elterjedt nagy tiszteletének. Egy további alapja e tiszteletnek még azon derék magatartása, melyet egy ízben tengeri vihar alkalmával tanúsított a hajón, mely őt vitte. Imádsággal és jó példát adó munkával megmentette a hajtó, mely különben múlhatatlanul a hullámok zsákmányává lett volna. Ezért fohászkodtak hozzá teljes bizalommal kivált a Földközi- s az Adriai-tenger hajósai. Olaszországnak különben is San Nicola vagy Nicolo mindjárt a legnagyobb szentje a valamennyinél dicsőségesebb Madonna és Páduai szent Antal után.

A keleti egyházban még éppenséggel valamennyi szent fölött áll. Sőt az orosz hittérítők annyira mennek iránta tanúsított buzgalmukban, hogy az ortodox vallásnak csak amúgy nagyjában megnyert híveiket, kivált Közép-Ázsia nomádjait, eleinte csak a Szveti Nikoláj kegyeket osztó és minden csodára képes alakjával barátkoztatják meg. Csak aztán kezdik őket lassacskán az új hit bonyolódottabb tanaiba beavatni, mikor a nyájas myrai püspök ragyogó képének csodálatába elmerült lelkük már fogékonyabbá vált az Üdvözítő és a Teremtő, meg a Szentlélek magasztosabb, de egyúttal kissé elvontabb fogalmainak felvételére. Nem csoda aztán, ha a térítés e módja mellett olyan hiedelmek is vernek itt-ott gyökeret, mint az, hogy Miklós akár Úristen is lehetett volna, ha szerénységében be nem éri azzal, hogy az Úrnak egyik legnagyobb szentje legyén. Pedig még csak vértanú sem volt. De hiába! Még a szentek között is a szerencsésebbeknek jut a nagyobb, a fényesebb karrier. Ezek pedig elsősorban az olyanok, akiket valamely véletlen, vagy sokszor a nevük félremagyarázása, ábrázolásuk egy-egy vonásának, részletének népies értelmezése, vagy más valamely ok egy-egy régibb pogány istenség helyébe állít, mint az Miklósunkkal is történt a germán és szláv népeknél s az előbbiek révén utóbb a románoknál is. Olasz földön erre már egyes antik emlékekben is meglehetett a kellő alap. Miklós és a Vízkereszt napja közé eső egy hónap ugyanis a rómaiaknak is szent idejük volt; s ennek a Satumaliákban ünnepelt középpontja köré számos oly szokás sorakozott, aminő később keresztény köntös alá bújva, biztosított magának további életet. Ilyen lehetett a Sigillaria római ünnepe is, amelyről Macrobiusnál azt olvassuk, hogy a gyermekeknek mindenféle csecsebecsével, kivált játék-cserépedénnyel való megajándékozása volt rajta szokásban.

Az egyház pedig tanai terjesztése korában fölötte bölcsen mindig úgy járt el, hogy ahol valamely pogány szokást nagyon is mélyen begyökeresedettnek és a családi vagy gazdasági élét állandó talaján nyugvónak talált, azzal nem kelt hiábavaló küzdelemre, hanem lehetőleg valami keresztény vonatkozást adva neki, inkább a maga tekintélyével is szentesítette, hogysem ezt a meddő harcban kockáztassa. Ez eljárásában igen szép vallomást tett mindig azon elévülhetetlen igazság mellett, hogy aki kegyeletre épít, annak nem szabad egy régibb kegyelet lerombolásán kezdenie.




Hátra Kezdőlap Előre